Két kritika – egy kötet (Balizs Dániel: A kíváncsiság Istene)

Hörcher Eszter

A költészet geográfiája

Balizs Dániel: A kíváncsiság Istene (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024)

„A borzongás
minimális,
a részletekben rejtőzik.”
(Maria João Cantinho: Rácsodálkozás – Assombro)

Balizs Dániel első verseskötetének megjelenéséhez fogalmazta meg: „Számomra a leglényegesebb a szókimondás: a versben nem kell óvatoskodnunk vagy csúsztatnunk. Bátrak lehetünk, akár a líraiság rovására is. […] Kimondani, amitől félünk.” A szó-kimondás egyik lényege a szó megteremtése, majd meggyalázása, megütése, meglágyítása, megölelése, meggyilkolása és megszeretése. Balizs szövegkompozíciói ebben a játékban teremtik és találják meg az őszinteség többféleségét, formatöbbletét is.

Énkompozíciójában a költő, akiként Balizs tudatosan határozza meg magát („költőnek tartani magam olyan, / mintha folyton lesnék egy hírre” Mikor elkezdtem az írásról írni), megformálja és feltárja (felmutatja) az egyszerre poétikateremtő és a hétköznapi ember alakját, az alkotás és a funkció szubsztanciájának kiemelésével: „haszontalan vagyok / s amiben igazán hiszek / az a visszafelé nyíl / a billentyűzeten / mert megengedi hogy / megmentsük a világot / a rosszabbnál rosszabb / költemé” (Backspace). Balizs (többek között Krusovszky Dénesére is hasonlító) költészete a dekadenciát határozza meg alapként, ezen keresztül teremti meg a területet a kimondáshoz, ön-deklarációhoz, ön-manifesztációhoz. Kifejezi, hogy „loholó kutya vagyok, az elismerés / vajon mi mást jelenthet azonkívül, / hogy egyre több helyen bólintanak / rá egy versre, akár jó, akár szar? / a nagy költők netán azért nagyok, / mert kurva sokat írnak, és ebből / van néhány, ami jól sikerült?” (Mikor elkezdtem az írásról írni). Mindez identitásazonosítás, identitáspontosítás is, bemutatott életrajz keretében, feltárásában, amely a kötetben végig fontos tényező marad.

Önreprezentáló és egyben önmegszólító kompozícióiban sajátos játékot alakít ki az egyes szám első és harmadik személy bemutatásával, az önábrázolással és a láttatás-látással, ön-látással, önvizsgálattal. A tanúság, a stabat gesztusa és jelenben-valósága megidézi a Fiú krisztusi alakját is: „ott állt amikor” (Dani a tanúm), majd az „ott áll majd mikor” (Dani a tanúm) megoldással, az időbeli váltással a múlt(idő) és a jelen kapcsolódásában[1], jelentős nyelvtani és lélektani múltat és jelent is egyaránt kifejez. Az énről külső (mintegy pszichotikus, bystanderként is önmagára látó) énként szól, megkettőzi önmagát, és három versben vetíti fel ezt az egyes szám első és harmadik személyű láttatást[2] (Dani Istene, Dani csendje, Dani a tanúm), nyomatékosan és rámutató szándékkal: „kézhez tart mindent, csak önmagával nem bír, / mint egy nemesbundájú vadállat, amelynek / egész kontinenseken át nincs ellensége, nem tűr / ellenállást, de már unja mindenki félelmét, ettől válik fékezhetetlenné / néha repülőre száll, és csak úgy kedvtelésből / lövöldöz az alatta futókra, bosszantja a gyávaságuk, / a szemlesütés, a megalkuvás / a ne engem, inkább mást / a ha engem is, mást is / a csend tökös fickó, de nem túl pallérozott elme, / nem ismeri fel saját hatalma csodáját, nem tudja, / mit kezdjen vele […]” (Dani csendje). A pszichózis rejtett, tudati és tudatalatti kettőse, valamint a realitás, a jelen szintén tudati és tudatalatti kettőse különleges világot nyit meg az olvasó és a költő számára is. Írása közben ismeri meg még inkább saját magát, valamint önmaga dimenzióit is az én, amelyet fájdalommal, emlékekkel, emlékezettel is megtoldva, összefogva ebbe a kettős jelenbe kapcsol: „párszor még megúszod, ha hátrafordulsz, de / egyszer majd nem tűnik el csatornanyíláson át, / és nem is bomlik szét különös köddé, hanem / könnyedén átölel” (Dani csendje).

