Tanulmány

július 30th, 2025 |

Oltványi Anna: „A KULTÚRA EGY TÁRSADALOM SZEMÉLYISÉGE” (Kortársak elődeikről)

A Szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium humán tagozatán 2025-ben Oltványi Anna, a 11.évfolyam diákja írta az alábbi tanulmányt a Szegedi Akadémiai Bizottság és a Szegedi Egyetem közös pályázatára, mely a „SZAB Tudományos Díj” címet viseli. A Magyar Irodalmi Munkabizottság diákom írását 1. helyezéssel jutalmazta. Vizsgálódásának középpontjában öt kortárs esszé áll, közös pont, mely irányadó is az értelmezések során: a kultúra szerepének, feladatának értékelése az adott szerzőknél. Kiemelt feladat volt továbbá az elődökre, a kulturális tradícióra való hivatkozás, azok szellemi hagyatékának vizsgálata a kortárs esszék tükrében. A recenzió öt esszét vizsgál:

• Vasadi Péter: A magyar lélekről

• Weiner Sennyey Tibor: Bevezetés Hamvas Béla világába, avagy még mielőtt bármit

• Jánosi Zoltán: Kutyák a babakocsiban

• Olasz Sándor: Ének a búzamezőkről – Móra Ferenc ,,kalandos” sorsú regénye(i)

• Falusi Márton: Esszé a fáról, amelyik csak fa akar lenni

Mint a pályamű gondozója és a pályázó felkészítő tanára jó szívvel ajánlom minden korosztályú olvasó számára ezt a figyelemre méltó gondolatsort: Fabulya Andrea

Oltványi Anna

„A KULTÚRA EGY TÁRSADALOM SZEMÉLYISÉGE”

Kortársak elődeikről

Jelen munkám során kortárs magyar szerzők azon írásait vizsgálom, amelyekben elődeikre reflektálnak. Bemutatom, mely művekről írnak, milyen szempontokból, és milyen kérdéseket érintenek a mai irodalmi diskurzusban. A választott esszékben közös még: a kultúra fogalmának különböző szempontú definiálása, értelmezése. Mindegyik írásban központi szerepbe helyeződik ugyanis ez a kérdéskör. Rendkívül érdekesnek találtam, ahogy a későbbi író viszonyul az elődhöz: nem ítél, hanem vizsgálódik és tanul – persze nem kritikátlan önfeladással. Az esszé fogalmának ismertetését követően, egyesével elemzem és értelmezem kortársaim megszólalásait.

Tanulmányomban vizsgálom: Miért vonják be kortársaim, miért idézik esszéikben elődeiket? Mert az elődük valahogyan megtestesíti számukra a kultúrát? Vagy mert azt gondolják, hogy ahhoz, amit kultúraként értékelünk, hozzánk tartozik, belénk ivódik, ezáltal megkerülhetetlen? Hogy az elődök gondolataival, soraival, életművével és hagyatékával definiálható a kultúra? Voltaképpen: Mi a kultúra maga? Definiálható egyáltalán, vagy csak teremthető, továbbadható és őrizhető? Pályamunkám címe: „A kultúra egy társadalom személyisége” (Philip Zimbardo) azt hivatott szemléltetni, hogy ahogyan a személyiség az egyén belső világa, reakciói és viselkedése együtt, úgy a kultúra egy egész közösség kollektív tudatát, viselkedési mintáit és értékrendjét jelentheti. Ez számos, a következőkben említendő kortárs esszében körvonalazódik, kifejtődik.

Közelítek az esszé műfaja és sokrétűsége, a kortárs alkotók gondolati struktúrái, impulzusai és az általuk említett elődök bemutatása, hatása és aktualitása felől. „Egy esszé nem attól irodalom, hogy irodalmakról vagy írókról szól. Az irodalmi esszé a szöveg, tehát saját teste által irodalom” – fogalmaz Konrád György Az író és a város című művében, ahol különválasztja a tudományos és az irodalmi esszé fogalmát.

Az esszé francia eredetű szó, jelentése: próbálkozás, kísérlet. Az essai kifejezés Michel de Montaigne, francia esszéíró, filozófus, az esszé műfajának megteremtőjétől származik. Az esszé műfaja – felépítési és témai sokoldalúsága okán – nehezen definiálható. Mégis: az esszé egy olyan irodalmi műfaj, amely rövid, tömör, új ismereteket vonultat fel, jelentőségét azonban a személyi minősége adja: a szerző aktuális véleménye és benyomásai erőteljesen formálják és alakítják a művet. Az önkifejezés egyik legárnyaltabb, legösszetettebb eszköze. Az esszé témáját tekintve érinthet irodalmi, tudományos, filozófiai, vallási, politikai, művészeti vagy valamiféle magánéleti tárgykört egyaránt. Ezen témák közül többnek is otthont adhat egy esszé. Ugyanakkor az esszének témájától függetlenül egy főhőse van: a szerző. És annak minden kételye, tapasztalata, sodródása, igazsága és perspektivizálása – ez mélyen hitelesíti az alkotó fejtegetéseit.

Hamvas Béla, kiváló XX. századi esszéista, művészetfilozófus az Imaginárius könyvek című esszéjében így foglalja össze az esszé szerzőjének esszenciáját: „…a fontos nem az, amit megállapít, hanem a vélemény értelmes volta, de mindenekfölött az ihlet minősége, a koncepció mélysége, a teremtő gondolat szabad játéka és az emberi elhatározás az abszolútumban.” Az esszé egyidejű tudományos és személyes jellege adja a műfaj érdekfeszítő és sajátosan paradox megformáltságát. Az esszé kockázatos, lendületes, sűrű, szubjektív és felszabadítóan behatárolhatatlan. Az esszé alkotási folyamata és befogadói találkozása, a tanulás és a felfedezés legzsigeribb, legelmélyültebb formája.

Az esszé műfaját mindegyik, a következőkben említendő kortárs alkotó egyéni karaktere, az elődeik műveihez, megnyilatkozásához, esetleg jelleméhez, emlékéhez fűződő viszonya és a saját elképzelési horizontja által formálta. Ami azonban közös vonatkozási pontnak tekinthető: műveikben egy ősük megformálását követhetjük végig. Ugyanis mondanivalójuk leghatékonyabb átadása érdekében egy elődük művéből, egyéniségéből merítenek, vagy tőle idéznek, az ő emlékét, karakterét körvonalazzák. A megidézettek ilyen erőteljes, inspiráló és elementáris hatása az időtlenségüket igazolja.

Vasadi Péter: A magyar lélekről

„A magyar lélek áttetsző” (Vasadi Péter)

Vasadi Péter (1926-2017) A magyar lélekről című művében a magyar lélek jellemzőit, a magyar emberek lelkivilágát kutatja és világítja meg, a történelem, a vallás, a művészetek és a szokások tükrében, Babits Mihály A magyar jellemről című esszéjének mélyreható tanulmányozásával és annak fényében. Vasadi a magyarság történelmi viharait és a nemzet kulturális identitását formáló tényezőket elemzi, kísérletet téve annak a különleges vonásnak a megragadására, amely a magyar emberek lelkivilágát meghatározza.

