Turai Kamil: FODOR MIKLÓS, a „Garabonciás katalizátor”*

*(Cédrus Művészeti Alapítvány, 2023)

Láthatóan a folyamatosan Törvénysértő EU motiválja Fodor Miklós versszemléletét: „kerítettek, kerteltek / s törvényem, a szent / feljajdult.” Mesteri, eredeti a két kezdő kritikaszó, a sunyiság szinonimái. A ’nagyon fáj’ válaszreakciójával. De ez még nem elég: „máglyára-illő kultúr-kacat / hajdan igéző ingem/ a lélek”. A lélek úgy lényegi princípium, mint a középkori ikonokon a ruha (héber ruah=lélek). Mindez mára kifordult modorából: a lélek, mint eleve vallásos érték kiveszett az újpogány nyugatból. Most már lehet a Bibliát s a tízparancsolatot idézőt ismét elégetni. Noha a poéta-prédikátor int: „mosd ki földed repedéseiből / fény-arcod ráncaiból a szennyet.” (Törvénysértők) Az ember nyomorodásából ered a föld korcsosulása. Öntisztulásra van szükség. Igazán szép, csábító kikeleti metaforával illeti a megtévesztő hazug kommunikációt a költő: „mint fűzfa levélrengeteget / táncoltat ál-fényből ál-fénybe / suhanc, vihogó kéjjel a kor heve”. Mily csodás, tapsikolhatnánk. Egyeseket még a dupla ál, meg vihogó kéj sem csitít óvatosságra. Duzzad, robban, böffen bennük a „kor heve”. A parasztvakítás folyik: „kölcsönhatalommal / vibráló nejlonhálót kanyarít arcomra / lerontva védműveimet.” Nem magyar, idegen érdekeket szolgál, valutás háborús propagandával gyengítvén az igazak igazát. „Csillagport kavaró, / őszi eső kalapál szüntelenül/ nyirkos koponyámon”. (Forradalom) Nem tavaszi, zsendülő újjászületés ez, hanem „nyirkos kalapálásba” torkolló csürhe-forradalom. Óhatatlanul kihat a külső bensőnkre. „Nem én áradtam túl, túláradt bennem/ valami túlvilági többlet.” Ez az egyetemes Isten-szerelem elmosással fenyegeti egyéniségünk határait. Ezért túlzott védelemre szorulunk: „övezd derekam holdfény-nyáladdal!” A szép világközi védelemmel lehet megkésett a szerző, hisz ő maga nem élt, vissza-élt emberi természetével. „Tán hibáztam, ha ostromol az ár: / évekig nem néztem lányra, / most szembe kapnak / huzatos szoknyák.” (Túláradás) A gátlásba belezápult felszabadulván rokon érzelmeket kelt: „Szárnyas ujjbegyem rajzolatára / zokogni kezd benned a láz.” Nem csak hogy maga megéled, hanem transzponálja tüzét. Mégpedig egy szinte direkt szeretkezési premierre. „Ágas vágyam kobakját / csillámtó fürdeti, / aléló ajakadba ki túr, / bozótod nyiladékát/ ezüst ecsettel csiklandja, / túlvilág-istennő!” A szerelemben – ahogy Platón állítja: a filozófiával és a művészettel együtt – az ember az isten-szférába lendül. Valószínűleg a teremtés pillanata kellő lelkesedéssel Isten ejakulációjának is felfogható. „Hempereg / síkos hal-testünk/ villámok ájult záporán.” (Villámok ájult zápora) A vers utolsó szavai a vers címe egyúttal. Sokszoros kisülése a világviharnak az ember kozmikus mámora.

