Esszé

július 24th, 2025 |

Németh István Péter: A BOLDOG-SZOMORÚ MÚZSA (Szegedy Róza-mozaik)

Mondják, a költő múzsájáról kétféle képet szokás festeni: egy aranyozottat és egy bekormozottat. Csinszka arcát például irodalomtörténészeink mindkét színben láttatták már. Kisfaludy Sándor feleségéről, Szegedy Rózáról, korának egyik leghíresebb magyar asszonyáról olvasnom jó minden szépírást, bár ha egyik-másikban kissé meg is szépítették a lényét, alakját. Szóval: csak bearanyozták Szegedy Rózát, elvégre az ország néki köszönhette azt a kétkötetes Himfy-dalos gyűjteményt, amiből a Duna-parttól a füredi sétányig udvarolni tanultak az ifjak! S ez van akkora – ha nem sokkalta nagyobb – érdem, mintha maga írt volna egy kötetnyi közepes verset. Körülményt, férjurának alkotásra alkalmas otthont biztosított, gazdasszony volt inkább, semmint poetria. Mégis, vagy éppen ezért: szívemben alakja Batsányi János és Petőfi Sándor feleségével együtt él. Bevallhatom: jelentőségét, szerepét az évekkel egyre komolyabbnak s gyönyörűbbnek láttam, míg mostanra személye elválaszthatatlan lett Himfy géniuszától. Szeretnék róla egy olyan irodalmi portrét készíteni, amelyen tekintete felénk fordul, s leginkább a Somogyi Győző festményén csodálható arcképére hasonlít. Arcbőre pirospozsgás, loknis hajában nevéhez illő rózsa, kendőjén apró madaras minták, rózsaszín blúzát a dunántúli ég kékjét idéző cingulus fut körbe, nyakánál pillangóforma hófehér masni.

József Attila úgy idézte édesanyja alakját, hogy tájból és kedves nőkből próbálta összeállítani a halott Mama képét. Azt hiszem, nekem is az maradt, hogy Badacsony lankáit és a várhegy alatti Sümeg utcáit bejárjam Róza asszony lábnyomában, kortyolni a ránk hagyott receptje alapján készült ürmösborból, s kirakjam a róla szóló irodalmi emlékezések legszínesebb mozaikdarabjaiból portréját, s ha mégis elakadnék az igyekezetemben, rálapozzak magára a Himfy-életmű vallomásos bekezdéseire.

Szegedy Róza gyermekkoráról 2025-ben alig tudunk valamicskét. Igaz, Kisfaludy Sándor sem írt sümegi kölyök játékairól, nem választja lírájának tárgyául oly módon, mint kortársa, Szentjóbi Szabó László: Gyermek az ember amíg él / Tsaka játék nemben cserél…Szegedy Rózáról, a kislányról csupán Jakab Ferenc könyvében találtam rövidke jellemzést:

„Gyermekéveinek megrajzolásával nem igen foglalkozott az irodalom, pedig megérdemelné, hogy milyen is volt a kis bimbó, aki később testi és lelki bájaival az ünnepelt költőnek nemtője, s a Balaton vidékének női magasztosságával mindenkorra szépsége lett. A Szegedy-család jellegzetes aranyos szőke hajzata övezte homlokát, szemei világoskék színben mosolyogtak. Inkább nyúlánk volt a termete, okos a gondolkodása, gyors a felfogása, megfontolt a beszéde. Tudott derült, vidám lenni, mint a többi gyermeklány, de ezt sohase vitte túlzásba.”

(Jakab Ferenc: Kisfaludy Sándorné Szegedy Róza élete. Győr, 1936.)

Szegedy Róza gyermek- és lánykora, eszmélkedése nem lehetett eseménytelen. Ám életének 57 esztendejéből 38-at fontosabbnak tartott férje mellett annál, semmint a 20. századi modern lélektan sugallatára feltárta és elmesélte volna másoknak is, mely korai élmények közepette vált önálló felnőtté, s döntést hozó nővé, azaz költőfeleséggé. Fiatalon hunyt el? Nem, nem fiatalon, mivel a 19 század végén is még csupán negyven esztendő körül volt az átlagéletkor Magyarországon, s a szegény rétegek tizenöt évvel éltek kevesebbet. Szegedy Róza arany haja az emlékezések szerint őszült, beezüstöződött.

Márai Sándor Halotti beszédjében elárvult tárgyakat sorolt föl: Már minden csak dirib-darab, szilánk, avítt kacat… És:Szorongasd… szegény / emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt… Sümegen valóban látható még Kisfaludy szülőházában Szegedy Róza hajtincse, Kalmár László helytörténész pedig 1990-ben leltárt készített a badacsonyi Szegedy Róza-házban azokról a relikviákról, amiket nem pusztítottak el sem háborúk, sem pedig közönyös békeévek: „Szegedy Róza ágya, fejkendője, varróasztalkája, tálalószekrénye tányérokkal, Kisfaludy Sándor eredeti íróasztala, Szegedy Róza által készített pénzes zacskója.” (A Szegedy Róza-ház. Badacsonytomaj. 2008.)

A naplóíró Márai Sándort is megragadta a hely szelleme, bejegyzésében ott a Szegedy Róza háza melletti Kisfaludyé: „Valahányszor eszembe jut a badacsonyi Kisfaludy-ház tornáca: hidegrázásszerű borzongást érzek. A táj, amelyet erről a tornácról látni, napsütötte, vulkanikus, sajátosan ’magyar’ táj.”

