Szabó Aida (Jampa drolma): Szúnyogtánc (versek)
*
Szúnyogtánc
Szürke az ég, esik, esik,
esőcseppje körbe kering.
Tócsa kerül, sár meg terül,
lábadon a bocskor merül.
Sóhajod ajkad ellepi,
kalucsnid is vízzel teli.
Ereszen az eső megül,
hű esernyő előkerül.
Fenn a felhő nem heverész,
orrodon szúnyog heherész.
Füledbe zümmög, döngicsél,
már ágyikódba elkísér.
Vérszívóknak hada kerít,
alakodat célba veszik:
csípés dudora egyre nő,
ha vakarod – mérgesedő.
Jár a kezed, jár a lábad,
csapod fejed, csapod hátad,
ütnéd agyon, de nincs agya,
így a maflást térded kapja.
Ugrabugrálsz, bokád rázod,
körbe-körbe figurázod.
Hopsza-hopsza szúnyogtánca,
embervér lesz uzsonnára!
Szúnyogcsárdás hej e-huja,
ez már az embernép búja.
Mocsár mélyén szól a nádsíp,
tündérrózsa álmot áhít.
Hahotázó békalencsék
felverik az este csendjét.
Szúnyogbölcsők ringatóznak,
szúnyoglárvák dagonyáznak.
Sápít az apró kacsanép,
csöpp szájuk enni-inni kér.
Zümmög már a násznép bálba,
a Hold sárgás karéjába’.
Lányok dobják a keszkenőt,
tücskök húzzák a perdülőt.
Hopsza-hopsza szúnyogtánca,
nosza-nosza szaporázza.
Békasereg szája tátva:
mennyi szárnyas, vacsorára!
Szemük guvad, hasuk telik,
elvannak vele reggelig.
*
A franciacipőm és a franciatanár
(la petite mort)
Kavargott örvényként
a felgyülemlett érzés,
özönvízként kitörve,
gátakat szakítva
zubogott hömpölyögve,
mindent elsodorva,
mikor berobbant egyszerre,
életembe
a franciacipőm és a franciatanár.
Szerelemben
szerelmesen kacagtam,
kacagtam és kacagtam,
s kacagtam süldőn mindenen,
mint egy kamaszlány, nem férve bőrömbe.
Bódulva,
a szerelem italának mákonyával
rohantam
hívó szavakra,
életveszélyesen véve kanyarokat
piros kis négykerekűmmel,
s réveteg révületben töltöttem
más dimenzióban az életem.
Magamhoz ölelve az egész világot
franciacipőim vittek a franciatanárhoz,
a tücskökkel teli dombra,
hol csillagok ragyogtak,
fák, virágok illatoztak.
Szerelmünk virágzása,
hervadása tiszavirágéltű volt,
e bohókás csitri csacsogás elszaladt,
a franciatanár ment, a franciacipő maradt.
Életünk fonalai egyszer még
keresztezték egymást –
megtudtam, megtalálta párját.
Szentjánosbogarak gyújtotta világnál,
mikor mézédes este csordogál,
rég-hangulat illata,
érzése megsimogatva visszaszáll.
Kopottas franciacipőm néha
a lábamra kerül,
s vidám koppanásuk létbe merül.
*
Egy nyári mosoly
(Szentgyörgyi Erika festményéhez)
Korán volt,
mégis az ablaknál álltál,
rám vártál.
A beömlő pirkadat
körbeölelt,
könnyű selyemruhád rád simult,
karod a magasban,
felröppenő pillangó.
Vörös hajad alatt
nyakad íve, pihés tarkó…
hirtelen megbabonázott.
A függönyt enyhe fuvallat
lebbentette,
nyárfalevelek susogtak –
talán azt hallgattad.
Megfordultál,
karomba kaptalak,
hozzám bújtál…
Régvolt, most is tartalak,
csak csupán, az a nyári mosoly
sután-kurtán elszaladt.
*
A férfi:
védő várfal, bástya,
lobogó, égő fáklya,
gerjesztő, kergető,
karja erő, óv – ernyő.
Tombol, rombol, épít,
szépít tettén, szaván,
hátán mindig a kabát.
Utasít, esdeklőn kér is,
tenyere simít, békít,
szelleme pezsdít, szédít.
Eszedet veszi, megfőz,
lelkedet veszejti,
testedet megejti,
megöl, éleszt… legyőz,
hatalmába kerít,
mint szilaj hullám, s leterít.
Később szelíd, nyugtat,
ugrat. Álldogál sután,
kérdez, felel kurtán,
vagy csak dünnyög, hümmög,
sündörög körülötted,
hallgatagon figyel.
Nincs siker: kikel magából
a rossz vacsorától,
csapja az ajtót.
De mégis ott van,
ha kell, ne maradj hoppon!
Hódít, bódít, mint óbor,
bókol, forrón csókol
– tested belé borzong.
Máskor tekereg, csavarog,
kergefelleg, s te fázol,
gyászolsz, mert távol.
Majd szoknyádon ül,
fűz, szeme lobbanó tűz,
minden kételyed cáfol,
rakoncátlan huncut kobold,
lop rózsát, mond ódát,
gáláns, majd spórol, morog,
néha korhol… s horkol.
Ad álmot, biztonságot,
boldogságot, meleg otthont,
és csöppet sem bánod,
hogy ő lett a párod.
*