„Szentre cseréli ruhám a halál” – egyértelmű pozitivitás. Mégis: „de nem árt a csalás”. A költő gyanakszik a táj külső szépségeire. Nap, Hold megcsalja a halandót. Szépsége elfedi személytelen közönyét. Nem olyan áhítatos, megbízható, „amiként sugaras szerető szava, láza vigyáz.” Nem rendelkeznek a kozmikus jelenségek se a megváltó szóval, a Logosz igazával. Az ember ura a világtörvénynek: „őrzöm a szó tavaszát, / korokat terelő igazát.” A táj varázsával szemben rideg igézetben hezitál a csalatott ember: „Fojtva a szívbe a vágy.” A költő a természeti szépség és önnön logikájának vasa közé szorul. (Pazar) A „Túli dal” codájában mindent bevall és mindent elsimít: „túl, túl álmon / hűségen, csaláson / vesztett, nyert csatákon / ma még / angyal kísér / angyal kísér.” A német „zu” és az olasz „piu” örök elégedetlensége, többre-törekvése kísért a végzet-összegzésben. Visszakúszás a gyermekkor töretlen angyal-tudatához, a köztes sors elhanyagolható kétpólusain át. Sőt, itt a szerelem egyébként megváltó hatalma se segít: „túl húsba hatoló pazar éjeken/ túl különc göncökön/ túl a lucskos gyönyörön.” Tapinthatóan idézi meg/fel az élhető élet ajándékait, érzékelhetőségükben (különc gönc, lucskos) visszavonva. Sőt, a szélesebb külvilág társadalmi kihívásai is kiesnek: „túl korszak határán / társak igaztalanságán”. Az Istent ugyan végsőkig elmenve se fogja perbe a tanú, de vád és önvád a családi szinten porondra perdül, ki tudja rendeződvén-e? „túl kamasz gyermeked / jogosnak elismert vádján / túl gyöngyös kacagásán”. Ez a vers is húsba vágó gyönyörön-gyötrelmen át teljesít életgyónást. (Túli dal) A „Félmosoly” a szerelem ébredése, vonulása, a „sehol-van szerelem”. Egy nagyon egyszerű kinyilatkoztatás vázolja fel az alaphelyzetet. „Istennővel ölelkezem, / nem földi lánnyal, / s fátylakba gabalyít minden.” A hezitáló bizonytalanság képeiből-képleteiből kikapja egy „túl hamar elkapott tekintet”, a költő hiperérzékenysége, sőt, „festett máguscsuhát lelkemre”. A tisztánlátás természetes kuszasága ez, ami következik „Szinte foszlik testemből / s leszek partjaink közt / létnek nyíló hasadéka fölé / bolondos-termő pillanat / fonta pókháló-födél”. Tovább kígyózik a költői kép, egyre megfoghatatlanabbá- foghatatlanabbá válik, s végül pókháló semmisségébe vész el. „Ólmos órák görögnek, / s mint mágnes vasreszeléket, / rendez át eme lüktető emléksejt-elem”. Ellenállhatatlan természetfölötti mágnes-hatalommal indít-irányít a „félmosoly”. Az „emlék” még inkább távlatba taszítja az eseményt, a sejtelem két részre szakítása, konkrét fizikai sejtre s elemre bontása pedig a megkérdőjelezhetetlen fizikalitás törvényeibe vonja. Így gabalyodunk bele végzetesen az „Istennő fátylába”. (Félmosoly) A test „laza halmazaiból” valahogy összeverődő és kérdéses „egyénné?” egy végső etikai dilemmára mutat („Mért legyek én tisztességes?”). Hogy alkalmas-e az ember (ez az „érzelemcsomó, észgombolyag”) a lét legfontosabb problémáinak megvitatására, eleve kérdéses. Hisz semmi állandóság bennünk („tegnap kötődik, holnap bontódik”), minő abszolút szubsztancia tart meg bennünket az emberség térfogatában, ha nem tántorgunk immár a sikamlós teológia korlátai közt? Vagyis, konkrétan: mit ér az ember az Isten, sőt az Isten-eszme nélkül? De ne kószáljunk ilyen messzire! Maradjunk a jelenkori reális emberiség alapszituációjában, különös tekintettel a nagyhatalmi Eu vezetőségének lapidáris konklúziójára, Fodor alapos átiratában: „mindent szabad, csak el ne kapjanak”. Bár még ezesetben sincs nagy baj, csak nem kell tudomásul venni a valóságot. (Egyén?)

