november 22nd, 2025 |

Kérdezni a kérdezőt… (Kovács katáng Ferenc nagyinterjúja Liptay Katalinnal)

Mottó: „…két dolog tölti el elmémet mindig új
és növekvő csodálattal. A csillagos ég fölöttem
és az erkölcsi törvény énbennem.” [1]

Liptay Katalin rádiós újságíró. Hangját a Kossuth és a Bartók Rádió állandó hallgatói évtizedekig jól ismerték, arcát talán kevésbé, bár régebben a tévében is gyakran szerepelt. A Riporter kerestetik tévés vetélkedőn tűnt fel a 70-es évek közepén. Aztán a Magyar Rádió munkatársa lett, majd a Magyar Katolikus Rádióé. Ötven éve készít irodalmi, kulturális műsorokat az egykori magyar-angol szakos bölcsészhallgató. Nagy zenebarát és szeret kertészkedni, főzni. Férje: Dr. Molnár Péter emeritus orvosprofesszor osztozik ezekben a kedvtelésekben, bár ideje java részét évek óta egy nagyszabású magyar és angol nyelvű patológia tankönyv és atlasz készítése foglalja le. Dániel fia a (közép- és felsővezetők kiválasztásában élenjáró) nemzetközi Wyser HR cég magyarországi igazgatója) jóvoltából kétszeres nagymama. Unokáit, sajnos, ritkán láthatja, de messziről is szíve közepében vannak. Kovács katáng Ferenc kérdezte.

Kovács katáng Ferenc: Kérdezni a kérdezőt… Lehet, hogy talányos és játékos e cím, de nem könnyű feladat Liptay Katalin rádiós újságíró sokrétű tevékenységének minden szálát feltárni, kibogozni és az olvasónak kérdés-felelet formájában bemutatni. Óvodai, nagyszülői emlék: Karácsony ünnepén az apróságok szerepelnek. Fakanalat tartva szája elé kérdezi társait a legcserfesebb, hogy milyen ajándékot kértek a Jézuskától. Egyikőjük fantáziája ellódul a próbákon megbeszéltektől, mire kis kérdezőnk kizökken szerepéből, és rászól az álmodozóra. Neked nem ezt kell mondanod!

Katalin is kérdezőnek született? Hol cseperedett fel, milyen élményei maradtak kora gyermekkorából?

