NYOLCVAN ÉVE TÖRTÉNT! Emlékezés a Szovjetunióba elhurcoltakra (Levélfa, 92.)
*
A Magyar Nemzeti Múzeum Málenkij Robot Emlékhelye 2024. november 21-én a Múzeum épületében emlékkonferenciát rendezett Elhurcoltak öröksége címmel. A rendezvényre jómagam is meghívót kaptam. Ekkor ismerkedtem meg dr. Fülöp Mártonnal, az Emlékhely igazgatójával. Kérésemre elküldte azon könyvek listáját (egy bő válogatást), amely könyvek a Napút 2017. januári Gulág-gyerekek című tematikus száma óta jelentek meg, s ilyen értelemben újak a Napút olvasói számára. A könyvek szerzői-szerkesztői közül többet is megkerestem, hárman válaszukkal is megtiszteltek s kérésemre anyagot is küldtek. Ennek eredménye az alábbi összeállítás. Ha olvassuk e tisztes szövegeket, ne ugorjuk át az elhunytak névsorát, álljunk meg egy pillanatra fontos teendőink közben – mindegyik név egy külön élet, sors és halál. S azoké is, akik visszajöttek ugyan, de már nem lehetnek közöttünk. Emlékezzünk kegyelettel rájuk, az elhurcoltakra!
Suhai Pál, szerkesztő
*
A konferencia meghívója és programterve
*
*
Dupka György
2025. január 29.
Tisztelt Dupka Úr! Címét dr. Fülöp Mártontól, a Málenkij Robot Emlékhely kulturális menedzserétől kaptam. Magam a Napút Online irodalmi folyóirat egyik szerkesztője vagyok, egyúttal a Befelé élt élet (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2021) című könyv szerzője-összeállítója – apám hat évig málenkij robotban. A 80. évfordulóra összeállítást tervezek, visszatekintéssel a Napút korábbi emlékszámára (Gulág-gyerekek – ebben a 70. évforduló alkalmából megjelentetett írások szerepelnek). (Betekintésre az alábbiakban küldöm e szám linkjét.)
A föntiek értelmében örömmel adnék helyt Magyar GULÁG–GUPVI-rabok Eurázsiában (Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2021) című könyve rövid bemutatásának. Egy-két oldalas ismertetőt képzelek a kötet néhány szemelvényének csatolásával. Egyúttal szeretném jelezni, hogy a megjelenésre egy többszerzős válogatás keretében fog sor kerülni.
Megtisztelő válaszáig is köszönettel és üdvözlettel: Suhai Pál
http://www.naputonline.hu/wp-content/uploads/2016/11/naput181.pdf
*
*
Magyar GULÁG–GUPVI-rabok Eurázsiában
A bevezető fejezet és az V., kaukázusi kegyeleti emlékút részletei
*
BEVEZETÉS
A KUTATÓ-, EMLÉK-, ZARÁNDOKUTAKHOZ
A hadifogságba és a malenkij robotra a szovjet táborokba elhurcoltak, a kollektív büntetés alá eső magyarság, németség tragikus sorsával kapcsolatosan – a rendszerváltás utáni évtizedekben, különösen az ezredforduló után – előrehaladott kutatás tapasztalható. Eddig bizonyossá vált, hogy 700 000 ember (más adatok szerint 800 ezer, sőt közel egymillió is lehetett) került ki a GUPVI és GULÁG táborokba, és ott közülük minden második-harmadik ember meghalt. A hét évtized múltán is résztörténetek látnak napvilágot, de még mindig keveset tudunk ezekről az időkről. Nagyon fontos a helytörténészek, helyi kutatók munkája az emlékek feltárásában, elemzésében. Az eddig publikált szakirodalom, feltárt levéltári forrásanyag folyamatosan gyarapodik, a könyvtárak, az internet révén mindenki számára elérhetővé válik.
A GUPVI táborokban raboskodott foglyokkal, a lágertemetőkkel kapcsolatos helyszíni ismereteimet – az utóbbi évtizedben – a pécsi Német Körrel (elnöke: Matkovits-Kretz Eleonóra)1 egybehangoltan lebonyolított expedíciók során messzemenően tudtam gyarapítani és elmélyíteni. 2005-től közös kutatást2 , közös emlékkonferenciákat3 szerveztünk, terepmunkát végeztünk az egykori lágerek területén, a kelet-ukrajnai Donyec-medencében, a luganszki bányavidéken, ahol 2014-től újra embervesztő, lakott területeket feldúló harcok, illetve testvérháború zajlik a Kreml által támogatott és függetlenségre törekvő orosz radikális autonómista-szeparatisták és az ukrán katonai egységek között.
Expedíciót indítottunk Oroszföldre, az Urál-környéki egykori munkatáborokba is, ahol sok ezer magyar, német féri és nő halt meg az éhség, a fagyhalál s a pusztító betegségek okozta végelgyengülésben.
Konkretizálódott együttműködésünk a Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társaságával (elnöke: Majorszki András, ügyvezető: Bognár Zalán)4 is, amely regionális szinten5 is egybefogta a kutatói munkát, erről tanúskodik legutóbbi konferencia-gyűjteményük.6 Régiók szintjén először az Árvay Attila vezette Szerencs Város Német Nemzetiségi Önkormányzata7 biztosított fórumot az anyaországi és a Kárpát-medencei kutatóknak, és az országban először állított regionális emlékművet.
A mozgalomba bekapcsolódott az anyaországi
− Kommunizmus Bűnei Alapítvány (elnöke: Ötvös Péter),
− a Nemzeti Emlékezet Bizottsága8 (elnöke: Földváryné Kiss Réka),
− a Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezetének elnöke (elnöke: Menczer Erzsébet),
− a Gulág Alapítvány (elnöke: Nagyné Pintér Jolán),
− a Terror Háza Múzeum (főigazgató: Schmidt Mária),
− a Magyar Nemzeti Levéltár (főigazgató: Szabó Csaba),
− a VERITAS Történetkutató Intézet (főigazgató: Dr. Szakály Sándor),
− a Janus Pannonius Múzeum (igazgatóhelyettes: Walterné Müller Judit),
− a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány9 (elnöke: Cseresnyésné Kiss Magdolna).
A külhoni és a magyarországi magyar kutatók közül:
− dr. Molnár D. Erzsébet, történész, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Történelem- és Társadalomtudományi Tanszékének főiskolai docense,
− dr. Murádin János Kristóf10 történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Nemzetközi Kapcsolatok és Európai Tanulmányok szak egyetemi adjunktusa, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Karának kari kancellárja,
− az erdélyi Benkő Levente magánkutató,
− dr. Bognár Zalán történész, a Károli Gáspár Református Egyetem docense,
− dr. Stark Tamás történész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa és mások nevéhez fűződik a szakmai körökben is elismert GULÁG-GUPVI-kutatás.
A levéltárakon kívül más országok közgyűjteményeiben is következetes adatgyűjtést végeztünk. A túlélőkkel „oralhistory” típusú, feldolgozott mélyinterjúkat, visszaemlékezéseket, memoárokat is nyilvánoságra hoztunk.11
2012–2017 között hét eurázsiai, illetve délnyugat-ázsiai (kaukázusi) államot érintő öt kutatóúton vettem részt a pécsi Német Kör szakértőjeként. Főleg budapesti kiindulóponttal, előzetesen elkészült forgatókönyv alapján a célországok, és azon belül a kiemelt települések között – repülőgéppel, bérelt busszal, gyalog – több mint 50 ezer km-t tettünk meg. Minden kiutazás alkalmával változó összetételű volt csapatunk, amelynek kemény magját – a GUPVI-GULÁG téma iránt – elkötelezett kutatók alkották. Terepszemléink eddig kevésbé ismert, egykori – a magyarság szempontból fontosabb – fogolytáborokhoz, sírkertekhez, a raboknak munkát adó objektumokhoz kötődtek, ahol a hadifoglyok, internáltak nyomában gyakorlati módon tényfeltáró adatgyűjtést folytattunk. Előttünk ilyen céllal magyar civil expedíció még nem járt Ukrajnában, Oroszországban, Azerbajdzsánban, Georgiában, Örményországban, Kazahsztánban és Üzbegisztánban, mely országok több mint 70 éven át a szovjet birodalomhoz tartoztak. 1991-1992-ben a szovjet impérium szétesését követően utódállamokként jöttek létre – napjainkban független, dinamikusan fejlődő országok –, az ENSZ-tagállamai közé tartoznak.
Első emlékutunkra12 2009. június 26.–2009. július 4. között13 került sor a malenkij robotosok nyomában az ukrajnai Donyeck és Luganszk megyékben. Csoportunk14 a következő településeket kereste fel: Donyeck (Sztalino), Makajevka, Ilovajszk-Sírokoje (Szpartak), Zugresz, Sahtyorszk (Katik), Kantarna, Gorlovka, Luganszk (Vorosilovgrád), Sztahanov (Kagyijevka), Lutugino, Uszpenka, Perevalszk (Parkamona), Krasznij Lucs, Novij Donbász. A helyi szemtanúk bevonásával megszemléltük az említett településeken egykor működtetett munkatáborokat, fogoly-temetőket. Az első utunkról készült többszerzős kiadvánnyal,15 dr. Havasi János dokumentumfilmjével16 is tudatni akartuk a széles közvéleménnyel, hogy a szovjetek nem csupán munkaképes férfiakat, de fiatal nőket is kényszermunkára hurcoltak. A tömegsírok megkeresése mellett, a legnagyobb eredményünk egy konkrét női sír megtalálása Uszpenkában: Az 1919 januárban született Marosi Józsefné 1945 novemberben halt meg a kis bányásztelepülésen, sírját a mai napig gondozzák a helybeliek. Azóta a hozzátartozókat is sikerült felkutatni. Többek között a női rabsorsok jobb megismerésére, a sírok felkutatására szerveztünk további emlékutakat a volt Szovjetunió különböző vidékeire.
A II. kegyeleti és kutatóutat bevállaló csoportunk17 2012. június 27. – július 15. között az Urál hegyvonulat vonzáskörzetéhez tartozó Perm megye (Perm, Kungur, Gajva, Perm-36: Gulág Múzeum), Szverdlovszk megye (Verhoturje, Novaja Ljalja, Nyizsnyaja Tura, Nyizsnyij Tagil, Rudnyik, Cseremsanka, Leviha, Kirovgrad, Nyevjanszk, Jekatyerinburg, Pervouralszk, Talica, Revda, Revdinszkij Gyegtyarszk, Ganina-jama kolostor, Berezovszkij, Pervomajszk, Lenyinszkoje, Azbeszt, Nyizsnyij Iszetszk, Bolsoj Isztok, Malij Isztok, Aramil), Cseljabinszk megye (Verhnyij Ufalej, Kistim, Cseljabinszk, Miassz, Szatka, Asa), Baskírföld térségébe (Ufa, Balanovo, Demszkoje, Isimbaj, Oktyabrszkij, Urusszu, Sztarije Tujmazi) látogatott el. A szibériai zarándoklat fontosabb epizódjait dr. Havasi János és Jurkovics János közös dokumentumfilmje18 (a későbbiekben a Duna Tv bemutatta) és a jelen sorok írójának könyve19 is megörökítette. Megismerkedtünk egy magyarbarát orosz értelmiségivel, Dr. Vlagyimír Motrevics történész professzorral, aki a Jekatyerinburgi Állami Egyetemen tanít. Emellett a Moszkvában székelő Vojennije Memoriali Társaság20 megbízásából eddig 96 hadifogolytemetőt tárt fel és tett rendbe. A felsorolt területeken 35 egykori, II. világháborús kényszermunkatábort, civil internált- és hadifogoly temetőt azonosítottunk, dokumentáltunk.21
A III. kegyeleti és kutatóutunk 2016. június 24. – július 2. között Baskíria–Ufa–Oktyabrszkij, Tatárföld–Jelabuga útvonalon zajlott le.22
A IV. kegyeleti és kutatóutunkat23 2016. augusztus 15.-27. között Csecsenföld: Groznij terülte – Andrejevszki völgy – Azerbajdzsán: Sumgait (Kirovabadi) körzet – Hanlari körzet – Grúzia: Tbiliszi, Kutaiszi körzetében folytattuk. A két expedíció tapasztalatairól, eredményeiről többek között Makkosjánosiban nemzetközi emlékkonferenciát rendeztünk, az elhangzott előadások anyagát könyv alakban is kiadtuk.24
Az V. kegyeleti és kutatóutunkat25 2017. június 27. – július 8. közt –Örményország: Jereván–Vanadzor–Ararat – Kazahsztán: Karaganda–Szpasszk–Almati – Üzbegisztán: Taskent – Oroszország: Moszkva vonalon fejeztük be. A legutóbbi három történelmi zarándokúttal a jelen írásban foglalkozunk.
Ezekhez a kutatóutakhoz ismereteink elmélyítéséhez információs alapanyagot a Történelmi zarándokutak idején gyűjtöttünk, amit az egykori szovjetunióbeli lágerek, lágertemetők meglátogatása idején tudtunk hasznosítani.