Aki, igazít el a következő ciklus verscíme. Szó szerint, Plótinosznál, ekeinosz, Aki vagy Az, vagy a Megnevezhetetlen, egyszóval, tömören: Isten. Tökéletes észrevétlenségben kíséri végig s versen Miklós: „váratlan ha megjelen / közeledben / közelünkben / mintát hímez / köztes térbe”. Persze: mintát, olyan mintha…Ismét a plótinoszi „hoion” istenminta nyomkövetése. Weöres Sándor se folyamodott erősebben, finomabban: „dús csend Ő”. Természetesen nagybetűvel nevezi a szerző, hiszen személy Ő, ha személyfeletti személy is. Sűrű hallgatásából bőségesen árad az élet-instrukció: „medúza, mimóza / sérülékeny lénye / titkos kód / terméke”. Két hajszálpontos Fodor-megközelítés-definíció. Állati, növényi, akiket az ember hasonlatként átlát. Medúza: alakváltó, megfoghatatlan, transzcendens lény. Mimóza: érinthetetlen, óvatos, visszahúzódó lény-növény. Erőszakkal nem dekódolható, mert ereje sérülékenységében rejlik. De annyira nincs tőlünk távol, hogy „átszivárog bőrödön”, azaz fénylénye nélkül nincs halandó, mi több szenvedéseink, gyönyöreink titka: „lucskos ágyadon / élességeden / somfordálásodon”. Tökéletlenségeinkben, tökéletesüléseinkben rejtetten ott rezzen Isten. (Aki) Az „ég-kő” mű már intonációjában a weöresi világérzés intim indulatait idézi: „fodros felszín megremeg”. De nem lélektelenül moccan a környezet, hanem az emberi érzület ütemére: „buzog örvény, kút és forrás vize / ha alkotsz, lelked titkát kódolod”. Miklós szeretett, titkos szakmája, a zene főszerepet kap ebben az életlejtésben: „ha zenélsz, lelked adod, áldozod / hogy a kódot feltörd, hullámozd”. S ez a kódfeltörés csaknem a zsenialitás önsorsrontó önmegsemmisítő kísérletével ekvivalens. Nem felesleges túlkapás, hetyke bravúr ez az áldozat, mert a rá következő eredményben, az áldásban kiegyenlítődik a vállalás, de mégiscsak elképesztő hitbátorság kell ahhoz, hogy az ígért örök életért odadobja a lény a jelenleg biztos efemer életét. Mert: „rémült-révült reszketés / csomóz végleg a kőhöz”. Csodásan mutat rá Miklós a révület szinonimájára, ami a bibliai héber „istenfélelem” kulcsa. (A „ra” a rettenetesre-gyönyörűre rádöbbenő lélek állapota, istenszerelem.) (Ég-kő) A „válassz!” megadja tömören a direktívát: „ha döntésed magad hozod / választod a bűntudatot”. Tegyük hozzá: az embert! A Paradicsom elvesztése óta a bűntudat normális állapotunk. Aki kerüli a gyónást, feladta rendeltetését. (Akárcsak úgy: „hogy gyónjak / kávézni hívom meg ismerőseim”.) Az alkotás a kikászálódó lélek önmaga-fejtése: „ha álmodsz, a lét termő igéje tárul / nappal magadba kódolt ereje révén / alkotsz, szervezel, s lesz, aki ámul”. Az ember maga-maga – miként a fa – magjában teljes. Vagyis a lemondás, a kiáradás visszafogása, ama kínai nemcselekvés vagy Simone Weil-i de-creatio mint isteni visszaszívás végső soron azonos Hamvas Béla követelményével: a lehetőségek közül mindig a legnehezebbet válaszd: „válaszd a tövisbokrot, karcot, forradást / érzékeny mérgező fullánkot / hogy bölcsebb légy és gyógyíthass”. Miklós