P. Gábor Mózes: Történelmünk kezdete

A magyar történelmet nagyjából ezer éve ismerjük, pedig állandó változásai csak a kezdetek mélységéből sejthetők, amikor még minden lehetőség nyitva állt és nem követtünk el máig ható hibákat. Őstörténetünket az anyanyelvünkkel azonosítom, mely több ezer éves múltra nézhet vissza, sőt az időtlenség homályába vész, a szentség közelébe. Az első adat róla ugor őseink elszakadása volt finn rokonainktól. Dátumát nem ismerjük a helyét is alig, mivel hosszú folyamat eredményeként csupán beszéljük vagy tanulmányozhatjuk. „Apanyelvünk”, kultúránk fiatalabb, mintegy 1200 éves, mert mentalitásunkat történelmünk alakította és még mindig alakítja. Szibériai őshazában még halászattal, vadászattal, gyűjtögetéssel foglalkoztak, de a klimatikus viszonyok nyomására a mostohább Obtól átvándoroltak az Urál nyugati oldalára, ahol már az állattenyésztést és földművelést is megtanulták a tajgától délre fekvő lomberdőben. A ló háziasítása óriási változást hozott életükbe, mert tovább gyorsította mozgásukat dél felé. A „sztyeppei országúton” találkoztunk türk nomádokkal, akik már birodalmat alakítottak. Kiváló régészünk, László Gyula zsenialitása kellett őseink rajzban látható bemutatásához, ahol szőke és barna eleink együtt harcolnak. De kikkel? Őseink már Szibériában családokban éltek, nemzetségekben és törzsekben egyesültek. Legalább tíz hétfős család alkothatott törzset, ezért nevezték őket a türk szomszédaik onoguroknak, saját nevükön many-erieknek, amiből magyar nevünk eredt (gondoljunk a rokon manysikra). Nyaranta friss legelőket kerestek, míg télre a védettebb folyóvölgyekbe vonultak vissza. Ennek nyomai máig fennmaradtak alföldi tanyavilágunkban, ahol még a városiak is kiköltöznek nyaranta a tanyájukra. „Apai nyelvünkhöz” azonban az ugoroknak be kellett lépnünk a történelembe és a déli nomád kultúrába, így jutottak a Donhoz, ahol Magna Hungáriát hoztak létre a kazárokkal együtt. A dél-európai pusztán a szkíták, hunok óta állandó változások és küzdelmek zajlottak, hiszen Ázsia népei mindig jobb szállást kerestek maguknak nyugat termékeny vidékein.

A nomád törzsek magasabb szervezettséggel már az ókorban birodalmakat hoztak létre egy-egy fejedelem vezetésével, aki adót vetett ki, de fegyveres biztonságot ígért érte. Bolgár rokonaink nyomában kerültünk a Kazár birodalom vonzáskörébe, akik a Kaukázustól északra, a Kaspi- és a Fekete-tenger között türk-nyelvű birodalmat alkottak kagánjuk vezetése alatt. Ugor őseinket hagyományaink „fehér magyaroknak” nevezik szőkeségük, a közép-ázsiai délieket pedig “fekete magyaroknak” sötét hajszínük miatt. A kazárokkal keveredve azonban egységesültünk, ezért egy mondás szerint „se nem szőke, se nem barna az igazi magyar fajta”. Más jegyei is vannak közös örökségünknek, akikkel még a kazárok között együtt éltünk, de közös türk-ugor nyelven érintkeztünk egymással. Szerencsére tudjuk történelmünkből, hogy a 830-as években a kazár kagán Levedit bízta meg törzsei vezetésével. Az évszámmal és első fejedelmünkkel léptünk be történelmünkbe, mert a bennünket érintő eseményekről VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár tájékoztat a „Birodalom kormányzásáról” szóló művében. A tudós szerző szerint őseink „három évig együtt harcoltunk a kazárokkal”, majd vallási okból szakítottak velük, ami magyarázatot kíván, Levediről nem tudjuk, hogy szakrális fejedelem volt-e, amit átvett a kagántól vagy a népből nőtt ki képességeivel.