2011. május 4-9. között a kutatócsoporttal terepgyakorlaton vettünk részt Erdélyben. „Itt volt a végállomás” című uniós pályázat részeként és a „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” című projekt26 keretein belül végig látogattuk, azonosítottuk és dokumentáltuk azokat a helyszíneket, ahol az elosztó- és gyűjtőtáborok voltak: Nagykároly, Szaniszló, Szatmárnémeti, Érmindszent, Nagyszeben, Nagydisznód, Brassó, Ligetfalva, Marosvásárhely, Szászrégen, Nagyenyed, Déva, Lugos, Temesvár, Arad.
2011-2012 között Vajdaság (Szabadka, Zombor) Felvidék és Kárpátalja területére is eljutottunk, ahol szintén azonosítottuk, dokumentáltuk azokat a helyszíneket, ahol gyűjtőlágerek, lágertemetők voltak.27
A GULÁG-GUPVI Emlékév jegyében 2016. október 21-25. – Románia: Arad–Nagyszeben–Brassó–Foksány–Jassi–Kolozsváron jártunk. Jassi, Foksány (2017. 02.) gyűjtőhelyeire emléktáblát készíttettünk. Lügeten (2016. 10. 22.) emlékművet állíttattunk.
A nagyszabású Kárpát-medencei programot 2016. november 15-19. között Szlovákia (Szepsi, Tornaújfalu), Lengyelország: (Sanok), Ukrajna (Sztarij-Szambor, Szolyva) gyűjtő- és elosztó lágereit is felkerestük, ezeken a magyarság, németség „Golgotáinak” is nevezhető helyszíneken koszorúzással, megemlékezéssel, gyertyagyújtással tisztelegtünk közös halottjaink emléke előtt.
A pécsi Német Kör és a Szolyvai Emlékparkbizottság együttműködésének köszönhetően Pécsen, Budapesten, Kolozsváron, Újvidéken, Királyhelmecen, Nagykaposon, Beregszászban, Szolyván és más településeken megrendezett megemlékező programok keretében indult el az intenzív kutatás. Közreműködtünk a partnerszervezetek hálózatának kialakításában, aktivizáltuk képviselőiket, a helytörténészeket, hogy a soron következő tanácskozásokon előadások tartsanak és konferencia-köteteket adjanak ki.
Az általunk elindított mozgalom kárpát-medencei szintű megemlékezés-sorozatot generált. Az eddigi tapasztalatok birtokában aktívan részt vettünk a malenkij robot 70. évfordulójára alakult Emlékbizottság munkájában. Az Emlékbizottság28 koordinálásá val belendült a malenkij robot történetének szakszerű feltárása, interjúk készítése, együttműködések határon belüli és határon túli, valamint nemzetközi szervezetekkel, levéltárakkal, a témát kutató történészekkel. A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások Emlékévének felbecsülhetetlen a jelentősége, tárgyi és szellemi hozadéka, amellyel a közvélemény is szembesülhetett.29
Megítélésem szerint a megvalósított programok tükrében sikeres Gulág Emlékévet zártunk nemcsak Kárpátalján, hanem az egész Kárpát-medencében. Az emlékezés mozgalmát elindító Emlékév történelmi jelentőségét abban látom, hogy a közel nyolcszázezer magyar tragédiáját eddig övező hallgatás maradék falát is végérvényesen ledöntötte. Hamvas Béla szavaival elmondhatjuk, hogy „A lélek a túlvilágon csak akkor nyugszik meg, ha akad a földön valaki, aki élete igazságát kimondja”. Véleményem szerint mindannyian, akik bekapcsolódtunk az országos és helyi viszonylatban is az Emlékbizottság által támogatott programok, projektek megvalósításába, ezt tettük, hogy újra és újra kimondhassuk a GUPVI-GULÁG haláltáboraiba, „málenkij robotos” lágereibe internált és embertelen poklait átélt apáink, nagyapáink és az ifjabb generációknak a dédpapáik – évek hosszú során titkolt – igazságát, mert ezáltal hallhatóvá tettük, amit elhallgattak, mert az újra felszabdalt magyar földet megszálló kommunista hatalom nemzetiségük miatt is kollektív bűnösnek bélyegezte őket.
Az ott megélt borzalmakat, a szovjet barakkba zárt hányattatott sorsokat, szenvedéstörténeteket, a szabadság utáni vágyakozó emberi tragédiákat igyekeztünk megidézni a kül- és beltéri kiállításokon, a megjelentetett emlékiratok, dokumentumokat, levéltári anyagokat feldolgozó könyvek sokaságában, az üldözött, megalázott, halálukig kitartó hőseink, áldozataink tiszteletére szervezett GUPVI-GULÁG emlékzarándoklatok és az elhurcoltak neveit megörökítő emlékjelek állításában, emlékhelyek, emlékparkok kialakításában. A nemzeti kibeszélést elősegítő konferenciák, a rendhagyó történelemórák, tematikus előadások, dokumentum és játékfilmek, színházi előadások stb. mind-mind hozzájárultak a magyar nemzetünk kollektív emlékezetének megerősítéséhez, a feledés fekete homályának kifehérítéséhez. Mindezek betetőzése volt, hogy Ungváron, a Duhnovics Házban felavattuk a Sztálinizmus Kárpátaljai Áldozatainak Emlékmúzeumát, 2021. február 24-től a felújított kiállítás anyagának az ősi munkácsi vár adott otthont.
Az a meggyőződésem, hogy az Emlékév nem fejeződött be, mert a megkezdett munkát folytatnunk kell, hiszen sok még az elvégzésre váró feladat, sok kérdés még megválaszolatlan, és az ezzel kapcsolatos „rejtélyes sötét foltok, történelmi ködösítések, a megtorlásokat elhomályosító mítoszok” feltárásra és szertefoszlatásra várnak tisztességes történészeink remélhetően áldozatos és bátor munkája segítségével.
Sokat számít az erkölcsi biztatás is, a GULÁG-GUPVI-kutatók közül 2017 folyamán kilenc személy vette át eddigi tevékenysége elismerését értékelő magyar állami kitüntetést.30
Véleményem szerint ma sem vesztettek aktualitásukból a túlélők által – a fentebb említett rendezvényeken – megfogalmazott kérdések: „Mi volt ezeknek az embereknek a bűne? Mi lett a sorsuk? Vajon hogyan történhetett meg mindez? Kinek az indítványára?”31
Mi is történt 1944 novemberében? Miért nevezzük Szolyvát magyar Golgotának? Miért kellett többek között az anyaország újbóli feldarabolása idején Kárpátalja, Erdély, Délvidék, Felvidék elcsatolásáért sok ezer magyarnak, etnikai németnek és más nemzetiségű embernek elpusztulnia a sztálini lágerekben? A kollektív büntetéssel sújtott magyar állampolgárok közül miért kellett – a fronton harcoló és elesett magyar honvédekhez viszonyítva – kétszerte többen meghalniuk a háborúvesztés után a munkatáboroknak titulált szovjet haláltáborokban? Miért tiltakoznak még ma is oly sokan, ha az elhurcolt és soha haza nem tért magyar polgári áldozatokat népirtásnak nevezzük? Ezek a kérdések foglalkoztatják ma is a már majdnem teljesen leköszönő túlélőket, annál inkább a hozzátartozókat és a leszármazottakat.
A lendületesen haladó kutatások eredményei tükrében a tragikus események még teljesebb megvilágítása szándékával igyekeztem a magam módján – a teljesség igénye nélkül – megfogalmazni a válaszokat a fentebbi kérdésekre, reményeim szerint, hozzájárulva a magyar történelem egyes tévhiteinek tisztázásához. Ez a történelmi szociográfia is arra figyelmeztet, hogy a Sztálin nevével fémjelzett GULÁG vagy a GUPVI éppen úgy a gonoszság szimbólumai, mint ahogy Hitlerék Asuchwitz-Birkenau vagy Mauthausen megsemmisítő táborai. Ezért a cselekvő történészek fontos küldetése legyen az is, hogy a magyarság, németség internálása ne maradjon többé az európai történetírás szégyenfoltja, a történettudomány tabuja, hogy az európai népek családjában a malenkij robot – a holokauszthoz hasonlóan – ne csak a közbeszéd témája, hanem a tanintézetekben a folyamatos oktatás tárgya is legyen.
Ebből kiindulva fontos döntésnek tartom, hogy 2018 nyarán Orbán Viktor miniszterelnök úrnak kutatótársaimmal levelet írtunk és támogatást kértünk az önálló GULÁG-GUPVI Dokumentációs, Kutató- és Emlékközpont (GGDKE) létrehozásához. A későbbiekben a megfelelő társadalmi támogatottság bizonyítása érdekében aláírásgyűjtést is kezdeményeztek.32 A határon túli kutató kat is összefogó intézet Budapesten működne. Intézményi keretek között valósulna meg a Kárpát-medencében a magyarok, németek internálásával kapcsolatos történetek teljes, objektív, történelmi feldolgozása, összefoglaló nagy monográfiák megírása is. Az angol, német, orosz nyelvre is lefordított, összefoglaló jellegű a levéltári forrásokra épülő tanulmánygyűjtemény megjelentetése alapvetően tisztázná a Szovjetunióban raboskodó hadifoglyok, internáltak máig vitatott létszámát, tragikus sorsát, tábori életét. Európa népeinek is tanulnia, okulnia kell ezekből az időkből, hogy egy jobb, igazságosabb, békeszeretőbb generáció nőjön fel.
Dupka György: Magyar GULÁG–GUPVI-rabok Eurázsiában (Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2021)
*
A könyv borítójának hátoldalán a szerzőről:
Az ismert GULÁG-GUPVI-kutató a szovjetunióbeli kényszermunkára elhurcolt civilek, magyar hadifoglyok tragikus sorsával foglalkozik, hiteles adatközlők, levéltári dokumentumok segítségével bemutatja szenvedéstörténetük elfeledett helyszíneit.
Az alábbiakban az ötödik kegyeleti emlékút részlete:
*
ÖTÖDIK EMLÉKÚT
(2017)
„Adj Uram, szeretetet a világra!
Árvák és özvegyek könnyét töröld le
Mindenható kegyelmeddel örökre,
Ne áztassa az barna kenyerüket,
Aranyozd be aprócska örömüket.
Ó, Uram! Ne legyenek többé rabok,
Legyenek az emberek mind szabadok!
Lakják otthonukat szépen, szelíden,
Szorgos kezükkel teremtett jólétben!
Vélt bűnökért ne üldözzön, jaj, senkit:
Egyként becsüljön a törvény mindenkit!”
(Horváth Simon, Rab fohász…, 1954)
*
ÖRMÉNYORSZÁG
Két órás repülés után (Budapest–Moszkva) éjfélkor Moszkvában, a seremetyevói légi kikötőben landoltunk. Plakátok hirdették, hogy az orosz Aeroflot 94 éves. Majd átszállás a Jerevenba induló járatra és újabb, közel háromórás repülés következett 180 utassal a fedélzeten. Átszeltük a Kaukázus légterét, és előttünk kitárulkozott a világ első keresztény állama, a keresztény kultúrkör védőbástyája a muszlin világ Kaukázuson túli peremén. Örményország az Ararát konyak és a sárgabarack országa is. Hajnali napsütésben érkeztünk meg.229 Kilépve a repülőből, először a hósapkás Ararátot láttuk meg és rengeteg sarlós fecske körözött az épületek felett. 2017. június 28-án keztük meg örményországi emlékutunkat.
Az útlevelek kezelésénél csoportunk egyes tagjait, köztük engem is arról faggattak, hogy a múlt évben – mi, magyarok – mit kerestünk a számukra ellenséges Azerbajdzsánban… A kérdezősködő határőrtisztet meghökkentette válaszom: Gulág-kutató turisták vagyunk… Az örmény tiszt a fejét csóválva, kíváncsi tekintete a kijáratig kísért minket, a gyanús, jókedvű, hangoskodó magyarokat. Így érkeztünk meg az 1,2 millió lakosú fővárosba, amely 900-1300 méter tengerszint feletti magasságban, a Hrazdan folyó völgyében terül el.