konkretizálja a kínteli veszélyforrást: mérgező fullánk. De nem semmiért! Az emberszeretet krisztusi kiteljesedéséért. Nem önmagáért, mások meggyógyításáért. Mint Krisztus: „mert az ember addig ember / míg mélyére ás”. És műveit „őstengerek hínármezejéről / halássza, hogy / ráolvasó tükörként / egére függessze”. A legmélyebbről a legmagasabbra. (Nem véletlen, hogy a latin „alt” egybefogja e végleteket.) A beavatás örökös emelkedő útját írja le Fodor Miklós e válasz-adó versében. (Válassz!) A „Sebzetten” az eddigiekhez képest is remekmű! „Ujjadon gyűrű, melledben kereszt, fejeden vaspánt, lábadon vasbocskor, / király vagy, ha vállalod az ütközetet, köréd gyűlik gyermekként sereged.” De azért nem semmi az a feltétel: ha vállalod az ütközetet. Nem úgy, mint II. Lajos, felelőtlen nagyképűséggel. Nem rizikómentesen, de alaposan felkészülten. Királysága ugyan mesebeli, de az ajándék valóságos:” égitestek nélküli uralom: hurok, rablás, marás, hasítás, görcs”. Meglehetősen nehéz uralom, mint Krisztusé, mely a kereszten kezdődik és teljesül be, tökéletes fiaskóként, csődként. Ma ugyanez a sorsa: „ki lenne ő, korszerű vezényszavak kötözik, mérgezik, szurkálják, hazudják, / kútjának vizeit a lelkek hiába ízlelik, az élet ma: feltupírozott képek öröme.” Lehet, hogy mai robotlegényeink nem is értik, mi az a tupírozás! Ma az öncsalás magasabb nívón zajlik. A létfeledést egy pillanatra se szabad kitenni az élővilág ébresztő zargatásainak. Pató Pál úr ma a kábítószerek bódulatában hízik a kiérdemelt eutanáziába. Utolsó nagy luxusutazása: „szép felelőtlenség: hagyni ki messzeségbe réved, s szenved, hangjába fúlni, / új kor napja vajúdik épp, ellenfényben a mával, ki mocsár, fotel, kence”. A kiült fotel már Pilinszkynél a kárhozat kellően barátságos szinonimája volt. A kence, mint kenőcs, a hamvasbélai szoci-univerzálé hajtómáza. „Az tart, mi elveszejt” – összegzi Fodor Miklós a státus quo-t. (Sebzetten)

Az „Egy hadvezér naplójából” mintha egy jól sikerült Kafka-elbeszélés volna: „nem tudom, mi a szándéka velem annak/ aki a célt megértette velem”. Egyszerű a szituáció amíg nem gondolunk bele: „Harcos vagyok, tehát harcolok – ez a dolgom.” A „főnök” elismeréséért dolgozik „bár jól tudom, az ő céljai számomra örökre feltáratlanok maradnak.”

A harc végtelen, de a fordulatokra fel kell készülni: „Lélekben készülök a vereség elviselésére.” Persze végiggondolja ellenfele lehetőségeit, B és C terveit, átlát rajta. „Ilyenkor magamban kuncogok, apróság, de jól esik”. Módszeresen előre készül, „de imádok improvizálni! Várni viszont nem tudok.” Ezt használja ki ellenfele. Ahelyett, hogy támadna, várakoztatja. „Mégsem támadott …Beásta magát inkább a sűrű és áthatolhatatlan homokba.” Megtalálta a gyenge pontját: „érezni kezdtem a semmit, a tátongást, a fénynyelő fekete lyukat lelkem centrumában.” S ez az egyszerű lélek fölébe kerekedik a Bachot-Beethovent hallgató hősünknek, akinek a seregében „higiénikus az ürülékgondozás, gyors és hatékony a vérellátás. „Félő, hogy ez a módszeres