A Szegedy Róza-ház emlékmúzeumként való továbbéléséért Keresztury Dezső, Tatay Sándor és Geréb László építész tették a legtöbbet. A ház utolsó lakói Hertelendy Gábor és felesége, Békássy Klára voltak.

Nem csupán Kisfaludy Sándor pályájának gazdag az irodalma, de a Szegedy Róza életére vonatkozó munkák szintén szép számban állnak rendelkezésemre. Közülük a leghíresebb tán Eötvös Károly balatoni könyve. A Balaton-felvidék természeti szépségét és Szegedy Róza asszonyi-múzsai báját Eötvös Károly is együtt láttatta az Utazás a Balaton körül című művének oldalain. Milyen látványban volt része Eötvösnek, amikor Szegedy Róza és Kisfaludy Sándor vidékére érkezett, s amit a világ legszebb tájának nevezett? Próbáljuk csak a rég holt feleség képét az Eötvös festette tájból is megrajzolni!

„Kúpok fénylő orommal, szőlőhegyek zölden ragyogva, erdők fekete foltjai, zöld mezők, arany vetések, száz falu, ezer hegyi hajlék, csárdák, malmok, útszéli sorfák, patakok, csatornák, magas bércek, fehér házak, korhadt és mégis fényes várromok, Szent Györgynek és Badacsonynak komoly fensége, s az a Balaton mintha rám nevetne, s az a nádas mintha nekem súgna-búgna, s a látásnak messze határán égnek, földnek, Bakonynak, Tihanynak, tengervíznek édes ölelkezése, bizalmas összehajlása, s mindez egymást kerülve, váltogatva, kergetve, egymással összejátszva s a hátam mögött nyugvó nap arany sugarával ragyogón fölékesítve: íme, ez a kép rohanta meg lelkemet.”

Szegedy Róza szeme kékjéhez valóban naparany színű hajkorona tartozott. Az 1935-ben emlékmúzeummá átalakított badacsonyi házában az a róla készített kis festmény fogadta a látogatókat, amelyről világossárga ruhájában tekintette le.Apróka a biedermeier stílusú kép, kerete szinte liliputi. De bárcsak irodalmi mozaikomból is összeállna ahhoz hasonlító portré! Róla, akit Eötvös Károly fontosnak tartott, hogy beállítsa a klasszikusainkká lett férfiak mellé a szellem és emlékezet dunántúli panteonjába. Eötvös megörökítette az első három találkozást.

Kisfaludy 1792-ben pillantotta meg először a ferencesek templomából kilépő Szegedy Rózát, aki hintóba szállt. Róza ekkor tizenhat-tizenhét éves. Az orsolyitáknál nevelkedett édesanyja halála után Sankt Pöltenben.

1795 augusztusában Vashosszúfaluban a Rosty-családnál kereste az alkalmat a költő, hogy másodszor is láthassa Rózát. Ugyanezen esztendőben szeptember 4.-én jött haza Bécsből szabadságra. (1972 végétől hadnagy ott.)

A kék szemű Róza égszínkék ruháját öltötte fel Eötvös Károly könyve szerint. Róza haján játszott a szeptember végi napfény. Így kezdődhetett minden.

Tordai Ányos a kétkötetes Kisfaludy Sándor munkái című kiadás élére írott előszavában így mondta el a nagy találkozást, a szerelem kezdetét:

„A badacsonyi szüreten találkozik atyafi-rokonával, a vasmegyei alispán, Szegedy Ignác, szép és okos lányával, Rózával. A költő-gárdista hamarosan meghódol a széplelkű leánynak, ki magasan áll leánytársai között, hisz hárfázik, okos könyveket olvas, sőt verset is ír. Teréz húga is Róza nevét duruzsolja fülébe: szép lány, okos lány, gazdag lány. Talán mindez az oka, hogy rátarti kissé, de csak forgolódjék bizalommal körötte. A költő Teréz biztatására, meg szíve parancsára forgolódott is. Mire a napokig tartó szüretnek vége lett – körbe-körbe meghitt séták a hegy lankáin, a tó partján, csónakázások a holdvilág mámorító fényénél, kirándulások a poétikus várromokhoz – Sándorunk szívében a hódolat tiszta szerelemmé magasztosult. Róza szíve is szikrát fogott, ha nem is gyúlt lánggá.”

Kisfaludy, köztudott, a bécsi magyar Királyi Testőrségben szolgált. Számára igencsak mozgalmasan alakult még ez az 1795-ös esztendő, hiszen a fellobbanó Róza-szerelem évének végén hét társával együtt a testőrségi szolgálatából menesztik. Ez még bocsánatos bűn lett volna Róza szemében, kivel Gógánfán folytatódik s majdnem be is fejeződik a szerelmes történet. Költőnket Milánó vára és a harc várja. Tán ezért kérte meg Szegedy Róza kezét. Majland ostroma 1796. május 14-től június 29-ig tartott, a költő által Róza ostromolása ennél is tovább.

Február volt még, és a hazalátogató Sándortól megtagadta Róza a csókot, s a lánykérést pedig egyenesen korainak tartotta. Már szerethette, de még dacolt a huszártiszttel a szőke hajú és kék szemű lány. Szépsége: teli kebel, rózsaszáj és deli termet. Tehetsége volt a muzsikához, s Eötvöstől és Tordai Ányostól megtudtuk, hogy verset is írt ifjú korában. Egyet elküldött Kisfaludynak. A német nyelvet és a hárfázás művészetét még az orsolyitáknál tanulta.