Az ént egyszerre emeli fel és taszítja le a(z emlékek által is generált) megismerés, a felismerés. Megfogalmazásában (magyarázatában) az én megszólal, „Lehullott agancs vagyok, amit, ha váratlanul / megpillant a szarvas, félrefordítja ívelt fejét” (Téged mindenki elhagyott). Itt az elhagyatottság, magány a lélek legmélyebb rétegeiben támad, erősíti az én félelmét, szorongását, amelynek alapja, oka többféleképpen (többfelé) alakul a versszövegekben. A felfelé törekvő közlés(vágy), a közlés kötelessége(?), tudatossága, akarta, valamint a költészet, a költői én bukása (lefelé szállása, alászállása) mind megerősíti a költői intencionalistást, hogy az én feltárja mindazt, ami egykor volt, és amit hordoz ma is magában. Ebben a kettősségben az öntudattal, identitással megküzd, fizikai és pszichikai értelemben is (akárcsak Jákob és az angyal küzdelmében: „Most, amikor régi bűnével szembesülve éppen Isten bocsánatáért könyörgött, íme, ellenség támadt rá! Ha most meghal, életével együtt az üdvösségét is elveszíti!”[3]). A költő(i)-ség és a (valódi) én reális és irreális, szürreális valóságaival, amelyből összeállítja igazi valóját, amelyet ikonként mutat fel saját maga és az olvasók előtt, mintegy pőre lélekként. Identitásának, énjének értéke is egyben ennek az önazonosságnak és önigazolhatóságnak a vizsgálata. Ha elveszíti ezt (ahogyan Jákób az üdvösséget), megkérdezi: „ha kimondják / hány fej fordul / ha már kimondták / és megszárad a / levegőben a szó […] ha kimondják a nevem / vajon / hány fej fordul felém?” (Ha kimondják a nevem).

Balizs Istennel való dialogicitásában, kapcsolatában baráti, szinte haveri („a kacsintó Isten” Az ezernevű Isten) hangnemben ír. Perszonifikálja („szorosan behunyta szemét / s elkezdte kialudni magát / négyezer év után végre” Isten a bírám), emberi szintre mozdítja (fel vagy le?) Isten alakját. Közössé teszi a kettőt, és teszi meg az emberrel egyenrangú féllé (nietzsche-i értelemben is emberivé, nagyon is emberivé) Istent. Isten cselekszik, gondolkodik, döntést hoz. Balizs nemcsak egyenrangúvá teszi, de valamennyire valóban mélyebbre is helyezi (behúzza saját lelkébe is). „Dicsőség a mélységben néki […] Dicsőség a félmeztelenül / aluljárókban rohangáló / festett-feslett Istennek.” (Az ezernevű Isten): „Isten / őszintére itta magát / »Isten vagyok« motyogta / és miközben rázta a fejét / izzadságcseppek repültek / szőke, hosszú hajából / »nem célom a teljes igazság / mert előbbre való a szabad akarat« […]” (Dani Istene). Ebben a párbeszédben az ön-tükrözött istenséggel, a képzelt, vizionált, szinte delíriumban is képződő Istennel, mindenki mindenféle istenével, a saját, kisajátított, szubjektív istenével, de nem a Mindenhatóval beszél, nem ezt jeleníti meg. Ebben Balizs lényegi különbséget emel Isten lényének értelmezésében és megközelítésében, amely Isten – a verscímben is olvasható – ezernevűségét is magában foglalja. Ezt az istent (istent, istenséget) elérni, a párbeszéd megfelelő minőségét, kontrasztosságát és kiegyensúlyozottságát megteremteni Balizs megfogalmazásában olyan, „Mint hídon, melyen átcsap a víz, / egyensúlyozni végig, / Isten felé haladni […] Istennek küldöm e verset. […] Istennek, aki átfutja párszor / s elnézést kér, hogy nem közölheti” (Az ezernevű Isten). „Isten / minden kanyarban / ott áll / amikor megijedek / és a lámpához kapok […] Isten tudja / nem úszod meg / a hegyek között / a rémült éjszakában / félni fogsz és fájni […] Isten/ nem ad / csak nem vitatja el / ami egészen a tiéd” (Keresem Istent)