A kazárok a türkök nyugati ágához tartoztak, akik több nemzetiséget egyesítettek Levedi népe mellett, akik egyúttal a birodalom adófizetői és védelmezettjei lettek. Kapcsolatukat szerződés erősítette meg, de a kagán Levedihez is adta egyik lányát. Ez a rokoni viszony természetesen esküvel és esküvővel járt, azaz kölcsönösen ígéretet tettek nemcsak egymás támogatására, hanem egyúttal kiegészítették a szövetségesek önmagukra mondott átkával is, ha cserben hagynák egymást. Ezt a “turáni átkot” Iránból vehették át a kazár kagánok, amely fejlettebb birodalom volt dél felől. Mi csak az átok eredetét örököltük, de az okát már elfelejtettük. Az orkhoni feliratokból tudunk a kettős fejedelemségről a tegin és a kagán vezetése alatt, amit átvettünk Kurszánig. Sorsunk mégis figyelmeztet a tényleges következményekre, amikor a kezdeti jó viszony megszakadt a kazár vezetőkkel. Dél-kelet Európában a Kazár birodalom éppen olyan szövetség volt, mint a szkítáké vagy a hunoké és fennmaradásukért állandóan harcolniuk kellett az arab kalifátussal, és a szláv-normann oroszokkal. A velünk szomszédos bolgárokat Asparuch, majd Krum fejedelmük a Volga-vidékéről a Duna mellé vezette a Kelet-Római birodalom közelébe, ami őseinket is elindította nyugat felé. Ezt a Kazár birodalom belső válsága tette lehetővé vallási szempontból, ami magyarázatot kíván.

A kazár kaganátust a IX. sz.-ban polgárháború rázta meg a vallásváltás kényszerében. Ugyanis eredeti vallásukat vagy az arab muszlimok vagy a bizánci hittérítők fenyegették, ezért új hitet kellett találniuk az „égiek istene”, vagyis a tengri-kán helyett, mely magasabb-rendűnek látszott a totemista pogányságnál. Az iszlám és a kereszténység terjedésével szemben egy harmadik megoldás látszott biztosítani a kagánok önállóságát: a zsidóság, amely békésen kereskedett a mór Spanyolországban. Onnan hívtak tudós rabbikat, amikor átvették Mózes hitét, keleten teljesen egyedül Bulán kagán idején. Hivatalos vallássá fia, Obadia tette a judaizmust, de népére nem kényszeríthette rá hitét, aminek egyik akadálya talán a bonyolult héber nyelv és írás volt. Így csak a legfőbb méltóságok követték a fejedelmet és körét, aki bibliai nevet és fiktív származást választott magának. Ezt valószínűleg senki sem vette komolyan, a köznép pedig nem értette. Ez a választás belülről bontotta fel a kazár szövetség erkölcsi-vallási egységét, ugyanis a zsidók nem közölték a kazárokkal, hogy a judaizmus nem világvallás, csak a zsidók nemzeti hite, amibe bele kell születnie minden kiválasztottnak. A kavarodásban a pogány kazárok közül három kisebb törzs csatlakozott a hét magyarhoz, ők voltak a kabaroknak nevezett „kavarok”, ugyanis a görög bétát ekkor a görögök ekkor már v-nek ejtették, de a szó nekünk is érthető, mint felkavaró, lázadó kazár szempontból.