középszerűség felmorzsolja a zseniális tábornokot: „csupán maga alá temet a homokba, nyakamra tapos és kész.” Ellenfele megéli identitását, amit „én szerepjátszásként éltem meg.” Győz a mindenben gyengébb: „végül elkapott a betegség, legyűrt a hitetlenség…” De ahol a költő termését elverte a jég, ott arat legbőségesebben (Kierkegaard). Fodor e versprózába játszó darabjában nagy győzelmet arat. Világosan demonstrálja kivételes tisztánlátását, szervezőerejét, stratégiai érettségét. („Egy hadvezér naplójából”) Belső csatatérre kalauzol a „vámpír bolond”. A fedett ellenséget önmaga váltja fel, „baj van az érzésekkel / el sose hidd, hogy létük szende magánügy, / kellenek, épp mert nélkülük embertelenülsz / s nem, mert túlnővén / általuk torzul a lélek.” Eme önviviszekció közüggyé avatja a lélek vergődéseit, megtartván a szükséges distanciát mind a nebántsvirágtól, mind a triviális indiszkréciótól. Miközben látjuk veszélyeit közlékenységünknek: „lásd, ha megosztjuk / sebezhetővé vetkőzzük szívünk / mások bőrére, kiket szeretünk, / idegméreggel fogadta a gyors észjárású , művelt riporternő, és az volt az / érzésem, azt gondolja magában: „most megeszlek szőröstül-bőröstül’, és jól meg is ette.” Mindegy, hogy én vagy más, a már-már kínos azonosulás (tat twam asi) a kárvallott másikkal. Aztán csupa apróság. „És kaptam sütit, / És készítettem holnapra szendvicset. // És egész nap fájtam.” Ez utóbbi ugyan vészcsengős kérdőjeleket illeszt beleérző képességünkbe. Ugyanis hogyan lehet egész nap fájni? Tetőtől talpig? Pragmatice? Logice? Fültől bokáig? Vagy: pars pro toto? Mindegy. Menjünk tovább. „És megnéztem egy színvonalas focibeszélgetést, melyből kiderült, hogy a Valencia / négy-öt góllal nyerhetett volna, de csak 2:1 lett, így izgalmas a visszavágó”. De ezzel a távlati virtuális vigalommal nem zárul le a mai nap. „És ma újra arra gondoltam, milyen jó volna etikát tanítani, és hogy arra kérném a / gyerekeket, írjanak le egy-egy rövid konfliktusos eseményt…” Tehát, végül is kibújik a szög a zsákból: Fodor tanár úr alapjában véve, amellett, hogy esztétikumban utazik, alapjában véve mégiscsak homo eticus, mivel viselkedésünk és magatartásunk meghatározza, determinálja tetszés-indexünket is. Sapienti sat. („Egy szent Ma”) A „Lemeztektonika” felmondja, felidézi aktuális abszurd állapotunkat. „Mindenütt ernyedő, petyhüdt tespedtség honol. / A piszkáló piszkokat gépesített egységek söpörgetik. / Intézményrendszerünk aprózva uralja zavartanyáinkat.” Majd zsoltár-parafrázissal belehelyezi az üdvtörténeti kánonba szörnyű kilátásunkat. A polarizált világképletek választásra sarkallnak. „Bűneink miatt gyúl harag szelíd keblekben.” A tektonikus mélységekig hatol a sorvasztó romlás, annak részletezése Füst Milán kozmikus Tél-ére alít.” Porladnak, kopnak dermedt, rideg rétegeink. / Szétolvadnak a gőzölgő massza kavargásában.” Ha eddig nem, rájöhetünk: nem slágerlemezek karrierjéről van szó, hanem a Földet összetartó mélyrétegi lemezek megbomlásáról, apokalipsziséről.