Minden időben a költő kedvese nem csupán a még meg nem írt verseket, a megpendített húrok harmonikus zengését ígéri, de a világban nyugtalan kalandozó férfi számára a megérkezés boldogságát, azt az otthont, amit múzsaként és háziasszonyként maga köré sző. A kesergő poétából így lehet csak boldog.

Mit is dönthetett volna ekkor Szegedy Róza? Rossz híre volt udvarlójának. Duhaj természet a mi sümegi Sándorunké, lázadt, ráadásul a „pompás bujálkodó Bécsből” botrányos nőügyek hírei érkeztek felőle, s ezeket adták egymásnak a vidék kvaterkázó urai, bálozó hölgyei.Maradok Tordai Ányos metaforájánál: Szegedy Róza számára a szerelem szikrájától – érthető – nem gyúlt hirtelen tűzvihar. Mindazonáltal Batsányi János feleségének, Baumberg Gabriellának lett igaza, aki egyik versének mottójául egy német szólást választott:

Egy szólásra

„Kicsiny szikrából nagy tűz lehet.”

Parányi vízcsöpp hány szivárványszínt ragyog!
Kicsiny dolog gyakorta lesz önmagánál nagyobb.
Végy teli pohárkát! Rendben. De tölts csupán
egy árva csöppel többet és kidől már az ital.
A csordultig telt szív szerelme csókjaival
is így jár, rögvest az első után.

Kisfaludy Sándor 1796. szeptember másodikán a következő kisebb költeményét szerzette:

Rózihoz

Amplion lantjának bájoló hangjára
Egy város tenyészett a földnek hátára.
Ilona szépsége vér-folyókat ontott,
Ez Tróját feldúlta, egy nemzetet rontott.
Rózi! ki feléred annak mesterségét
S feljül múlod ennek igéző szépségét,
Dupla hatalmaddal mit nem fogsz mívelni?
Mennyét, poklát e szív benned fogja lelni!

Róza (Rózi) hárfajátékát hallgatva Kisfaludy Sándor a görög mitológiában keres és talál párhuzamokat. Kell-e hatalmasabb tűzvész, mint Trója égése, amelyet a Párisz által elrabolt szépséges Heléna miatt a görögök – tízévi ostrom után – fölgyújtottak? Akár az ókoriak, jó jósnak bizonyult Himfy, amikore korai miniatűrjét megírta. Volt egy levél, egy strófa, egy kitartó szó, amely cseppként túlcsordította annyi idő után szívét, s viszonozta a huszártiszt csókját.

Valóban „rátarti” lett volna Szegedy Róza?

Fiatalkori önjellemzése (forrását bár nem lelte meg Praznovszky Mihály irodalomtörténész sem!) árnyaltabbá teszi róla a képet:

„Én érzem, hogy nem vagyok közönséges lány. Én megvetem azon mesterségeket, melyek által némely leányok a férfiaknak tőrt hánynak, hogy őket magukhoz édesgessék. Én egy lány vagyok, aki magába zárkózott, s a világ által magát inkább kevélynek szidatja, mintsem hogy oly dolgokból űzzön játékot, melyek tiszteletre méltóak.”

Meglehet, Kisfaludy Sándor a legkomolyabban gondolta, hogy életét összekösse Szegedy Róza életével, azonban ő tényleg olyan játékot űzött hölgyismerősei körében, amelyről szükségtelen e helyt értekezni. S még e sikertelen lánykérőbe jövetele után is, hévvel és szenvedéllyel.

A kikosarazott Kisfaludy Sándor éppen úgy tett, mint a Szendrey Júliába szerelmes Petőfi Sándor. A hoppon maradt költők dacos indulatból cselekedtek: más hölgyek kezét kérték meg. Kisfaludy Sándor egy zalabéri tizenöt éves leányét (tán mert ő is Rózi volt?), Petőfi, ugye,meg Prielle Kornéliáét.

Szegedy Róza, aki feltehetően a szüret harmadik napja, a szigligeti kirándulás óta igenis viszont szerethette már az Itáliába indult költőt, megkeresi és megkérdi Horváth Rózit, mi történt? Minden jókat kívánva a frigyhez kisírta magát a gyereklány, a csitri menyasszony vállán.

1797 nyarán édes a francia fogság Kisfaludy számára madame Caroline D’ Esclaponnál. A művelt hölgy igencsak megszereti a költőt, aki visszatérhet hazájába, Zalába. Batsányi János szintén elköszön házassága tisztaságáért a magyarországi nagy szerelmétől, Krisztinától.

1799. március 24-én – olvasom Sárközy Péter új könyvében, Az utolsó magyar petrarkistá…-ban – Péteri Takáts József levélben megüzeni barátjának, hogy Szegedy Róza igent mondott. Ugyanott Sárközy Péter össze is foglalta a házasság stációit:

Szeptemberben [Kisfaludy] Ulmból hajón visszatér Magyarországra, ahol barátai már megszerezték apjának beleegyezését, aki kiadta fiának anyai örökségét, a sümegi birtokot, s előkészítették házasságát Szegedy Rózával, akivel 1800 januárjában[20-án] megesküdtek. Mivel távoli unokatestvérek voltak, a házasságot érvénytelenítették, majd kánonjogi engedéllyel májusban még egyszer összeadták őket.