Gondjaink voltak a beutazási vízummal. A pécsi Német Körnek köszönhetően a németországi kapcsolat révén, mint magyarországi állampolgárok, a jereváni német nagykövetség meghívója alapján kaptunk beutazási vízumot. Ennek az a magyarázata, hogy Örményországban megszűnt a magyar külképviselet. Áthidalhatatlan diplomáciai feszültség alakult ki a két ország között. A sajtóból230 is ismeretes, hogy Magyarország 2012. augusztus végén adta ki Azerbajdzsánnak „az örmény katonatársa meggyilkolása miatt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt Ramil Sahib Safarovot, akit hazájában elnöki kegyelemmel azonnal szabadlábra helyeztek, őrnaggyá léptettek elő, új lakást adtak neki, és visszamenőleg kifizették a bérét. Ennek következtében Örményország minden kapcsolatot megszakított Budapesttel.” A magyar kormány azzal érvelt a kiadatás mellett, hogy Azerbajdzsán igazságügyi minisztériuma korábban arról tájékoztatta a magyar szaktárcát, hogy nem alakítja át az ítéletet. Örményországban tiltakozási hullámot váltott ki az eset, például a jereváni magyar konzulátusról letépték a zászlót. Azóta is szünetel minden egyéb hivatalos kapcsolat, nem állnak „beszélő viszonyban”. Csupán a népi diplomácia vonalán van némi együttműködés, mivel a Kárpát-mencében, illetve Magyarországon a különféle becslések szerint 15 000-20 000 fős örmény származású magyar állampolgár él. Az itt élők több mint 95 %-a a kb. három évszázada Erdélybe érkezettek leszármazottja, akik nagyrészt Trianon és a II. világháború következtében alkotják a ma már csak szórványban élő örmény kisebbséget Magyarországon. Mintegy húsz településen és csaknem minden budapesti kerületben működik örmény kisebbségi önkormányzat. Örmény származású magyar volt Agárdy Gábor színművész, Lázár Vilmos és Kiss Ernő aradi vértanúk és Csiky Gergely író.231
A diplomáciai szakítás előtti időkben szerteágazó gazdasági, kulturális stb. kapcsolatnak nagy a szakirodalma. Örményország 1991-ben kiáltotta ki a függetlenségét a Szovjetuniótól, hiszen közel 75 évig szovjet befolyás alatt voltak. A közel 30 ezer négyzetkilométeres, hegyes, dobos területen több mint 3 millióan élnek, átlagban számítva 1800 méter tengerszint feletti magasságban. Már a leszálló repülőgépről jól láttuk Örményország „szent hegyét” az Ararátot, amely 1920-tól Törökország területéhez tartozik. A szimbolikus hegyhez kötődik az az ősi legenda is, hogy Noé bárkája itt ért földet, a vízözön levonulása után. Az örmények úgy tartják, hogy ők Noé legkisebb fiának, Jáfet-nek a leszármazottjai és azt is beszélik, hogy a történelem előtti időkben itt volt a „bibliai Édenkert.” A régészek 8 ezer évvel ezelőtti emberhasználta eszközöket (nyílhegy, balta, kés stb.) is találtak.
Azerbajdzsán és Törökország felé zárva vannak határai, amelynek őrzésében az orosz katonák is közreműködnek. A kis hegyvidéki ország népének csupán Irán és Grúzia felé van szárazföldi kijárata.
A Képes Krónika szerint eleink átkeltek egy nagy hágón (Tbiliszitől északra menő hágó, Alán-hágó), és ott rabolta el Dúl király lányait Hunor és Magor. A Kaukázustól délre most Örményország annak a területnek neve, ahol a Szevan-tó is található, amelyet szintén felkerestünk. Itt van az Árpa nevű folyó, a partján egy város, Vajk. Valószínűleg a szavárd magyarok nyomai, más néven a kaukázusi magyarok – országuk bukása után – beolvadtak a környező népek tengerébe.
Jereván is a civilizáció egyik bölcsőjének számít, hiszen 28 évvel Róma előtt, kr. e. 782-ben I. Argisti, Urartu királya alapította. Azt már a helyiektől tudjuk, hogy az „urartu” szóból ered az Ararát név.
Letaglózott minket a város leghíresebb épületének, a domb tetején álló Matenadaran látványa, ez a térség legnevezetesebb kézirattára, ahol örmény, perzsa, szír, római és más ősi nyelveken írt, több mint tízezer kódexet és egyéb kéziratot őriznek. Előterében látható Meszropmastoc (361 körül–440-ig) emlékműve, nevéhez fűződik az örmény és a grúz írás megalkotása. Örményországban és fővárosában a szovjet idők végét számunkra az is szimbolizálta, hogy a Sztálin-szobor helyén az Örmények Anyja-szobor díszelgett.
Az itt-tartózkodásunk alatt gyönyörű helyeken jártunk, mindenütt az ezredéves örmény keresztény kultúra fantasztikus látványában részesültünk. A Kaszkad nevű lépcsősor a város egyik fő látnivalója, a szomszédos domboldalra vezet fel a belváros szélén. Csodálatos az is, hogy az építmények és a műemlékek (Világosító Szent Gergely székesegyház, a Köztársaság tér palotái, a perzsa Kék mecset és minaret, az Óváros szűk sikátorai és házrengetege, a főpályaudvar épülete stb.) háztöbbsége egységes képet, hangulatot árasztanak, mivel az objektumok jelentős része – főleg az 1988-as földrengést követően – ugyanabból a vulkanikus eredetű rózsaszín tufából épült.
Itt-tartózkodásunk alatt Németország Jereváni Nagykövetségének vendégei voltunk. Az is kiderült, hogy a missziót vezető Kiesler Mathias nagykövet a hadisír-gondozási program megvalósítását szívügyének tekinti. A nagyszabású feladat elvégzésébe az örményországi etnikai német szervezetek vezetőit, aktivistáit, a németbarát örmény értelmiség képviselőit is bevonta és fölötte védnökséget vállalt. A nagykövet a háttérből irányította országjáró kutatóutunkat, a céltelepüléseken alaposan megszervezték a találkozókat, örmény idegenvezetőket is biztosítottak, akik nagy szeretettel mutatták be országukat, meséltek múltjáról, jelenéről.
Házigazdáink mesélték, hogy félszáz család tartja kezében a helyi gazdaságot. Az elemzett statisztikák szerint Georgia és Örményország között az egy főre jutó GDP összegét illetően nincs nagy különbség. Mégis azok élnek jobban, akiknek a családtagjaik külföldön dolgoznak, mivel több örmény él külföldön, mint az országban, gyakorlatilag ők tartják el az egész országot.
Az első tanácskozásunk az Aviatrans hotelben volt, kísérőinkkel a közös vacsorán ismerkedtünk meg. Köztük kiemelkedett alapos felkészültségével az örmény etnikai németeket is képviselő Viktor Genrihovics Vuhrer, aki 1949-ben egy, a Cseljabinszki területre kitelepített német családban, Kopejszke településen született. A szovjet érában került Örményországba, egy katonai objektum kutatóintézetében vegyész-technológus mérnökként tevékenykedett. Amikor Örményország független lett, alezredesi rangban folytatta kutatómunkáját. Vuhrer alezredes egyben a műszaki tudományok kandidátusa, az Örmény Tudományos Akadémia műszaki osztályának tagja. 2000-től az Örmény Köztársaság Elnöke által létrehozott, nemzetiségi, tudományos, kulturális, nemzeti és vallásügyi kérdésekkel foglalkozó tanácsadó testület tagja. 2007-től az Örményországi Németek Teuton Szövetségének elnöke. Az oroszországi, kaukázusi, illetve az örményországi németek történetéről eddig három könyve jelent meg: Az oroszországi németek sorsa /”Szugyba” -roszijszkij nyemec/, 2007., Fejezetek az oroszországi, kaukázusi németek történetéből, /Nyemeckije sztranyici isztoriji Rosziji i Zakavkazja/, 2009, A németekről, ezen belül az oroszországi németekről /O nyemcah, v csasztnosztyi o Roccszijszkiih Nyemcah/, Vanadzor, 2013.
Önzetlen segítséget nyújtott csoportunknak Vardan Vardanyan kutató, a helyi hadisírgondozó alapítvány munkatársa, Marina Gevorgyan kutató, Hovhannes Hovhannisayn történész és Natalia Algulyan, a helyi német kulturális egyesület ügyintézője is.
Az első állomáshelyünkön, Jerevánban a Cicernakaberd (más néven Tsitsernakaberd), az örmény népirtás áldozatainak emlékművénél hajtottunk fejet.
Az emlékmű 1967-ben készült el a Cicernakaberd dombon, a Hrazdan folyó felett, ahol az örmények nemzeti újjászületését jelképezi a 44 méter magas központi oszlop, szomszédságában 12 tábla sorakozik kör alakban, melyek a 12 elveszett – ma Törökországhoz tartozó – tartományt szimbolizálják. Itt a kör közepén elhelyezett örökmécses lobogó lángja mellett csoportunk megemlékezést tartott, majd a beregszászi örmény családból származó, de Pécsen élő Yazhyan Terézia pedagógus „Jaj, eljött a szél…” címmel örmény dalt adott elő, miközben a magyar nemzet nevében dr. Szilágyi Péter, a Miniszterelnökség nemzetpolitikaért felelős helyettes államtitkára feliratozott szalaggal átkötött virágot helyezett el.
Információs tábla hirdette itt is, hogy 1915. április 24-e az örmények számára a genocídium emléknapja. Mint a szakirodalomból ismeretes, 1915-ben ezen a napon az „Ifjú Törökök” vezette kormány Isztambulban 200 örmény vezetőt tartóztatott le. Ezzel kezdetét vette a vallásháború, az anatóliai katasztrófa, az örmény népirtás, egy nemzet deportálása, legyilkolása, éhen- és szomjanveszejtése, járványoktól való megtizedelése. 1915–1923 között a férfiakat, nőket, gyerekeket – egymástól elszakítva – a sivatagokban felállított haláltáborokba hurcolták, ahol hagyták őket éhen halni. A szélsőséges, radikális török nacionalisták a legbarbárabb gyilkoló eszközöket is igénybe vették, százakat akasztottak fel, illetve feszítettek keresztre, a megtorlás során mintegy 2 millió örményt pusztítottak el, javaikat elkobozták.
A tudományos körökben elfogadott nézet szerint 600-800 ezren vesztették életüket. Az emberi tragédiák sorozata főleg Kelet-Törökországban az örmény felkeléssel és az orosz megszállással egyidőben vette kezdetét. A török katonai hatóság azzal vádolta meg az itteni örmény népcsoportot, hogy támogatják a felkelőket és az orosz hadsereget, ezért Észak-Szíriába telepítették át az örményeket. Az erőszakos kitelepítés, az oszmán vezetők túlkapásai, a fegyveres bandák támadásai is több százezer életet követeltek. Sok ezren menekültek el szülőföldjükről és telepedtek le a világ számos országában.232
A törökök máig vitatják az 1915-ben történtek „népirtásként” való definiálását, ám „ez nem jelenti az örmény nép által megélt fájdalmak tagadását.”233 Az örmény népírtást eddig 24 független állam ismerte el.234 Az utóbbi években számos kiadvány jelent meg a tragikus események szemtanúinak beszámolóival. Továbbá tudományos monográfiák, tanulmányok, játékfilmek, dokumentumfilmek, szépirodalmi és művészeti alkotások témája lett a népírtás, melynek valóságos megtörténtét alátámasztó rengeteg bizonyíték ellenére az egymást követő török kormányok folyamatosan tagadják a genocídiumot 1915-től kezdve egészen napjainkig.
A döbbenetes történelmi tények hatása alatt Jereván városrészeiben és vonzáskörzetében lévő településeken folytattuk a kutatómunkát.
Elhaladtunk az állatkert mellett, ahol egykor egy koncentrációs tábor volt. Kísérőnk, Vuhrer alezredes mesélte el, hogy a kiáradt Hrazdan folyó a tábort 1946-ban elsodorta, a hullámsír magyar hadifoglyokat is elnyelt. Korábban, 1936 körül a szovjetellenességgel megvádolt örmény intelligencia képviselőit is az NKVD könyörtelen hóhérai itt végezték ki. Saját maguknak ásták meg a sírt. Ezen a helyen azért nincs emlékjel, mert a távolabb lévő központi emlékparkba áttemették az áldozatokat, köztük német, magyar és más nemzetiségű hadifoglyokat is. Értésünkre adta azt is, hogy az általa vezetett német szövetség tagjai a német nagykövetséggel és a helyhatóság képviselőivel minden év november harmadik hetének végén közösen tartanak koszorúzással egybekötött kegyeleti megemlékezést.
***
Az örmény-magyar kapcsolat ápolása jegyében Jerevánban két nagy, két kisebb német- és egy volt román hadifogoly-temető felkeresése szerepelt tervünkben. Vuhrer alezredes és a helyhatóság emberei, történészei úgy magyarázták, hogy ezekben a rabtemetőkben főleg német hadifogolykatonák nyugszanak és szerintük a hadifogolytáborokban a románokon kívül más nemzetiségű, így magyar rabokról egyáltalán nincs tudomásuk. Erre rácáfol a budapesti Jobbágy Kálmán volt magyar hadifogoly túlélő írásos beszámolója, akit 1945.május 9-én az oroszok foglyul ejtettek, a Sopronkőhida melletti gyűjtőtáborba kísértek és pár hónap múlva előállított „a bedrótozott ablakú marhavagonokba” terelték társait és a táborból „megkezdődött a kiszállítás”. Mint írja: „Rám is sor került. Végül is Örményországban, Jerevánban, az örökös hóval fedett, ötezer méter magas Ararát „szomszédságában” kötöttünk ki, ahonnan csak 1947 októberében érkeztem vissza édesanyámhoz és testvéremhez Kecskemétre.”235
Örményország területén egyaránt számos emlékhely található, ahol alkalmunk nyílt az itteni tömegsírokban nyugvó hős elődjeink emléke előtt tisztelegni.