Vasadi avval a gondolattal kezdi esszéjét, hogy vannak könyvek, – „méregtelenítő élőlények” – amelyek egy-egy polcrendezés közben fölfénylenek, kiesnek, kiszólnak a könyvespolcról a temérdek másik közül. Ez bizony nem lehet véletlen! „Öröm, lapozás, le kell ülni, merülés; ráismerek” – egy ilyen történés alkalmával találkozik Vasadi újból Babits Mihály A magyar jellemről című könyvével, melyet aztán kézbe vesz és fellapoz. Majd kortársunk így mutatja be Babits írói hangját és művének sajátosságait: „…akár vitatható, akár nem, olyan igaz, látó, mérlegelő bele- és veleérző, akkora ismeretanyagot sejtet, ez támogatja s támasztja meg, oly szükséges, akkora űrt tölt föl, annyi jó- és rosszindulatú félreértéseket tisztáz (…); úgy irodalom, hogy eleven táplálék…”

Majd előrebocsátja: többnyire idézni fog tanulmányában elődjétől, hozzászólva Babits soraihoz, ahol mondanivalója van, hiszen felfoghatatlan veszteség, hogy oly kevesen olvasnak tőle. Kedélyesen barátságos atmoszférát teremt, ahogy bármilyen témában Babitsról szól kortársunk. A könyvecske anyagát, szövegét a babitsi mondatok élénk, otthonos, érvelő, helyreigazító világossága járja át Vasadi Péter meglátása alapján. A könyvecske szóhasználat nemcsak a mű rövid terjedelmére utalhat: kifejezi egyben kortársunk Babitshoz fűződő szívélyes viszonyát is. Vasadi szerint a fejezetcímek méltán szemléltetik, miért is lehet Babits alkotását testi-lelki-szellemi bemutatkozásnak nevezni: 1. Mi a magyar?, 2.Tudomány vagy költészet? – A kérdés története, 3. Nemzeti tudomány – A módszer problémája, 4. Faj, nyelv, táj, történet, 5. A magyar okosság természetrajzához, 6. Az okosság másik oldala – A jog mint valóság, 7. Cselekvés és alkotás… – egy rendkívül színes és változatos témavilágba nyerhetünk betekintést. Vasadi véleménye alapján Babits annyit mond: én magyar vagyok. Amely állítást nem szégyell, amely állítással nem hivalkodik. Amivel azt fejezi ki, hogy szeret az lenni, ami. Kortársunk szerint ezért elődjét mélyen érdekelte és kifejezetten izgatta múltja, a milyensége, ittlétének külső, evilági körülményei, magatartásának jellemzői, jó és kevésbé jó tulajdonságai, hogy mi és miféle ő, honnan jött, mi a rendeltetése, mert (a bibliai Jónás sorsába is belegondolva) érzi és hiszi, hogy van. „Tudni akarok, hogy tisztán lássak, és látni akarok, hogy tudjak” – szól Babits hangján kortársunk. Az érdekli, hogy a felszínre kerüljön minden, ami rá s ránk jellemző és fontos élettani, tudásbeli és tudattalan vonás, változásra ösztönző erő és felismerés, akár ismert, akár ismeretlen – írja Vasadi. Ahogy kortársunk egyes szám első személyben, önmagára vetítve sorolja elődjének a témával kapcsolatos motivációit, mintha valóságosan megidézné a tudni vágyástól izzó Babits gondolatait. Evvel feltárva Babits lehetséges indíttatását, hogy miért akarja tudni (Berzsenyi után bár lefejtve, de nem felejtve az időhatározó-szót: „most”): „Mi a magyar?”

Elsősorban az, akinek szaváról így ír Babits Mihály: „A magyar szó átlátszó. Közte és jelentése között úgyszólván semmi sincs számunkra, történetét csak nyelvünkből ismerjük. Rendszerint semmi másra nem tudjuk visszavezetni; a magyar szó egyéniség. Ahogy egyéniség például a magyar rím is vagy a magyar mondat; aki magyarul gondolkodik, az nem gondolkodik sémákban. A magyar szó majdnem tulajdonnév” – a magyar szónak ez a leírása Vasadi szerint valóságos jellemrajz, mely a lényegre szorítkozik. „Mint ilyen, hangozhatnék így is: a magyar ember áttetsző.” Az áttetsző szóval Vasadi arra utal, hogy a magyar ember belső világában számos ellentét és komplexitás van, amelyek sokszor nem rejtve, hanem inkább láthatóan, de nem teljesen világosan jelennek meg. Majd Vasadi Babitstól ösztönözve a saját jellemrajzát készíti el a magyar jellemről: „A magyar megbízható, alig lehet [nagyon] becsapni, mert nem csak áttetsző, hanem magába süppedő is [olykor roskadó], magában latolgató, titokhordozó; tud várni, figyel, kivár, puhatol, de amikor cselekvésbe fog, akkor és ott ropognak a gerendák is” – ez a leírás tehát arra utal, hogy a magyar ember jelleme és viselkedése egyfajta kettősséget mutat: látszólag csendes, visszafogott, elmélyült és titokzatos, de amikor a helyzet úgy kívánja, akkor rendkívüli erővel és határozottsággal képes fellépni. Kortársunk hozzá teszi még, hogy a magyar ember gondolkodása árnyalt, hiszen oly sok dologról tud megnyilatkozni, de mondandója végén mégis képes a témánál maradni, mert a messze nyúló, olykor elvont gondolatok helyett sokkal inkább a valódiságot, valóságot kedveli. „…gondolatai tettszerűek, szava lehet bő, de nem tárgytalan, ezért költészetében is a tárgyiasságot becsüli többre a variációknál. A magyar józan.” Vagyis Vasadi gondolata alapján a magyar beszéd nem hajlamos a fölösleges variációkra, hanem a lényegre koncentrál. Bár a magyar ember szava lehet gazdag, színes („bő”), de mindig a konkrét, tárgyilagos lényegre összpontosít, nem pazarolja energiáját üres fecsegésre.

Majd Vasadi Péter Babits és a saját magyarokról alkotott jellemzése iránti kételyeit fejezi ki: „Azért talán mégsem lehet egy sajátos fajtájú nemzetet a nyelvén átütő vagy éppen a nyelvében s a nyelve által alakuló érzelmeivel, külső-belső formájával jellemezni, mert a szenvedélyei, hűvös megmozdulásai, a racionalitása vagy – a túl? – hamar reagáló érzékenysége nagy lomhaságok után együtt adhatják karakterét…” – tehát szerinte a magyar nemzeti jellemet nem lehet egyszerűen a nyelv vagy annak érzelmi hatásai mentén meghatározni. (A témának egyébként hatalmas irodalma van. Többek között Kosztolányi nyelvi tárgyú esszéiben időz el a nyelv és lélek összefüggésein, Hamvas Béla is foglalkozik ezzel Az öt géniuszban, Márai Sándor is a Föld, föld!…-ben, Pilinszky János is szívesen elmélkedik erről esszéiben (pl. Jegyzetlap az alázatosságról), tehát messze nem új, mégis eredeti Vasadi közelítése…) A nyelv valóban fontos szerepet játszik a nemzeti identitás kialakulásában, de nem elegendő önmagában ahhoz, hogy megértsük nemzetünk karakterét. Tehát Vasadi arra figyelmeztet, hogy a magyar jellemnek sokkal mélyebb, összetett történelmi és társadalmi gyökerei vannak, amelyeket a változó körülmények és tapasztalatok formálnak.

Majd egy rövid, a honfoglalás korába való betekintést követően (László Gyula szavainak vezetésével) megérkezünk Babits azon kijelentéséhez, hogy: „…ahogy történelmileg kifejlődött a magyar, nem testi, hanem szellemi jelenség.” Vasadi ezt a sort érzi perdöntőnek, mivel: „…ebben van mai spontán erőnk és igazunk, mert nem magunkat, hanem szellemben a miénket állítjuk, s mivel mi állítjuk, szellemünk is ugyanazzal a viszonossággal s félreérthetetlenül szóban, tettben, jellemben vall meg minket.” Tehát a magyar ember nemcsak önmagát állítja, hanem azt a szellemi örökséget, értékrendet, kultúrát is, ami hozzá tartozik, és meghatározza a nemzeti identitását. S saját értékeink mellett szellemi és lelki vonatkozásban is kitartunk, ezáltal a magyar szellem képes arra, hogy a történelmi és kulturális örökségét élő valóságként képviselje. S ezzel újra a szóhoz, a nyelvhez és a lélekhez érkezünk, melyről így ír Babits: „A magyar lélek minden, csak nem szegény s nem halvány. Sokszínűvé kellett fejlődnie. A faj s a nyelv predesztinálta, a táj és történet nevelte.”