Fenyegető „ösztönzést” is kaptunk a kiváláshoz a keleti besenyőktől, akiket az úzok űzték nyugat felé, ez vezetett az „első besenyő-magyar háborúra”. Nyilván volt több is. A magyar fejedelem úgy tudott kilépni a kazár szövetségből, hogy maga helyett mást ajánlott kezesül a kagánnak. Ez pedig Álmos és fia, a bátor Árpád volt, amivel magukra vonták a turáni átok minden következményét. A kagánok ugyanis tanultak a bizánci diplomáciából, amely mindig ellenségei hátában keresett magának szövetségeseket, hogy „ne szennyezze be kezeit árulói vérével”. A kazárokkal megerősödött magyarokat a görögök kazár szokás szerint továbbra is türköknek hívták, ezért legnagyobb bizantinológusunk, Moravcsik Gyula bizánci-magyar szöveggyűjteményét Bizantino-turkikának nevezte el, ami származásunk török jellegére utalt, jóllehet nemcsak kazárok voltunk, hanem nyelvi többségben ugorok is. Őseink a Dontól nyugatra vonultak Etelközbe, a Szeret és a Dnyeper közé, de útközben találkoztak a szláv apostolokkal, Kirillel és Metóddal, akik a Bizánchoz tartozó Krímben működtek. Ugor-kazár őseinkkel tartottak az alánoknak nevezett jászok és más nomádok, akik a besenyők elől szintén új szállást kerestek. A kazárok hozzánk-csatlakozásáról tanúskodik nálunk számos Kazár, Kozárd, Kaza és más hasonlónevű falu. A vezérek egymás között kötöttek vérszerződést, ami új esküvel egy néppé, testvérré tette őket, de ezt későbbi vezetőink nem újítottak meg a hozzájuk csatlakozókkal, csak átvették a kazár dinasztiák szeniorátusát Álmos és Árpád után. Honfoglalásunk előzménye, hogy a fő sereg Árpád fia, Levente vezetésével harcolt a bolgárokkal, amibe a mieink is bekapcsolódtak bizánci csábításra. De a besenyők is résen voltak és megtámadták az öregekből, nőkből és gyerekekből maradtakat Etelközben. Ez volt a turáni átok első komoly leckéje, amit szerencsésen túléltünk, mert a Kárpát-medencében avar, szláv és egyéb népekkel egyesültünk.

Ez volt a turáni átok első komoly leckéje, ami ezután megismétlődött kollektív és személyes esküvések formájában. A támadó besenyők később éppúgy beolvadtak közénk, mint a helyben talált avarok, szlávok, székelyek és a többi nomádok, ezért többszörös honfoglalásról kell beszélnünk. Álmos nem tudta megvédeni az etelközi maradékot a gyulának nevezett „hadnagy” nélkül, ezért kazár szokás szerint rituálisan feláldozták a Kárpátokban, újnak pedig sikeres fiát emelték pajzsra, akiről a dinasztia a nevét kapta, bár a mitikus turulról származtatta magát. Mégis felbukkan a fehér-fekete magyarok megkülönböztetése az erdélyi gyula lányainál, akik közül István anyját Saroltnak és húgát Karoldnak hívtak, azaz fehér és fekete menyétnek totemük alapján. Aba Sámuel nevében pedig a kazár előkelők zsidó hitét ismerjük fel. Kazár örökségünkhöz tartozik a Don-menti birodalmi főváros neve, Sárkel, ami fehérvárat jelent, amint az Abák hevesi központja is Abasár volt. Ezután főbb városainkat Fehérvárról nevezik el, Gondoljunk Gyulafehérvárra, Bolgár-/Nándorfehérvárra hívták, sőt a kelet végeken, a Dnyeszter mellett Tatárfehérvárnak nevezték Anjou-kori határvárunkat. Tengerfehérvárunk is volt Dalmáciában, amely Velencétől védte hazánkat, nem beszélve Székesfehérvárról. Kettős vagy többes származásunkra utalnak még árpádsávos lobogónk vörös-fehér sávjai. Én is Szabados György véleményét osztom az egyetlen honfoglalás korábbi hagyományával szemben.

Történészeink régi kérdése a székelyek származása. László Gyula kettős honfoglalásról szóló elmélete abból indult ki, hogy székely felfogásban ők már megelőztek minket a Kárpát-medencében. „Székely szülte a magyart” – mondják, feltehetően a hun-magyar rokonság és Csaba királyfi mítosza alapján. Nagy régészünk azonban inkább az avarokra gondolt, akiknek a töredékei még éltek Árpádék idejében, hiszen sírjaik szinte azonosak a honfoglalókéval. Nekem eltér a felfogásom, mert már a kazár birodalomban keveredtünk össze a „fekete magyarokkal”, aminek számos nyomát őrzi hagyományunk, míg az avarok nyelvét sajnos nem ismerjük, ezért nem tudtuk megfejteni a nagyszentmiklósi aranykincs avar feliratát. A kazárokkal függ össze viszont a székely rovásírás, amely az európai írásoktól eltérően nem balról jobbra írandó, hanem fordítva, mint a héberben. A rovott betűk többnyire mássalhangzók néhány magánhangzó kiegészítésével, ismét mint a héberben. A székelység főleg személyneveiben tartott meg sok judaizmust. Náluk gyakoribbak az olyan ószövetségi „keresztnevek”, mint Mózes, Illés, Dávid, Salamon, Sámuel, Judit vagy Ráchel. Tamási Áron Ábele a legkedvesebb számomra a XX. sz.-ból, mert az ártatlan, találékony góbéfiú a rengetegből eljut nemcsak a városba, hanem még Amerikába is, hogy onnan sértetlenül térjen vissza a káinok közé.