Liptay Katalin: Érdeklődő, kíváncsi gyermek voltam, mint minden emberpalánta. Liptay Jenő és Nagy Zsuzsanna első gyermekeként értelmiségi családba születtem, Nógrád vármegye székhelyén, Salgótarjánban. Vagyis „jó palóc” vagyok, de a beszédem sosem volt tájszólásos jellegű. Egyedül Lőrincze Lajos Tanár Úr fedezett fel valami gyenge és gyengéd palóc árnyalatot a kiejtésemben. Barátok közt, tréfából néha anekdotázom egy kicsit palócosan. A „bizonyítékom”: többször vettem részt középiskolában és egyetemen a Kazinczy Szépkiejtési versenyen, ahol egyszer az első helyet, az aranyérmet is én kaptam. Visszatérve a gyermekkorra: egy lánytestvérem (Eszter) született, utánam három és fél évvel. Egy kétszobás, nem túl nagy lakásban éltünk, népes szomszédsággal, sok gyerekkel. Otthonunkhoz közel volt a „bányai erdő”, ahol sokat játszottunk a szomszéd gyerekekkel, sétáltunk, kirándultunk a szüleimmel. Elsősorban édesapám volt nagy természetjáró és jó lovas, fiatal korában vadászott is, később már csak gyönyörködött az erdők világában. Derűs, szelíd természetének megfelelt az erdő és táplálta is benne a harmóniát. Édesapám és felmenői mérnök szakképesítést szereztek – több generációra visszamenve. Édesapja és nagyapja is gépészmérnök volt. Amerikai tanulmányúton jártak az USA-ban, aztán természetesen hazahozták tudományukat. Édesanyám szellemes, életvidám, jó társalgó asszony volt. (Olykor csípős nyelvű is.) Irodalmi érdeklődésű, szépen fogalmazó, jeles tanuló leányként tartották számon az iskolában. Mégis gazdasági felsőbb leánynevelő intézetbe jelentkezett és ott végzett Putnokon, mert mezőgazdasági mérnöknek készülő édesapámmal már gyermekkorukban eltervezték házasságukat és egy nagybirtokon, a természethez közel képzelték el közös életüket – mint jószágigazgató és gazdasszony felesége. A második világháború, a szovjet hadifogság és az 1948 utáni kommunista diktatúra keresztülhúzta terveiket. Szerényen, de nem nélkülözve éltünk, édesanyám jól be tudta osztani az egy fizetést. A szellemi igényesség mindvégig megmaradt a családban és én ennek boldog haszonélvezője voltam, különösen 18 éves koromig, amíg otthon éltem. Később is mindig fészekmelegével várt a családi otthon. Korán megözvegyült, a tisztes szegénységet méltósággal viselő apai nagymamám Kubányi Lajos nógrádi festőművész leánya volt, Madách Aladár (Madách Imre fia) keresztlánya. Így hát Az Ember tragédiája nálunk otthon is kötelező olvasmány volt, csak úgy, mint Mikszáth Kálmán művei. Szüleim igazi lokálpatriótákként éltek, szerették szülővárosukat, a nógrádi tájat, nagyra becsülték a palóc népet és hagyományait. Mivel mindketten békés, dolgos, barátságos emberek voltak, „elnézték nekik” úri származásukat a salgótarjáni elvtársak. „Egyéb” származásomból nekem sem nagyon következett hátrányom, kivéve, hogy egyszer iskolagyűlés előtt szégyenítettek meg, mert megláttak édesanyánkkal a húsvéti vagy virágvasárnapi körmeneten. Gyermekkoromban sokat hallgattunk rádiót, főleg esténként. Még tévémentes világban éltünk, a számítógépnek meg hírét sem hallhattuk akkor. Húgom és Apu az Esti mesét és az Esti krónikát hallgatta, utána Anyu és én a Rádiószínházat, amit nagyon szerettünk. Máig emlékszem Theodor Dreiser Amerikai tragédia című darabjának hangulatára, ami elbűvölt. Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva játszottak benne. Akkoriban nagyon sok színházi közvetítés létezett a Magyar Rádióban. Ez a lehetőség vitte el a teátrum élményét a vidéki Magyarországra. A kommunista diktatúra alatt is szép gyermekkorom volt, nagyobb trauma nem ért, szeretetben és gondoskodásban nőttem fel. Még a testvérféltékenység sem kísértett. Azt hiszem, sokkal inkább húgomat érinthette rosszul, hogy én voltam a „bezzeg”-gyerek a családban, aki jó tanuló, szófogadó, alkalmazkodó, szabálykövető stb. Ő lázadóbb természet volt, viharosan serdült, de mindig jó testvérek voltunk, ma is támaszkodhatunk egymásra.

📷⇒ A) Szüleim, nagyszüleim (Felvételek az interjú végén a Fotótárban [mj.: lenti album-címsorokra kattintva az interjú adott szakaszához vissza is lehet érkezni])

KkF: „…gyermekkoromban még csak a varázslatot éreztem, amikor szüleim a Toldiból olvastak fel nekem és testvéremnek. Ha nem értettük is pontosan, azonnal elbűvölt minket. (Jóval később, gyakorló anyaként alkalmaztam egyszer azt a „trükköt”, hogy csillapíthatatlanul zokogó kisfiamnak végső kétségbeesésemben elkezdtem szavalni a Toldit. És csodálatosképpen megnyugodott tőle. Vagyis Arany orvosságként is bevált.)” – olvashatjuk egy körkérdésre adott válaszát a Napút folyóiratban. [2]

Volt oly szerencsés, hogy nagycsalád, jó iskolák indították útnak?

