július 14th, 2025 |

Toldi Éva: Évfordulók nyomában

Emlékek hídján – II. János Pál pápával

Napjainkban, Ferenc pápa búcsúztatása és utódja Leó pápa beiktatása nyomán folyamatosan felidéződnek bennünk II. János Pál pápa életének, magyarországi látogatásainak, találkozásainknak emlékképei is. Nem véletlenül, hiszen ez év tavaszán születésének 105., halálának 20. évfordulójára is emlékeztünk.

A lengyel nép szent fiát, Karol Wojtylát, akit Szent Péter trónjának örököseként, mint II. János Pál pápát ismert meg a világ, 2011-től a boldogok, 2014-től a szentek közösségének örökös tagjaként tisztelhetünk. Küldetésben eltöltött hosszú és fáradhatatlan tanítói és missziós szolgálatával ő vezette át az Egyházat a harmadik évezredbe, fogalmaznak a vatikáni emlékiratokban. Sokan, sokféleképpen írtak róla életében, sokféleképpen értékelték küldetésben eltöltött munkásságát, mondván: egyszerre volt a konzervativizmus és a modernség apostola. Újságírói munkám során hivatalos találkozókon, de számos alkalommal egyszerű zarándokként is találkozhattam vele több alkalommal is. A kegyelem megadta, hogy közvetlen közelből is megtapasztalhattam karizmatikus személyiségének sugárzását. Egyházkormányzói munkássága új fejezetet nyitott a pápaság történetében, mert személyiségének közvetlen emberi vonásai, evangelizációja mind stílusában, mind tartalmában rendhagyó volt. Egész életét a krisztusibb jövőért, a világ békéjének, a ’szeretet civilizációjának’ megteremtésére áldozta, s főpapi, vallási diplomáciai, erkölcsteológiai s gazdag irodalmi munkássága szüntelen küzdelem volt ezért.

Amikor 1978 októberében a római Szent Péter téren bemutatta székfoglaló szentmiséjét, homíliájában először hangzott fel az a később többször is hallható biblikus buzdítás, amely sokaknak adhatott megerősítést, hiteles bíztatást a szocialista blokk államaiban (ahonnan ő is jött), a diktatúrák keretei között tengődő embereknek: „Non abbiate paura! – Ne féljetek!”. Mert e felhívásban benne volt a keleti kommunista blokkból jött keresztény pásztor bíztatása is: Ne féljetek hiteteket megvallani, ne féljetek semmilyen politikai rendszertől!

Mikor 1991-ben először találkozhattam vele első magyarországi látogatása során Máriapócson, majd Debrecenben, megtapasztalhattam csendes, szerény, nyílt egyéniségét, kommunikatív személyiségét, ahogy odafordult az őt fogadó, őt hallgató emberek felé. Számára a hívek serege nem tömeg volt, ahogy a világi hírcsatornákon írtak általában a találkozóin egybegyűltekről. Személyes tudott lenni mindenkivel. Bár a diplomáciai fegyelem megkötözte őt is, minduntalan „külön utakra” indult, kitört a biztonsági emberek hálójából és közel jött az őt, a jóságos Krisztust lelkében magyar földre hozót látni akaró közösséghez (amint azt későbbi utódja, Ferenc pápa is tette). Bement a sorok közé, hogy megérinthesse az ujját, a fejkendőjét az őt tekintetükkel kísérő, biccentő mosolyát váró falusiaknak, öregeknek, és megsimogatta a kisgyermekek arcát. Sosem felejtem Győrött annak a csizmás falusi bácsinak a mozdulatát, aki az előtte elguruló pápamobil hátulját kezével végigsimította a szeretet jeleként. Elesetteket, betegeket tudott gyógyítani egy szelíd mosolyával, vigasztaló mozdulatával. Örömet sugárzott, a gyermekek, ha odafutottak hozzá, mint egy apuka, ölbe kapta őket.

Felejthetetlenek máig megérkezései, amikor a repülőgépről leszállván megcsókolta hazánk földjét, Szent István országának földjét! És minden földet, ahol csak járt, Isten teremtett világának bármely pontján.

Pápaságának korszakjelző törekvése volt a más vallásokkal, felekezetekkel való párbeszéd megteremtése. Emlékszem a debreceni ökumenikus istentiszteleten mondott szentbeszédére, amikor református, evangélikus, unitárius, görög katolikus, baptista, zsidó egyházi vezetők társaságában kiengesztelődésre, egységre, összefogásra buzdított. És fejet hajtva megkövette a református testvéreket a gályarab-mártírok emlékműve előtt.

Rómában 1993-ban, a keresztény családok fesztiválján (Familyfest) közvetlen közelből hallgathattam a szentatyát, mikor a családok nemzetközi küldöttségét fogadta. Visszacsengenek bennem a családokhoz szóló szavai: Ti az egységért, a családi békéért a szeretet himnuszával küzdötök, az Isten házát, a béke templomát építitek szentháromságos életetekkel. Tanúskodjatok továbbra is Krisztusról!

A szeretet küldötteként zárta szívébe az ország 1996-ban Pannonhalmán és Győrött is. Szorgalmazta megerősödésünket magyarságunkban, hitünkben. Hirdette: Hitben és nemzetben gondolkodni az erkölcsi alap a jövőhöz! Hisz az ő lelki fejlődését is e kettő alapozta meg: Krisztus-hite, valamint hazája, Lengyelország szeretete. Később 1999-ben, mikor Lengyelországban járhattam az odalátogató Szentatya nyomában – aki a magyar királylányt, a lengyel királynét, Kingát emelte akkor a szentek közösségébe –, megtapasztalhattam, hogy a hit milyen hatalmas erőt ad lengyel honfitársainak. Amerre járt, nemzeti és pápai zászlók színes forgatagával felpántlikázott utakon haladtunk az ország belsejébe. Pápa-plakátok sora jelezte szülővárosában, Wadowiceban, de Krakkóban és Czestochowában is: a lengyel nép köszönti nagy fiát, a béke, a szeretet, a hűség krisztusi küldöttét. És minden templomban, ahová csak betértünk, rózsafüzér pergett az imádságos ujjakon. A házak ablakaiból pedig a Szűzanya tekintett védelmezettjének köszöntőire. Szinte látom most is jellegzetes üdvözlő mozdulatát, amint karját a magasba lendíti azok felé, akik – mint az emmausziak – lángoló szívvel, szeretettel sietnek elé köszöntésére. És hallom a sokaság ritmikus hanghullámzását, amint ismételgetik főpásztori jelmondatát, szerelmes vallomását az Egyház Anyja felé: ’Totus tuus…’ (Egészen a tiéd).

Nem véletlen, hogy e gazdag, tiszta, emberséges életút végén a temetésére összegyűlt sokaság a gyász perceiben sem csüggedt el, hiszen szelleme, testvéri mosolya ott volt velük, ott maradt velük, s így, egy akarattal szakadt ki belőlük a kérés: ’Santo subito!’ (Azonnal szent!). Mert mindannyian meggyőződéssel vallották: már életében is szent volt –, s erre áldást, pecsétet szerettek volna kérni máris hivatalosan.

Testamentumában olvasom: megköszönte a Mennyei Atyának, hogy lengyelnek akarta őt. S hálát adott azokért is, akiket Krisztushoz vezethetett, s akiknek le tudta fogni fegyvert szorító markát, hogy rávilágítson: a vad és sokszor érzéketlen világban: csakis a szeretet lehet a fegyvere Krisztus követőinek. Szolgáló munkásságával máig példát ad, üzen napjaink emberének, egyházának is.