Őseink honfoglalásában a kijevi oroszok is segítettek, de első fejedelmünket, ezért a Kijev melletti hegyeket azóta is ugor hegyeknek (ugorszkije góri) hívják. Árpád utódai négy évszázadig uralkodtak hazánkon változó sikerrel, mégis meghatározták egész történelmünket, de nem tudtak változtatni az örökölt turáni átkon, amely minden pártoskodót fenyeget. Árpád még részt vett és megsebesült a 907-es sorsdöntő pozsonyi csatában, ami lezárta honfoglalásunkat, de utána Zolta, Fajsz, Taksony és Géza következett a dinasztiában. Bár a szlávok apostolaival, Kirillel és Metóddal már megismertük a kereszténységet, mégsem az ő hitüket vettük át a 955-ös augsburgi vereség után, mert a német veszély megváltoztatta Géza fejedelem politikáját. Ehhez Civakodó Henrik bajor király lányát, Gizellát szerezte meg fiának, amivel katonai segítség is járt. Géza nem volt igazi keresztény, mert olyan nagy úrnak képzelte magát, hogy „két istennek hódoljon”, ami neki a keleti és a nyugati egyházat egyszerre jelentette. Túlbuzgóságában élve temettette el a besenyő Tonuzóbát és feleségét, mert nem akartak megkeresztelkedni katolikus módon. Fia Vajk/István pedig leszámolt minden ellenfelével és rokonával, Koppánnyal kezdve anyai felmenőin, az erdélyi gyuláékon át Ajtony vezérig és a megvakított Vazulig, akik nevük alapján ortodox hitet vallottak.

A vezérek Bizáncból püspököket, papokat, szerzeteseket hoztak megkeresztelésük után, ahol a császár volt a megtisztelő keresztapjuk. István nyugati orientációja azonban szakított a keleti rítussal, a kazároktól átvett kettős fejedelemséggel és görög helyett latin hittérítéssel léptünk Európába. De utolérte Istvánt a sors keze, amikor egyetlen fia, Imre egy vadászat áldozata lett és a király lehető legrosszabb utódjának jelölte Orseolo Pétert, aki még István koronáját is átadta az őt uraló németeknek, ők pedig Rómának. A dinasztiát a kazár sógor, Aba Sámuel sem folytathatta, mert „pogánylázadás” formájában felkelt ellene a Tiszántúl óhitű népe, akiknek ortodox identitásuk volt Vata és János neve alapján. Nekik köszönhető, hogy visszahívták a Vazul-fiakat idegenből az Árpád-házi dinasztia megmentésére. Így jogosnak tartom az utókor mindig megkerült kérdését, minek is köszönhető István király szentsége? Nyilván Rómának, ahonnan a koronáját kapta. Kevesen tudják, hogy ez nem azonos a mai szentkoronával, mert Istváné visszakerült a frankokon keresztül Rómába. A corona graeca, mint az alsó, régebbi rész már Dukasz Mihály császár ajándéka volt Bizáncból I. Géza királyunknak.