LK: Igen, jól voltam „eleresztve” a családban és iskoláimban is. A kettős nevelésnek hála, mi otthon 1956-ot forradalomnak neveztük, sokat hallottunk felmenőinkről, a magyar történelemről és irodalomról. Tudtuk, hogy miről szabad otthon beszélgetni és miről kell inkább hallgatni a külvilágban. Az imént már érintettem korai özvegységre jutott apai nagymamám sorsát, aki világszép kisasszony, nagyon vonzó hölgy volt, Liptay nagyapám rajongott érte. Szüleimhez hasonlóan családszerető, dolgos, tisztességes emberek voltak a nagyszüleim. Gépészmérnök Liptay nagyapám a Salgótarján-Rimamurányi Acél Részvénytársaság gyárának igazgatója volt, ő korán meghalt, sajnos, nem ismerhettem, az agyvérzést akkor még nem tudták kezelni. Másik nagyapám: Nagy Bertalan ugyanezen gyár főkönyvelője volt, gömöri származású, elszegényedett, de karakán nemesember. A szovjet megszállás után a katonák kirendelték lovat legeltetni, de végül anyai nagybátyámnak sikerült őt feleségével együtt Budapestre menekíteni. Anyai nagyszüleim magas kort értek meg, sokat nyaraltam náluk Budapesten. Nagyapám lelkes Jókai-rajongó volt, fiait is regényhősökről nevezte el, Zoltánnak és Ivánnak. Tőle is kaptam olvasni- és megszívlelni valót bőven. Nagymamáim és édesanyám is olvasgató emberek voltak, nálunk ez természetes foglalatosságnak számított a családban. A három asszony abban is jeleskedett, hogy összetartották a családot, régi fotókat mutogattak, családi történeteket meséltek, sütöttek, főztek, összejöveteleket rendeztek, vagyis észrevétlenül múltismeretre és hagyománytiszteletre tanítottak. Unokatestvéreim is részesültek ennek a családi légkörnek a hozadékaiban közülük a még élőkkel jó kapcsolatom van, bár ritkán látjuk egymást.

📷⇒ B) Húgom és én (Felvételek az interjú végén a Fotótárban)

Az akkori gyerekek és ifjak egyébként igen sokat olvastak, ami nagyon jót tett nekik. Én is faltam a könyveket. A nagyszülői könyvtárakat, véradási ajándékként, 1945-ben szétosztogatták a szovjet katonák, így belőlük csak töredék maradt, de az is jó szolgálatot tett. Rendszeresen jártunk kölcsönkönyvtárba, korán megismerkedhettem a klasszikus és kortárs magyar- és világirodalom jó néhány remekművével. Középiskolánk a Madách Imre Gimnázium színvonalas alma mater volt. Magam orosz tagozatra jártam (jellemzően ez volt az elit tagozat), továbbá az is nagy vonzerőt gyakorolt, hogy ebben az osztályban nem úgynevezett politechnikát, hanem művészettörténetet, színház- és filmtörténetet, általános esztétikát tanulhattunk – bádog hamutartók készítése helyett. Osztályfőnökünknek, magyartanárunknak és művészettörténet oktatónknak: Czinke Ferenc festő- és grafikusművésznek sokat köszönhetek. Kiváló pedagógusok voltak, ablakokat nyitottak nekünk a tudományokra, művészetekre, Európára, a nagyvilágra. Jelentkeztem az irodalmi szakkörbe, verset mondtam az ünnepségeken, mentem szavalóversenyekre, részt vettem az Iskolarádió munkájában. Egészen határozottan akkor még nem körvonalazódott bennem, hogy pontosan mi is szeretnék lenni, de azt már éreztem, hogy számomra a kultúra területe nagyon vonzó, irodalommal és művészetekkel szeretnék foglalkozni. Ezért a bölcsészkar felé törekedtem. Akkor még nem voltak média- és kommunikáció szakok, tehát a tanárképző tanulmányok kínáltak lehetőséget. Ehhez jelentősen hozzá segített, hogy az érettségi évében első helyezett lettem az Országos Tanulmányi Versenyen magyar irodalomból és ez felvételi vizsga nélküli felvételt jelentett arra a szakra. Ott találkoztam először a szegedi Temesi Ferenccel, aki később a POR című kétkötetes nagyregényével írta be magát a kortárs irodalom aranykönyvébe. Ő volt a második helyezett. Később riportalanyom és barátom lett a szerző.

