Juhász Anikó: Halál, halott, agónia (Versciklus I.)

Csejtei Anikó fotóival

Moribundi

Magas falak közé
kerültek…

feküdtek egymás
mellett az ágyon,
gondolkodtak a
saját halálon,

takarójukon túl
hegyek mozgolódtak,

csend volt,
az ő csendjük,

abban már nyers
sziklák közé
fogódtak a holtak,

tüdejükbe kavicsok
épültek bele,
kristályosodott
a nyál
freccsenése is;

a szenvedés a házakon
mint hasadt
palatető
rögzült,

csak a versek
tették őket
csillámpalákká.

Ante mortem…

Az áldozatok jogot
kaptak ahhoz, hogy
elrendezzék a
rájuk irányuló
fegyvereket;

sokáig tartott a
művelet,

köröttük a
csend is bokrosodni
látszott, s a rémület
is hozott gyorsan
növekvő
rügyeket;

először a fegyver csövét
fogták marokra,
hogy tüdejük átlátszó
szárnyaira
rátegyék,

aztán a cső
lélegzete a
koponyájukon
landolt,

ez lett végső
nyughelye.

Monitor, sorozat…

Filmszalagon nézzük,
hogyan működik
gyilkos és áldozat,
s velük nem telünk
meg soha,

jöhet az ismétlés,
halálgyár ez
műanyagkivitelben,

képernyő ad hozzá
betekintést,
angyalai a technika
ördögeivel most már
együtt laknak,

az egyik a késért
szalad,
a másik hozza a
ragtapaszt,
hol így, hol úgy
címkézi
felül az egészet;

az Istent is
bekábelezné,
ha tehetné,

templomait is
bevinné oda,

a végén a képernyő
lenne az egyedüli csoda,
hozzá emelkedne a
fohász,
annak éhsége,
minden mondata.

Goromba napok omladékai

Goromba napok
jöttek, akartak
lenni időtlenek,

tócsáknak száradást adni,
száradásnak áradást,
homályba vonni a
tisztaságot,
lefóliázni minden más
híradást,

a mozdulatból kiemelni
a hátsó
töltetet,
hogy aztán forduljon rá
majd másfajta
szörnyeteg,

macska az egeret
hasában hordja,
kutya az ugatását
fúrja belé,

s legyen így minden
hosszan, elárvult
testtel,

mielőtt fentről
omlásba menne
át a fény.

Csend, lárma, halál

Körös-körül csendek
vannak, a lármát
épp most ültetik ki
a földre,

a növényekről
lefordul a
harmat, a fát
koronájától
fosztják
gyors kezek,

sebláz kezdi ki a hangot,
az ének szenesedni
kezd;

megütik azt,
kiben kevés az erő,
ő hallgatja aztán a
föld hangjait,

fekszik hosszan,
hiszen most már
ő is csak léc,

s lécek alatt
az ütések gallyait
rendezi magán,

no lám, az
utolsó elemek
a mozdulat
utolsó tavaszán,

körötte rovarok
építik mind
technikásabban
a ház falát.

Akadály, halálút…

A tájból nem tudott
kilépni, bármerre
ment, jött vele,
ha hallá lett,
ő volt a tengere,
ha nagyot ugrott,
az ég fogta közre,
ha kavicsként gördült,
mellé homokként
telepedett,
ha toronnyá formálta
magát, harangjaiba
bújt bele, vad
szélben énekként
terjeszkedett,