Fantasztikus átváltozás: „Pókügyes”. Egy elképzelt, rémületes lény: „Mért ne lehetne pókügyes? / Falakra tapadva, / vízhártyán könnyedén lépdelve, / hálókat csillámló hálózattá szövögetve? / Midőn az ember elveszti fantom identitását.” Árny maga is, súlytalan léthálósűrűlet. Mint sci-fi filmben a faljáró: „Másvilág légterén járogat, / üveghegyek csúcsairól szertefont szálakon, / itt-ott pillantásokban fennakad…” Hoffmann meséire hajazóan kicsúszik minden meghatározás alól a jelenség. Megfoghatatlan, mint az ember: „az a valami, ami mindenkor átfeslik. / Azzá lesz, mit nem mer vallani.” Nem tudjuk szóba befogni. A költő is elsiklik mellette, fölötte. „E létfoszlány ő, / nem ősi, nem mai trendek erdője, / csak pusztán pókügyes.” A líra végpontja, József Attila szavával: ’úgy szállong a semmi benne/ mintha valaminek lenne a pora.’ (Pókügyes) Fodor mindig a bölcselet axiómáiból indul ki. Bele nem nyugodva axiómaságukba. „Az ember teremtéséről”, de nem ám akárhogy: „egyes szám első személyben”. A tények után következik a vallomás. Miklós ’legyen’-je: „Szabad belátásból döntöttem magam mellett.” Ezáltal a világot is igenelvén. De egyúttal az értelmes lázadás lehetőségét is. „Létezésed nemes értelme, hogy értünk élsz / mondták, bár némelyek csalást, sőt, bűnt emlegettek.” Az életnek célja kell, hogy legyen. Ívlődik át az évszázadokon. De az alanyban felrémlik a végső varázsszó. „Mi ez, ha nem áldozat? – kérdezem”. Itt letáborozhatna az örök kételkedő, de tovább gyötri magát. Már meg-nem-történtté nem lehet tenni. Holott az izgatja, mért nem a semmi van? „A nyomokat nem lehetne nyomtalanul eltüntetni. / A tűnt nyomok sugárzó jelekké válnának.” Sőt, egyre nagyrabecsülőbb nevekkel illetik. Ez sem elég? „Túl okos, túl szép, túl önfejű.” Nos, az utolsó ugyan üti az első hármat, ám ha gyanútlanul átszaladunk az előzményeken… Hezitálásokon, kitérőkön át, visszakanyarodunk a teremtőhöz. „Különben sincsen már mi és ő, / hála a szerelem őrületének. / Nem maradtak tiszta képletek. / Mi ő is vagyunk.” Cáfolván a kései Tandorit (Én Istenem = Te is nem én.) Mégis, érvényes dialógus ez, az ember teremtés-dilemmájáról. (Az ember teremtéséről) „Kegyelmi időszak adatott” – szólt a Dinka – ez a feltételezhetően prekolumbián hegycsúcsostromló beavatott. Azokra a csúcsokra jut fel „melyek szokványos időkben felhő fölött rejtőznek.” Fodor Miklóst, mint minden hivatott költőt, csak az emberfeletti zsenialitás izgatja. Ezt a sorsot faggatja, most a hegymászó képében. Nemcsak, hogy a közönséges halandók számára elérhetetlenek ezek a csúcsok. Hanem „a mindennapi szövevénybe szövöttek nem is tudnak róluk.” Kísért Nietzsche Übermensche, az ember-milliárd-kotyvalékból kristály-választottként kiválni. Mert „a csúcsok sugárgócok”. A történelem kivételes időszakaiban érünk el ide. „Hadd igyuk agyunkba, mint finom áramütések sorozatát.” S ekkor egy pillanatra felüti fejét, kitekint a hic et nunc-ra a Szerző. „Senki sem sejti, mekkora haladékot kapott az Ország.” Ne féljünk kimondani: ez az ország Hazánk, Magyarország. Mátyás után talán először, utoljára. Még ha csak „haladék” is. (Tehát halál-adat, a halálba zuhanó nyiladék.) Ha millió aljas hazaáruló gengszter gyengeelméjű fenyegeti is tündökletét, megvalósulását. De más milliók csodálattal lesik, emelik a feltámadó Magyarországot: „akik az idő fürkészei ősidők óta. „Márpedig most „Kegyelmi időszak adatott”. Gigantikus vers, nem csak hosszát illetően az „Ég és Föld gyógyító nászának részese”. Az egész test tűzben izzik, részenként. „Szemedben a szikra: istenek ősi, kéretlen ajándéka.” S az egész világ hozzá rendelt gyönyörűség. „A táj az Élet féktelen mágiája.” Ady halál-űzött Élet-szerelme sajdul ki a sorokból: „nem vagy más, mint haláltól felgerjedt szarvasünő”. De ez a totemállat „révületben” él, révülete is „mélyálomi – vágytalan vágyott, gyógyítva fájó” – mint a balladákban. A szűzies Istenanya kajtatta át így a Halálisten rejtélyeit: „miként Inanna, midőn Nergál sötét birodalmát kutatta szívszorongva.” A sumér mítosz egyetlen hatalmas test részeiként vázolja fel tájainkat: „domb, mintha jóllakott has volna, hát meredek lejtő, / magányos medence égtükröző tóval, / kettévált patak, csillogó combok.” De a túlvilági utazás a költő-muzsikus zongorázó ujjaiban ébred. „E révült sokat sejtető, mennybéli utazók, mint zongoraművész ujjak, / tapintják végig csurom seb lelked varratokká regenerálva a fájást.” S már-már utazásban „egyre virgoncabban egyre titkosabb helyekre sirűlnek.” A mágikus zenei produkció átveszi a kozmosz ütemét, sőt Dino Campana ajzására „piu,piu, piu”-val, vagy Nietzsche parancsára „zu, zu, zu” egyre hevesebben „köröznek, keringnek, rezgetnek: „Még, még, még!”” – s ezzel teljesül be „Ég és Föld gyógyító nászának részese” egy úgy-legyenben. Ámen.