KkF: „Igazából már kamaszkoromtól a kulturális újságírói, irodalmi szerkesztői hivatás iránt vonzódtam, bár egy ideig színészi-előadóművészi ambícióim is voltak. (Ez valószínűleg minden szép beszédű versmondó embert megkísért.) Végül irodalmár alapképzettségem és a szereplési vágy együttes mozgató erejének, valamint a szerencsének köszönhetően 24 éves koromban rádiós lettem.” [3]

1974-től már a Magyar Rádió irodalmi osztályának szerkesztő-riportere. (Én friss műszaki diplomával a kezemben akkoriban mondhattam elképedt szüleimnek, hogy a Rádióba én akár takarítani is elmennék.)

Hogyan képzeljük el a kezdő éveket? Milyen feladatokat kapott, kik pásztorolták, voltak-e rádiós példaképei?

LK: A Magyar Rádió személyzeti vezetője a Riporter kerestetik középdöntőjén figyelt fel rám. A döntőbe már nem kerültem be, ennek is sajátos története van, de nem érdemes felidézni, olyan régen volt és végül nem akadályozta meg a rádiós karrieremet. Először bemondói meghallgatásra hívtak be, ott is alkalmasnak találtattam, de értesültem róla, hogy szerkesztő-gyakornokot keres az Irodalmi Osztály. Ez jobban megfelelt az ambícióimnak és merészen odamentem egy „állásinterjúra”. (Akkor még nem így nevezték.) Két alapos beszélgetés után (Lajta Kálmán és Dorogi Zsigmond vezették akkor az osztályt) felvettek gyakornoknak, de már félév után véglegesítették munkaszerződésemet. Szinte azonnal bedobtak a mélyvízbe, ám ezt nem bántam. Pár hét akklimatizálódás, a kézi, szalagos vágás megtanulása után kaptam egy műsort, amit már én szerkeszthettem és vezethettem. Irodalmi Évfordulónaptár volt a címe. Örömmel hívtam beszélgetésre a kedves bölcsészkari tanáraimat, mestereimet, akiktől sokat tanultam. Németh G. Béla, Török Endre, Kósa László, Szávai János, Kodolányi Gyula és más jeles irodalmárok ültek mikrofonom elé. Hamarosan élő adásba is kerülhettem, ez volt a Könyvről könyvért, ami évtizedekig élt a „Ki nyer ma?” zenei vetélkedő mellett – sok olvasó örömére. Rádiós mestereim, akik fogták a kezemet, tanítgattak, befogadtak a közösségbe: Albert Zsuzsa és Kulcsár Katalin. Hála Istennek, mindketten köztünk vannak még magas korban. A többi kollégával is hamar jó kapcsolatot építettünk. Nem sorolom őket, mert nagyon hosszú lenne a névsor. A jó viszony titka az lehetett, hogy nem tartottuk riválisnak a másikat, mindenkinek megvolt a területe, a vonzáskörzete, inkább segítettük, mint gáncsoltuk egymást. Ez a mai korban már nem egészen így van. Visszatekintve: a két legfontosabb és legemlékezetesebb műsor, amelyeknek egyik „frontembere” lehettem: a TÁRSALGÓ és az IRODALMI ÚJSÁG. Ezek a műsorok hosszú ideig, évekig, sőt évtizedekig futottak az irodalom- és művészet kedvelőinek örömére. Rengeteg levelet, telefont kaptunk a műsorainkra, igyekeztünk válaszolni a megkeresésekre, de, sajnos, nem mindig sikerült.

📷⇒ C) Rádiós évek I. (Felvételek az interjú végén a Fotótárban)

KkF: Ami különösen irigylésre méltó, hogy Nemeskürty tanár úrral közösen készítették „A magyar művelődés századai” című sorozatot. A tizenhárom adás címét megismerve, lélegzetelállítóan nagy anyag. [4]

Ez talán megérne egy egész estés beszélgetést is. Mekkora előkészületet jelentett ez Katalinnak?