Szakítások

Egyéni, családi, nemzeti és egyházi szinten mindig tragédiát jelentenek a szakítások, hiszen sérüléssel járnak. Ezért Jézus is tiltja tanítványainak a válást, a családi közösség felbontását. Mégis tanítványai között már Galileában kezdődnek a hatalmi rivalizálások, a későbbi egyházszakadások hajszálrepedései. Zebedeus és Salomé két fia, Jakab és János Jézus legközvetlenebb tanítványai voltak, mégis beleestek a hiúság kísértésébe, hogy magukat többnek tartsák társaiknál. A Mester szomorúan figyelmezteti őket, hogy aki nem lesz testvérei szolgájává, annak nem lesz köze hozzá. Jakab és János már előtte sejtette, hogy rossz úton járnak, ezért nem merték közvetlenül Jézustól kérni, hogy remélt királyságában közvetlenül mellette ülhessenek, csak anyjuknak vallották be óhajukat. Az utolsó vacsorán maga a Mesterük mutat példát a szolgálatra, amikor megmossa követőinek a lábát. Még az izgága Péter is megszégyenült, aki elsőnek gondolta magát az apostolok között, de engednie kellett Jézus alázatának. Az egész egyháztörténet tele van hasonló hibákkal, mégsem tanultak belőle a magukat többnek képzelők. Üldözések idején még nem akartak kiemelkedni, de a kereszténység győzelme után annál erősebb volt az egyházvezetők hatalmi vágya.

Az első egyházszakadás rögtön az üldözések után kezdődött, amikor az erkölcsi győztesek püspököket választottak maguknak. „Péter trónján” azóta pápa ül, de a Római Birodalom vezetése túl nagy teher volt minden császárnak és pápának, ezért már Diocletianus császár négyfelé osztja a birodalmát és a problémát: a két nyugati császár mellé két keletit nevez ki, ami növeli a collegák gondját, hiszen a negyedes fejedelmek sem birkóznak meg gondjaikkal. Ugyanez történt Izraelben Nagy Heródes idején, aki csak gyűlölt zsarnoka volt országának, de fiai, a heródiánusok csak Róma emberei lehettek. Nagy Konstantin ugyan keresztény császárként egyben tudta tartani birodalmát, de kénytelen volt fővárosát Rómából keletre helyezni, amit Új-Rómának/Konstantinápolynak nevezett, mert ott nagyobb gazdasági, politikai és szellemi erőt sejtett. A létrejött Bizánci birodalom túlélte a nyugat-rómait, de a rivalizálás azóta is megmaradt kelet és nyugat között Európában. Különösen a középkori egyházszakadás jelent megoldhatatlan gondot a mai katolikus és ortodox egyház között, pedig szavakban már belátták, hogy „Krisztus teste” nem szakadhat szét a világ csúfjára. Korunk ökumenikus mozgalma sem tudta kijavítani a középkori problémát, sőt csak fokozta a „nagy egyházszakadást” kicsikkel a protestáns újkorban. Ha a javítás okait keressük, akkor vissza kell térnünk a bajok kezdetére, az első tanítványok hatalomvágyára. Vagy legalább az első egyházszakadást kiváltó ariánizmus problémájára, mely legalább egy megoldhatatlannak látszó dogmatikai kérdésből indult ki. Okait keleten és nyugaton ellentétesen látják, de ragaszkodjunk a tényekhez.

Az új hit, a kereszténység közös hitvallást keresett magának, de alapvető gondot jelentett meghatározni Jézus természetét. Ehhez vissza kellett nyúlni a bibliai Teremtés könyvéig, ahol az Úr „a maga képére és hasonlatosságára” teremti meg az embert. Mivel senki nem láthatja Őt, csak a hasonlóságában közelíthetjük meg emberileg. De ez is csak erkölcsileg képzelhető el, hiszen mi mind bűnösek vagyunk a tökéletes Istenhez képest, így a „hasonló” szó programot jelent. 325-ben a nikeai zsinat a bibliai meghatározásból kiindulva Krisztust egylényegűnek nevezte Atyjával, de ez a kifejezés nem bibliai, hanem a hellén gnózisból ered, ezért nem is igazi meghatározás. A „lényeg” ugyanis nem árul el semmit sem Istenről, de Fiáról sem, aki emberként csak „hasonló” Istennel, ami eleve meghatározhatatlan misztérium. A történelem csak a bűneinkről tud, ezért a nikeai dogma használhatatlan maradt krisztológiai szempontból. Egy egyiptomi pap, Árius ezért nem volt hajlandó aláírni a zsinati dokumentumot, emiatt kiközösítette a teológus többség, majd száműzte többek között a pannóniai Sisciába, ma a horvátországi Sziszekbe. Nagy sikert jelentett, hogy korunkban megtalálták Árius egyetlen téglába vésett képét, de már elfelejtettük egykor népszerű zsoltárait. A birodalmi egyház nem tudta rendezni krisztológiáját azóta sem, csak a legelrettentőbb bűnök között említi az ariánizmust minden keresztény hitvallás. Csoda, hogy Árius követői mégis megmaradtak, sőt feltámadtak a protestantizmus radikális formájában, az erdélyi unitarizmusban. Madách Imre Tragédiája jelentéktelen apróságnak (iotányinak) tartja az egylényegűség (homoúsziosz) körüli vitát, amellyel szemben az „eretnekek” homoiúszioszt vallottak, mert Jézust sem egylényegűnek, csak hasonlónak tartották Atyjával. A lényeg tehát az, hogy ő nem Isten, csak hozzá hasonló (homoiosz) ember, mint mi is.