Kísérőnk információi alapján a rendszerváltás után először Áchván Tatevoszján kezdeményezte az örményországi hadifogoly-sírhelyek rendbehozatalát. Ezzel kapcsolatosan levélben kértek és kaptak anyagi segítséget a németországi kormánytól, miközben a moszkvai archívumokban is a GULÁG-GUPVI táborrendszer örményországi hálózatának felkutatásával foglalkozott. E tárgykörből tanulmányok sorát jelentette meg.
A programba bevonta a fiát, Gagyik Tadevoszyant, aki a Hetazodum Alapítvány egyik ügyvezetője lett, magára vállalta a sírok méltó megóvását, gondozását, a halottak névsorának összeállítását, a temetkezési helyek felkutatását. A jótékonysági szervezet szorosan együttműködik a jereváni német nagykövetséggel, eddig több mint 20 emlékművet állítottak, ugyanennyi sírkertet újítottak fel. A program megvalósításába a jereváni német szövetség aktivistái is bekapcsolódtak. Nyíltan hirdetik, hogy az örmény nép sorsközösséget vállal a magyar, német és más népek áldozataival, hiszen „elzárásukért a kommunista rendszer a felelős”.
***
Az egykori Örmény SZSZK Armijanszki 115. számú főlágert és a több mint 10 táborrészlegét, az 1474. sz. központi rabkórházát 1945–1949 között hozták létre. Az öt év alatt a munkatáborokban mintegy 20 ezer hadifogoly fordult meg, akikkel 525 millió rubelben kifejezett befektetésnek is értékelhető munkát végeztettek, ezzel nagyban hozzájárultak az örmény népgazdaság további fejlesztéséhez. Az NKVD által is nyilvántartott értéktár listáján a következő objektumok épültek Jerevánban: a Kanakeri Alumíniumgyár, a Dinamo sportstadion, a Győzem híd, lakónegyedek, közintézmények. A főváros környékén üzembe helyezték a Szevani földalatti alagúttal ellátott vízierőművet, amely a maga nemében unikális mérnöki létesítmény. Spitakban cukorgyárat, Vanadzorban azot vegyipari üzemet, Ararát település környékén mész- és cementgyárat, Artykban tufabányát létesítettek. A meredek, kopár sziklavölgyekben több kilométer hosszúságban közutat, támfalakat építettek, az utóbbiak ma is szilárdan állnak, védik a közlekedést. Például a nevezetes Ahtanak parkba vezető és a Kanaker településig futó nevezetes „Planigluh” műutat is a hadifoglyok építették. A helyi lakosság barátként viszonyult a munkatáborok lakóihoz, jó kapcsolat alakult ki a hadifogoly férfiak és az özvegy örmény nők között is, akik a rabok ellen agitáló szovjet propagandát figyelmen kívül hagyták. Amijük volt, azt megosztották a német, magyar és román hadifoglyokkal, akik cserében fontos háztartási eszközöket készítettek részükre.
A Hetazodum Alapítvány eddigi levéltári felmérése szerint 1605 hadifogoly (zömében németek), köztük 332 magyar pusztult el különböző járványos betegségekben, az éhség okozta végkimerülésben, ők az eddig feltárt és felújított rabtemetőben nyugszanak.
Sokan az éhezés okozta végelgyengülésben haltak meg. Bár az étkezési norma, illetve a központilag megállapított fejadag Örményországban is előírta, hogy a hadifoglyoknak naponta:
600 gramm komisz kenyér,
90 gramm kása,
30 gramm hús,
100 gramm hal,
15 gramm szalonna,
15 gramm növényzsír,
17 gramm cukor,
600 gramm burgonya
és más élelmiszer jár.
A foglyoknak járó porciót a lágerparancsnokság keményen megdézsmálta, vagyis a feketepiacra került, mivel országos szinten gyenge volt az élelmiszerellátás. A fehérjedús élelmiszerhiány okozta a rabok legyengülését, pusztulását. Például az átlag 70 kilós férfiból 30 kilós disztófiás lett, aki a tápanyaghiány okozta szövetsorvadásban szenvedve pusztult el. Volt olyan időszak, hogy csak liszttel etették a foglyokat, tudtuk meg az örmény Naira Ajvazjan és Valerij Gasparjan beszámolóiból,236 akik portrét készítettek a német foglyok legismertebb személyiségéről, Konrad Zacharias Lorenz (Bécs, 1903.11.07. – Bécs, 1989.02.27.) lágerorvosról, a korábbi katonai pszichiáterről, neurológusról, aki a szabadulása után zoológusként, ornitológusként fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjban részesült 1973-ban két társával (Karlvon Frisch, Nicolaas Tinbergen) egyetemben. Úgy maradhatott életben, hogy skorpiót, pókot és különböző csúszómászókat, madarakat is megette. Lágerorvosként arra is volt ideje, hogy az úgynevezett „klasszikus összehasonlító magatartás” úttörőjeként kísérleteket, tudományos feljegyzéseket is végezzen a lágerben.
Csak négy évvel a szovjet fogságba kerülését követően, 1948-ban engedték szabadon, ekkor térhetett vissza az ausztriai Altengbergbe, hogy folytassa hírnévvel övezett kutatásait.
***
Jereván külterületén, illetve közel száz kilométeres körzetében felkerestük a hírhedt 115. sz. főláger több mint tíz lágeregységének egykori telephelyeit és a rabtemetőit (Abovján Elár, Varszer/Szevan tó, Arapkir/Kanaker GESZ stb.).
1.) Abovian/Abovjan (Elar), a 115/5. sz. lágerrészleg
Koordinátai: 40.265510, 44.616866.
Bérelt busszal jutottunk el az egykori faluból, 1963-tól várossá fejlesztett Abovján–Elár településre, Kotajk tartomány központjába, becsült népessége 35 ezren felül van. A város szélén a lerobbant autótelep mellett találtuk meg a több mint 70 évvel ezelőtt kialakított 115. tábor 5. sz. lágerrészlegét.
Abovianban a 2400 négyzetméter nagyságú és egy méter magas kőkerítéssel körülvett sírkertet 1999-ben németországi támogatással a Hetazodum Alapítvány újította fel. A 3,5 méteres központi emlékkereszt „árnyékában” 97 fő van eltemetve. A méterenként sorjázó sírhantokat elegyengették, a gondozott fűtakaró alatt 10 magyar honvéd, 87 német katona alussza örök álmát. A mezei virágokból összeállított csokrot nemzeti szalaggal ellátva helyeztük el a német, örmény feliratú márványtábla tövében. Béke poraikra!
Ima kíséretében a magyar áldozatok listáját is felolvastuk:
Duzs Gergely Gergely (1891-1945.02.04.)
Dobai Károly András (Vágás (Ro.),1910-1946.02.22.)
Korcsinszki Tibor Gyula (1888-1945.12.18.) százados
Kovács János György (1903-1946.01.06.)
Kovács Vince József (Hegyhátsál, 1915-1945.03.10.) szakaszvezető,
Majtenyi Károly Károly (1919-1946.01.31.),
Magyar(i) József József (Budapest,1908-1946.01.31.) hadnagy
Trencsik Károly Károly (1904-?)
Csikos Imre Imre (Karcag, 1900-1946.01.04.)
Sári István István (1908(1894) -1945.06.30.)
*
2.) Varser (Sevan, Szevan), a 115/3. sz. lágerrészleg
Koordinátai: 40.553046, 44.925275.
Először a Jerevántól 65 km-re lévő, az ország legnagyobb, a 1900 m tengerszint feletti fekvő tavát, a Szevan-tót kerestük fel, amely a Balatontól 30%-kal nagyobb. Luxus és mélyszegénység él egymás mellett az épülő-szépülő turistaparadicsomban, ahol az örmény nép évezredes történelmi emlékhelyeit, a legutóbbi földrengésnek is ellenált középkori templomokat, korábban létező kolostorokat is megcsodálhattuk. A Zangu (Razdan) az egyetlen folyó, amely a Szeván-tóból folyik ki, számos hegyi patak táplálja a természetes víztározót.
A csoport néhány vállalkozó kedvű tagja megmártózott hidegnek mondható vizében.
A partmenti lakóházak, középületek egy része az ötvenes évekre emlékeztetnek, amelyek többségét az NKVD GUPVI rendszeréhez tartozó 115. sz. főtábor 3. sz. lágeregységének magyar, német hadifoglyai építettek fel. Sokan a kőfejtőkben dolgoztak vagy utat építettek, aki kidőlt és holtan rogyott össze, azt a láger sírkertjében eltemették.
A 115/3. sz. lágerrészleg Szevan város közelében, Varser település végén, kőkerítéssel körbevett temetőjét ugyancsak németországi támogatással a Hetazodum Alapítvány újította fel 1998-ban. A 2700 m2 parcella jobb és bal oldalán négy csoportban kisméretű fémkereszteket, közepén pedig egy 5,5 méter magasságú fémkeresztet helyeztek el.
Az eredeti sírkertből megmaradt több, számozott, kisméretű sírkő is. Az eddig ismert adatok szerint 200-217 sírhantot találtak és hoztak rendbe.
Az itt elhunytak is az 1842-ben alapított, jelenleg közel 20 ezer lakosú Szevan város ipargyáraiban dolgoztak, lakóházakat építettek. A hadifoglyok saját maguknak is felépítettek egy szálláshelyet, ahol most városi kórház van. Az embertelen körülmények, éhhalál és járványos betegség következtében 1945–1948 között körülbelül 154 német, osztrák és 63 magyar hadifogoly hunyt el és lett ez a sziklás föld a végső nyughelyük, ahol megemlékezést tartottunk.
A magyar áldozatok névsorát alább közöljük:
Arbogós Mátyás György (1911-1945.09.24.)
Árvavölgyi András Mátyás (Budapest, 1913-1945.12.02.) csendőr szakaszvezető
Bokonics József István (1921-1945.05.22.)
Bula István János (Perkáta, 1903-1945.06.22.)
Béres János Károly (Hódmezővásárhely, 1914-1945.07.08.)
Benő József Mihály (1898-1945.07.10.)
Bunyevac István Ferenc (1906-1945.07.23.)
Bazsó Vendel János (Zalakaros, 1895-1945.09.16.) törzsőrmester
Bónis Dezső Mihály (1904-1945.10.23.)
Vizsnyicai Lajos István (Békés/Pestszenterzsébet, 1908-1945. 08.04.)
Varga József Pál (Bárdudvarnok, 1923-1945.09.13.) tizedes
Gulyás István János (Szabadi/Sárszentmiklós,1901-1945.05.24.) őrvezető
Gansz Pál Pál (1903-1945.11.10.)
Galosi György György (1912-1946.03.04.) őrmester
Deák Lajos Márton (1902-1945.09.08.) altiszt
Dávid Sándor Ferenc (Spring, 1909-1945.09.27.)
Dávid László László (Kecskemét, 1923-1946.01.04.)
Danleli Pál Gerhard (1910-?)
Illés János János (Hódmezővásárhely, 1906-1945.10.21.)
Ivacsei János István (1923-1946.01.10.)
Knapp Ferenc (1903-1945.05.14.)
Kiss János János (Fehérvárcsurgó, 1898-1945.06.30.)
Keszeg Sándor István (Vasad/Nagydobos, 1899-1945.07.02.) törzsőrmester
Kaufman József József (Mecsekpölöske, 1919/1917-1945.07.02.)
Kósa József György (Somogyapáti, 1910-1945.07.21.)
Kovács Béla József (Patvarc/Balassagyarmat,1900-1945.08.11.) őrvezető
Keresztély(ny) Márton Dénes (Székelyudvarhely, 1910-1945.11.10.)
Keresztesi Zsigmond Ádám (Nagydobos,1905-1945.11.24.)
Krepsz József, József (1909-1945.11.23.)
Kádár Gáspár Lajos (Nyujtód, 1901-1948.11.09.) őrvezető
Lacza János József (Sárbogárd, 1910 (1900) -1945.06.22.),
Lendér András András (1902-1945.07.11.)
Laitner István István (1921-1945.09.01.)
Lutz János Ádám (1922-1945.09.24.) tizedes
Mate János Imre (1908-1945.06.30.)
Mellman Antal Antal (1909-1945.08.04.)
Mackó Ignác Ignác (Váchartyán,1921-1945.10.04.)
Meggyes József Menyhért (1919-1946.04.28.) csendőr szakaszvezető
Noll Márton Bálint (Szebény, 1924-1945.07.02.)
Nagy Gusztáv Dániel (Mátészalka/Csengerpuszta, 1909- 1945.07.21.)
Nikovits Rudolf Rudolf (Bakonyoszlop, 1925-1945.10.23.)
Papp János Rudolf (Bakonyszentiván, 1905-1945.06.30.)
Parti Imre Imre (1908-1945.12.19.)