Babits a táj változatos, tarka jellegéről való következtetése (Hamvas Béla is ebből indul ki) ilyen: „Nem csoda, ha költészetünk is tele színnel-képpel. Líránk csúcsa Vörösmarty tüzes pompázata és a tükörlelkű, kifogyhatatlan Petőfi…” – tehát a magyar költészet képi gazdagsága a magyar lélek sokszínűségének kifejeződése. Országunk elhelyezkedését tekintve Babits véleménye: „Szép hazánk rossz helyen van. Nyugat és Kelet határvidéke ez, népek keresztútja. Ütközőpontja a kultúráknak.” Ehhez ekképpen kapcsolódik Vasadi: „A magyarnak így formálódott karaktere sokrétűvé, több dimenzióssá, eredeténél, sorsánál s nem mindig választott föladatainál fogva is” – itt megjelennek a történelmi tapasztalatok, sorsfordító események és azok a feladatok, amelyekre a történelem vagy a társadalom kötelezte a nemzetet, s melyek gyakran fájdalmasan kényszerűvé váltak. De kortársunk kiemeli, hogy a magyar – bármilyen nehézség sújtotta – nem hányódott, hiszen mikor tovább tűrni nemcsak veszélyes, hanem tisztességtelen is lett volna, a hódító erőszak vagy gyűlölködő elnyomóerő ellen fegyvert fogott. Babits megállapítása, hogy a végtelen harcok közepette: „Néha úgy elfogytunk, magunk se találtok magunkat” – vagyis néha olyan válságokat, kudarcokat, szenvedéseket kellett túlélnie nemzetünknek, amelyek következtében elvesztettük a belső iránymutatásunkat, és nem találtuk a helyünket a világban.

„Igen de, gondoljuk meg: jó-e az, ha bármi általános emberi tulajdonságot nemzeti jelzővel illetünk? Például az okosságot. Igaz viszont, hogy ami általánosan emberi, nemzetiként – sok oknál fogva – lehet kiemelkedően fontos s így jellemző is” – evvel Vasadi választ is ad kérdésére. Majd azt jelenti ki kortársunk, hogy ez a ,,magyar okosság” egyrészt a történelmi fenyegetettség hatására fejlődött ki a magyarságban. A magyar ember döntéshozatalának folyamatát így körvonalazza kortársunk: „Az általában mérsékletes és körültekintő magyarban emlékek, tapasztalatok, színek és »forróságok«, egyszersmind hideg megfontolások, latolgató, felelős lassúság és »egészséges impresszionizmus« munkálkodik, amikor döntéseket hoz” – ez is a magyar jellem komplexitását igazolja. Majd Vasadi a magyar nemzet vallásosságának témáját vizsgálja: „A nyílt, ünnepélyes és a titkos imádságnak a népe ez. Az se igaz, hogy vallásban vetélkedő” – tehát a magyarok vallása nem csupán külső, felszínes formájában nyilvánul meg, hanem van benne egy belső, személyes tér is, amely az egyén saját lelkivilágában foglal helyet.

S hogy a jó dolgok mellett a rosszakat is megemlítsük: „A magyar lélekről elmélkedve tudni kell, hogy a szépelgésnek, a simogató, de bárgyú nosztalgiázásnak éppen a lélek közelében kell kihunynia” – vagyis a magyar lélek valódi megértéséhez nem elegendő egy idealizált képet csodálnunk nemzetünkről, hanem a valóságos, keserű és nehezen megélt történelmi és társadalmi tapasztalatokat is fel kell elevenítenünk, mint a nemzet árulásai, cinkosságai vagy az emberek irigysége. „Nincs előre anélkül, hogy ugyanannyit nem haladnánk hátra” – összegzi Vasadi, miért szükséges mindkét irányba eltekintenünk.

A nemzetek és a magyar nemzet bűnösségével kapcsolatban is fontos Babits viszonyrendszere, hiszen már Zrínyi Miklós is felveti ezt a kérdést a Szigeti veszedelemben („Látá az magyarnak állhatatlanságát” I. ének): „Itt minden attól függ, vajon szeretettel belülről… vagy kívülről nézem-e a magyart?” – nagyon sok múlik tehát a nézőponton, a perspektíván: a külső megfigyelők vagyunk-e, tárgyilagossággal, vagy inkább empátiával és belső, szeretetteljes közeledéssel vizsgáljuk a kérdést. Vasadi viszonylatában: „Ha kívülről nézek valakit, és a vesztét akarom, annak azt is a szemére vetem, hogy nem bánt senkit. S ezzel elismerem, nem az a bűne, amit megtesz vagy nem tesz meg, hanem hogy egyáltalán létezik” – ez az egyik véglet, a negatív kép alkotásának folyamata. S Babits ellenpólusa, mikor belülről figyelünk meg egy nemzetet: „Akkor azt is látom: minden nemzetnek megvannak a titkai, amelyek egyszerre teszik erejét és gyöngeségét. A hibák rendesen azonosak az erényekkel. Csak a nézőpont más.” Vasadi erre a kijelentésre ekként reflektál: „Lehet. De az is igaz, hogy hibák és bűnök között jelentős különbségek vannak. És a szeretet e különbségek fölött nem hunyhat szemet. Éppen a szeretet nem” – ez arra utal, hogy a szeretet nem csupán a hibák és bűnök eltűrését jelenti, hanem éppen az igazság és az erkölcsi felelősség vállalását is. Majd így folytatja Vasadi: „Ugyanakkor a magyarság tulajdonságainak őszinte, elfogulatlan egybevetése – amennyire az emberileg lehetséges – egy az igazsághoz közel álló spektrumot vetít ki, s ez azt mutatja: a magyarság életképessége – hullámzó mivoltában is – erőteljes, más népekkel való együttélésre igen alkalmassá teszi, sikerei és kudarcai a nemzetet dialogikussá, kiegyezésre hajlamossá edzették.” S hozzáteszi, hogy ebben nagy szerepet játszik az a fajta politikussága a nemzetnek, amely megköveteli, ami jár neki. „A magyar lelkiségből következik, hogy nincs nyugta bizonyos állandóság nélkül, hamis szájból nem hiszi a jó szót sem, tudja, a cikornyás hazugság is hazugság: vannak dolgok, amelyeket minden körülmények között be kell tartani, meg kell adni és kapni, el kell fogadni, nem szabad elorozni – ilyen az igazság is, a hit követelte állhatatosság, az emberi viszonyok rendezettsége” – Vasadi gyönyörűen és elmélyülten példázza: magyar ember számára az igazság és az erkölcsös viselkedés, a következetesség és az elvekhez való hűség nélkülözhetetlenek a lelki és társadalmi egyensúlyhoz.

Végszóként Babits kijelentése: „Meg kell maradnunk nemzetnek, léleknek, szabadnak, nemesnek, alkotónak, keleti nyugalomban, mely mindenkivel dacol, szellemi erőben, mely senkinél nem érzi hátrább magát. Nem átváltozásra, magunkból való kikelésre van szükségünk. Inkább magunkhoz való visszatérésre. Magunkba szállásra.” Vagyis Babits szerint a magyar nemzetnek nem szükséges másoktól elvennie vagy utánoznia valamit, hanem a saját gyökereihez, hagyományaihoz kell visszatérnie, hogy megtalálja igazi szellemi erejét és szabadságát. Ez a gondolat az önazonosság megőrzésére és megerősítésére helyezi a hangsúlyt, arra, hogy a magyar ember képes saját lelki erőforrásaiból táplálkozni, ennek segítségével fejlődni.