Isten jelenléte az egyenrangúságot és az emberhez egalizálódó alakulást-folyamatot is jelenti, de a (rém)álmok és valóság, emlékek, félelemek mellé rendeltséget is, a megfélemlített és alárendelt lélek jelenvalóságát. Balizs megfogalmazza álomszerű, víziószerű, apokaliptikus eseményét: „ott futottam a templom égre nyíló freskói alatt […] mint aki szeretne végre hazaérni aki soká volt távol […] fölöttem értelmezhetetlenül tág volt a tér / a falakon szétrobbanó hangok bódítóak / a szagok a mormolás a talpak / feketesége / morzsákon koszos szemcséken bukdácsoltam […] semmi sem látszódott sem közeledni sem / távolodni viszonyítás nélkül csak én / voltam a mozdulatlannak tűnő / a templom járólapjai között / egy bogár vagy baktérium / a padló görbületén túl egyszer csak feltűnt az Isten / szembefutott velem […] a templom padlójának / mikrovilágában / apró vírusokat terelt maga előtt részecskéket / furcsa ki építőkockákat folyton szétesőket és újra / életre ébredőket szöszöket porszemet / sókristályt elektronokat legeltetett / a templom járólapjainak / repedezett mezején / az Isten / Isten meguntad vajon a mindenhatóságot / kipróbálod itt lent a koszt a nyomort az elveszettség nagyszerű könnyűségét / Isten megmutatod nekünk töppedt / buborékoknak azt amit csak te tudsz/ aztán hazaballagsz / Isten honnan tudod” (Kérdés Istenhez). Összeköti a teremtést, a teremtés nagyszabású, komoly voltát egy szürreális, kicsinyesnek ható, gyermeteg-közönyös játékkal (párbeszéd-játékkal). A perszonifikált Isten, az Isten, Ady Endrét, Nagy Lászlót, Petőcz Andrást is felidézi a nyelvi-poétikai megoldásban. Mikro- és makrovilágában az én összemegy, amely a vízióban a fizikai töpörödés és töppedt-ség mellett a lekicsinylő, lealacsonyodó én öniróniáját hozza felszínre és mutatja meg létezésének és a világ létezésének porszem-jellegét, a létezés semmisségét (hiábavalóságát, vanitatum vanitas jellegét). A vers (templom)tere, padjai, járólapjai beszűkült és felnagyított elemek az univerzumban. A táguló és szűkülő világ az elme játékának párhuzamaként is megnyilvánul; a kifelé és befelé létrehozott világ(ok) és dimenziók bejárhatatlan, egyszerre véges és végtelen határtalanságát hozza mozgásba, emeli az értelmezés egyik központjába.

Balizs Dánielnél fontos csoportot képeznek az egzisztencia versei, a családi egzisztencia versei, amelyek a félelem verseiként is értelmezhetők (Te idióta barom, Börtön blues, Ürítem poharam a megváltoztathatatlanra, Egyszerűen csak, Kergetőzés, Törpe izzás). A véletlenek, a megtört csend, a meggondolatlan szavak (ahogyan a meggondolatlan szavakból álló őszinteség, és az őszinte versek Balizs „szókimondás”-ának intenciója is) megformálják ezeket költeményeket: „egy kérdés volt semmi különös / kíváncsi voltam ebéd közben sokat beszéltem / azóta tudom veszélyesek a jókedvű kérdések / ilyenkor fáj igazán a józanodás / aztán az ordítás […] karját kinyújtva belökött a falhoz / s a mellkasomra szorítva annyit mondott / mély nyugodt meggyőződéssel / apáddal még sosem veszekedtünk ennyire / és ez a te hibád” (Egyszerűen csak). A kiélezetten negatív helyzetek a családi képet (Anyám verset ír, Kergetőzés, Egyszerűen csak, Te idióta barom, És) és családi mindennapokat ábrázolják a szorongás egyik alapjaként, benne az anya alakja mintegy a büntető karakterévé válik: „Kergetőzünk / ahogy én a bátyámmal akkor / elcsúszunk, büntetünk, s a sötétben / néha mellénk ül és felzokog / Valaki” (Kergetőzés). Az én kilép önmagából, és itt felerősödik a látás és láttatás kettőssége, az egyes szám első és harmadik személy (a költő és a Valaki személye) korrelációja.