„Élő, kétoldalú nyomat.” Önmagáról készít metszetet a szerző. De töményen a világi környezetbe vetítve. Pilinszkys nyilvánvalósággal. „Napszálkák, sugárzók, égetve karcolnak. / Zárva a szemhéj”. Ragaszkodik a megfogalmazás pontosságához, fontosságához. „Nem szelelek világgá, mint gyermekként sokszor. / Emlékcellák mennyezetén sodródik kakofon dobszó.” Hangzás és régmúlt, képtörmelék tömöre és harsány hang döbbenete egymásba karol. Így készül, elkészül a portré: „tompán vagy ékekkel”. A módszer sokat mond a műről: „keszekusza görbületekkel, pár vétlen kereszttel, / vegyülő vággyal, összegyűrt kérész reménnyel”. Miközben semmit sem árul el magáról, a leírás stiláris esetlegességei mindenre utalnak. A „vétlen kereszt” és a „kérész remény” oly meglepő képkapcsolatok, amelyek rokonságban vannak a Pilinszky kései képszerkesztésével. Végül, az utolsó három sorban – hogy értsük – összefoglalja „restaurátori kötelességét”. Ha ugyan magyarázat ez, nem végső és végzetes egybemosása az arcképnek: „lelkek sokszorozható karcát, metszetét / foszló nyomatok színéről s fonákjáról/ betűzni restaurátori jog s kötelesség.” Ez ugyan a véglegesítés sorsára juttatott válasz-változat, ám egyetlen oldala nem tűnik élőnek. Inkább emlékrétegűnek. („Élő, kétoldalú nyomat”) A „Hasonlatburjánzás” mintha Tandori vagy Holló András lírazsebéből tekeregne, de igencsak eredeti módon. „mint elhagyott, színes sál az útszéli, gyér tarackban, / mely mellett napok óta elballag ember, kutya, hangya.” S sorjáznak utána a hasonlatok. Nem is tudjuk, hogy erre a színes sálra emberként, kutyaként vagy hangyaként reagáljunk? Úgy jár, mint Hollónál. Mindig lekések mindenről, így sohasem tudja meg, miről is késett le? „Mintha a lét számtalan hasonlatszálból szőtt, / véghetetlennek tűnő függöny volna…” Ugyan minek a hasonlata e földi jelenségvilág? Ugyan mihez hasonlítom e világlást, mikor így szólok: / „olyan mint”…?” Végül a hasonlatláncból kivezet a nemcsak keresett (cherchez), de meg is talált nő. S a Hölgy „ruganyos anyagú blúzt öltött duzzadó testére”, de innen már egyenesben van az író-leíró: „s vesztett hadállásból – érzi – visszajő a meccsbe, / hisz a báj csípőből csillámlón visszatükrözött.” Levonja a hasonlat-tapasztalatok konklúzióit a vers. „Játszik velem a felelőtlen lét.” Különbséget, controverziót von „evilági” és világon „túli” lelke tapasztalásai közt, színes blúzokba burkolva. („Hasonlatburjánzás”) A költő szent forrása kiszáradt: „forrongó forrásom fölött a földréteg egyre vastagodott” – az f-alliterációk elnyelik a vizet, mely korábban „dúsan fodrozódott” (hogyisne, egy Fodor-halmazállapotban: „A Táltos Próféta különös találkozása a Virágot Lépő Lánnyal”) De párra talál. „A Virágot Lépő Lány egy domboldal sima kövén üldögélt. „Nem kellesz cipő!” – suttogott s messze vetette. /” Érezni akarlak, Föld!” – sóhajtott…” S a forrás köve s a