Mi történt, hogy Sándor és Róza kölcsönösen nyerte meg – Eric Berne-i értelemben – az emberi játszmáját? A házasságkötés hozta mindkettejük életében a változást, a múlt nyűgeinek elhagyását. Észnek és szívnek a diadala volt ez a döntés. Kisfaludy Sándor lezárhatta azt a fiatalkori életszakaszát, amely tékozlással járt, tehetsége elherdálásával, eszmények figyelmen kívül hagyásával, amelyek igézetétől a kicsapongásai közepette sem tudta egészen távoltartania magát. Lipták Gábor írja (A két Kisfaludy című munkájában), hogy a katonáskodó Himfy bármi sokat is gondolt a hazai, zalai tájakra, „…ahol ’a szerelemnek rózsabéklyójában létének örült’, közben azonban a garnizonjába utazó s folyvást hazája, barátja és szerelme után sóvárgó ifjú igen vidám életet élt. A városokban, ahol a hadfiak szállást találnak, mindenütt a csinos lányok és szép asszonyok között találjuk.

A kalandos élvezetemberből Szegedy Róza mellett lesz unalmasabb értékember. A boldog szerelem nem tartogat annyi szenzációt, mint a kesergő. A fiatal Himfy még harcos görög az Iliászból, az érett pedig a Penelopéhoz hazatért, békét óhajtó Odüsszeusz. Micsoda különbség! S a fordulatnak hangot is adott levelében:

„Hej édes Rózim! nékem már csak te kellesz és a magános, szabad csendes élet. Sem fényen, sem hivatalon nem tudok kapni. A békesség, és a házi élet, és te vagytok egyetlenegy örök kívánságom.”

Kisfaludy fogalmazott tömörebben is: „Az ember házi állat.”

Szegedy Róza célja sem lehetett kevesebb, amikor egy neves-értékes vidéki földesúr oldalán kezdené saját életét. A vidéki nobilitás magatartásmintáit ő is követné, férjhez akar menni, mint lánytársai. A környezet elvárásainak és a személyes boldogságra való törekvéseinek csak így találhatott közös nevezőjére, az esküvő által. Ne feledjük, szellemi-lelki és anyagi gazdagsága éppen nem a vénlányságra predesztinálta Rózát, akinek 1796-ban meghalt édesapja, Zala vármegye vicispánja, aki a badacsonyi barokk borházat is építtette. Róza gyámja Szegedy János prépost lett. Felsőörsre vitte, két szobát adott Rózának. Az egyik ablak a román jegyeket viselő ősi templomra, a másik a virágoskertre nézett.

S innen, ebből a helyzetből csupán egy kiút létezett: menekülés a házasságba.(Baumberg Gabriella is édesapja elhunytát követően tartotta esküvőjét Kisfaludy barátjával, Batsányi Jánossal. A bécsi költőnőnek szintén a kötés jelentette a szabadságot, ráadásul egy hírhedett magyarral.)

Szegedy Róza arcképét még életében – enyhén szólva – bekormozták, akik találkoztak vele 1817-ben a keszthelyi Helikonon, majd 1900-ban Eötvös Károly finoman bearanyozta. Komoly mentsége volt a lélek ügyvédjének erre az eszményítésre, hiszen olyan kor jött el, a huszadik század, amely brutalitásával egyre nagyobb számú emberéletet, valamint antihumanista ordas eszméivel a létezéshez felbecsülhetetlen spirituális értéket semmisített meg. A fegyverek ellen a szerelmes költészettel még mindig lehetett érvelni. Köszönet jár Eötvös Károlynak a leheletfinom aranyfüstért. Megvédte Szegedy Rózát, hogy mindazok, akik nem találták szimpatikusnak mint költőfeleséget, mit se tudtak anyátlan, majd apátlan korszakáról, már csak a hervadó, beteg asszonyt ismerhették. Ács Anna dunántúli irodalomtörténész dolgozatában olvashatók a következő sorok:

„Kisfaludyt a lányhoz hajtotta a kezdeti visszautasítás miatti sérelme, az egyre erősödő szerelme és nem utolsósorban Rózi gazdagsága. Szegedy Rózáról még a különben szelíd Szerb Antal sem átallotta ezt írni: ’szép, hideg, okos és főleg gazdag’. Szendrey Ignác, Festetics Lászlónak, Keszthely urának, Szegedy Róza rokonának gazdatisztje is hideg modorú, kevés szavú, szinte mosolygás nélkül való, úgynevezett büszke jelenségnek tartotta. Olyan nőnek, aki se fényt, se meleget nem áraszt maga körül. Berzsenyi sem vélekedett róla másként: kevély, feszes, barátságtalan jelzőkkel illette.”

A bearanyozott és a kormozott Szegedy Róza-képek között az Ács Anna által írottat tartom a legautentikusabbnak. Ha egy hiteles portrét szeretnék látni a múzsáról, a hús-vér gazdálkodó nagyasszonyról készült dolgozatát lapozom föl. Elém idéződik Ács Anna tollából az a nő, aki végül többet jelentett Himfynek, mint a táncművész nő, a férjezett grófné vagy a francia szépasszony, akivel Petrarcáról társaloghatott. Szegedy Róza a házasságba az Ármádiától 100 forintot hozó Kisfaludy Sándor feleségeként – olvasom Ács Anna dolgozatát – piacra termelt tejet, túrót, tejfelt, almát, körtét, ribizlit, egrest, diót, szilvát, cseresznyét, szőlőt, aszalt gyümölcsöt és zöldséget. Árult savanyú káposztát. Tenyésztett ludat, bárányt és malacot. Példás, önálló gazdaasszonysági tevékenységének kezdetét már apja halálától számíthatjuk. Ha hinnék a lélekvándorlásban, Sárközi Mártában, Molnár Ferenc lányában testesült meg ez a piacozó, altruista karakter, aki a költőket segítette a Válasznál: Szabó Lőrincéket.