Balizs a másiknak (Másiknak) a karakterét is ambivalens, a megértés és meg-nem-értés kettősségének viszonyában[4] („Minden, ami lehetnék, megriaszt / vagy feloldhatatlanul untat téged”), dialogicitásában mutatja meg: „vacsora készül, jut belőle / neked, bárkinek s tán nekem is / beleaprítok rostot, inat / irdalok, öntözök és sózok / hozzávalóid puhává gőzölöm / fűszerezek, nedveket sajtolok / csak jöjjön végre az új íz […]” (Hé vers, maradsz éjszakára?). A feldolgozás, a (szövegi és lelki) kannibalizmus, a meggyilkolás, a megsemmisítés művészete rajzolódik ki, az átalakítás, a meglévő megölése és újraalkotása, az újra vágyás, a kreatív halál mellé szegődés határozza meg ezt az atmoszférát. A költő jelenléte és a költői jelenlét a dekadenciában és a pusztulást-felemelkedést mutató kettősségben sugallja a hiábavalóság (vanitatum vanitas) klasszicizmusát, aktualitását is. A költő, az én, mint tükörben meglátott csontvázra, a halál képére, jelenlétére is asszociál önmaga és a másik érzékelésében („az ördög elalszik vállunkon” 52 másodperc hegesztés). Az önkifejezés és kibontakozás gátlásai Balizs verseinek sortöréseinél, szövegformálásánál is mutatják ezt az összefonódást: „Minden, ami lehetnék, / megriaszt”, majd a teljes versszak, a „Minden, ami lehetnék, megriaszt / vagy feloldhatatlanul untat téged” már a másikkal való dialogicitást jeleníti meg. A félelem, szorongás és a folyamatosságba vágó pillanatnyi rémület(ek) sorában a Másik fizikuma és lelke a gondolatnak, a megmagyarázhatatlanságnak is az eszközeként áll: „Megmarkolom a tenyered, / szeretném erősen megszorítani, / kifacsarni, csorogva látni véred[5], / végül csak megcirógatom, / ellágyulva s nem akarva többet, / cirógatom mindig és örökké.” (Tenyeremben tenyered).

Balizs megfogalmazásában a Másik valós, konkrét és szimbolikus, a létezésre általában vonatkoz(tathat)ó összefüggése érzékeny megoldás. A költő saját gyermekét ábrázolja, és rajta keresztül magát a keletkezés esszenciáját: „már végig pulzál és / átgyöngyözik / hártyavékony / sejtjein a / létezés / az alkonyat sávjai / tovább áramlanak / hegyek és félszigetek / fölött” (18 milliméter). Balizs hangvételével, a rendkívül érzékenyen megállapított lényeglátás(ok) mentén itt, átvitt értelemben a 18 milliméter azonban egy lövedék, töltény is lehet, amely megsebez, pusztulást hoz. A hártyavékony, mindig a halál felé billegő (és egyszer billenő) élet sérülékenységét is jelzi ez az asszociáció. Az átörökített élet (18 milliméter, Anna ringató) az átörökített félelem asszociációjává is válik, maga az általános vagy alapvetően kialakuló (költői) félelem pedig az ebből adódó, továbbgördülő (végeláthatatlan) félelmet magát is indukál(hat)ja, jelent(het)i, magába foglalja, mintegy fraktálmintázatként ismétlődően körvonalazza („csendben nézi / fehér sáljával a / szél / domború / hátával / az ég”). Az új élet (és a szöveg) öröme, a teremtés és újrateremtés (Istennel való párbeszédében és azonosulásában), a nemcsak szövegi átörökítés és átkötés és versi nyomhagyás gesztusa az én számára feloldja a jövőkép bizonytalanságát, és a szorongást ebben a képben egy szépséggel is átitatott motívummal opponálja, az álom és az álmodás cselekményében. Balizs két külön versben írja meg, de kapcsolja össze az álmodás folyamatát, az erről való gondolkodást: „Annácskám / miről álmodsz vajon” (Anna ringató) és a „most épp / arról álmodik / hogy hatalmas, zuhanó / mennyet karjaival / helyén tartó apja lesz […] aki válaszokat érlel / és nyilatkoztat ki / megfelelő pillanatokban / a kérdőjeleket / ponttá gyűri össze / vadászó sólyommá / idomít órát és percet […] óriás, gyönyörű / apa / akiről a lányom álmodik” (Akiről a lányom álmodik).

Balizs különleges nyelvi játékkal illusztrálja a társadalmi jelenségeket, az emberei helyzeteket, kifordított, önmagából kiforduló, kibillenő voltukban, kifordított, önmagából kiforduló, kibillenő szövegi megoldásokkal: „a vén harmonikás a téren / egy felfordított vödrön ül / ha felfordított vén téren / ül egy vödör harmonikás […]” (A vén harmonikás). Néhány szóban a tágasság és a szűkösség, a sok és a kevés diszharmóniáját illusztrálja. Ebben a kevésben és diszharmóniában formál meg egy másik élethelyzetet: „utánuk nézett, minden arcizma / elernyedt, miközben / homloka felhős maradt, / talán valami a múltból / átcikázott benne, mint / fekete madár hajnalban / a már derengő ég előtt […] de neki mintha már nem is / lennének vonásai, / csak egy biankó arc, / ami régóta hiába várja / hogy megnevettessék” (A szomszéd fater). Balizs közlésében az ember szinte már csak „biankó arc”, közege és szabadsága zártságában, amelynek egyik alapját a visszatérő dekadencia határozza meg: „a félhomályban visszatérő kudarcok / pukkanásig feszült buborékjai csillogtak, / közben elneveti magát, majd szomorúan / legyint a vén nyár” (Augusztus 20).