Pálinkás Ferenc István (Vértes, 1907-1945.06.30.)
Rippert Henrik Ádám (Adolf) (Szentendre, 1922-1945.10. 10.)
Szuross János János (1900-?)
Székely Sándor András (Igrici, 1901-1945.08.25.)
Szlobodnyik András István (Nógrád, 1898-1945.12.05.)
Szentirmai József József (1918-1946.01.17.)
Szelesi Pál Pál (Nyíregyháza, 1922-1946.05.09.) zászlós
Fejős János János (Kalocsa, 1908-1945.09.21.)
Fodor Mihály Miklós (Ipolyszalka,1912-1945.10.17.)
Floka János Mária (1901-1945.11.12.)
Hess János János (1906-1945.04.29.)
Horvát István László/Lajos (Párkány, 1902-1945.07.11.) szakaszvezető
Hurguly Dávid Demeter (Gyula, 1897-1945.08.27.) szakaszvezető
Hirs Antal György (1914-?)
Csosz Lajos Pál (1912-?)
Csondor Vendel Vendel (1907-?)
Csicsai György György (Budapest, 1921-1945.11.17.)
Sass Vendel Vendel (Tápiógyörgye, 1914-1945.06.14.) szakaszvezető
Strasszer János József (Kisökrös, 1916-1945.10.31.)
Ördög Mihály Antal (Battonya, 1908/3-1945.06.04.) tizedes
A neveket, az elhalálozási évszámokat megdöbbenve vesszük tudomásul, mert a magyarok körében is főleg 1945-ben aratott a halál, a 63 elhunytból 49-en az említett esztendőben éhségtől, betegségtől legyengülve haltak meg. Varga László csoporttársunk közlése szerint földije, Szőrös János 1900-ban született Jászberényben, meghalt itt, a Szevan-tó partján a 115/3. sz. láger temetőjében 1945.06.29-én vérhasban. Az általa felkutatott archív felvételt is bemutatta.
A szerencsésen hazatért magyar rabok közül sokan az életben maradásukat a segítőkész örményeknek is köszönhetik. Mások mellett az Ung-vidéki Bisztray János (Sislóc, 1910) is hálával gondolt az itteni emberekre, akinek az emlékeit unokája, Bisztray Éva jegyezte le. Írásából tudjuk, hogy nagyapja is a Szevan-tó melletti hadifogolytábor lakója volt. „A táborban, ahol voltak gyakran főztek csalánlevest és a szemétre kidobott krumplihéjat rakták bele. A krumplihéjtól sárgaságot kapott. Lefogyott 45 kilós testsúlyra. Többször volt kórházban. Egyszer eltörött négy oldalbordája, mert a munka közben a gyengeségtől ráesett a vasúti sínekre.
Egy testvárpár, akik már régebben ott voltak hadifogságban, a hátukra véve, felváltva hordták őt a kórházba kötésre. Ha jól emlékszem, császlóciak voltak. A konyhán dolgoztak és később, mint földit, magukhoz kérették konyhai kisegítőnek. Itt jó dolga volt, mesélte.
A lábain, lenn a fagytól a bőr barnára színesedett. Gyakran nézegettem ezeket a fagyott foltokat, mint gyerek mindenre kíváncsi voltam, és Ő szívesen mesélt, de emlékszem az arca nagyon elszomorított amikor ránéztem: ilyenkor mintha beesett volna, a homloka tele lett ráncokkal, a szeme a visszatartott könnyektől meg-megcsillant.
A Szevan-tó mellett is volt. Az ottani emberek gyakran vittek enni a foglyoknak, szinte testvérként bántak velük, mondta és arca ilyenkor kissé mosolygóssá vált. Hazahozott a lágerből egy csajkát emlék- 310 nek, sokáig őrizgette. Aztán hová lett, nem tudom. Bizonyára megette a rozsda.
Öt-hat évesen kezdtem el tőle tanulni a lágerből hozott orosz szavakat, mint például „szanitárka”.
Nagymamám, amíg Nagyapa lágerben volt, nem könnyű időket élt át Édesanyámmal. Szerencsére volt egy tehenük, amivel szántani lehetett. A fő megélhetés a háztájiban termelt eledel, ami nagyon kevéske volt. A térdig érő búzát a szovjetek kiszántották, hiába ment a Nagymama sírva az akkori Fehér Házba (a hivatalt így emlegette), a tizenöt hektár családi gazdálkodásból alig maradt valami, az állam elvette, mint mindenkitől.
Cipőt, ruhafélét csak úgy tudott venni, ha eladta a vajat az asztalról. Gyalogosan, kosárba rakva vitte fel a városba az eladnivalót tőlünk olyan kilenc kilométernyire, Ungvárra. Vagy Nagyapám régi viharvert kalapjából csináltatott a suszterrel nyárra szandálokat maguknak, hogy ne legyenek mezítláb. Télen Nagymama az itthon maradt férfibakancsokban telelt ki.
Na meg egymás között is bartercsere folyt. Ki mit feleslegesnek látott elcserélte élelemre, erre-arra. Nagymama mindig sütött krumpliskenyeret. Édesanyám mesélte, egy barátnője, akinek az édesapja szintén fogoly volt valahol, egyszer kis tükröt és fésűt hozott el neki, hogy egy darab kenyérre cserélje.
Napszámba is járt a Nagymama, aratni, kukoricát törni, kapálni, ahol adódott munka.
Szívós, szikár ember volt Nagyapa. Nem emlékszem, hogy betegeskedett volna. 1948 óta dolgozott a kolhozban, mindig tett-vett, csendben, imádkozva, haláláig, 86 éves koráig.
Ennyi maradt meg az évek folyamán az emlékeimben.
Örülök, hogy ezzel a lehetőséggel emléket tudok állítani Neki, akinek, amikor befejezte esténként a lágerről szóló elbeszéléseit, magasba lendült száraz, erektől duzzadó, mélyen napszítta keze, azzal fejezve be mondókáit, hogy intően felém lendítette és azt mondta: Soha ne kelljen senkinek átélni ezeket a szörnyűségeket – azt kívánom”.237
Budapestről, a XVIII. kerületből hurcolták el Tóth János honvédet is, aki szintén a szevani táborban sajátította el a túlélés művészetét, aki nemrég, 85 éves korában hunyt el.
A Szevan-tónál még most is működik az a vízierőmű, ahol egykor Bisztray Jánost, Tóth Jánost és még sok száz fogolytársát az objektum felépítésére kényszerítették, de a vasút és a közút is az ő emléküket idézi fel, a temető is, ahol porladnak lágertársak csontjai. A németországi hadisírgondozók ezt a sírkertet nemrég felújították, a hatalmas gránit kereszt tövében halottjainkról kegyeletteljesen megemlékeztünk.
*
*
Ritter György
„Elhurcolva” Kényszermunka, deportálás és ezek formái a középnyugat-magyarországi régióban, 1944/1945
Könyvismertetés
Hazánk szovjet megszállásának drámai körülményeit, a szovjet hadsereg civil lakosság elleni erőszakosságát, a deportálásokat, a hadifogságot és a kényszermunkatáborok világát manapság egyre élénkebb párbeszéd kíséri. A 2015-ben meghirdetett Gulag (Gupvi) emlékév nyomán indult meg új kutatások sorozata, az utolsó tanúkkal való interjúk rögzítése. Emellett az emlékezetpolitikai is frissült: emléktábla-avatók, kiállítások és más megemlékezések is hozzájárultak ahhoz, hogy a történelem e tragédiája szélesebb figyelmet kapjon.
A mélyebb összefüggések és következmények megértését szolgálja a Muskovics Andrea Anna és Ritter György szerkesztésében megjelent tanulmánykötet, amely nyolc szerző munkáját, valamint további 24 forrásközlést tartalmaz. A könyv tematikájában a 2017. május 26-án a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont (ma HUN-REN) és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által, „Elhurcolva” – Kényszermunka, deportálás és ezek formái a középnyugat-magyarországi régióban, 1944/1945. címmel rendezett konferencia előadásainak tanulmányverziói.
A szakértők arra vállalkoztak, hogy az ország középső régiójában végzett kutatások alapján tapasztalattörténeti, alulnézeti szempontból árnyalják a Szovjetunió felé indított deportálásokat. A kötet kapcsán figyelmük az elbeszélt történelemre (oral history) irányult. Általános megfigyelés, hogy elsősorban a szenvedések és katasztrófák vésődnek bele legmélyebben az emlékezetbe, ezért a deportálások tapasztalatai az emlékezettörténet fontos aspektusát adják.
A tanulmánykötet egyik fontos érdeme, hogy az elhurcolások elszenvedői nem váltak arctalan tömeggé. A szerzők teret engednek a személyes hangvételű visszaemlékezéseknek, interjúknak, emellett elkülönítve mutatják be az elhurcolások körülményeinek és a deportáltak státuszának sokféleségét.
A könyv szerkezete a bevezető, átfogó jellegű tanulmányoktól vezeti az olvasót az egyre szűkebb területek, a mikrotörténetek világa felé.
Az első munkában Stark Tamás elemzi a Szovjetunióba elhurcoltak létszámával kapcsolatos becsléseket. Az elhurcolások különféle típusait Bognár Zalán különíti el dolgozatában. A differenciálás a középnyugat-magyarországi régióban azért is lényeges, mert Budapest ostroma miatt a vizsgált időintervallumban a deportálások és a fogolystátuszok különböző formái (hadifogolylétszám-kiegészítés, németként való internálás) érintették nagy számban a civil lakosságot.
Tamáska Máté a „Proletarizálás és gyarmatosítás – Fogódzók az elhurcolások társadalomtörténeti olvasatához” című munkájában a szovjet háborús logikát és annak hatásait vizsgálja. A kényszermunka célja nem pusztán a fizikai szenvedéssel előidézett megtörés, hanem az, hogy az egyének a láger élettapasztalataival kerüljenek vissza a társadalomba.
Ez egy furcsa kifejezés volt, amit mondtam, de ténylegesen úgy teltek a napjaim, hogy nem mondhatom azt, hogy borzalmakon mentem keresztül. De tudom, hogy a kint lévőknek 90%-a csak a legrosszabb emlékekkel jött haza és csak a legrosszabbakat mondja. Én sem mondom, hogy jó volt, dehogy volt jó, hát nem voltam otthon, de sok szerencsével, emberséggel is találkoztam. Annak ellenére, hogy el kell mondanom, hogy éheztem sokat, meg nélkülöztem sokat, borzalmas volt távol lenni a hazától, szülők nélkül, de a fiatalságom és az ottani hasonló korú lányoknak és fiúknak az összetartása valahogy a nehézségeken átsegített. [JENŐ visszaemlékezése]
Hasonlóképpen Zombory Máté Az elűzetések emlékezettörténete című írásában a tapasztalatok tovább élésével és azok változásával foglalkozik a német identitáskérdés kapcsán. Mindkét munka alátámasztja, hogy a láger tapasztalata, majd az események tabusítása egyaránt megrázó társadalmi változásokat okozott.
Ha elfogadjuk, hogy a kulturális, valamint a strukturális erőszak is képes olyan károkat előidézni, mint az erőszak látható formái, sőt ezek a metódusok egymást erősítve mindig egy önmagukba visszatérő folyamatot alkotnak, akkor a deportálások történetében sem ragadhatunk le kizárólag a táborok bemutatásánál.
A visszaemlékezésekben különbségek lehetnek abban, hogy egyes szemtanúk miként konstruálják meg a múltat és milyen pozíciót tulajdonítanak magukénak az átélt eseményekben. Sántha István tanulmányában antropológiai módszerrel vizsgálja, hogy a kényszermunkatáborok tapasztalatai hogyan élnek tovább az emlékezetben, illetve az ott szerzett készségek, képességek hasznosításának milyen határai voltak.
Ritter György munkája a narratívák közötti eltérésekre világít rá a Dunakanyarban, valamint a Gerecse–Vértes térségében készített interjúk összehasonlításával. A kibeszéletlen emlékek olyan meghökkentő formákban jelennek meg az elbeszélésekben, mint a félelem „eltűnése”, kompenzálása, vagy hogy az alanyok még évtizedek múltán is az ideológiai hit fényében határozzák meg saját magukat.
Márkus Beáta tanulmánya a helyi források több szempontú használhatóságát mutatja be. Különböző élettörténetek összehasonlításával lehetővé válik annak elemzése, hogy a deportálandók összeszedésében milyen körülmények játszottak szerepet (például a német származás eltérő értelmezése), valamint rávilágítanak a magyar hatóságok felelősségére.