Ács Anna dolgozatában gonddal kíséri végig a gazdálkodó nagyasszony éveit: Rózára Kisfaludy Sándor hadba vonulása idején maradt a gazdaság. Ezt pedig 1809. május 17.-én történt. Férjura a távolból levelekben igyekezett igazgatni a családi birtokot. Vargha Balázs a Beszélőtájak(Budapest, 1963.) Kisfaludy-fejezetében így írt róluk:

„A háborúban is az volt a költőgazda legfőbb gondja, hogy otthonkertet telepítsenek, építsenek, a bőven befolyó, de romlékony pénzt gyorsan és okosan használják. Hogy mennyire elmerült a költő a házi boldogságba, tábori levelei mutatják legékesebben. Felesége meleg sapkát küld neki, hogy kopasz feje meg ne fázzon. A franciákkal folytatott békealkudozásokról az jut eszébe, hogy sok kávét és cukrot kell venni, mert az angol blokád miatt biztosan drágulni fog. A szüret közeledése sem amaz első badacsonyi szüretet juttatja eszébe, hanem azt, hogy ürmöst kellene csináltatni ajándékba a főhercegnek…”

Kisfaludy a csatatéren – bár harcolnia nem kellett – a nádor szárnysegédjeként szemtanúja volt a győri vereségnek. Szegedy Róza otthon egyedül maradt.A francia csapatok közeledtének hírére testvéréhez, Antóniához menekült Veszprémbe. A költő számára jó hír viszont: az 1809-es badacsonyi szüreten89 akó bora lett! Szegedy Róza nehezményezte levelében férjurának, hogy a háborúból csupán a gazdaság ügyeiért aggódott:

„Annak, hogy meg vagy elégedve gazdálkodásommal, annál is inkább örülök, mivel mindinkább közeledni látom azt az időpontot, amikor már csak házvezetőként foglak érdekelni.”

Ironikus voltukban fájdalmas sorok ezek.

Másért se aggódott Kisfaludy?

Férj és feleség levelezéséből az is kiderült, hogy a költőnek game-je lett, vagyis a házas játszmája a következő volt: a hadak vonulása idején Sándor attól kezdi félteni Rózát, nehogy a szívébe is bekvártélyozzon valaki, aki – nyilván – ifjúkori önmagára emlékeztető snájdig katonatiszt. Szegedy Róza nőiessége ekkor már – a betegségei miatt – nem emlékeztetett arra a szépséges lányéra, aki a badacsonyi szüreten még táncolt, muzsikált, vagy éppen andalgott a testőrköltővel Szigligeten. A féltékenység lett volna a kései udvarlás, a széptevés csúcsa Kisfaludynál? Vagy versének lenne igaza?

Házasság utáni baj

A papnak áldó, házasoknak esküvő
Szavára el szokott szakadni többnyire
A rózsaláncz, a szívkötél,
Mely két szerelmest köt vala.

A napóleoni háború újabb próbák elé állította a házaspárt.Ezt még ki kellett állnia a kapcsolatuknak. Levelezésük tanúsága szerint Róza asszony első postája 1809. június 16-án kelt Veszprémben. Onnan Sümegre vagy Pápára ment, aztán megint Veszprémben találjuk, ezt követően a badacsonyi szüret után Veszprémbe, testvéréhez, Antóniához utazik újra. Praznovszky Mihály írta meg tanulmányában a „két szerető szív” történetét a háborúban. A veszprémi irodalomtörténész idézte az alábbi levélsorokat Szegedy Rózától:

„Éjjel-nappal jönnek és mennek a katonák, a házból ki, a házból be. Az emberek nem tudnak eléggé óvatosnak lenni. Nyomorúság az egész. Én mondtam Louisnak, hogy nem tűrök több bekvártélyozást a házban, és hogy ha ez a tiszt elmegy, úgy azonnal küldjön értem, hogy hazamehessek.” [A tiszt osztrák volt.]

Veszprémből júliusban pedig így fordult Róza a férjéhez:

„… úgy élünk itt, mint az apácák. Nagyon ritkán megyünk el otthonról, kivéve templomba. Promenádok most nincsenek, legalábbis nem kellemesek, és így egész nap otthon ülünk, olvasunk és dolgozunk.”

Aki úgy él, mint apáca, az távol már a szerelemtől. Igaz, az égi érzelemben lehet még része, s Szegedy Róza hite valóban erős volt.

Egyszer lejut a füredi partra, s az jut eszébe, hogy költőférje, ha ott lenne, milyen csodás verset írna azon a „romantikus, festőien szép tájon”, aminél nem szebb „a világ minden angolkertje”.

Kisfaludy Sándor visszatért Rózáért Veszprémbe.

Az történt, az a törvény teljesedett be, remélhetjük-e kétszáz esztendő után, amit igazságként az alábbi Kisfaludy-költemény hagyott ránk?

Kora és késő szerelem

Mennél korább, annál mulandóbb és hiúbb:
S annál erősb, tartósb, minnél később: ez a
Szokása és természete
A szerelemnek – a tapasztalás
Tanítja. Ámde akkoron tűzzápora
Egészen elborítja azt, kit megfogott.

Kisfaludy Sándor a házassága előtt, láttuk, gyakran lobbant eszeveszett szerelemre. Hódított, bárhol is fordult meg – egy betegség következtében – megkopaszodva is. (Szerb Antal írta róla: „…talán az egyetlen jobb költőink közül, akinek sikere volt a nőknél”.) Ezek a liezonok (sőt tartósabb kapcsolatok) bizonyultak mulandóbbnak a Rózihoz fűződő érzelmeinél? Hát ilyen nagy tűz lett egy kicsiny sümegi, vashosszúfalusi, badacsonyi, szigligeti vagy gógánfai szikrából? Higgyük: igen!