Vasadi Péter össznépi közgyónásként hivatkozik iménti közös kulturális-nemzeti diskurzusunkra, gyóntatónkként Babits Mihállyal, aki nemcsak bűnbánatunk miértjeit és jogosságát tárta elénk, hanem általa feloldozást is nyerhetünk nemzetünk bűnei alól. S ebben a pillanatban megtorpantó felismerésre jutok, mert eszembe jut még az egyik legszebb magyar vers is:

„Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép…”

(Radnóti Miklós: Nem tudhatom)

Óriási ívű gondolatsor, melyben Vasadi végszava: álljunk fel vallomásunk megpróbáltatásaiból, s vágjunk neki a következő nemzeti életszakaszunknak!

Egészen különös és felemelő, ahogy nemzetünk két megfontolt és kivételesen éles elméje együtt tár a befogadói képzeletünk elé egy közösen, sok vihar és vizsgálódás végeredményeként létrejövő képet arról, hogy mi az vagy éppen ki, mikor azt mondjuk: magyar. Vasadi elődjének szavaitól ihletve sokféle meglátással gazdagítja Babits esszéjének gondolatvilágát, néhol nem teljesen ért vele egyet, ellenpólust formálva, néhol pedig a feltétel nélküli egyetértés szolgálatába állított alátámasztásokkal és bővítésekkel színesíti Babits gondolatstruktúráját.

Weiner Sennyey Tibor: Bevezetés Hamvas Béla világába, avagy még mielőtt bármit

„Minden lélek középpontja: az Én.” (Hamvas Béla)

Weiner Sennyey Tibor (1981-) Hamvas Béla életét, életművét ismertető és összegző esszékötetében elődjének és hagyatékának számos eddig homályos, kivételesen érdekfeszítő és összetett oldalát tárja elénk. Könyvének címe – Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve – is Hamvas alkotói és emberi komplexitását vetíti előre.

A kötet első esszéje – Bevezetés Hamvas Béla világába, avagy még mielőtt bármit – az egyik leghangsúlyosabb építőköve a könyv által Hamvas emlékének, élete megformálásának. Mivel az említett tanulmányban, többnyire minden a továbbiakban felmerülő téma és kérdéskör is megjelenik benne. Az esszé elején Weiner Sennyey elődjének elhelyezését követhetjük végig az irodalom és személyes viszonyrendszerében: kortársunk véleménye szerint – melyben egy halvány kritikai reflektálást érzékelhetünk – nem Hamvas Béla volt a XX. század ,,legnagyobb” magyar írója, gondolkodója. De leginkább azért, mert tőle és Hamvastól is távol állnak az efféle jelzők „humor(m)isztikai okokból” – itt már kirajzolódni látszik, hogy Weiner Sennyey messze nem bírálatként szánta szavait az előzőekben. Ezt még inkább megerősíti a kijelentés, hogy számára (és sokaknak) „…ő és az ő életműve alighanem az egyik legjelentősebb az elmúlt száz esztendőből”.

Kortársunk Hamvas öröksége egyik legesszenciálisabb részének tartja a felismerést, hogy nincs tudomány és irodalom, mely ne lenne szoros kapcsolatban az élettel, a szellemmel és a lélekkel, ezek folyamatos vizsgálatával, kutatásával. Ezután Weiner Sennyey összefoglalja, hogyha Hamvas sokrétűségét szeretnénk megismerni, akkor az ő vonatkoztatásait kell megvizsgálnunk különböző fogalmakhoz és jelenségekhez: a háborúhoz, a nőkhöz, a barátaihoz, a művészethez vagy a politikához. Viszont hogyha elődje gondolatiságának lényegét óhajtjuk megismerni, műveihez kell fordulnunk. De a megfelelő bírálati érzékkel, ugyanis Weiner Sennyey szerint „…Hamvas legnagyobb erénye egyben legnagyobb hibája is mégpedig az, hogy nagyon jó író”. Ennélfogva kortársunk megállapítása, hogy Hamvas bármit elhitet bárkivel, és az ellenkezőjét is. Rendkívül sokatmondóak ezek a véleménymorzsák az esszéíró részéről: már-már humorosan hat Hamvas író-óriás szerepe és az emellett megjelenő barátságosan kritikus vonal ellentéte. Weiner Sennyey tanácsa: Hamvast nem elég olvasni, és inni az ő szavait, kijelentéseit, hanem meg kell vizsgálni, hogy esszéiben kikre hivatkozik, kiknek a könyveiről és képeiről ír. Olvasni és olvasni, egészen befogadni. Hamvas sokszor elsőre nehezen érthető művészetéhez készséges útmutatást nyújt kortársunk, evvel átláthatóbbá és befogadhatóbbá téve előde életművét. Szerinte a legfontosabb, hogy megismerjük Hamvas Béla műveit, nem kell, hogy azonos véleményen legyünk vele, csupán hagyjunk meglátásainak belépést gondolatainkba és időt a kiteljesedésüknek. Weiner Sennyey Tibor Hamvas iránti megbecsülésének újabb lenyomata olvasható: kivételes helyzetben vagyunk, hisz ugyanazon népből származunk, mint Hamvas Béla. Így hát éljünk a lehetőséggel, a kiváltsággal, és tekintsünk be az ő alkotásainak világába!

Hamvas Interview című művében is megfogalmazza állítását, miszerint a tévedések, problémák forrása bennünk keresendő. De ennek felismerése és nyugtázása nem elegendő: megvalósításra van szükség. S ehhez a hagyomány adhat kulcsokat. De mi a hagyomány? – teszi fel a lényeges kérdést kortársunk. Válasza: „A hagyomány az az idő feletti és mindig időszerű metafizikai tudás a létezésről, amely átöröklődik az időben, végig az emberiség egész történetén”. Továbbá: „Tudás, nem pedig ismeret. ” A hagyomány forrás, mely vizéből oltja szomját a szomjazó. Gyönyörű megformálás. Végkifejletben: ha megértjük, mit akar átadni nekünk Hamvas, akkor megérthetjük, mit jelent kiteljesedni emberi rendeltetésünkben, mit jelent nyitottnak és korláttalannak lenni, s mit jelent betölteni a teljes létet, a globális orientációt. Weiner Sennyey gondolata szerint ezt úgy lehetne kifejezni Hamvas Béla nyomán, hogy „felismerjük, hogy rokona vagyunk a csillagoknak, sőt a sarki boltos néninek is, rokona a Föld valamennyi porszemének és az égnek, s mégis külön állunk, s egyes-egyedül vagyunk együtt a mindenséggel.” Az egység és az individuum különös kapcsolata. Sejtelmes és elragadó.

Kortársunk ezen tanulmánya segítségével betekintést nyerhetünk Hamvas Béla irodalmi és filozófiai világába. Weiner Sennyey útmutatása az első lépésként szolgálhat Hamvas szellemiségének valódi megértéséhez, megismeréséhez. Weiner Sennyey Tibor esszéjében az olvasó figyelmét nemcsak a hagyomány ábrázolására, nélkülözhetetlenségére tereli, hanem arra is, hogy mit nevezünk, vagyis ő mit nevez hamvasi ethosznak, kulturális örökségének, általa megtestesülő ember-és lélekmegtartó erőnek.

Jánosi Zoltán: Kutyák a babakocsiban

„Ni, miként menekül
A híres Úr: az Élet,” (Ady Endre)

Jánosi Zoltán (1954-) a Kutyák a babakocsiban című esszéjében Ady Endre ,,a menekülő élet” kifejezéséből merítve, elődjének mondanivalója által kritikát fogalmaz meg a jelenlegi társadalomra vetítve, leginkább – az Ady által is akadályként említett – műveletlenséget és az elidegenülést problematizálva. Így jelennek meg a kutyák a babakocsikban, amely furcsaság a modern társadalom értékrendjét, a kultúra elsorvadását szimbolizálja a jelen tükrében.