Ezek a visszatérő, kiüresedett „biankó arc”-ok alkotnak meg egy következő láncszemet a Balizs által sugallt, mintegy felesleges egzisztencia felismerése felé, a feleslegesen és kitérő egyenesekként működő emberi kapcsolatok, barátságok, ismeretségek, általában az emberi kommunikáció kudarcai[6], szégyenei, vagy éppen gátlástalanságai felé: „üres szavak, okos telefonok, / madarak és nejlonzacskók, / heroin és répalé, / sokan együtt mosolyogva / néma képernyőknek, / néma arcoknak fecsegünk, / akár otthon is lehetne / a mikrónak, a wc-ajtónak, / egy felborult virágcserépnek, / de itt ülünk, egy helyet gondosan kihagyva egymás között, / az ördög elalszik vállunkon/ miután fotót küldött magáról” (Találkozások – Meetings). A virágcserép motívuma itt átirányít a Kergetőzés című vershez, a levert virágcserép motívumához, amely megjelenik egy másik szöveghelyen is („előtte pár nappal magától / fordult le az egyetlen virágcserép” 52 másodperc hegesztés), és a költő ezt a motívumot ugyancsak a felismerés jelképévé emeli azáltal, hogy több szöveghelyen, látszólag véletlenszerű szituációkban helyezi el.

Az őszinteség (a másik felismerés, a szókimondás) egyik funkciójában, a szembesítés cselekményében nyer teret: „bolyhos takarónk hazugság, / színlelésünk egyéjszakás menedék, / lehetne ez máshogyan is, […] megdobálhatnánk egymást / sütivel, pár pohár piával / vagy bolond, aljas, kegyetlen, / mosolyt torzra mázoló, / őszinte szavakkal” (Rokonok – Relatives). Balizs ezt a felesleges egzisztenciát játékként is ábrázolja (alkalmazza), többek között az Én és az Ő filozófiai párbeszédében, korrelációjában: „néznek és csalódottak, / nem játszol velünk, mondják, / menők vagyunk, s nem játszol velünk, / utáljuk, hogy téged nem érdekel / az, ami minket: mindenkit, […] túl komoly vagy, pedig csak játszunk, / hagyd a játékot, épp dolgozunk, / legyél valahogy más, / a lényeg, hogy legyél mindig / épp olyan, ahogy mi gondoljuk, / mert úgy jó, / mindig / úgy jó […]” (Kiküldetések – Missions). Élesebb hangvételű irónia és társadalomkritika is megképződik Balizsnál: „Ahogy a jég szétolvad kérlelhetetlenül, / saját ütemében, felgyorsít- és / lelassíthatatlanul, úgy oldódunk a / kilátástalanságszagú kocsmagőzben, az / utált és alig megszokott utcák párájában / Holnap már ősz, és még az is megindul a / föld felé, ami eddig buján bókolt a napnak, / és az én hirtelen ordításom / még kevésbé hallik majd, ahogy / megcsókolom az utcák csikkel borított / aszfaltját […] üvöltünk egymásra, a messze / sodródás megszokottságában, mintha / saját tükörképünk akarnánk megrontani / Folyton újat találunk, amitől félhetünk, már / a gondolatunk is lehallgatják, mint valami / összetákolt, rothadó vélemény-/ nyilvántartás, közben Isten és a Föld / nyugodt, nem vet lángot és nem halott, és / nem nagyon vesz tudomást rólunk / Ha tudni akarjátok, egyedül maradtunk […] Megtaláljuk a kíváncsiság Istenét, a / megengedőt, a szabadot, aki leültet és / kérés nélkül mesél, csak mesél és ordít és / csak mesél és ordít és mesél” (A kíváncsiság Istene). Ezt az expressziót erősíti az interszubjektivitás (Felolvasóestek – Readings, Interjúk – Interviews, Kiküldetések – Missions, Rokonok – Relatives, Találkozások – Meetings), az emberek közötti sematikus és objektív együttlétek csoportja, meghatározhatatlan térben és időben. A sorshelyzet vagy a találkozás lényegisége, a szubsztancia kialakulása, a progresszió ezekben a találkozásokban elmarad, nem szintetizálódik a láthatatlan, kézzelfoghatatlan értékrend (mert nem kacsint most az Isten!). Ezeknek a találkozásoknak a résztvevői jönnek és néznek („néznek és csalódottak” Kiküldetések – Missions), vizsgálódnak, és tapasztalnak, megpróbálnak tekintettel és beszéddel kapcsolatot teremteni, kommunikálni, de Balizs kifejezésében ez nem lényegi kapcsolat, hanem felszínes(nek látszó vagy valóban felszínes – eldönthetetlen és/vagy meghatározhatatlan valóság) és társadalmi kötelék, a kötelező norma, amellyel az emberek (akik ebben az értelemben a társadalom sematikus és objektív létezői) fenntartják a szabályosságot, a rendet, a kereteket. Balizs érzékelésében, a felismerés alakjában „behajol a kocsi ablakén / a búzakalász-illatú kétely” (Interjúk – Interviews).