LK: Nagyot és sokat. Bár meg kell mondanom, hogy Nemeskürty Tanár Úr megkönnyítette a munkámat azzal, hogy egy maratoni előadást, könyvszerű forrásanyagot bocsátott a rendelkezésemre. Ezt némiképpen „dramatizáltam”, vagyis két, illetve több hangra osztottam fel, majd a magam civil érdeklődő módján kiegészítettem, végül közösen kitaláltuk, mely szakértőket hívunk az egyes műsorokba. Természetesen az ő óriási tudása és tapasztalata döntő volt abban is, hogy kik üljék körül a stúdió kerekasztalát. Nekem már csak utána kellett olvasni a különböző témáknak, problémáknak, vitás és/vagy ügyes-bajos dolgoknak. Rengeteget tanultam ezáltal és fejlődhettem moderátorként is. Hálás vagyok, hogy főnökeim engem választottak ki erre a feladatra. A műsorsorozatot – közkívánatra – többször is megismételte a Magyar Rádió. Nagy iskola volt számomra is. Itt kell feltétlenül megemlítenem, milyen sokat köszönhetek a munkatársaimnak. A rádiózás egyértelműen csapatmunka. A műsor sikeres létrejöttében a rendező, a zenei szerkesztő, a hangmester, a hangtechnikus, az adó munkatársai létfontosságú szerepet játszanak, az ő együttes munkájuk nélkül egyszerűen nem lehetnénk jelen az „éterben” mi szerkesztők, műsorvezetők, riporterek. Csapatban, közösségben alkotunk és nagyon jó, hogy így van.

KkF: A „könyvvé maradandósult műsor”, ahogy Nemeskürty István emlegette, 1985-ben könyv formájában is megjelent az RTV-Minerva kiadásában a Gondolat Kiadónál. Antikváriumokban kapható még, de a Google Könyvek sorozatban, a neten is olvasható az első három fejezete (a másolás közben sorok maradtak ki, de kedvcsinálónak feltétlen megfelel). A kötet bevezetőjében Nemeskürty tanár úr vetette papírra a következőket: „Erasmus óta szokás, hogy az írók fontos kérdéseket párbeszédes formában tárnak olvasóik elé. …Napjainkban ez a beszélgető ismeretterjesztés kihalófélben van. Vannak ugyan viták… [de] amelyekben a diskuráló felek egyetértve fejezik ki gondolataikat – ki-ki a maga szakismeretei alapján –, egyre inkább hiányoznak.” [5]

Milyen hangulat uralkodott a stúdióban? Élő adások voltak? S ha nem, akkor hosszúra nyúltak a felvételek? Maradtak ki fontos részletek?

LK: Ma már normálisnak tekinthető, tényekre alapozó, higgadt viták is alig vannak, a másik támadása, ócsárlása folyik sokszor, ha egyáltalán leülnek egymással. Ha most kellene véleményt alkotnia, nem is tudom mit mondana Nemeskürty István. A magyar művelődés századai sorozat részei nem élő adások voltak, a felvett anyagot vágni, tömöríteni kellett, ez az én feladatom volt. A stúdióban általában remek hangulat uralkodott, mert a meghívott tudósok természetesen, közérthetően, sokszor humorral, élvezetesen osztották meg nagy tudásukat a rádióhallgatókkal. És egymással is szívesen beszélgettek, akkor még nem volt olyan megosztott és ellenséges az értelmiség, mint ma. Igyekeztünk azért nem kilométer hosszúságú beszélgetéseket folytatni, hogy ne kelljen túl sokat kivágni és ezáltal esetleg fontos részeket elveszíteni. A bakikat, nyögéseket, ismétléseket, üresjáratokat (ilyenek ritkán fordultak elő) természetesen ki kellett vágni, erre való a szerkesztő. Szerencsés körülmény, hogy a vendégek nem csupán kiváló szakemberek voltak, de jó előadók is. A rétori képesség korábban követelmény volt az egyetemi oktatóknál, a sokat előadó tudósoknál. Ma már ez is másképpen van.