Jánosi Zoltán szerint Ady A menekülő Élet című versét még magánéleti indíttatásból fogalmazta meg, viszont egy év elteltével, mikor újonnan megjelenő kötetét is erre a címre keresztelte, már Magyarország és Európa sorsára is kiterjesztette gondolatiságának tartalmát. Vajon mit üzent ezzel a három szóval Ady? Kortársunk válasza: Az értékek együttes világa, mindaz, ami az életet teljessé és önmagává teszi, Ady költői ítélete szerint nem egyszerűen eltűnt, hanem ,,elmenekült” a korból. Jánosi megállapítása, hogy ez a folyamat nem szűnt meg Ady korával, sőt mind inkább fokozódott, s még jelenleg is tart. A probléma korokon átívelése, annak súlyosságát, tarthatatlanságát sejteti, annak ellenére is, hogy még nem jártuk körbe a gond forrását, kiterjedését vagy következményeit. Rombol nemzetünkben, Európában s az egész világon. Jánosi meglátása alapján ez a pusztító áramlás „szembetűnően és igen nagy élességgel a kultúra fogalmának, tartalmának szétzilálódásában, tönkremenésében figyelhető meg”. A pusztulás szimbólumának, vagyis az ,,oldott kéve” állapotának (mely Tompa Mihálytól József Attiláig nyúló irodalmi múlttal rendelkezik) megjelenése először a kultúra kisebb alkotórészeiben tűnik fel, nem pedig a nemzetsors igazán jelentős történéseiben. A sok apró bomlásnak indult összetevője egy társadalomnak, nemzetnek hatalmas, netán megállíthatatlan összeomlást eredményező ,,menekülést” indíthat el a kultúra szintjén is. Ugyanis a kultúra rendkívül érzékeny: a jövőt pusztulással fenyegető előjeleket a legelsőként érzékeli. Például azt, ha megszűnik a jövőkép formálása, a nemzeti létezésre és társadalomra való őszinte figyelés.

De mit foglal magába a kultúra, mitől ilyen kulcsfontosságú? „A kultúra viszont nem csak irodalom, művészet, tudomány…” és nem is kapcsolódik kizárólagosan a művelt réteghez, maga a kifejezés sem innen ered, hanem „a földművelés jóval nyersebb, agyag- és szénszagú világában „gyökeredzik” – fejtegeti az esszéíró. Ezt támasztja alá, hogy a szó kezdetben a föld termékennyé fordítását jelentette. A kultúra magába foglalja mindazt, amit a történelmében egy adott nép értékként alkotott meg. Ennek értelmében Jánosi Zoltán véleménye szerint Ady ,,menekülő Élet” bélyege a magyar nemzet utóbbi évszázadának valóságára is rányomható, mivel a magyar értelmiség egy része elhagyta az országot (temérdek oknál fogva, amelyek feltérképezése jelen tanulmánynak nem tárgya).

Kortársunk rávilágít, hogy az önpusztítás folyamata nem csupán Magyarországon jellemző, Európa nyugati nagyvárosaiban például egy egyre gyakoribb jelenség: mikor párok vagy egyedül lévő emberek kutyájukat, macskájukat úgy tologatják babakocsijukban, mintha egy szem gyermekükre vigyáznának. A házikedvencek elkényeztetése, de leginkább az emberek életében betöltött szerepük eldeformálása, ahogyan a társas kapcsolatok helyettesítőivé torzulnak, igenis egy valós történés, azonban esetünkben szimbolikus jelentéssel bír: a társadalomban felbomlani látszik a természet rendje, az emberek elhanyagolják, elfeledik a hagyomány és a kultúra alapvető értékeit.

Jánosi újból Ady bíráló szavaihoz tér, mikor azt taglalja, hogy az ország mezőinek hatalmas részét parlagfű takarja, s az általa okozott allergiás tünetek az egész népet érintik. Hazánkban a gondozatlan földek, vagyis a kultúra műveletlensége rombol és felemészti életünket. Ahogy Ady fogalmaz A magyar Ugaron című közismert művében: „Elvadult tájon gázolok: / Ős, buja földön dudva, muhar” – ez nemcsak a táj, hanem a szellemiség világának is látképe. „Ezek a gyomok – s az lehetetlenség – a mi kutyáink, macskáink” – helyezi keretbe gondolatmenetét Jánosi. Ady gondolata: „A dudva, a muhar, / a gaz lehúz, altat, befed.” Ám ne feledjük: a műveletlenség nemcsak elfedni, eltakarni, hanem megfojtani is képes mind az egyént, mind a társadalom egészét. Akár gyomnak, kutyának vagy macskának nevezzük a pusztító erő megtestesülését, amit fel kell ismernünk: az a probléma égető súlyossága.

Kortársunk a továbbiakban megemlíti Magyarország elnéptelenedett területeit, melyekről elvándoroltak, – Ady szavaival – „elmenekültek” az egykor még itt élők. S így bizonyos tájak nemcsak lakosok, hanem kultúra hiányában is szenvednek. Jánosi Zoltán útmutatásként Ratkó József szavait emeli be esszéjébe: „Magunkévá kell laknunk ezt a hazát. S művelni azzal is, hogy belehalunk” – ebben az államnak is szerepet kell vállalnia, például avval, hogy olyan lehetőségeket teremt, amelyek nem csak megtartó erővel hatnak a még itt élőkre, hanem ígéretként szolgálnak azoknak is, akik már elhagyták hazájukat.

Jánosi Ady erőteljes szavai mellett az irodalom több alakját is érinti, akik a nemzetpusztulásra hívják fel figyelmünket. Illyés Gyula is ezt hangsúlyozza az Ének Pannóniáról című versében: „Zajlik a táj és némul a magyar!”. S hontalanságának hangot adva kérdi Nagy László: „de sikoltom hallhatatlanul: / Úristen, én nem vagyok itthon?”

Kortársunk nézőpontjából az utóbbi évtizedekben mintha megrekedt volna Magyarország kulturális fejlődése, persze nem ,,a kiemelkedő s a valóban egyetemes értékeket jelentő tudományos és művészi csúcsokon”, sokkal inkább a kultúra mindennapi, gyakorlatiasabb formájában: a nyelvhasználatban vagy az emberek magatartásában. S ezt tovább fokozta a „brutalitás eltömegesedése”, s a már említett társadalmi bomlás: a művészet nyomás miatti vagy személyes indíttatásból történő kivonulása nemzetünkből.

„De a kultúra s benne az irodalom vészhelyzetekben felhozza a maga legjobb emlékezetét” – jelenti ki kortársunk. S ha nincs olyan, aki a pusztulás szélén álló állapotokat szavakba öntse, akkor azok hangja lesz újra érvényes és visszhangozható, akik egy másik, de hasonló problematikájú környezetben és időszakban voltak képesek fájdalmasan valódian szólni saját helyzetükről. Ady magyarságköltészete megfrissül, „Illyés értelmes bátorsága és európai horizontja váratlanul eleven példa és a jelent analizáló erő lesz”, Szilágyi Domokos rámutatásai józanítóan munkálkodnak s Nagy László szavai felébresztik a belenyugvó lelkeket.

Kézzelfogható, elementáris erővel bír az irodalom, azonban ez nem elég egy nemzet kulturális hanyatlásának visszafordításához, kortársunk szerint, főleg akkor, hogyha a művészet nem képes alaposan és intenzíven kifejezni és értelmezni a világot, melyben él és mozog. S ebben az esetben újból kutyák kerülnek abba a babakocsiba, amely eredetileg eleven szemű gyermekeknek lett megalkotva, kik képesek volnának nemzetünk hagyományait, kultúráját tovább éltetni és ápolni.

