Végh Tamás: Esélytelenül (versek)

•

Egy óvatlan pillanat

Fejem felett álmok, gólyák
kelepelnek, fénylik a reggel.
Nehéz napok tanúi távolodnak,
tépett szárnyú idő verdes,
s teledörmögi a csöndet
a mézillatú szél…

Esélytelenül

Errefelé még a madár is kocsival jár

Az útszéli ezerágú, félig száraz,
de mégis élő, vénséges vén fáról
szedem és eszem a korai meggyet.
Senki sem gondozza, metszi,
meg nem áll megcsodálni
emberfölötti ajándékát az isteni rendnek.
Autókon suhantok, pár centire tőlem,
kinéztek belőle, s én visszanézek,
és már egyre biztosabban érzem,
hogy esélyetek sincsen meglátni
létetek tovafoszló nyomait,
lényegeset, időtlen tereket,
ahová csak gyalog lehet odaérni…

Hidegfront
Pünkösdvasárnap

Szélvihar a lelket rázza,
rossz tetődet bontja, rántja,
esőpermet, cifra átok,
szélvihar száll házról házra,
pőre utcák néma láza,
halott város puszta tája.

Fogyhatatlan lélek árad,
nyomodban jár,
s azt reméled, utolérhet,
nélküle csak porló kő vagy
csupasz térben,
árva ember, hazug rendben,
sulykolt mítosz, hamis pátosz,
kicselez és nem korlátoz,
szabad szelek szíved vájják,
rablott csendben üres tárnát.

Szélvihar a lelkem rázza,
honnan, s hová nem cifrázza,
tető bomlik, időm árad,
magam vagyok puszta kőben,
határszéli rengetegben,
árva ember, üres tárna,
csoda-szelekkel szállna…

Nagypéntek

Esett az éjjel.
Ázott körte virágszirmok között
pirosló tulipánok szálegyenesen állnak.
Most valahogy a szokottnál is nagyobb,
áttetszőbb mélységű a csönd,
hogy eltűnt mindenki, szinte kiszakadt
a tájból, mint remegő kezű napokon
botlik elő néhány téveteg szó a szájból.
Csak a gépek búgnak távol, nyugtalan
kutyák tördelik acsarogva a csendet,
az ember kivonult a tájból…

S majd holnapután kiderül,
cikázó nap vakít, oszlat sötétet,
s hirtelen mindenki előkerül,
kitörvén a halálos némaságból.
De addig még holtaké e csönd,
mely bennünk mélyen testet ölt,
nem béke, talán várakozás a fényre,
csönd mögötti térre, életből szőtt,
megígért reményre…