KkF: Így írt magáról az Eötvös Collegium alumni-adattárában: „41 esztendőn át szolgáltam a magyar kultúra ügyét, lelkiismeretesen és leleményesen igyekeztem közvetíteni az irodalmi és egyéb művészeti értékeket a rádióhallgatóknak. A múlt században még nagyon sokan hallgattak bennünket és hallgattak is ránk. A Magyar Rádió Irodalmi Osztálya (később Művészeti Főszerkesztőség, ma Kulturális Szerkesztőség) nagy hagyományú műhely volt a huszadik században. Cs. Szabó László, Németh László, Kolozsvári Grandpierre Emil nyomdokaiba lépve kollégáimmal még elcsíphettük a rádiózáskultúra aranykorának végét.” [6]

Beszélne nekünk bővebben erről az aranykorról?

📷⇒ D) Rádiós évek II. (Felvételek az interjú végén a Fotótárban)

LK: Nos, ez nehéz feladat lesz, valóban ott kellett volna lennie Önnek is, akkor érezhette volna a bőrén is. Kár, hogy nem lehettünk kollégák. Az, hogy voltak olyan munkatársaink, akik az imént említett nagyokkal még együtt dolgozhattak, az utódokat, bennünket is kötelezett az igényes munkára. Akik ott voltunk, mindnyájan arra szegődtünk, hogy a rádióhallgatóknak hiteles információkat, szépet, jót, értékeset közvetítsünk. Több legyen a remény, a bizalom, mint a veszteség, a szabadsághiány. A művészet, az irodalom élni segít, ezt régóta tudjuk. Az előbbi idézetében szerepelt az is, hogy nem csak hallgattak minket akkor, de hallgattak is ránk! Ezt ezen a módon idős és bölcs munkatársam és barátom: Pándy Lajos színművész fogalmazta meg annak idején. És valóban így volt. Könyvismertetéseink után olykor megnőtt a könyvesboltok forgalma. Semmilyen értelemben nem voltunk kirekesztőek, mindenféle világnézetű alkotót, művet, stílust, módszert szívesen fogadtunk, ha az értéket képviselt. Természetesen a „létezett szocializmusban” a mi munkánkban is akadtak problémák, mutatkoztak korlátok, hiszen ezt a területet is Aczél elvtárs és beosztottjai ellenőrizték. Időnként előfordultak tiltólisták vagy úgynevezett „mussz” anyagokat kellett megcsinálni, de ezek igazából kevéssé korlátozták munkánkat. Bár pályám kezdetén még volt „lehallgató” kartárs a műsorok adásba kerülése előtt, de a hölgy nem túl sok vizet zavart és aztán – szerencsére – el is tűnt ez a funkció. A kultúra területe a Magyar Rádióban viszonylag nyugalmas szigetnek számított. A tűrt kategóriában sok jó lehetőségünk nyílt és ezeket mindig ki is használtuk. Aki a szocializmusban szocializálódott, annak nem volt ismeretlen ez a helyzet. Egyik jó emlékezetű főnököm: Lajta Kálmán, aki prózaíró is volt, egyszer meghallgatta valamelyik műsoromat és így kommentálta: „Maguk azért mindig becsempésznek valamit a műsorukba, ami bizonyos szempontból kifogásolható lehet … De hát csak próbálkozzanak!” Szóval az akkori főnökeink hagytak bennünket dolgozni. Nyilvánvaló, hogy a Közéleti Szerkesztőségben, a Hírszerkesztőségben sokkal nehezebb lehetett a munkát elvégezni, nekünk szerencsénk volt, hogy elmerülhettünk, kicsit elbújhattunk az irodalomban. Az írók, költők is értették a módját, hogy „áthallásos” módon fogalmazzanak. Akkor, a hetvenes, nyolcvanas években csak így lehetett. 1985 után már nyíltabban, szabadabban írtak, de még akkor is előfordultak „megtorlások” – csak sokkal finomabb eszközökkel. Aranykor… Hát például az Irodalmi Osztály egyik jó nevű rovata volt a Dramaturgia. Kiváló emberek dolgoztak itt, olyan hangjáték készítő műhely alakult ki a Rádióban, hogy párját ritkította. Az írók rangnak érezték, hogy ide dolgozhattak. Pályázatokat írtak ki (Például Magyar Királyok), remekművek születtek. Ekkor készíthettem telefon-interjút Habsburg Ottóval, aki influenza miatt nem tudott személyesen jelen lenni a díjátadón, a csodás Márványteremben. Az Archívumból, ami sok kincset tartalmaz, ma is hallgatható, élvezetes rádiójátékok hangzanak el ismétlésben, régi nagy színészek közreműködésével. Sajnos, e csodálatos műhely, ahol háziszerző volt például Mándy Iván vagy Páskándi Géza, teljesen megszűnt, ma már a hangjátékokat is külső beszállító készíti az MTVA számára. Igaz, ott viszont jó néhány régi magyar rádiós dolgozik. Mint ahogy a Magyar Katolikus Rádióban is szívesen alkalmazták belső vagy külső munkatársként az elbocsátott vagy nyugdíjba tanácsolt, volt magyar rádiósokat. Kicsit csodálkoztunk, hogy a Magyar Rádióban nincs már szükség tapasztalt, idősebb munkatársakra, de aztán kénytelenek voltunk tudomásul venni, hiszen más munkahelyeken is ez a tendencia érvényesült. Új idők, új emberek.