A nyelvi és kommunikációs kitérést erősíti a Malina gyere, A Dnyeper partján, Rat hole miners, vagy Az afrikai című versek, mely utóbbiban Balizs egy egészen más dimenziót is megnyit, földrajzi és szellemi, szimbolikus értelemben egyaránt („színes bálákban érkeznek / halott fehérek ruhái / az utcákon, porviharban / elnyűtt ruhákat görget a szél / a fehérek, ha meghalnak / levetik minden ruhájuk / színes ruhájuk, fehér ruhájuk […] fehér halottak hajóznak hozzánk / halottak, lehullatva színük / az utcákon, porviharban / elnyűtt színeket görget a szél” Az afrikai). A nyelvi keretek és a nyelvi megoldások mindennek a világalakulásnak a folyamatosságát, végeláthatatlanságát is alátámasztják. „Nem a párbeszéd, hanem a hallottam- / valakitől hívei vagyunk, talán-ok és lehet-ek / közé születtünk, áporodott pincékben / csempék é járólapok derékszögében / számolunk és tartozunk és csapolunk és / számolunk és tartozunk” (A hallottam-valakitől hívei). A nyelvi megoldás, az ismétlés és végtelenítés („mesél”, „ordít”, „számolunk”, „tartozunk”) a társadalmi közegek és kötelékek, kötelezettségek és kötelességek, az életben való részvétel elkerülhetetlenségét, ennek folyamatosságát és végeláthatatlanságát is ábrázolják. A Balizs által említett kedvenc kocsma azonban oldja a felismerésekből adódó rémületet és a feszültséget, a belső, befelé kiterjedő félelemérzetet. Egy ponton eléri a teljes (abszolút fokra majdnem emelkedő) neutralitást az én, amikor a felismerésben „úgy tűnik el minden varázslat, / mint kádról lekapart zománc, / a dörzsölő szemcsék maradnak” (Ürítem poharam a megváltoztathatatlanra). Minden transzcendens felé irányuló részlet megtörik és visszahullik az anyagi világ banalitásába. A varázs, a pillanat a költő számára (mint a láthatatlanságba zárt szubsztancia) tudható, de nem bírható, nem sajátítható el, nem kaparintható meg. A csodavárás így megszakítatlan („látszólag megváltoztathatatlan”) és örökkévaló folyamat marad.