Muskovics Andrea Anna tárnoki lokális források segítségével ismerteti az elhurcolás körülményeit, amikről a hivatalos, közigazgatási iratok rendszerint hallgatnak. Bizonyos – főleg morális – kérdésekre viszont nem lehet egyértelmű választ adni, és a szenvedés nyomasztó képei a túlélők számára magyarázat nélkül maradtak. Miért kellett átélniük a szenvedéseiket? Ki ezért a felelős? A külső szemlélőben felmerülhet az is, hogy miért hitték el az elhurcoltak, hogy csak összeírásra vagy kisebb munkákra viszik őket? „Hittünk, mert jó keresztények voltunk” – ahogy az egyik elhurcolt visszaemlékezett arra, hogy kétely nélkül mentek a megadott gyülekezőhelyre. Ez a mondat jó példa arra, hogy az emlékező elbeszélését olyan összefüggések jellemezhetik, amelyekkel megpróbálja az átélt megaláztatásokat a jelentések egy magasabb szintű rendszerébe értelmezni. Az áldozat szemszögéből az erőszak materiális szinten sokszor értelmetlen, ezért a traumatikus események hitből fakadó, vallási magyarázatot kaphatnak.
Tisztelettel jelentem, hogy Tabajd községből 1945. január hó 9-én az orosz megszállás ideje alatt az elöljáróság az orosz parancsnokság parancsára 48 azaz negyvennyolc embert öt napi élelemmel Tabadjdról Ercsibe útba indított az orosz katonák felügyelete alatt. Azóta nyomuk veszett. Pár nappal ez előtt jött haza közülük pár ember, akik mondják, hogy mire Ercsibe értek, ott nem dolgoztattak velük, hanem becsukták őket, levágták a hajukat és különböző fogolytáborokba kísérték őket: Temesvár, Szeged. Állítólag már holtak is meg közülük betegségbe. [Részlet az 1945. január 9-én Tabajdról Ercsibe indított munkások tárgyában” tett jelentésből.]
Az „Elhurcolva” tanulmányai nemcsak az eseményeket, de az események megélésének a magyarázatával is szolgálnak. A munkák nemcsak levéltári forrásokat, de antropológiai következtéseket is használnak. A szerzők nemcsak eddig kevéssé ismert földrajzi területen vizsgálták a szovjet deportálásokat, hanem ritkán használt tudományos módszertannal is használtak szövegeik megírásakor. Ebből a szempontból egyedülálló munka a kötet.
„Elhurcolva” – Kényszermunka, deportálás és ezek formái a középnyugat-magyarországi régióban, 1944/1945. Szerkesztette Muskovics Andrea Anna és Ritter György (Napkút Kiadó, Budapest, 2021)
*
*
Stark Tamás
2025. január 29.
Tisztelt Suhai Úr! Köszönöm érdeklődését dokumentumkötetem iránt és köszönöm, hogy elküldte a Napút 2017-ben megjelent Gulág-számát. Sajnos nagyon elfoglalt vagyok ezekben a hetekben és összefoglalót nem tudok írni a kötetről. A könyv lényegét összefoglalják az alábbi sorok:
A második világháború során, különösen annak utolsó hónapjaiban Magyarország háború alatti területéről mintegy hatszázezren kerültek szovjet fogságba. A foglyok közel harmada civilként lett „hadifogoly”. Az elhurcoltak hozzátartozói és az érintett települések elöljárói annak reményében tájékoztatták a kormányszerveket az elhurcolásokról, hogy a magyar kormány közben tud járni az elvittek kiszabadítása érdekében. A személyes hangvételű levelek és tudósítások alapján a civil lakosság részleges elhurcolásának folyamata meglehetősen pontosan nyomon követhető. A Külügyminisztérium Hadifogoly Osztályán összegyűjtött levelek az elhurcolás miatt bekövetkező családi tragédiákról, megtört életpályákról, titokzatos letartóztatásokról, valamint az üldöztetést túlélő zsidók újabb megpróbáltatásairól is tudósítanak. Ebből a hatalmas, 347 doboznyi forrásanyagból ad közre válogatást ez a kötet. Stark Tamás a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója. Kutatási területe a Közép-Kelet-Európában 1938 és 1955 között lezajlott kényszerű népességmozgás története. A szovjet fogságba került magyarok sorsának feltárásával az 1980-as évek közepe óta foglalkozik. Számos egykori foglyot személyesen is alkalma volt megismerni, és sokukkal készített interjút az elmúlt évtizedek során.
Üdvözlettel,
Stark Tamás
*
„…Akkor aszt mondták kicsi robot”. A magyar polgári lakosság elhurcolása a Szovjetunióba korabeli dokumentumok tükrében
Részletek a könyv bevezető fejezetéből
„Magyarok! Közöljétek mindenkivel, a magyar kormánnyal is, hogy 12 000 magyar katonát és tisztet visznek ki Oroszországba. Utánunk még több százezer magyar hadifoglyot indítanak így útba, hogy soha se térhessenek vissza fiaitok, férjetek és testvéreitek. Önként adtuk meg magunkat, mert nem akartunk Németországért harcolni, és most az ígért hazatérésünk helyett Oroszországba hurcoljanak, mint »hadifoglyokat« […] Ezt a hírt adjátok tovább mindenkinek, és ne nyugodjatok bele érettünk és saját magatokért! Rab magyar katonák lezárt vasúti kocsikban visznek” – üzente egy ismeretlen fogoly egy cédulán, melyet valahol Pusztakettős és Kunmadaras község között dobott ki a Románia felé menő szerelvényből (169/b dokumentum). De nem csak katonákat vittek szovjetunióbeli kényszermunkára.
„E vidéken már több ezer embert összeírtak és elszállítottak Oroszországba, hogy ott – amint nekem az értük való közbenjárás alkalmával a katonai hatóságok kijelentették – az ellenséges csapatoktól okozott károk helyrehozatalában dolgozzanak. […] Nagykároly város és Erdőd körül kb. 25-30 vagy egészen, vagy nagyobbrészt katolikus község van. E falvakból és magából Nagykároly városából mindkét nemű híveink közül 17 és 45 évek közöttieket írtak össze, és vagy elhurcolták már, vagy elhurcolás előtt állanak” – írta Scheffler János szatmári püspök Angelo Rotta budapesti apostoli nunciusnak 1945. január 25-én a Partiumban, Szatmár megyében folyó eseményekről (9. dokumentum).„Az orosz katonai hatóságok vármegyénk egész területén összeszedik és elszállítják a lakosság számottevő részét” – írták Szabolcs vármegye Nemzeti Bizottságának tagjai az Ideiglenes Nemzeti Kormány vezetőjének, Dálnoki Miklós Bélának (18. dokumentum). „Az orosz hadsereg diadalmas előnyomulása folytán Zemplén, Ung, Bereg stb. vármegyék magyarlakta községei is az orosz katonai hatóságok, az általuk elismert kommunista párt közigazgatása alá kerültek. E vármegyék területén, alig 2-3 nap múlva, a magyar községekben is megperdült a dob, amely az összes 18–55 év közötti férfiakat és nőket, a romba dőlt vasúti állomások, utak és hidak fölépítésére, közmunkára hívta be. Ismételt 2-3 nap múlva a magyar falvak által munkába állított férfiakat katonai kordon vette körül, s azok kivételével, akik szlovákul vagy ruszinul tudtak, úgyszólván ruha és élelem nélkül elindították a szolyvai és perecsenyi gyűjtőtábor felé. Kevés idő múltával a még megmaradt férfilakosságot, az ugyancsak 18–55 közöttieket, azzal, hogy katonai okokból jelentkezniök kell, újra összegyűjtötték, s minden külön kihallgatás nélkül ugyancsak elindították a különféle gyűjtőtáborok felé” – adta hírül a miniszterelnöknek Virágh Béla esperes (45. dokumentum). Dálnoki Miklós Bélához fordultak Beregdaróc elöljárói is, akik 1945. február 5-i levelükben a községükből „és általában a tiszántúli területről elvitt több tízezer 18–50 év közötti férfiak hazabocsátása ügyében” kértek segítséget (27. dokumentum)
„Fiamat […] a Vörös Hadsereg egyik alakulata Érd községből, ahol édesanyjával együtt lakik, 1945. január 8-án elszállította. Fiam azóta nem tért vissza, és hír szerint jelenleg a szegedi Csillag börtönben tartják fogva. Az elszállítás előzményeként kidobolták, hogy a községben lakó összes férfiak – 16 évestől 60 évesig – jelentkezzenek a községházán. A jelentkezettek közül kiválogatták a 18 és 45 év közötti életkorúakat, összesen 3500 embert, köztük fiamat is, és ezeket átadták az illetékes orosz katonai parancsnokságnak” – írta egy apa 1945. április 29-én a Fegyverszüneti Ellenőrző Bizottságnak (92. dokumentum).
„[…] otvesznek el a nyomorba szénbányába dolgon nagyon erős munkát végeznek mind legyengülve betegek egy pár beteg hazajöt közülök azok mondják már nem soká bírják mind le vanak már gyengülve rongyolva és most a hideg tél tönkre teszi őket ha tudnám hogy nem jön haza a lányom azonal öngyilkos lenék de bízok a jó Istenbe és a Külügy Miniszter Urba” – fakadt ki egy bodrogkisfaludi édesanya Gyöngyösi János külügyminiszternek írott levelében (156. dokumentum).
„Mai magyar társadalmunk egyik legégetőbb és legfájóbb kérdése a fogoly-ügy. Érdekelve van ebben annak minden rendű rétege és minden rangú tagja” – írta Teleki Géza vallás- és közoktatásügyi miniszter 1945 nyarán Dálnoki Miklós Béla miniszterelnöknek.1 A magyar kormányzatot és a magyar társadalmat a szovjet fogságba kerültek sorsa aggasztotta, mivel az amerikai és angol fogságban lévők repatriálása már folyamatban volt. Figyelemre méltó, hogy a tragikus sorsú miniszterelnök, néhai Teleki Pál fia nem hadifogolyügyről, hanem „fogoly-ügyről” írt, finoman érzékeltetve ezzel, hogy a Szovjetunióba szállított és szállítandó magyarok számottevő része nem katona, hanem civil volt. Erről a mindenki által ismert tényről a korabeli sajtó nem írhatott nyíltan; hivatalosan csak „hadifogolykérdés” létezett. Magyar Hadifogoly Híradó2 volt a neve a kommunista párt által rendszeresen megjelentetett tájékoztató füzetnek, „hadifogoly”-irodákat állítottak fel a fontosabb politikai pártok, és ez a szó szerepelt az elhurcoltak szabadon bocsátásáért és visszaszállításáért fellépő szervezetek nevében: Hadifoglyok és Hozzátartozók Szövetsége, Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége. A magyar történetírás hosszú ideig nem foglalkozott behatóan a hadifoglyok sorsával. Ha a téma mégis előkerült, akkor kizárólag olyan formában, hogy a Szovjetunió mindent megtett a magyar „hadifoglyok” antifasiszta nevelése, majd mielőbbi hazaszállítása érdekében. Civilek tömeges elhurcolásáról és a lágerekben végzett munkáról nem volt szabad írni. Az elhurcolásokra való közvetett utalás is rendszerint megtorlást vont maga után.3 A szigorú tiltás csak a nyolcvanas évek második felében kezdett oldódni.4
Amikor a kommunista rendszer összeomlott, a szovjetunióbeli kényszermunka túlélői közül még sokan éltek. Ők korábban némaságra voltak ítélve, mert a Szovjetunióból való visszatérésük után azzal fenyegették meg őket, hogy ha elmondják, amit kint tapasztaltak, akkor visszaviszik őket a lágervilágba.5 Sokan még legközelebbi hozzátartozóiknak, feleségüknek, gyerekeiknek sem mertek beszélni sorsukról. 1989 után azonban sok egykori fogoly írta meg történetét, és a visszaemlékezések egy része könyv alakban is megjelent. Mindegyik mű különleges ajándékot jelent az országnak és az utókornak, mert a magyar múlt történetének egy korábban ismeretlen, felejtésre ítélt fejezetét tárják fel. A visszaemlékezők a táborok és a munkakörülmények bemutatásán túlmenően azt is elmondják, leírják, hogy az elszántság, kitartás, emberi szolidaritás és az Istenben való hit hogyan tette elviselhetővé a kinti életet. Ezek a művek így nemcsak a múltnak szólnak – a foglyoknak, kényszermunkásoknak a túlélésért folytatott küzdelméből későbbi nemzedékek is erőt meríthetnek. […]
A szovjet fogság áldozatai nemcsak azok a hadifoglyok, civil internáltak és elítéltek voltak, akik sosem térhettek haza. Áldozatok voltak a túlélők is. A foglyok jelentős része betegen tért haza, és sokan végleg munkaképtelenné váltak. A politikai foglyok a Szovjetunióból érkező mentesítések ellenére másodrendű polgárnak számítottak, karrierlehetőségük korlátozott volt. Gyötrő emlékeiktől életük végéig nem szabadultak.
Emléküket akkor őrizzük meg, ha történetüket továbbadjuk. Jelen kötetnek is ez a legfőbb célja.