Ha egyként tartanánk a 21. században attól, hogy e Himfy-szerelem képéről akár szebbet vagy rosszabbat mondunk – egy 1889-es íráshoz fordulhatunk, amit Praznovszky Mihály is idézett Tájirodalom(Veszprém, 1996.) című könyvében Dengi Jánostól:

„Ebben a szerelemben Kisfaludy Sándor, mint Gyöngyösi hősei, sikeresen egyesíti az érzelmeket a jól felfogott, anyagi érdekkel, a romantika és birtokszerzés szintézise ez, mint a magyar nemzet évezredes története.”(A Kisfaludy-család. Fővárosi Lapok.1889. augusztus 9. 1601. p.)

A hervadó Róza lánykori szépsége elmúlt, ám asszonyi jósága élt. A betegségében. Él a holta után is. Hogyan fogalmazta meg a férjura?

A testi szépség a virágként bájoló,
De a virágként is eltünő
Idő, betegség, gond, dolog
Azt gyakran oly hamar egészen dúlja fel,
Hogy végre hirmondója sem marad.
A lelki kellem égi származat,
Nem avul meg, s nem hervad el soha.

(Szépség)

Vagy ahogyan Vachott Sándor Kisfaludy-költeményében megörökíttettek – együtt, abban is él, bár élne tovább az ifjú szívekben!

S te mindenkiről mondtál éneket,
Felejthetetlen gyötrőt s édeset,
A hölgy szerelmes lőn és jobb magyar
S férfi büszkébb ily nő karjain.

Illyés Gyula hite sem volt más: Nő teszi azt, ha a Férfi különb lesz önmagánál. Szegedy Róza márpedig életét adta költőférjéért.

Boldog volt-e Szegedy Róza Kisfaludy Sándor oldalán, akivel 1805-től, ahogyan ma mondanánk, életvitelszerűen Sümegen élt?A kámi folyondáros ház falai átnedvesedtek ott a Rába kanyarulatának közelében, ártott Róza tüdejének, ezért kellett a Szegedy-birtokról a sümegi Kisfaludy-házba költözniük.

Sümegi éveiket a zavartalan boldogság jellemezte Jakab Ferenc még 1936-ban: „A lánykorában oly komolyan viselkedő és gondolkodó, családi és női értékét oly igen megértő Róza a házasságában meleg érzésű, szerelmes asszony, igazi nemes úrnő lett, aki boldog volt az ura minden figyelméért, szeretetének minden megnyilvánulásáért, és boldog volt, hogy az urának az egész szívét adhatja…”

Áldozat-szerepbe kényszerült? Vagy azt választotta, mint a Berne által fölvázolt játszmák egyikét? Az utókor 1820 nyaráról csak Kisfaludy Sándor reumáját tartotta följegyzésre méltónak, arról, hogy a balatonfüredi kúra alatt Szegedy Rózát is gyötörte volna valamilyen betegség, nem szól a fáma.

A badacsonytomaji helytörténész, Kalmár László már óvatosabban fogalmaz a boldogság dolgában, emígy summázta – módosítva – a lehetséges választ, hogy boldog volt-e Szegedy Róza?

„Az első években minden bizonnyal, és talán az is maradt volna, ha nem nehezedik rá két végzetes sorscsapás. Az egyik, hogy hiányzott a családból a gyermekáldás, másik betegsége, amely fiatalasszony korától elkísérte, rengeteg szenvedést okozva neki. Kisfaludy már 1808-ban erről panaszkodik Batsányinak, 1821-ben pedig már azt írja, hogy Rózi állapota kétségbeejtő. Betegsége az idő múlásával állandóan rosszabbodott, az orvosok tehetetlenek voltak. 1831-ben csaknem egész éven át rosszul érezte magát. Gyönyörű szőke haja megszürkült, sápadt és szomorú volt, mint aki nagy útra készül. A háztartásvezetést továbbra is ellátta: számadásokat készített, felügyelte a nagyszámú cselédséget és a konyhát.”

Kisfaludynak éppúgy nem született utóda, mint barátjának, Batsányi Jánosnak. Sem Szegedy Róza, sem Baumberg Gabriella nem ismerhette meg az anyai örömöket. Petőfi Sándor és Szendrey Júlia házasságából egy fiúgyermek született, a tragikus sorsú Zoltánka. Apja helyét nem tudta betölteni, de még saját életét sem tudta megtartani. Ehhez túlontúl érzékeny, beteg volt, no meg apja zsenialitását is lehetetlenség volt – csak úgy – örökölni. Szomorú ez is és az is. A gyermektelen férfiak és nők jövőképe mindenesetre mindig eleve sötétebb az apákénál, anyákénál. A költő miben bízhat? Versei maradandóságában? S ha igen, fölér-e az effajta öröklét a gyermekkel mint jövőbe ható ígérettel? Maradjon a kérdés csak költői.