lány szív-szentélye félálomban átvette a rezgést.” A mese mesebeli módon folytatódik, zárul: „A kő alól forrásom hűs vize felbuzogott”. S a szárazajkú lány ihletetten a forráskőre tapad: „Ajka a földből felmeredt nedves követ csókolgatta.” A Táltos Próféta megmentette csoda-párját, akinek: „Azóta teste nem öregszik, nem betegszik, / meztelen talpa nyomán virágba borul a Föld.” („A Táltos Próféta különös találkozása a Virágot Lépő Lánnyal”) A kötet utolsó verse az „Ábrámmá lettem”. Szó szerint is érthető, önnön képmásává, társteremtőjévé. „Ha tagadod az istenek létét, / rád zárják a vasajtót. / bekalitkáznak istentelen világodba”. Ez láthatólag rémülettel tölti el a Szerzőt, menekül az istentelenségtől. Van más út is. „Ha istenképekben hiszel, / a hamis tudatot kockáztatod, / és elvéted Őt, mikor eléd áll.” Érdekes, fordulatos, fondorlatos (sőt fodorlatos) gondolatmenet az ateizmus jóakaratú mentegetésére. A gondolat alján a hamis istenképek elutasítása áll. Jószerével, az ember jobban jár, ha addig semmiféle torz hatalmasságban nem hisz, míg meg nem jelenik az igazi. Igaz ugyan, hogy ezáltal azt kockáztatja, hogy egész életében „istentelen” marad. De – zárul a gondolatmenet – még mindig tisztességesebb beletörődni az Isten-nélküliségbe, mint velejéig képzelt, mesebeli istenségeket kultiválni. Ugyanis vajmi ritkán esik az meg, hogy a Jóisten „elénk áll”, s mellére bökve kinyilatkoztatja: én vagyok a Jóisten. Aztán meg, hinnénk-e egy ilyen dölyfös alaknak, aki elmeháborodottan Istennek képzeli magát? Nagy kérdés. Igazándiból a harmadik megoldás látszik a legjárhatóbb útnak. „Ha nem tagadod és nem hiszed, / bár nem is zárod ki akármiféle létezésüket, / elindulhatsz egy kanyargós ösvényen / a sejtelmek és sugallatok vándorútján…” Hát persze így még továbbra is ott (jobbra-balra, fent-lent) fenyeget az istenképek sora, sokasága. Mígnem az ember descartes-i szolipszizmussal, Fichtét előzendő maga marad, léptei ábrájával a porondon: „csak egy rajz vésetik: lépteid nyomának hieroglifája”. S lőttek a káros, kóros reduplikációnak, önnönmagunkban ráleltünk Istenünkre. Nem az Ábrahámot megelőző, még naivan naturisztikus Ábrámra (aki még a Jah istenszótagot nem emésztette önmagába, anélkül is Isten-lény). „Ki rálát az általad kódolt ábrára, / mágikus tükre révén eléd tárja, Ő a te Istened.” E végzetes teológiai végigvezetés egy Nietzsche-féle önistenítés misztikumába, misztériumába vezet. ’Oh komm zurück! mein unbekannter Gott, mein Schmerz / mein letztes Glück!’ Nem kettőzzük meg feleslegesen isteniségünket. „Ó, Ábrám! hát ez volnék én?! „döbbensz – / „mit egy isten, kit Úrnak neveznek, vetített képként reám? / Hogy idővel sorsutam rajzává váljak?” Egyszerűsítendő, el is hagyhatjuk a kettőzött idézőjeleket, s vállalhatjuk a fondorlatos kísérletezések, kalandozások helyett az egyetlen ős-Istenséget, Jézus Krisztus Atyját.