[A Bevezető kezdete, 25–27., illetve 83. oldal – a Bevezető egyébként a 84. oldallal zárul. Következő fejezet: Dokumentumok, a 458. oldalig, ezt követően Táblázat a Magyarországról elhurcoltak számáról, majd Életrajzi jegyzetek, illetve Rövidítések]
„…Akkor aszt mondták kicsi robot”. A magyar polgári lakosság elhurcolása a Szovjetunióba korabeli dokumentumok tükrében; szerk. és bev. tanulmány: Stark Tamás (MTA BTK Történettudományi Intézet, Budapest, 2017)
*
Jegyzetek I.
1 Lásd a honlapjukon elhelyezett kutatási anyagokat: http://www.nemetkor.hu/index.php/ hu/(2014)
2 dr. Bognár Zalán (szerk.): Malenkij robot. „Egyetlen bűnünk a származásunk volt…” Német és magyar polgári lakosok deportálása „malenkij robot”-ra a sztálini lágerekbe 1944/45–1955. Pécs, Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre, 2009.
3 „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” A Magyarországi Németek PécsBaranyai Nemzetiségi Köre (elnök: Matkovits-Kretz Eleonóra) projektje alapján a sztálini munkatáborokba hurcolt magyarok és németek tiszteletére a beregszászi Európa Magyar Házban rendezett nemzetközi emlékkonferencia, melynek társszervezője a Szolyvai Emlékparkbizottság volt. Lásd még: Dupka György: Emlékezés a sztálinizmus áldozataira (A 2010. novemberi emlékkonferencia előadásainak szerkesztett anyaga). In: Trianoni Szemle, III. évf. 2011/1. szám, 30–39. p. „Ezer fogoly küldi imáját az égbe… Mi Atyánk, Úristen, segíts haza minket!…” Internálás és genocídium a Kárpát-medence régióiban. Internálás és deportálás, szovjetellenes személyek begyűjtése, megtorlás Kárpátalján Nemzetközi emlékkonferencia a GULÁG-GUPVI Emlékév alkalmából a Szolyvai Emlékparkbizottság és a Kárpátaljai Művelődési Intézet szervezésében (Beregszász, 2015. november 20.). Összeállítók: Dupka György és Zubánics László. Szolyvai Emlékparkbizottság, 2016 – Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2016. Tárolt változat: http:// kmmi.org.ua/books?menu_id=9&submenu_id=26&book_id=511
4 Lásd a honlapjukon elhelyezett kutatási programokat, adatbázisokat: http://gulag.hu/ (2014)
5 Lásd a honlapjukon elhelyezett kutatási programokat, adatbázisokat: http://www. malenkijrobot.hu/(2014)
6 Budapest, Kárpát-medence – ’Malenkij robot’, emlékezet. Gulágkutatók VII. nemzetközi konferenciájának kötete. Szerkesztette: Bognár Zalán-Muskvics Andrea Anna. Gulágkutatók Nemzetközi Társasága, Budapest, 2017.
7 Oroszné Stumpf Éva: Jóvátették azt, amit el sem követhettek… A szerencsi gyűjtőtáborból donbászi kényszermunkára. Német fordítás: Somoskőiné Hauschel Dóra. Szerencs Város Német Nemzetiségi Önkormányzata. é.n.
8 Lásd: Gulag-Gupvi. A szovjet fogság Európában. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a z MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja és a Magyarországi Németek Pécs-baranyai Nemzetiségi Köre által 2015. november 25-én Budapesten (MTA Székháza, Díszterem) megrendezett nemzetközi konferencia szerkesztett előadásai. A kötet angol nyelvű kiadásának címe: Gulag-Gupvi. The Soviet Captivvity in Europe. Szerkesztette: Kiss Réka, Simon István. Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Budapest, 2017.
9 A Kárpát-medence elveszített területeiről (Kárpátalja, Felvidék, Erdély és Délvidék) szovjet típusú táborokba hurcoltak kálváriája. Konferenciakötet. 2016. november 25-én a Polgárok Háza Dísztermében tartott konferencia előadásai. Szerkesztette: Botlik József és Cseresnyésné Kiss Magdolna. Keskenyúton Alapítvány, 2017.
10 Lásd a dr. Murádin János Kristóf által szervezett konferencia anyagát angol nyelven: Acta Universitatis Sapientiae. European and Regional Studies, Volumen 7, 2015. Sapientia Hungarian University of Transylvania Scientia Publishing House.
11 Lásd: Vádolnak a kárpátaljai túlélők és a meggyalázott holtak. dr. Dupka György közreadásában. Szemelvények a szovjet fogságból hazatért túlélők (volt katonafoglyok, civil internáltak, politikai elítéltek, kényszermunkások) vallomásaiból, visszaemlékezéseiből, valamint a hozzátartozók adatközléseiből (1944-2015). Intermix Kiadó, UngvárBudapest, 2015., Egy eltűnt férfigeneráció nyomában a Gupvi-Gulág kárpátaljai túlélőinek vallomásaiból. Eltitkolt, múltidéző emlékezet a szovjetizálás időszakából, 1944-1990. Dupka György közreadásában. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2017.
12 Tárolt változat: http://www.haboruskeresoszolgalat.hu/#id=&t=103&page=2 (2009)
13 Első utunk az EU által finanszírozott Utak a gyökerekhez című pályázaton belül a Polgári lakosság internálása „malenkij robotra” a Szovjetunióba elnevezésű projekt: az EU EACEA támogatásával valósult meg.
14 A kutatócsoport magyarországi tagjai: Matkovits-Kretz Eleonóra (Pécsi Német Kör elnöke), Szeltnerné Winhardt Ildikó (Budaőrs), Horváthné Szemerédi Mária (Pécs), Csehily József (Pécs), dr. Havasi János (Pécs), Debreceni Mihály (Csap-Budapest), Hack Ferenc Mihályné (Almáskamarás), Singer Zsuzsa (Székesfehérvár), Szikszai Nikolett (Geresdlak), Müller Zsuzsa (Geresdlak), Szorenné Matkovits Nóra Vanda (Pécs), Lévai Gábor (Pécs), Baumann Tímea (Pécsvárad), Noll Katalin (Budapest), Varga Orsolya (Kismaros), Kulcsár Tímea Ágnes (Ráckeve), Gárdonyi Adrienn (Dunavarsány), Szorre Tibor Kornél (Pécs), Walterné Müller Judit (Pécs), Matthaeidesz Konrád (Budapest). Kárpátaljai, és vonattal Ungvárról indult résztvevői: ifj. Bakura Sándor (Eszeny), Dupka György (Ungvár), Kovács Elemér (Beregszász). A kutatás eredményeit 2009.szeptember 25-én a Pécsi Valeria Koch Német Kollégiumban megrendezett „Utak a gyökerekhez” konferencián ismertettük, melynek keretében „malenkij robot” témájában készült dokumentumfilm vetítésére, a korszakhoz kapcsolódó új kiadványok bemutatójára, kiállítások megtekintésére is sor került.
15 Bakura Sándor – Dupka György – Kovács Elemér – Kovács Erzsébet – Molnár D. Erzsébet – Tóth Zsuzsanna: „Otthon a könny is édes” 1944–1955. Kényszermunkára hurcolt kárpátaljai magyarok és németek nyomában a Donyec-medencében. Tanulmányok, hatásvizsgálatok, interjúk, riportok hivatalos iratok, vallomások tükrében. Ungvár-Budapest, Intermix Kiadó, 2009, 104. p.
16 Sikeres volt kutatóutunk a Donyec-medencében. Az útról készült riportfilmek megtekinthetők az MTV Átjáró és Sírjaik hol domborulnak? c. műsorainak honlapján. Ehhez a legegyszerűbb a Google-keresőbe beírni: MTV Átjáró) http://www.haboruskeresoszolgalat. hu/#id=&page=4&page=3, http://www.haboruskeresoszolgalat.hu/#id=&t=103&page=3
17 Az első emlékutat (Donyec medencébe (2009.) követően a második expedíciót is ezentúl az Urálba (2012.) az EU (EACEA) támogatta. A pécsi Német Kör képviseletében ott volt Matkovits-Kretz Eleonóra (elnök), Schmidt Antal (alelnök), Bán Ilona, Hack Ferenc Mihályné, Márkus Beáta, Schmidt Ákos, Stumpf Bálint, Stumpf Bálintné, Szendéné Arnold Katalin, Szabó Alla tolmács, Máthé Áron, a Budapesti Terror Háza Múzeum főmunkatársa, Singer Zsuzsa, GULÁG-kutató, Walterné Müller Judit, a pécsi múzeum igazgatóhelyettese, Csehily József, a pécsi ruszin önkormányzat képviselője, továbbá a Magyar Televízió stábja képviseletében dr. Havasi János, a Médiaszolgáltatás-Támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) főmunkatársa, egyben a népszerű Háborús Keresőszolgálat vezetője, Jurkovics János filmes, operatőr. Kárpátalja képviseletében vonattal Ungvárról indult Dupka György történész, a Szolyvai Emlékparkbizottság felelős titkára, Fuchs Andrea, az ungvári svábok/németek baráti körének tagja, a Szolyvai Emlékpark irodavezetője, Olekszij Korszun nyugalmazott ezredes, hadtörténész, a Rehabilitált Történelem Kárpátaljai Emlékkönyv szerkesztőbizottsága kiadói csoportjának vezetője.
18 Havasi János– Jurkovics János: Idegen ég alatt. (Urál térségi lágerekben elhunyt magyar foglyok emlékének adózik az 57 perces film.) Szeged, 2012. http://www.port.hu/idegen_ eg_alatt/pls/w/films.film_page?i_film_id=136919 (2012)
19 Dupka György: „Hová tűnt a sok virág…” Időutazás az Urálba magyar és német rabok (1941- 1955) nyomában (Történelmi szociográfia). Kárpátaljai Magyar Könyvek– 221. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2012. Tárolt változat: http://kmmi.org.ua/books?menu_ id=9&submenu_id=26&book_id=409
20 Lásd: Bоенно-мемориального сотрудничества «Военные мемориалы». („Vojennije Memoriali” Katonai-emlékmegőrző Nemzetközi Együttműködési Társaság. A továbbiakban: Vojennije Memoriali Társaság.
21 Tárolt változat: http://w w w.haboruskeresoszolgalat.hu/#id=&t=164&page=(2012),http://w w w. nemetkor.hu/index.php/hu/galeria/category/5-ural(2012),http://www.nemetkor.hu/ index.php/hu/galeria/category/4-konferencia (2012).
22 A 2016. június 24.–július 2. közt az uráli zarándokút tagjai voltak: a Magyar Televízió stábja képviseletében Noll Katalin szerkesztőriporter, Csomós István Tamás operatőr, dr. Szilágyi Péter Ferenca Miniszterelnökség helyettes államtitkára, dr. Bognár Zalán és dr. Dupka György GULÁG-GUPVI-kutatók, a pécsi Német Kör képviseletében MatkovitsKretz Eleonóra elnök, Matkovits Réka Aléna, Dmitrienko (Belasic) Anna, Árvai András, Szenácz Mihályné (az Oktyabrszkiji 1701-es munkatáborban robotoló magyar szülők itt született leánygyermeke), Harsányi Zoltánné (Jurij Lapsin alias Arnold György magyarországi unokatestvére, nyugdíjas tanár), valamint Árvay Attila, a Szerencsi Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke.
23 A 2016. augusztus 15-27. közötti emlékút tagjai voltak: dr. Szilágyi Péter Ferenc a Miniszterelnökség helyettes államtitkára, Szári Norbert Gergely, a Nemzeti Emlékezet Bizottság Hivatalának kutatója, Csornay Boldizsár László, a pécsi Janus Pannonius Múzeum igazgatója és Walterné Müller Judit igazgatóhelyettes, Dr. Bognár Zalán történész (Károli Gáspár Református Egyetem docense) és felesége dr. Bognár Zalánné pedagógus, dr. Dupka György GULÁG-GUPVI-kutató, Varga László, a balmazújvárosi Veres Péter Kulturális Központ művelődésszervezője, Csehily József, a pécsi Ruszin Nemzetiségi Önkormányzat elnöke, Magasi Ágnes és Yazhyan Tereziya a Pécsi MagyarOrosz Társaság tolmácsai, Gaskó Gábor, a Magyar Azeri Társaság (Hunaz Kft) képviselője, a pécsi Német Kör képviseletében Matkovits-Kretz Eleonóra elnök, Schmidt Antal alelnök, Szorrené Matkovits Nóra Vanda, Dmitrienko (Belasic) Anna, Rozsnyai Ilona, Schmidt Norbert, Bán Ilona, Németh György Éva dokumentumfilm-forgató, Kampfli József budapesti szobrászművész (az apja a kutaiszi munkatáborban robotolt), valamint a nagykozári dr. Horváth Katalin ügyvéd, a dabasi Molnár József a motoros emléktúrák szervezője. Utunkat a Magyar Televízió stábja képviseletében Noll Katalin szerkesztőriporter és Szűcs Tamás Ádám MTVA-szakértő örökítette meg.