A párbeszédben önmagát és a Másikat egyaránt megszólítja: „mondd, / mi a magadé még, / ami az enyém? / mit ismersz bennem / magadból? […] s ritka szavaidtól / hegessé válik mindhárom barázda / a homlokomon” (Az aluljárók szomorúsága). Stigmatizálja mindez az ént, a félelmek és fájdalmak minden egyes alkalommal jeleket rónak a lélekre és a testre. A félélem jegyeiként megjelenő stigmák, a lélek foltjai a látható és láthatatlan összefüggések mentén rajzolódnak ki. Minden elem és jel egyetlen összefüggő, kiterjedt hálózattá alakul, a világban-létező lélek térképével, a rejtett zugokkal, helyszínekkel. Egységes univerzumába, önmagába építi bele az én a többi, kisebb réteget, lemezt, rezgést, remegést, a poétika geográfiájában. Balizs utazása, a (fel)térképezés és leképezés, a körút, a koponya körüli (űr)utazás. A távlatok és dimenziók bejárásának ellentéte a visszaút vagy egy másik útvonal, amely „út most kezdődik / mint egy kirándulás / menjünk, indulni kell / nagyon szűk itt, nagyon / nagyon szűk s fekete / négykézláb görnyedve / térdek egymás után / ötven méter mélyre / fekete szűkösség / mindenütt, mindenütt / kemény, sötét falon / koppan fejünk, karunk / s mind a gondolatunk” (Rat hole miners). A félelem tehát megidézi a félelem tárgyát magát, a beszűkülő lehetőségek és beszűkülő világban-létet, ahol Isten helyett az „egyetlen fal” abszurd és irracionális alakzata jelenik meg: „a váltás itt hagyta / ez a mi csákányunk / mindenki csákánya / nincs levegő, térdelj / térdelj a fal elé / fekete fal elé / térdelj, ő a miénk / egyetlen falunk ő” (Rat hole miners). Az olaj itt a földből nyert anyagi, de fontos (ám mindössze anyagi, kicsinyes) érték: „nem perzsel meg a nap, / hóhér, elgyötört nap / sziklánk velünk marad / éjszín aranyat ad” (Rat hole miners). Az olajhoz válik hasonlóvá az apa alakja is: „apám fekete arany” (Rat hole miners). Balizs az ők megjelenítésével tételezi azoknak a csoportját, akik az éntől elkülönböződő, más minőséget képviselnek: „ők férnek a lyukba / patkánylyukba csak ők / csak ők férnek oda / szikla alá, dölyfös, / sötét isten alá / csak ők férnek oda” (Rat hole miners) Negatív értelemben vett kiváltságosok, akik odaférnek, akik különleges helyzetebe kerülnek. A kiszolgáltatottság jelképeként, az ember maga is elhasznált, kizsákmányolt, alárendelt létező a sötét patkánylyukban, a világban.

Balizs Dániel kötetében bátran és erőteljesen teremti meg, majd falja fel Szaturnuszként a szövegeket, a gondolati elemeket, majd alkotja ismét újra ezeket a dekonstrukció és építkezés kettősségében. Az (fiktív, szövegi vagy valós – ugyancsak meghatározatlan motívumként szereplő) életrajzi elemeken át megfogalmazott világok és élethelyzetek megmutatják, hogyan tisztul meg és ég el (égeti el magát) az én a versekben. Hogyan keresi és találja meg a kapcsolatot egy ön-gyógyító és reveláló dimenzióban, amelynek a költészet szerves része. A kettősséget mindvégig őrzi a nyelvi-verskonstrukciós megoldás, a versek mellett félkövérrel szedett kiemelések, és ezek mint ekhó kísérik a törzsszöveget. Példa a „kicsorbult ollók és visszavarrandó / gombok haragja” és a „kicsorbult ollók haragja” (Téged mindenki elhagyott) egymás mellé helyezése. Verbális és lelki utazásaiban „az eltévedés tart csak szabadon / telített csöndje az elveszésnek / a magamrahagyottság izgalma […] fala hull a mozdulatlanságnak / elérhetetlenné lesz az apró / törékennyé, ami határtalan / egyensúlyozom a távlatok közt / határfelszelek, erdőmerülök / ösztön-zök, lépek, önsétáltatok / útoázis vagyok s utcaficam / tájhorzsolok, éter-futárkodok / hozzád, testes, gyönyörű magányom / völgy nélkül, kanyar folyók visznek / ér-telmezés vár, harsány csermelycsend / s emlékké szór szét majd az esti szél” (A barangolás dícsérete). A kötetben megjelenített élet „göröngyei puhán gurultak / majd roppantak porrá […]” (Kergetőzés). Megmarad mindvégig a Társ, a rejtett és valós kommunikáció (dialógus), a rejtett és valós világban járás kettőssége, valamint a lélek bejárása, a magányban felfedezett, részletekben rejlő élet és a részeltekben kitárulkozó világmindenség együtthatása, valamint a költészetnek és az önkifejezésnek a szervesen összekapcsolt és lényegi szerepe: „És morzsákra / hullok szét / veled én is / vörös / cseppekké / Isten nyelvén” (Rat hole miners).

A költő pedig „mesél, csak mesél és ordít és / csak mesél és ordít és mesél” (A kíváncsiság Istene), mint ember (Ember) az embertelenségben.