Jánosi Zoltán úgy ítéli meg, hogy Ady a maga, a magyarság és Európa sorsán tépelődve felismerte és megnevezte a halál mögötti még nagyobb erőt: „Azt a küldetésre sarkalló létparancsolatot, amely folytonosan az emberi teljesítményre, az alkotásra kényszerít és szavaz.”

Kortársunk az Ady műveiben is gyakori témát, a kultúra megtestesülését, a kultúra nélküliség romboló hatásait átfogóan és a befogadó számára is érthető módon vizsgálja igen alaposan és sokoldalúan. Ady „menekülő Élet” motívuma az esszé számos pontján megjelenik, többféle értelmezésben is, összességében pedig keretbe foglalja a tanulmányt, és mindvégig utat mutat a gondolati struktúra előrehaladásának. Azonban Jánosi más elődöket is megidéz a témához kapcsolódva: Illyést, Nagy Lászlót vagy Szilágyi Domokost. Az elődök felhallatszó sóhaja bizonyítja: ez nem egy kor megpróbáltatása, hanem az egész történelmen és társadalmi változáson átívelő, könnyelműen el nem söpörhető, be nem rekeszthető, szerves probléma, amelyre hogyha nem találunk közös erővel mélyreható és eredményes megoldást, akkor csak tovább örvénylik, oszlat és deformálja, ellehetetleníti a társadalom és a kultúra működését, együttes érvényességét.

Olasz Sándor: Ének a búzamezőkről – Móra Ferenc ,,kalandos” sorsú regénye(i)

„[…]mert akármilyen kérges a paraszt tenyere, mégiscsak abban van mindenki kenyere.”

(Móra Ferenc)

Olasz Sándor (1949-2011), irodalomtörténész, kritikus az Ének a búzamezőkről – Móra Ferenc ,,kalandos” sorsú regénye(i) című esszéjében életrajzi, helytörténeti párhuzamok kapcsán is érintkezésbe, valóságos párbeszédbe kerül Móra Ferenc jellemével, kulturális örökségével, s ezen belül a címadó regény tartalmával, mondanivalójával.

Olasz Sándor és Móra Ferenc életében az irodalommal kapcsolatos elhivatottság mellett mindkettejük életútjának fontos állomása: Szeged városa is közös találkozási pontnak tekinthető. Móra Ferencnek meghatározó szerepe volt Szeged kulturális életének fejlődésében a XX. század elején: az említett városba a Szegedi Napló munkatársaként került, majd a lapnak a főszerkesztője lett. A szegedi Móra Ferenc Múzeumot az író és néprajzkutatóról nevezték el a tiszteletére méltán, hiszen hosszú ideig (1917-1934) volt a múzeum igazgatója. Olasz Sándor a Tiszatáj – Szegeden megjelenő, nagy múlttal rendelkező irodalmi, művészeti, társadalmi és tudományos témákat is felvonultató folyóirat –munkatársa lett, majd főszerkesztői szerepet töltött be itt haláláig (1996-2011). Továbbá a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola egykori adjunktusa és a Szegedi Tudományegyetem Modern Magyar Irodalom Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára is volt. Ide vezethetjük vissza személyes kötődésüket a regény központi motívumához, helyszínéhez, a regény történetét és szereplőit olykor családiasan oltalmazó, olykor fojtogató reményvesztettséggel körbeölelő vidékhez: a Szeged környéki Homokháthoz.

A mű középpontjában a címadó Ének a búzamezőkről áll. Olasz Sándor rendkívül precízen definiálja a Móra regényét: „Balladába illő sorsdráma, némi távolságtartással, de nem részvétlenséggel azonosítható flaubert-i impassibilité, a szociális feszültségek előterébe emberi dráma, ökonomenikus, tempós előadásmód” – igazán alapos és intenzív összegzése ez a regény lényegének és érzésvilágának. Olasz Sándor az irodalomtörténeti távlat bővítése érdekében az írói hang stílusát vizsgálja Márai, Krúdy, Móricz és Kosztolányi megszólalásaiban. A két nagy csoport a fölényesebb – vagyis a kissé dölyfös polgári hangon szóló – és a hétköznapibb közlésmód. Móra Ferencet az utóbbiba sorolja, ez adja az író műveinek hitelességét, gördülékenységét, személyességét. Ez kulturális hatásának és munkásságának alapköve, ezáltal Móra alkotói tevékenysége szélesebb körben tudott kibontakozni és érvényesülni. A következőkben mélyebben megismerhetjük Móra személyét: karakterének belső és külső feszültségeit. Móra Ferenc epikájának és a hatalom elnyomó törekvéseinek harcával szemlélteti kortársunk Móra kitartását művei és az irodalom felé. Olasz Sándor ezután a regény struktúráját szemlélteti, s a szereplők kapcsán megjegyzi: „Bár Mórának ez a műve korlátozott figurapanorámát mutat, az olvasó mégis úgy érzékeli, történetek torlódnak egymásra” – az azonos kulturális környezetben szocializálódó szereplők valóban karakterpárhuzamokat mutatnak, azonban ez nem teszi a regényt egyhangúvá: a tragédiák, derűs történetek mesélhetősége, közösségi jellege színt visz a regénybe.

Olasz Sándor műfaji behatárolása alapján ebben a műben a klasszikus családregény műfaja találkozik „a lélekteremtő regény modernitásával”. Majd a történések kapcsán megjelenik a kijelentés, hogy a vizsgált regény tartalma, témavilága a „a föld és a rajta élő ember”. Voltaképpen a kultúra gyökerei: az annak otthont adó föld, és az azt megteremtő, alakító ember. Hétköznapiságában mély és eredendő jelentéssel és hagyománnyal él e két szó: föld és ember. A regényre vetítve: az Alföldön élő, élni próbáló parasztság. „Móra mindvégig bele tud helyezkedni a paraszti világképbe…” – ez az író helyismeretéből, ezen társadalmi réteg világnézetéről, hagyományairól való megbízható tudásából, továbbá a paraszti lét és a benne élők iránti alázatából és együttérzéséből fakad. Móra megtartja ennek a világnak az egyszerűségét, azonban tele szövi regényét az emberi kilátástalanságnak a legmélyebb árnyalataival.

Az esszéíró a regény szimbólumrendszerével is foglalkozik. Az ének az egyházi énekek magasztos kiteljesedését hordozza. A másik építőelem, ami végigkíséri a regény ívét: a búza, amely az élet, a termékenység szimbóluma, de az aratás fáradalmas erőfeszítését, a betakarítás derűjét is magában rejti. „A búzamező a teremtés, termés helye, de a véget nem érő szenvedésé is” – végszóként egy általános, de a regényre vonatkoztatva nagyon is lényegi és a művet körbeölelő igazságot fogalmaz meg kortársunk.

Olasz Sándor esszéjében ráirányítja figyelmünket arra, hogy elődje nem egyszerűen a külső világot, a tájat festi le regényében, hanem az itt élők sorsát, lelkivilágát is árnyalja a természet ábrázolása által. De leginkább e két komponens összefonódásának lendülete alakítja Móra világát ilyen áthatóan valódivá és befogadóvá. Olasz Sándor alkotása nem csupán egy irodalmi elemző esszé, hanem az emberi lét átfogó vizsgálata okán érzelmi és filozofikus tartalommal is bír. Olasz Sándor nemcsak ezen regény méltó tanulmányozásával, értelmezésével, hanem a Móra szívének is kedves város: Szeged kulturális életének gazdagításával éltette Móra Ferenc hagyatékát.