A birodalmi egyház katolikus és ortodox formában egyaránt elítéli ezt a „tévelygést”, de a teológusok azóta sem tudják megtalálni Jézus lényegét, hiszen csak az Atyjáról tudhatjuk, hogy tökéletes és szent, de Jézusban csak a Hozzá vezető Mestert keressük. A következő vita kelet és nyugat között már teológiai volt, mert a Szentlélek származásáról szólt, aki a korábbi felfogás szerint csupán az Atyától származik, míg nyugaton megerősítésül hozzátették, hogy a „Fiútól is”, latinul „filioque” A görög ortodoxia nem fogadta el ezt a kiegészítést, ezért Róma kiközösítéssel fenyegette meg azzal a váddal együtt, hogy „szombaton” keleten éppúgy nem böjtölnek, mint a zsidók. Ezzel már nyugaton sem foglalkoznak, ami elvilágiasodásunk feltűnő következménye. A középkor legnagyobb pápája, VII. Gergely (1085) vezette be a „gregoriánus” naptárt és a papi cölibátust, ami ma a legsúlyosabb gondja a katolikus klérusnak, mert az angyali ideálhoz akartak hasonlítani. A keleti rítusban a papság általában családot alapít, ezért nincsenek utánpótlási gondjai éppúgy, mint a protestánsoknak vagy a zsidóknak. Az 1054-es egyházszakadás Humbert/Umberto bíboros kezdeményezéséből indult ki, aki az időközben elhunyt pápa nevében utazott keletre a kiátkozás fenyegetésével, amire Kerulláriosz patriarcha hasonló válasszal, kiközösítéssel reagált. Ezt sokáig figyelembe sem vettek hívei, mert a nép az egységhez tartotta magát.

Új dogmát jelent a katolikusoknál a purgatórium tana, mely abból a jogi feltevésből indult ki, hogy halál után vannak se nem szent, se nem elkárhozott lelkek, akiknek a túlvilágon először meg kell tisztulniuk az üdvösséghez. Ilyet az ortodoxia nem ismer, de ragaszkodik a „béke angyalához, hűséges vezetőnkhöz”, ami korábbi biztos támogatás. A purgatóriumhoz „búcsúcédulákra” volt szükség, ami pénzbe került és kiváltotta a protestáns reformációt. A lutheri és a kálvini irányzat ezután szembe került egymással az úrvacsora-vitában, mert az utóbbiak kovászos kenyeret használtak, míg az előbbiek kovásztalant, mint a katolikusok vagy a zsidók. Ezeket a különbségeket nyelvi alapon vívták, mert az evangéliumok kovászos kenyérről szólnak az úrvacsorán (artosz és nem azymon). Ezek a problémák azonban ma csak a gyakorló híveket érintik, a vallástalanok nem foglalkoznak velük. Nemrég valaki levizelte a római Szent Péter templom oltárát a mise közössége láttán, a svájci gárda távollétében. Vajon meddig tűri a katolikusok jámborsága ezt a gyalázatot?