Jegyzetek

[1] Martin Buber hangsúlyozza az Én és Te kapcsolatában lévő időbeliséget, mely Balizs poétikájára is jellemző lesz: „A jelen – nem a pontszerű jelen, amely nem jelent egyebet, mint a »lejárt« idő mindig csak gondolatban tételezett végét, az időszakmegragadásának látszatát, hanem a valóságos, kitöltött és beteljesült jelen –, a jelen csak annyiban létezik, amennyiben jelenlét, találkozás, viszony létezik. Csak azáltal, hogy a Te jelenvalóvá lesz, csak azáltal támad jelen. […] A jelen nem az, ami elfut, ami elsuhan, hanem ami szemben vár és szemben marad. A tárgy nem a tartam, hanem a megállás, a megszűnés, az abbamaradás, a megmerevedés, a távolmaradás, a viszonynélküliség, a jelenlét-nélküliség. Ami lényegi – a jelenben éljük, ami tárgyi – a múltban.” Martin Buber (1990): Én és Te. Részlet az Európa Kiadónál megjelenő kötetből. Fordította és a kísérőtanulmányt írta: Bíró Dániel. In: Múlt és Jövő, 1990/1. 30.

https://multesjovo.hu/wp-content/uploads/aitfiles/8/m/8mj_1990_01v3_1.pdf

[2] Balizs megteremti az egyes szám második személyű korrelációt is az egyes szám első és harmadik mellé, a buber-i összeolvadás mentén: „Önmagam egész lénnyé koncentrálódása és összeolvadása soha nem történhet általam, és soha nem történhet nélkülem. A Te által leszek Én-né. S hogy Én-né leszek, mondom: Te. Minden valóságos élet – találkozás.” Buber 1990: 30.

[3] Jákób harca az angyallal. In: Az Ószövetség a művészetekben. Forrás: Szabó Attila (1991): Az Ószövetség a művészetekben. Budapest: Bibliaiskolák Közössége. https://biblia.hu/az_oszovetseg_a_muveszetekben/jakob_harca_az_angyallal

[4] Balizs olykor Én-ből Az-zá változik, és ehhez igazítja (igazodik) minden interszubjektív megnyilvánulása. Buber magyarázatában: „Az Az: a báb, a Te: a pillangó. Csak éppen nem mindig váltják egymást ilyen világosan az állapotok; az, ami végbemegy, gyakran mély kettészakadtságában örvénylő, önmagával ölelkező eseménysor.” Buber 1990: 32.

[5] Balizs kifejezi a Te-hez (Másikhoz) való feltétlen kapcsolatát („mindig és örökké”): „Ha egy emberrel, mint a nekem rendelt Te-vel állok átellenben, […] ő immár nem dolog a dolgok között és nem is dolgokból áll. Ő többé már nem Ő, nem más Ő-ktől határolt, nem egy pont a térből és időből vont világhálóban, és nem is valamely állapot, mely tapasztalható, leírható, s nem is megnevezett tulajdonságok laza kötege. Hanem ő szomszédok nélkül, eresztékek nélkül Te, és betölti az égboltot. Nem mintha nem volna más, mint ő: de minden más az ő fényében él.” Buber 1990: 29.

[6] Balizs rávilágít a társadalmi kapcsolatok semlegességére, azok „pszichologizált” és „általánosított” voltára, sajátos „mozgásformáira”. Ezzel összefüggésben Ágh Attila ír Arnold Gehlen felfogásáról: „tulajdonképpen a társadalmi intézmények és viszonyok is Gehlen számára csupán a pszichologizált tudat általánosított, interszubjektív mozgásformái.” Ágh Attila (1976): Gehlen avagy Az ember c. mű „különállása”. In: Arnold Gehlen (1976): Az ember. Természete és helye a világban. Budapest: Társadalomtudományi Könyvtár, 617.

Szolláth Mihály

Költő született

Kis vékony, fekete könyvecske, a veretes betűtípus a címlapon és egy szál réti fű inverze fehéren világít az olvasó szemébe. Mintha éjjel lenne és egy kíméletlen reflektor emelné ki a sötétségből a betűket, a kis zsenge fűszálat. Máris van egy üzenetünk: – Itt vagyok. – mondja ez a fűszál, mindjárt az ’Isten’ szó alatt. Előtte meg a ’kíváncsiság’ szó lebeg a sötétben. Szép, elgondolkodtató kép. Mindegy mekkorák vagyunk, ha világítunk.

Ez a könyv egy első kötet – ez a kifejezés azonnal téves asszociációkat kelt: ’szárnypróbálgatás’ vagy ’útkeresés’ – bizony semmi hasonlót nem mondhatunk erről a könyvről. E lapokon olyan verseket olvasunk, amiket egy kész, erős és csak rá jellemző költői nyelvvel rendelkező fiatalember ír, ezzel robban be jelenünk magyar kortárs lírájába Balizs Dániel – civil foglalkozására nézve geográfus, egyetemi oktató.

Az ismertetés teljes szövege:

⇒https://www.litera-tura.eu/szollath-mihaly-kolto-szuletett-balizs-daniel-a-kivancsisag-istene-cedrus-muveszeti-alapitvany-budapest-2024/