Ádám Tamás: Ennyire egyszerű: én te vagyok a jövőből!

Most, hogy kézbe vettem az új könyvet, eszembe jutott Murányi Zita korábbi munkája, a Tükörpalota, amelyet Bródy Sándor-díjjal jutalmazott a szakma. Dukay Nagy Ádám barátom hívta fel rá a figyelmem, ha jól emlékszem, írt is róla, talán a Figyelőben. Ő előre megfontolt szándékkal átköltözött egy másik világba, pedig elmondanám neki, igaz színekkel is találkozhatna idelenn, Zita hősei ráleltek a szivárványra. Meghajlítják, tágul az ív, érzelmek váltakoznak.

A True colors borítója igazán színes, mégsem harsogó, mintha puhábbak lennének az árnyalatok. Murányi Zita nem ijed meg az idegen szavak beemelésétől, az angol nyelvtől, gondoljunk csak a Jolly Joker verseskötetére vagy a Freedom című regényére, nem is beszélve friss kötetről. Általában nem vagyok híve ennek, hiszen csodálatos a magyar nyelv, mint, ahogy új Nobel-díjas írónk, Krasznahorkai is mondja: „Ha nem lennék magyar, és választhatnék, valószínűleg akkor is a magyart választanám, mert ilyen törékeny és mesebeli nyelvről, mint a magyar, nem tudok.” És ezúttal mégis úgy van jól, ahogy a szerző gondolja, akadnak helyzetek, amikor nemhogy elkerülhető, de egyenesen a szövegkörnyezet kiköveteli az idegen nyelv beemelését.

Aligha lehet pontosabban megfogalmazni a kötet lényegét, mint ahogy az a fülszövegben szerepel: „A True colors egy érzékeny, melankolikus hangvételű, lírai és mégis filmszerűen vizuális történet, a realitást az álomszerű, szinte mágikus elemekkel egyesíti, miközben végig megmarad egy személyes, mélyen átélt érzelmi ív mentén. Az elbeszélő hangja egyedi: egyszerre ironikus és nosztalgikus, sokszor önreflektív, miközben élénken ábrázolja a külső történéseket és a belső világot is.” Minden egyes oldalon ugyanaz a fejléc köszön ránk, egyiken a szerző neve, a másikon a könyv címe, s alatta egy lénia, mint ahogy ez sok újságnál is szokás. Ebből meg az következhet, hogy Murányi Zita újságot is ír. Tudtuk ezt korábban is, most valódi irodalommal szembesülünk.

A True Colorsnak alcíme: Ben Griffin titokzatos élete. Mindig kíváncsi az ember a titkokra, a misztikumra. Bemelegítésül egy-egy angol nyelvű idézet Dickenstől és Shakespeare-től. Ismerős sorok, nem kell hozzá felsőfokú nyelvvizsga, hogy megértsd. A kötet öt részre tagolt, már ekkor nyilvánvaló, hogy a szerző nagy hangsúlyt fektet a jellemek ábrázolására, észre sem vesszük, máris megjelenik előttünk az ember belső világával, még akkor is, ha esetleg csak az író fantáziájának terméke: „Margaret folyamatosan meg akart halni, nem fért a fejébe, hogy rövidesen utoléri a felejtés, olyan dolgok fognak örökre megsemmisülni benne, emlékek, amelyek sírig tartó létezésében bízott, és mankóként funkcionáltak egész eddigi élete során. …összébb húzta magán a szétnyílt, világoskék pongyolát, finoman láttatni engedte apró, megereszkedett melleit és nyakától lefelé ráncosodó, világosbarna bőrét.” Ritkán fogalmazzák meg ilyen pontosan, szépen az öregedés állapotát. Hiteles és hihető képek jönnek elő: a besüppedt fotel, kutya, a tintát engedő toll, a díjátadó apró részletei. Ilyen merész társításokkal is találkozhatunk: „Maradt benne annyi tisztelet és szemérmesség, hogy a helyiség hátsó, lelombozóan sivár traktusát ne azonosítsa az anyja, Margaret csupaszra beretvált nemi szervével.”