Lipták Gábor – idézett munkájában – Kisfaludy szemére hányta annak teljes világképét: „Ebben az időben már a reformkor friss szellői frissítették a steril abszolutizmus vasfalai között élő ország levegőjét, s a felvilágosodás korában nevelődött Kisfaludyra sok szép teendő várhatott volna a közélet porondján. Ő azonban nem értette meg az idők szavát. Azt, hogy az ifjúságában felvilágosult, haladó gondolkodású Kisfaludyból miként lett öregkorára oly konzervatív nemes, nehéz megérteni. Vidéki környezetén s a gazdálkodás gondjain kívül bizonyára szerepet játszottak ebben azok a személyes sérelmek, amelyek a nyelvújítás körüli harcban érték…”

A vidéken gazdálkodó, s a megelégedettséget valló és az anyagi és szellemi autarkiát dicsérő férj ne értette volna meg az 1800-as évek első felének szavát? Vagy csupán arról van szó, hogy a füredi mondaíró éppen 1969-ben e ponton nem tért el a saját korának ítéletétől, amelyben a hivatalosok kivették a magyar irodalmi tankönyvekből Kisfaludy Sándort? Hadd legyek most az ’advocat diaboli’: a sümegi poéta Szegedy Róza mellől a balatonfüredi színház alapítását és építését szervezi. Éppen rokonának, gróf Széchenyi Istvánnak a példájára. Az ország nemes elitje széttörte osztálykorlátait. Kisfaludy Sándor álma a füredi színházról 1831. július 2-án valósággá válik. Nézőterén négyszáz férőhelyről voltak láthatók az előadások. A teátrum bejárata a Balatonra nézett.

A közért többet tenni ennél, itt, a Balaton-felvidéken, ki tudott? Közben feleségét kellett ápolnia, akinek az életéből már nem volt vissza egy esztendő sem.

Szegedy Róza ott volt a színháznyitás ünnepén. Hatalmas volt a siker és a lelkesedés, a taps és a vivát a nemzeti színjátszásnak, no meg az épületért – intézményért –személyesen Kisfaludy Sándornak szólt. Fel is csendült a költő himnikus dala. Ki más is mesélhetné el a Múzsa hattyúdalát, mint Eötvös Károly:

Adja Isten, hogy a magyart
A félvilág uralja
S vérrel szerzett szabadsága
Soha kárát ne vallja.
Adja Isten! Alkotmánya
Mindörökké állhasson,
S díszlésének semmi erő
S idővész ne árthasson!

… amikor ez a dal elhangzott, 1831-ik évi július 3-án délután öt órakor fölemelkedett helyéről a közönség, s örömkönnyek közt élteté a költőt, s délceg férfiak és ragyogó szépségű nők tolongtak hozzá, hogy vele kezet szorítsanak, s kezét s ruháját megcsókolják.

A színpad hölgyei se tudták könnyeiket visszatartani. De ők a színpadról le nem léphettek. De mindegyik felkapott egy rózsát, s odahajítá a költő lábaihoz. Kántorné, Újfalussyné, Balogh Nina, Hivatal Anikó, Lendvayné. Mind ünnepelt, tüneményes alakja később a pesti nemzeti színháznak.

A költő pedig lehajolt a földre, fölvett egy fesleni kezdő rózsabimbót, odavitte feleségéhez, Szegedy Rózához, megcsókolta halavány arcát, s pihegő keblére tűzte a rózsabimbót.

Igaza volt.

Himfy szerelme nélkül ő sohase lett volna költő s nemzetének nagy fia. Himfy Szerelmét pedig az a nő teremtette.

A következő esztendő áprilisában dől betegágyba Himfy múzsája. Jakab Ferenc szerint „Orvosai idegességnek minősítették betegségét, de inkább lappangó hagymáz lehetett, míg 1832 év kora tavasza végre is győzedelmeskedett felette. …májusban már nem bírták lábai…”

Május 18-án hunyt el sümegi házukban, 57 éves korában. A szomszédos zárdából az egyik ferences páter jött át a házba meggyóntatni és feladni rá az utolsó kenetet. A hagyomány szerint nyolc verset harangoztak rá.

Szegedy Rózát a sümegi temető kápolna előtti dombján helyezték örök nyugalomra. Kisfaludy Sándor végakarata az volt, hogy első felesége, Róza mellé szeretne temetkezni. (Mivelhogy még egyszer megnősült, s második feleségét, Vajda Amáliát is túlélte.)

1869-ben Kisfaludy Sándor testét exhumálták, 1870. január 11.-én az új, mai sírboltba helyezték. Ekkor kerültek el hamvai Szegedy Róza mellől. Batsányi János és Baumberg Gabriella feleségének egybeomolt hamvait a 20. században hazahozzák a Linz-i temetőből a tapolcaiba. Szegedy Róza földi maradványait a kegyeletnek 1903-ban sikerült férje holtteste mellé helyezni. A mozgalmat 1897-ben Darnay Kálmán indította cikkével a Sümeg és Vidékében. Lukonich Gábor, a helyi Kisfaludy Kaszinó elnöke így fogalmazott:

„…tegyük Szegedy Róza hamvait férje sírboltjába s az egyesülés örök jeléül Szegedy Róza bronz mellképét s a kettős családi címert helyezzük rá a szobor oszlopára.”

Így lett.

Róza asszony érckoporsóban került Kisfaludy sírboltjába.

Első sírhelyébe temették a századvégen Kisfaludy Móricz honvédtábornokot.

1903-ban készült el a sümegi temetőben a házaspár síremléke. Kisfaludy Sándor mellszobrát Gerendai Antal készítette.

Poklostelki Ács Ferenc, a tapolcaiak Diszelben élő költője verset írt az 1905. május 28-án tartott ünnep alkalmából Kisfaludy Sándor emlékezete címmel. Ahogyan Petőfi Sándor az ars poeticájában a Szabadságot és a Szerelmet jelölte meg a két legfőbb létértéknek, úgy a nyugalmazott honvédtiszt is e következő kettővel jellemezte Himfy karakterét:

Két eszmény élt nemes lelkedben
A hölgy – és hazaszeretet.
Költészeted örökvirág
Ezek közt lőnek osztva meg…

Azt is megtudjuk a korabeli tapolcai sajtóból, hogy milyen ünnepség is volt az a sümegi, ahol a költőházaspárra emlékeztek?