Falusi Márton: Esszé a fáról, amelyik csak fa akar lenni

„Légy hát, akár az állatok,

Oly nyersen szép és tiszta,…” (Pilinszky János)

Falusi Márton (1983-) A fáról, amelyik csak fa akar lenni című esszéjében filozófiai, társadalmi kérdéseket taglal: a kultúra, az irodalom, a költészet, valamint a művészetek viszonyát vizsgálva. Tanulmányában a kultúra értelmezése kulcsszerepet játszik a művészetek és az alkotás természetének vizsgálatában. Ezen esszéjében az író identitáskeresését követhetjük végig a történelem és a jelen társadalmi elvárásainak tengerében.

Falusi tanulmányának elején a jelenben keresi önmagának és kortársainak a szerepét. Azt ismeri fel, hogy nemzedéke nyugodt vizekre evezett a történelem viharos évtizedei után, s valódi múlttal nem, csak jövővel rendelkezik. Azonban a jövő és a jövőkép két különböző fogalom! S Falusi úgy véli, kortársaival nem az illúzióvesztés, hanem sokkal inkább az illúziónélküliség kapcsolja össze: egy generáció, amely nem akarja alapjaiban megváltoztatni és a saját kezével újraírni a világot. Falusi Márton megválaszolatlan kérdései végén néma kérdőjelek állnak: Miért nem fogja kortársai közül senki sem olvasni a sorait? Miért lesz számukra érvénytelen az írása? „Ha kíváncsiak vagyunk a kultúránkra, nyelvet kell találunk a válaszokhoz.” Vagyis, ahhoz, hogy megértsük kultúránkat, eszközt kell találnunk hozzá. S a legkézenfekvőbb eszköz: a nyelv, hiszen általa vagyunk képesek kifejezni, éltetni és továbbadni kultúránkat. Így válhat a nyelv nemcsak eszközzé, hanem kulccsá is, mellyel kultúránk mélyebb rétegeit és jelentéseit ismerhetjük meg.

Majd az irodalom szerepe is helyet kap a gondolatmenetben: egyetlen lehetőségünk az önmagunkkal való mély és őszinte párbeszéd elindítására a szépirodalom. S annak alkotójának, a költőnek hivatását nevezi Falusi jogosan idejétmúltnak. De a költészetnek, a művészeteknek és a valódi kultúrának épp az a lényege, hogy önmagukkal igazolják érvényességüket. Falusi nézőpontja szerint napjainkban igenis létezik olyan kulturális gyakorlat, amelynek nem tulajdonít értelmet a közössége, nem teszi magáévá és nem fogadja be azt. „Kultúra, amely nem válik kultúrává.” Tehát egyes szokások vagy jelenségek nem találják meg a helyüket a társadalomban, és nem válnak részévé a közösség identitásának, amely közösség pedig a kultúra fenntartója és közvetítője.

S ekkor jelenik meg a költő, mint cselekvő lény: „Így aztán a költő önmaga magyarázatára kényszerül. Magyarázkodik, létjogosultságát igazolja, eszközeit felülvizsgálja.” Önmagát és a világot próbálja meghatározni. A költői szerep vizsgálatához Falusi Pilinszky János gondolatait illeszti tanulmányába: „A költészet egyedülálló dicsősége, hogy senki költő még meg nem gazdagodott belőle.” Továbbá: „persze – önhibájukból vagy azon kívül – a költők időnként elvesztik szegénységükből a teljességet.” A költészet tehát nem eszköze az anyagi sikernek, sokkal inkább eszköz a szellemi és lelki meggazdagodás eléréshez. A költészet út az önmegvalósításhoz, a művészi kiteljesedéshez. „Tudják: Pilinszky, a nagy költő tudta, én persze nem tudhatom, hogy a mindenséget mentem át, vagy csak menekülök valami elől” – tűnik fel újra Falusi identitása és hivatása iránti megkérdőjelezése. Végül arra jut kortársunk: a legtöbb, amit tehet, hogy szabad utat enged a gondolatok kiteljesedésének, evvel vállalva minden kockázatot.

„Pilinszky szegénysége olyan, mint a Biblia említette „lelki szegényeké”, ily módon pedig kiterjeszthető az egész kultúrára.” Pilinszky költészete is gyakran foglalkozott a szenvedéssel, a hit kérdéseivel, és az ilyen típusú „lelki szegénység” kifejezője volt, amelyet a költő a saját életében és művészetében is megélt. Itt ez a bibliai fogalom nem elsősorban az anyagi nélkülözést foglalja magában, hanem a lelki tisztaságot, alázatot, a valódi értékek keresése utáni elköteleződést. Ez azt jelentheti, hogy az a kultúra által összekovácsolt közösség találhatja meg (ha egyáltalán, hiszen minden embercsoport szubjektumok, személyes igényekkel rendelkező egyének halmaza) a lelki tisztaság általi boldogságot, amely nem az anyagi javakat vagy a külső elismeréseket keresi a világban, hanem az emberi létezés valódi értelmét.

„A költő akkor költő, ha a költészetet is kész kétségbe vonni, mikor az kiragadná a szegénységből, ami nem csupán az anyagi szegénység” – Falusi itt arra utal, hogy egy költőnek nemcsak az alkotás a feladata, hanem az is, hogy képessé váljon megkérdőjelezni mindazt, amit létrehoz, kételkedni a saját művészetében, alkotói eszközeiben. Főleg mikor művészete kiszakítaná szellemi és érzelmi szegénységéből, valami hamisan csillogó, nagy bőség csalogatásával, ami valójában nem adhatja meg a költői kiteljesedést. Kortársunk kijelentése szerint: ha a költő nem ír, akkor teljességgel fölöslegessé válik létezésében. „De egész kultúrállapotunk úgy fogható föl, mint az ihlettelenség állandósulása, mely miatt elszakadunk a kultúrától.” Itt az ihlettelenség fogalma arra utal, hogy az alkotás területén hiányzik a valódi inspiráció, amely színt és életet vinne a kultúrába. Falusi Nagy Lászlótól idéz: „képzeletemre bízzál édes munkát” – a megidézett előd szellemi felfrissülésért, az alkotás örömteli, kreatív sugallatáért fohászkodik.

Az irodalom feladatáról így ír kortársunk: „Az irodalom nemcsak nem mondhat le arról, hogy a megismerés eszköze lehessen, világokat varázsoljon, de az emberiséget sodorná veszélybe, ha így tenne” – hasonlóan elemi erővel ható, sorsfordító gondolatokra nem találhatunk sehol másutt: csakis az irodalom közegében. Falusi véleménye szerint hogyha a költő programja nem az átlényegülés, hanem az átváltozás, akkor fel kell áldoznia a költészetét, ahogyan célt ér. A két kifejezés hasonlít egymásra, ám fontos elkülöníteni jelentésüket, hogy megértsük miről beszél kortársunk. Ugyanis az átváltozás nem feltételezi azt, hogy az eredeti forma vagy lény teljesen megszűnne, inkább valamilyen új formát vesz fel, miközben megtart bizonyos tulajdonságokat. Evvel szemben az átlényegülés egy mélyebb, áthatóbb változást takar, amelyben a lényeg teljesen más irányba változik, ez érinthet szellemi vagy filozófiai szempontokat esetleg.

De hogyan is kapcsolódik ez a kultúra jelenlegi állapotához? A világ felforgatásának elkerülése érdekében Falusi meglátása alapján: „A civilizáció vívmányait kulturális értékekként tüntetjük föl, a kultúrát pedig akként, mintha a művészetekben teljesedne ki…” – ez arra mutat rá, hogy a társadalom sokszor úgy tekint a civilizációs fejlődésre, mintha ezek önálló kulturális értékek lennének, holott ezek nem feltétlenül kapcsolódnak a kultúra mélyebb, valódi aspektusaihoz, mindamellett, hogy sok szempontból elválaszthatatlan fogalmak. A művészetek pedig valóban a kultúra fontos részeit képezik, de a kultúra sokkal tágabb fogalom, amely magába foglalja a társadalom egészét és az emberi tapasztalatokat. Tehát kijelenthetjük: minden, ami művészet, kultúra, de nem minden, ami kultúra művészet.