Második: Back tot the future, egyenes vissza a jövőbe. Ezek szerint egy időutazáson veszünk részt. Vajon találkozunk Robert Zemeckissel, Steven Spielberggel vagy éppen Michael J. Fox jön szembe velünk? Helyettük érkezik a Vall Street farkasa, Leonardo DiCaprio, pontosabban Ben Griffin. És a szerelem, finom erotika, mint az eredeti filmben. Szóval az idősíkok. Van, aki húsz évvel korábban ébred, mások sokkal később járnak azon a tájon, amelyen már jártak száz éve, most újra visszamennek. Ez így kissé bonyolultnak tűnik, de Zitánál egyáltalán nem az, észre sem vesszük a finom kalandozásokat. Hogy mi a világ legmeggyőzőbb időutazás-története? Egy férfi 1876-ban elment sétálni és nem tért haza, halottnak nyilvánították. Mígnem aztán a 2000-es évek környékén, ugyanabban a ruhában, ugyanannyi pénzzel a zsebében sétálgatott a városban, amikor is elütötték. Nem kizárt, hogy harmadjára is megjelenik. Mindezeken túl az is bizonyítja az időutazás létét, hogy: „Az álmodozásom sem altatta el gyanakvásom, egy ruhaüzlet kirakata elé somfordáltam: – Szia, én te vagyok a jövőből! – nyújtottam kezet tükörképemnek,” Máshol pedig így: „Én te vagyok a jövőből, vagy az anyám?”

Murányi pontosan ír, segít megérteni azt, hogy egy kihagyott mozdulat veszélyes lehet a szépségre, sérülhet a szépség iránti vágy. Nekünk aligha sikerülne ennyire élethűen megfesteni egy sminkelést. Több ez szakmai leírásnál: „Aika finom, lapogató mozdulatokat használva hordta fel a lapos alapozóecsetekkel a festéket a vendégek arcára, mellettük ott pihentek a kövérebb pirosítóecsetek, a klasszikus púderecsetet, egyedül óriási fejéről lehetett felismerni. A szemfestő aplikátorok egész arzenálja színesítette a gyűjteményét, a kúp alakútól a satírozókig és a szájkontúr festésére alkalmas, egészen vékony ecsetekig bezárólag.” A fene se gondolta volna, hogy ez érdekes lehet. A japán lány segít a felismerésben. Férfi és nő kapcsolatát is érzékien ábrázolja a szerző: hogyan lehet nemet vagy igent mondani úgy, hogy semelyik irányban sem vesztesz semmit? Vagy mindent bukhatsz? Egy tekintetbe is bele lehet szeretni? Mint a valóságban: civakodás után nagy szeretkezések újságpapírokon, szőnyegen. Murányi Zita, ha akarná, akkor sem tagadhatná le, hogy költő, árulkodóak a sorok, a jelzők, a metaforák: „… a felhőkarcolók pengéi csak a hatalmas, fehér tüllfelhőket belezték ki… a napfelkelte elpárolgott, és a narancsos homoksivatag porával sem ingerelt köhögésre.” Így jön létre egy utánozhatatlan, egyéni hang a kötetben.

Az már eddig is kiderült, hogy tájékozottnak kell lennünk, ha Murányi Zitát olvasunk: itt van az angol nyelv, a színészek, írók, neves személyiségek, rendezők, kötet- és filmcímek: Shakespeare, Rómeó és Júlia, Hemingway, Az öreg halász és a tenger, Rofusz Ferenc, Golding, a legyek, amelyet, ugye, általában csavart újságpapírral hessegetünk, szétkenünk a falon. Van Gogh, Paul Gauguin, Gérard Depardieu, Cyrano, John Lennon. Fölösleges tovább sorolnom. Megijedni nem kell, elég az általános műveltség, olykor talán némi utánjárás szükségeltetik, mégsem zökkenünk ki, haladunk a szövegfolyammal, gyönyörködünk az igaz színekben. True colors.