Pár évvel ezelőtt egy sírba tették a sümegi temetőben a költő hamvát szép szerelmesének a hamvával. Emlékkövön mellszobor jelzi a kesergő és boldog szerelem lantosát. Az emlékkő oldalába most a dalok kútforrásának, Szegedy Rózának is oda helyezték bronzszobrát – Istók János művész ihlete szerint. E kitűnő kép leleplezésére rendezett a sümegi kaszinó országos ünnepélyt május hó 28-án… (Tapolczai Lapok. 1905. június 4. A Kisfaludy-Szegedy Róza ünnep.)

1953-ban a Liliomfi című film képsorai a Szegedy Róza-házról bejárják Európát és a nagyvilágot. Ekkor újítják fel a múzeum anyagát. 1960-ban mutatták be Gertler Viktor filmjét, aminek az egyik fontos jelenetét (a szüretest) a rendező a Szegedy Róza-háznál forgatta. A Mikszáth regényéből készült mozi (A Noszty fiú esete Tóth Marival) újra megmutatta a filmvásznon a badacsonyi hegyoldal és a Balaton tükrének szépségét. Érdekesség, hogy Illyés Gyula éppen Mikszáth dzsentrijének udvarlásához hasonlította Kisfaludy Sándorét:

„Csatában sohse harcolt: hadifogsága két nyári hónap volt egy édes provence-i városka békés szállodájában, egy szép táncosné vizavijaként, szabad kijárással. A versek e nőnek íródtak, s legfeljebb a róka második bőreként intéztettek Szegedy Rózához, akit szerzőnk pontosan úgy fogott hódításba, mint a Noszty fiú a Tóth Marit. Azzal a különbséggel, hogy ő végül meg is szerezte a százezer forintokat, a hozományt, mégpedig olyan nővel együtt, aki a Festetics és Széchenyi grófokkal volt unokatestvérségben.”

Illyés Gyula túl szigorúan bánt Himfyvel, amikor újra kijelölte a helyét a magyar irodalomban? Korának harmadik padsorába ültette vissza, költészetünk teljes vonulatában pedig a tizedikbe? Elítélően szólt a regéiről is.Bécsi mintát követnek szerinte, nem pedig a hazai valóság tükrei. Egy legenda-homályos Kisfaludy-arcról törölte áhítat mécslángjaitól rárakódott aranyport és egyben azzal koromréteget? Ez a fajta kíméletlen ítélet természetesen jottányit sem von le Szegedy Róza alakjának, személyiségének, lelkiségének jelentőségéből, hiszen Illyés részéről egyáltalán nem neki szólt. Illyés Gyula, aki a Ditirambus a nőkhöz című versében a poétákat s egyáltalán, a férfiembereket segítő társakat a legtöbbre becsülte, jól tudta, minden időben mit ér a Múzsa, ha Szegedy Rózának vagy éppen Kozmutza Flórának hívják:

Nem a zablák, nem a csengések,
hanem a kosáron a fül:
nem az ostromok, a bekeritések:
hanem a korall-sor a nyak körül,
meg a tüzhely körüli székek:
nem a viharok, a mének, a diadalzengések,
hanem a szitaszél-veregetések,
ha a liszt megtömörül,
hanem a néma kitekintések
a téli ablak függönye mögül:
nem a havasok, a jeges meredélyek,
hanem a kézimunkázó vetések…

Végszónak örömmel elfogadnám Illyés Gyula versét, ám nem tudom megállni, hogy néhány adattal, adalékkal – mint egy-egy mozaikdarabbal – még ne igyekeznék pontosabbá tenni azt a portrét, amit ismereteimből, olvasmányélményeimből és szűkebb tájhazám képeiből él bennem Szegedy Rózáról. Hogy boldog volt-e, e kérdést nem tenném föl a mesterséges intelligenciának. Ugyan, a szív örvénylése nélkül hogyan is válaszolna? Feleljen rá, ki olvas.

Az új évezredben Sümegen újra kiadták Darnay Kálmán Kaszinózó táblabírák című kétkötetes könyvét. (Darnay Elkésett csók címmel regénybe szőtte Kisfaludy szerelmeit.)

Tőzsér Péter elkészítette a Kisfaludy-bibliográfiát, hangulatos, korfestő regényt is írt a házaspárról (Esztergom. 2013.)

Sümegi színjátszók mutatták be N. Horváth Erzsébet írta és rendezte Kisfaludy Sándor életéről szóló zenés darabot „Csak magyarul akarok írni és a szívekhez szólni” címmel 2022 szeptemberében.

Polcomon, Tapolcán van egy féltett könyv. 1930-ban szólt már verses színpadi mű Kisfaludy Sándor életéről, Szegedy Rózához fűződő szerelméről. A könyv 111. számozott példányát őrzöm a szerző, Bodrogh Pál és az illusztrátor gróf Batthyány Gyula kézjegyével. A végszót a színpadon Kisfaludy mondja Rózára mutatva:

Valóban itt az élet virít köröskörűl…
S hiszem, most én reám is örökre fény derűl:
A bánat messze tűnik… most Róza lesz velem
És nem lesz több K e s e r g ő, csak B o l d o g S z e r e l e m!

Függöny.