Majd Falusi ekként definiálja a már említett civilizációt: „A civilizáció merőben technikai indíttatású megszelídítése a külső és a belső természetnek, a fölöttünk és a bennük uralkodó ösztönös erőknek.” A civilizáció tehát nemcsak a külső világot, hanem az emberi lelket és a társadalom működését is formálja, kontrollálja a fejlődés érdekében. Tehát gondolatmenetünk alapján: nem minden, ami civilizáció, kultúra, és nem minden, ami kultúra, civilizáció. Metszetük jól definiálhatóan létezik.

Kortársunk szerint a civilizáció azt a célt szolgálja, hogy mindennapjaink kényelmesebbé és biztonságosabbá váljanak, ám a kultúra értelmet hoz az emberi együttélésbe. S egyaránt léteznek civilizációs és kulturális értékek is: az előbbiek az egyén és a közösség fenntartható fejlődését hivatottak szolgálni, utóbbiak viszont ,,a lét elviselhetetlen könnyűségét” tartalommal töltik meg – fogalmaz Milan Kundera szavait is idézve Falusi.

Majd az író a tömeg és az egyén kapcsolatát vizsgálja tanulmányában: a tömegnek hipotetikus, általánosított szükségletei vannak, nem pedig vágyai, mint az egyénnek. Tehát az egyén sajátosan motivált vágyakkal rendelkezik, míg a tömeg inkább közvetett, általános szükségletekkel él, amelyek az egész közösség számára képesek érvényesek maradni. „A valódi kultúra, amely a civilizációs értékeket eszközértékekként kezeli, nem a tömeget láttatja az egyénben, hanem a másikkal összekötő istenképiséget és az anélkül ki nem teljesíthető személyiséget.” Vagyis a valódi kultúra nem csupán a társadalom vagy a tömeg érdekét szolgálja, hanem az egyént is a többi emberrel való mélyebb, szellemi kapcsolat révén segíti önmagának kiteljesítésében.

Falusi hosszan fejtegeti a civilizáció és a kultúra jelenét, majd újból Pilinszky János gondolataihoz tér vissza: „A modern irodalom egyik irányzata azt mondja, hogy az írás nem kifejezése valaminek, hanem önálló szöveg (texte), akár a fa vagy egy állat. És mit fejez ki egy fa? Mit közöl egy fűszál? S egy bizonyos értelemben igaz is. Csakhogy egy irodalmi szöveg, amennyiben csak szöveg akar lenni, épp az annyira áhított tiszta és önálló létezés ártatlan lehetőségétől fosztja meg magát. A fa ugyanis nem akar csak fa lenni.” Húsba maróan gyönyörű magyarázat és leírás. A kérdések arra hívják fel a figyelmet, hogy a fa vagy a fűszál nem próbál közvetíteni semmilyen konkrét üzenetet. A fa létezése önmagában van, nem célja semmiféle szimbolikus jelentés közvetítése. Ezen értelmezést vetíthetjük Falusi jelen esszéjének címére, ahol arról a fáról beszél, amelyik csak fa akar lenni. Tehát a költészet, önmaga és kortársainak szabad létezésére utalhat, amelyet az alaposan körbejárt kultúra és a társadalom esetleges negatív hatásai, nyomásai nem terhelnek és deformálnak. Pilinszky üzenete: ha egy irodalmi szöveg csupán „szöveg” akar lenni, vagyis nem próbál valami másra utalni vagy valami külső világot tükrözni, akkor éppen ezt az önálló létezést, amelyet a fa vagy a fűszál képvisel, veszti el. A fa példája arra világít rá, hogy míg egy fa nem próbál valami mást kifejezni vagy szimbolizálni, hanem csak fa szeretne lenni, addig a műalkotásnak más célja van: az irodalom, ha tisztán és önállóan akar létezni, akkor el kell fogadnia, hogy nem csupán valamit tükröz, hanem egy önálló világot teremt magának. Falusi szavaival: „Ami az abszolút szabadságra törekszik, nem lehet szabad. (…) Ilyen szubjektum nem létezhet, de olyan szöveg sem, amelyik csak szöveg.” Majd azt jelenti ki Falusi Márton, hogy a személyiség kibontakozását nem gondozó és a kulturális közösséggel nem törődő szöveg is hatással van a személyiségre, kisugárzik a közösségre: mindkettőt az ideológiák fogságába csalja. Így zárja kortársunk ezt az igen elmés, frissítően intellektuális esszét: „Minden az ég alatt csakis akkor azonosulhat önmagával, ha létezése fölé emelkedik.”

Összességében Falusi Márton szerint a művészet, ha valódi és őszinte akar lenni, nem lehet pusztán a társadalom vagy a politika szolgálatába állítva. Az alkotás akkor lesz valódi művészet, ha képes függetlenül létezni, mint a fa, amely öncélú és tiszta formájában él. Pilinszky szerepe az esszében különösen hangsúlyos és fontos, mivel ő a művészet és a kultúra mélyebb, filozófiai és vallási aspektusait képviseli. Ezáltal Falusi elődjét olyan személyiségként említi, aki a kultúra és az ideológiák fogságából kilép, hogy a művészetet valóban autentikus módon tudja megteremteni és továbbadni. Az esszé címében is szereplő, témájához kulcsfontosságúan kapcsolódó fa motívumot is Pilinszkytől meríti kortársunk. Pilinszky János többször visszatérő jelenléte az esszében nemcsak a kultúra és a költészet egy fontos vonatkozásaként említhető, hanem mint olyan előd, aki szintén a létazonosság és az önazonosság kérdéseivel foglalkozott, és akinek munkássága összhangban áll a fa szimbolikájával, amely az egyszerűség, a tisztaság és az autentikus létezés iránti vágyat testesíti meg. Mint az alábbi egymondatos alkotás is példázza:

Pilinszky János: Zöld

„Elmerűl szemem, arcom, lelkem,
minden élőlény megmerűl
abban a feneketlen zöldben,
ami egy fa kívűl-belűl.”

A kortárs szerzők elődjeikre vonatkozó reflexiói mélyebb megértést nyújtanak az irodalom fejlődéséről, és segítenek megismertetni egy szélesebb körben elődjeik örökségét, hatását a jelenkor művészeti és kulturális világára. A bemutatott esszékben az irodalom, a történelem és a társadalom kapcsolata együtt kerül előtérbe, ezáltal a szerzők gyakran a múlt és jelen összefonódásának dinamikájával elődjeik munkáit és jellemét új fényben mutatják be.

Források

Konrád György: Az író és a város, Noran-Kiadó Kft., 2004, 11.o.

Az év esszéi 2011, Magyar Napló, 2011, 30.o., 65.o., 282. o.

Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről, Kossuth kiadó zrt., 2007

Hamvas Béla: A babérliget-könyv, Hexakümion, Medio Kiadó, 2005

Magyar László: Móra Ferenc élete, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1966

Weiner Sennyey Tibor: Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve, Magyar PEN Club, 2019, 9.o.

Ady Endre összes versei I., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982, 436.o.

Az év esszéi 2012, Magyar Napló, 2012, 5.o.

Babits Mihály: Tanulmányok, esszék, Kortárs Könyvkiadó Kft., 2005, 514. o.

Illusztráció: ‘Esszé’ (Montaigne-el ill. szignójával)