Kíváncsi az ember, hogy csókol más nőt filmben, színpadon az a színész, akit otthon várja kedvese. Ha nem átéléssel teszi, hamisnak tűnhet a mozdulat, és ezt a néző észreveszi, az álcázott érzelem árulkodó, csak jó színész tudja megoldani ezt a helyzetet. A másik fajsúlyos kérdés: miként fogadja, hogyan éli meg a jelenetet az igazi társ: megérti, könnyedén elengedi az idegen csókot vagy előbukik a féltékenység gyötrő feketemadara? Olykor Aika, Ben Griffin szerelme csukott szemmel élte át a pillanatot. Máskor meg: „…erőt vett magán és szemhunyás nélkül nézte végig az intim képkockákat, a valóságot mérve össze a mozgóképen látottakkal. Sok különbséget nem tapasztalt. Ben ugyanolyan szenvedélyesen csókolta az ismeretlen nőt és a homlokát, a haját is úgy szorította le a tenyerével, ahogy neki szokta. Az ágyban olyan féltőn vetette át rajta a kezét, mintha Aika mellett dőlt volna le és szerencsés esetben nem ment tovább… Kortyolgatás közben erősödött meg a gyanúm, egyedül akkor nem mardos gyötrő féltékenység, ha Ben nem egy másik nőnek, saját nembelinek udvarol a vásznon.” Hát ezt is megtudtuk. Egy másik szerep kedvéért Ben szakállat növesztett, amit Margaret, az anya nem nézett jó szemmel: „Mint egy ősember, Dzsingisz kán, tudom is én, édes kisfiam, szörnyű rád nézni!” Mások nem tulajdonítottak ennek semmi jelentőséget, tudták, a színészet miatt nő a szőr. Kibogozhatjuk a japán szálakat is. Aika apja levelét japánul és magyarul is olvashatjuk. John Japánba indul, hogy Manato bizalmába férkőzzön a lány miatt, az apa és Aika várták őt, irány Tokió. Aztán minden máshogy alakult, mint ahogy elképzelte: „olyan elérhetetlenné tette számára Aikát, mintha nem most szelte volna át kedvesével a Csendes-óceánt, még mindig közöttük húzódna, mint egy átléphetetlen vizesárok.”

A Fel a kezekkel fejezet egy biztos kézzel összerázott forgatókönyv is lehetne, talán az is. „Ben rendezői utasításra vette kézbe a forgatókönyvet, színes lapok jelezték a különböző változtatásokat, melyeket az eredeti paksamétához csatoltak. Sárga, kék, rózsaszín – micsoda színkavalkád. Bent a szivárvány ágaira emlékeztették.” Colors. Itt is True Colors. Pörögnek a napok, hol a mélyben, hol a magasban vagyunk, előtűnik a ködből Anne, halványul Aika képe. Zenét hallgatunk: Yellow Submarine, Hey Yude, Imagine, Yesterday. Képzeld azt, hogy szép az élet. Zárásként: „Mire megérkezett, a Hold lusta félcentesként ragyogott az égen, az előadó azt mondta, az uralkodó bolygóm. Elfordultam, hogy föltegyek egy kávét, addig csak nem zuhan le. És ha mégis, tudjuk: A szeretet képes lángra lobbantani csillagokat”. A lábjegyzet szerint az idézet a Csillagok háborújára utal.

A kiváló kötet nem sorolható egyik létező irányzathoz sem, elmegy a trendek mellett. Különös módon, a misztikum a valóságba hoz. Felszaladnak a harisnyaszemek, könny szökik szemünkbe, átéljük a hiányt, szeretet, a filmekről közénk jönnek a szereplők, átöleljük őket.

Murányi Zita: True colors, IAT Kiadó, Budapest, 2025