24 A Kárpát-medencéből elhurcolt magyar és német rabok nyomában Oroszföldön és Kaukázus országaiban. Nemzetközi emlékkonferencia anyagjai, Makkosjánosi, 2016. november 18.Szerkesztette: dr. Dupka György, dr. Zubánics László. Kárpátaljai Magyar Könyvek 256. Szolyvai Emlékparkbizottság-Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2017. Tárolt változat: http://kmmi.org.ua/books?menu_id=9&submenu_id=26&book_id=538
25 A 2017. június 27-július 8. közötti emlékút tagjai voltak: dr. Szilágyi Péter Ferenc a Miniszterelnökség helyettes államtitkára, a pécsi Német Kör képviseletében Matkovits-Kretz Eleonóra elnök, Schmidt Antal alelnök, Matkovits Réka Aléna, Dmitrienko (Belasic) Anna, Rozsnyai Ilona, Bán Ilona Blanka, Németh György Éva dokumentumfilmforgató, Horváth Adrienn, valamint a nagykozári dr. Horváth Katalin ügyvéd, Árvay Attila, a Szerencs Város Német Nemzetiségi Önkormányzatának elnöke, Csehily József, a pécsi Ruszin Nemzetiségi Önkormányzat elnöke, Csornay Boldizsár László, a pécsi Janus Pannonius Múzeum igazgatója és Walterné Müller Judit igazgatóhelyettes, Halmy Keve Kund, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (RETÖRKI) munkatársa, dr. Máthé Áron történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatala elnökhelyettese, Szári Norbert Gergely, a Nemzeti Emlékezet Bizottság Hivatala kutatója, a dabasi Molnár József a motoros emléktúrák szervezője, Varga László, a balmazújvárosi Veres Péter Kulturális Központ művelődésszervezője, Magasi Ágnes és Yazhyan Teréziya, a Pécsi Magyar-Orosz Társaság, angol, orosz tolmácsai, Dupka György történész, a MÉKK elnöke, Fuchs Andrea, a Szolyvai Emlékparkbizottság irodavezetője.
26 A Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre – Német Kör szervezésében a témával foglalkozó kutatók, túlélők, az elhunytak hozzátartozóinak társaságában a partiumi, erdélyi, illetve a székelyföldi emlékhelyeket a jól felkészült kutatóbarátaink kalauzolásával kerestük fel.
27 Lásd bővebben: http://www.nemetkor.hu/index.php/hu/galeria/category/2-kepek (2011)
28 A Szovjetunióba való elhurcolások 70.-ik évfordulója alakalmából szervezett Kárpátmedencei szintű rendezvények megvalósítása 2015. január 20-án indult, azonban a záróprogramok hivatalosan 2017. február 25-én fejeződött be, de a központi támogatású projektekből több 2018 folyamán valósult meg.
29 Gulág-Gupvi emlékévek. Zárókiadvány, 2015. február 25. – 2017. február 25. Szerkesztette, összeállította: dr. Kovács Emőke. Közreműködött: dr. Nobilis Márton, dr. Rétvári Bence. Gulág-Gupvi Emlékbizottság, BP, 2017.
30 2017. augusztus 20-án Áder János, Magyarország Köztársasági Elnöke mások mellett állami kitüntetésben részesítette a GULÁG-GUPVI-kutatók egy csoportját: Magas színvonalú munkájáért Magyar Érdemrend Lovagkereszt (polgári tagozat) kitüntetést vehetett át: Dupka György történész, a Szolyvai Emlékparkbizottság felelős titkára, Nagyné Pintér Jolán, a GULÁG-okban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány elnöke. Kimagasló tevékenysége elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszt (polgári tagozat) kitüntetésben részesült: Hajagos Csaba, a Kecskeméti Katona József Múzeum Történeti–Néprajzi Osztályának történész-muzeológusa, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet Vidéktörténeti Témacsoportjának megbízott tudományos kutatója, Dr. Kovács Emőke történész, a «GULAG-GUPVI Emlékév» szakmai vezetője, az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő szakmai programvezetője, Matkovits-Kretz Eleonóra, a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre elnöke,
Molnár D. Erzsébettörténész, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Történelemés Társadalomtudományi Tanszékének főiskolai docense, dr. Murádin János Kristóf történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Nemzetközi Kapcsolatok és Európai Tanulmányok Szak egyetemi adjunktusa, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Karának kari kancellárja, Walterné Müller Judit, a pécsi Janus Pannonius Múzeum igazgatóhelyettese, Olekszij Korszun ungvári történész, GULÁG-kutató. 2021. március 15-én Áder János, Magyarország Köztársasági Elnöke mások mellett állami kitüntetésben részesítette dr. Bognár Zalán történészt, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézete Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi docensét, a GKNT elnökét, aki magas színvonalú munkájáért Magyar Érdemrend Lovagkereszt (polgári tagozat) kitüntetést vehetett át.
31 Bodnár Tibor olvasói levele. In: Kárpáti Igaz Szó, 1989. július 16.
32 A magyar állampolgárok szovjetunióbeli kényszermunkára hurcolásának 75. évfordulójára készülve, 2016.május 6-án aláírásgyűjtési PETÍCIÓ indult az önálló GULÁG-GUPVI Dokumentációs, Kutató- és Emlékközpont (GGDKE) létrehozásáért, amely az alábbi kinyilatkozást tartalmazza: „Alulírottak csatlakozunk az MTI által is kiadott Közleményhez, amelyben 2019. május 6-án a Gulágkutatók Nemzetközi Társasága (GKNT) sok százezer magyart érintő nemzeti igényként fogalmazta meg egy önálló GULÁG-GUPVI Dokumentációs, Kutató- és Emlékközpont (GGDKE) létrehozását a magyar kormány támogatásával. A megfelelő társadalmi támogatottság bizonyítása érdekében a kárpátaljai Szolyvai Emlékpark Bizottság aláírásgyűjtést kezdeményez. A testület évtizedek óta kutatja a kárpátaljai elhurcolásokat, és elsőként hozott létre emlékparkot síratófallal, amelyen több mint 12 ezer áldozat neve szerepel. A bizottság állásfoglalása szerint a Kárpát-medencében élő magyar és német származású családok számára is megnyugvást jelentene egy központi kutató- és dokumentációs központ létesítése A nemzeti intézmény létrehozásának szükségessége már megfogalmazódott 2013 áprilisában Miskolcon, amikor a Gulágkutatók Nemzetközi Társasága (GKNT) létrehozta a „Málenkij robot” Emlékbizottságot, annak Küldetésnyilatkozatának már az 1. pontjában megfogalmazták egy ilyen intézmény létrehozásának a fontosságát. 2018. november 16-án a kárpátaljai Jánosiban a GULAG-GUPVI Kutatók Nemzetközi Fóruma, és 2018. november 23-24-én Pécsett, a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre, Malenkij robot –Fiatal kutatók kutatási eredményei nemzetközi konferenciája is határozott állást foglalt az új nemzeti intézmény létrehozásával kapcsolatban. A huszonnegyedik órában vagyunk! Ennek tudatában sürgetjük, hogy a magyar állampolgárok szovjetunióbeli kényszermunkára hurcolásának 75. évfordulójára készülve, a magyar társadalom régi adósságának törlesztéseként Budapesten jöjjön létre az új nemzeti intézmény, amely tömörítené a hazai és külföldi – elsősorban határon túli – kutatókat, koncentrálná az eddigi, és összehangolná jövőbeli kutatásokat, valamint otthont adna az elmúlt évtizedek során keletkezett számos értékes dokumentumnak és tárgyi emléknek. A GGDKE egykori lágerek, rabtemetők feltérképezésével, a GUPVI-GULÁG-iratokat tartalmazó levéltárak tanulmányozásával, az elkészült munkák elemző feldolgozásával, az eltűnt családtagok lehetséges felkutatásával, kiállításokkal, konferenciákkal, oktatási segédanyagokkal járulna hozzá a szovjet fogoly- és munkatáborokba elhurcolt közel 1 millió egykori magyar állampolgár, köztük mintegy 300 ezer civil sorsának, s rabságuk történeti hátterének megismertetéséhez. A kutatóközpont további fontos célja egy közérthető, mindenki számára hozzáférhető, teljes körű internetes adatbázis létrehozása. A GGDKE együttműködést kínál a nemzeti emlékezetpolitikát felvállaló partnerintézmények, önkormányzatok és civil szervezetek számára. 2019. május 8.”
229 2017. június 28-án keztük meg örményországi emlékutunkat.
230 Azeri-örmény feszültség – magyar „közvetítéssel”. In. MASZOL, 1912. szeptember 3., http:// www.maszol.ro/index.php/hatter/2192-azeri-ormeny-feszultseg-magyar-kozvetitessel.
231 A történelmi Magyarország területén a XVII. században és azt követően jöttek létre örmény települések, elsősorban Erdélyben. Az erdélyi örmények számára az általuk létrehozott Szamosújvár vált az emlékezet helyévé, az örmény identitás központjává, az erdélyi örménység „fővárosává”. Alapvetően négy erdélyi települést tartunk számon örmény helységként: Szamosújvárt, Erzsébetvárost, Csíkszépvizet és Gyergyószentmiklóst. A legtöbb örmény család ezekről a településekről ment tovább Erdély és a Kárpát-medence különböző területeire. Az Erdélyben letelepedett örmények az uralkodóktól rendszeresen különböző kiváltságokat kaptak, amelyek kereskedői és iparosi tevékenységüket segítették elő.
232 Az örmények 12 millióan vannak összesen, ebből 3 millió az országban maradt, továbbá 3,5 Oroszországban, 3,5 az USA-ban és mintegy 2 millió a világ számos országban elszórtan él.
233 Mustafa Serdar Palabiyik: Megérteni 1915 eseményeit: törökök és örmények. Szófia Kiadó, BP., 2017. 13. old.
234 Az örmény népirtást elismerő független országok: Uruguay (1965), Ciprus (1975), Örményország (1988), Oroszország (1995), Kanada (1996), Libanon (1997), Belgium (1998), Franciaország (1998), Görögország (1999), Vatikán (2000), Olaszország (2000), Argentína (2003), Svájc (2003), Hollandia (2004), Szlovákia (2004), Venezuela (2005), Litvánia (2005), Lengyelország (2005), Chile (2007), Svédország (2010), Bolívia (2014), Ausztria (2015), Csehország (2015), Németország (2016).
235 Jobbágy Kálmán – Budapest, HH 1997/5.
236 Ajvazjan, Naira: Konrad Lorenz és i Armenyija (Konrad Loren és Örményország), Gaszparjan, Valerij: Armijanszka odiszeja nobelianta Konrada Lorenca. Konrád Lorenz nobelista örményországi odisszeája című orosz nyelvre lefordított anyagokat a német nagykövetség jereváni munkatársaitól kaptuk.
237 Bisztray Éva (Kállai Erika): Bisztray János, munkatábori emlékek (2016. 08. 03.). in: Dupka György személyi archívuma.
*
Jegyzetek II.
1 Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (a továbbiakban MNL OL) XIX-J-1-j, 21. doboz, IV-438/9, 145.420/7-1945. A dokumentumot idézi: Bognár Zalán: Hadifogolytáborok és hadifogolysors a Vörös Hadsereg által megszállt Magyarországon, 1944–1945. Kairosz Kiadó, Budapest, 2012. 23.
2 1946 novemberétől Magyar Hadirokkant, Hadifogoly Híradó.
3 A Karsai Elek és Somlyai Magda által szerkesztett, 1970-ben a Művelődésügyi Minisztérium Levéltári Igazgatósága által kiadott, Sorsforduló című dokumentumkötetbe olyan iratok is belekerültek, melyek a lakosság gyűjtőtáborokba hurcolásáról és a szovjet katonák erőszakoskodásairól tudósítottak. 1972-ben az MSZMP KB döntése alapján a minisztérium a kötet terjesztését leállította, az üzletekben és a könyvtárakban lévő példányokat visszavonatta. A könyv szerkesztőit az MSZMP I. kerületi Politikai Bizottsága megrovásban részesítette. Sorsforduló. Iratok Magyarország felszabadulásának történetéhez. I–II. Szerk. Karsai Elek, Somlyai Magda. Levéltári Igazgatóság, Budapest, 1970.
4 A témában készült első tanulmányom közlését 1985-ben több folyóirat visszautasította. Az írást végül a Valóság jelentette meg. Stark Tamás: Magyarország második világháborús hadifogoly-vesztesége. Valóság, 1986/12. 55–68.
5 Kivétel volt Rózsás János, akinek Keserű ifjúság című visszaemlékezését Borbándi Gyula adta ki Münchenben 1986-ban. A kalandos sorsú kézirat a Novosztyi szovjet sajtóügynökség 1974-ben tett felkérésére készült. Miután a művet nem lehetett felhasználni Alekszandr Szolzsenyicin ellen, a kiadó elállt a közlésétől.
Ezek is érdekelhetik!
Búcsúzik a Levélfa Ágh Istvántól (Levélfa, 91.) →
Tőzsér Árpád: Imágók – „verses” levél egy „csodaöreghez” (Levélfa, 90.) →
NAGY LÁSZLÓ 100 (Levélfa, 89.) →