Az egyházszakadás hosszú folyamata kelet és nyugat között csak 1204-ben zárult le, amikor a IV. keresztes hadjáratot Velence „megvette”, régi hűbérurát és riválisát, Konstantinápolyt elfoglalta, mert neki volt hozzá hajóhada. A latin császárság azonban alig 50 évig tartott, mert a görögök Nikeából visszafoglalták fővárosukat, de az utolsó, Paleológ-dinasztia már polgárháborúkkal küszködve fokozatosan városállammá zsugorodott és a törökök bábja lett. A császár hiába kért segítséget nyugatról, az idegen zsoldosok képtelenek voltak megvédeni a hanyatló birodalmat az iszlámtól. Bár a bizánciak túlélték a nyugat-római pápaság megszűnését, annak utóda Vatikán-államként, mint a világ legkisebb politikai szervezetének csak csökkenő erkölcsi jelentősége van.

Mivel hazánk vallásilag Európa kelet-nyugati kulturális törésvonalán fekszik, állandó veszélyeknek voltunk kitéve az Árpádok óta. Mégis sikerült a vallástörténetben két jelentős hungaricumot adni a világnak. Az egyik a magyar alapítású pálos rend. az egyetlen kontemplatív szerzet maradt a középkor végén, míg az erdélyi unitárius egyház vissza tudott térni az ókori ariánizmus szellemébe. A pálosokról sokféle teória született, de nem találták meg keletkezésük forrását, mert nem ismerték történelmi, keleti eredetét sem. Őseink még a honfoglalás előtt találkoztak a görög ortodoxiával a Bizánchoz tartozó Krím közelében, ahol a szlávok apostolai, Konstantin/Kirill és Metód működtek, majd az utóbbi bátyja halála után Pannónia püspöke lett és valamelyik magyar „királlyal” találkozott és tisztelték egymást a pannóniai legendák szerint. A honfoglalás után, a X. sz. során Árpád-házi vezéreink is ellátogattak Konstantinápolyba megkeresztelkedni még István egyházalapítása előtt és egész hierarchiát hoztak magukkal. A pusztaszeri ásatások feltárták Hirotheosz és/vagy Theofilaktosz püspök sírját T-alakú pásztorbotjukkal együtt. A Tiszántúl máig őrzi szent Demeter tiszteletét, aki a Dukasz Mihály császártól kapott szent-koronán mint a magyarok védőszentje szerepel szent Györggyel együtt. Az előbbi őszi ünnepén hajtották vissza a nyájakat téli szállásukra, az utóbbi tavaszi napján pedig ki a mezőre. Az előbbi fontosságát jelzi, hogy tiszteletére szentelték Szeged legrégibb templomát, amiből máig megmaradt a Demeter-torony a fogadalmi templom előtt, mert tiszteletből nem merték lebontani. De róla nevezték el a száva-szentdemeteri ortodox monostort is, amely magyar és vegyes jelleggel századokkal élte túl az Árpád-kort (mai nevén Sremska Mitrovica).

Az ortodox szerzetesség két irányból terjedt el hazánkban: az egyik a kijevi barlang-monostor remetéi voltak, akik I. Andrást kísérték haza és Tihanyban telepedtek le, ahová a királyt és fiát, Dávidot temették. A másik a görög misszió volt, amely fennmaradt Száva-szentdemeteren. A magyar pálosok a tatárjárás utáni a helyreállítás csendes harcosai voltak, akik „ismeretlen eredetű”, tehát nem bencés remetéi mögött az Árpád-kori ortodoxia előzményeit sejtem, hiszen latin klérussal kellett megküzdeniük Pécstől kezdve a Pilisen át az ország egész területén. Berettyóújfalu mellett megmaradt XII. sz.-i monostoruk egyik tornya, és közösségük egyetlen felirata, mely haer-pauli-nak nevezi az építőket. A helyiek ennek alapján herpályinak hívják romot, de a haer-t én nem heremit-nek, azaz remetének fordítom, hanem haereticusnak, azaz eretneknek, ahogyan az ortodox elődöket a ferences utódok nevezték, A temesközi Arácson megmaradt kora-középkori templom a tanúm rá, melyet a ferences utódok ugyan háromhajóssá bővítettek, de az előző templom papjának a sírkövét fejjel lefelé a földbe taposták, mert ortodox külsejét nem tisztelték. A millennium előtt megtalálták és a fővárosi kőtárba vitték, ami méltóbb hely az utókornak is.