KkF: A fentiek kapcsán a jelenben s főleg a jövőben milyen kihívások, mekkora méretű változások várnak a rádióra s egyáltalán az irodalmi és más művészeti értékek közvetítőire?

LK: Erről nem sokat tudok mondani és nem is vállalkozom rá szívesen. Ahogy már említettem, minden jel arra mutat, hogy a rádiózás korszaka leáldozott. Mivel sok idős ember él Magyarországon (amiként Európában és más kontinenseken is), mi még rádiózunk. Készítjük és hallgatjuk a rádióműsorokat. De az újabb nemzedékek már nem igénylik az effélét. Ők nem hallgatnak rádiót. Legfeljebb podcastet, videót néznek számítógépen és a computer, laptop, tablet, okostelefon, no meg az AI, a mesterséges intelligencia határozza meg világukat. Így történt, ezen már nemigen lehet változtatni.

Mi, régi rádiósok, dolgozunk, amíg tudunk, mert ez az életünk. A jelenlegi fiatalabb rádiósoknak, televíziósoknak és vezetőiknek kell az Ön által említett problémákon gondolkodniuk, döntéseket hozniuk. Beletörődni vagy ellene tartani? Azt gondolom, hogy az értékközvetítésre, erre az élni segítő, szórakoztató és tanító szolgáltatásra szükség van, amíg az emberiség fennmarad. Remélem, mindig lesznek olyan földlakók, akik az irodalmat, zenét, képzőművészetet és ezeknek ezernyi válfaját igénylik, szeretik. De hogy ez hogyan valósulhat majd meg, arról fogalmam sincs és bevallom, nem is érzem már feladatomnak, hogy ezen töprengjek. Annyit azért hozzá teszek, hogy a kis csoportok összefogásainak (olvasó és beszélgető köröknek, irodalmi társaságoknak, alapítványoknak, magán kezdeményezéseknek, vagy például a Belvárosban működő, kiváló HÁLÓ közösségnek) fontos szerepe lehet az értékek közvetítésében, fenntartásában. Ezeket semmiképpen nem szabadna veszni hagyni. Nemeskürty Tanár Úr mondta, nem szó szerint idézem, csak tartalmilag: Aki a múltat, a történelmet, az irodalmat, a nemzet hagyományait nem ismeri, az nem él, az csak tenyészik. Én is azt vallom, hogy más is van, nem csupán az önmegvalósítás, a jóérzés, a fogyasztás.

KkF: Nyugdíjazása (2015) óta a Magyar Katolikus Rádió külső munkatársa, a Koszorúk című, kezdetben havonta, később kéthetente jelentkező adás szerkesztője és riportere.[7]

Milyen új feladatok várták az új adóban?

LK: A feladataim nem voltak igazán újak. Azt csinálom továbbra is, amihez értek, amit szeretek. A KOSZORÚK hasonlít a legelső Magyar Rádiós műsorom: az Irodalmi Évfordulónaptár jellegéhez. Évfordulók vagy megjelent könyvek, aktuális események kapcsán klasszikusok életét, életművét, ma is érvényes üzenetét idézzük meg szakember vendégeimmel, máskor jeles kortárs művészekkel, írókkal, olykor példaadó civilekkel készülnek a portrébeszélgetések. Csaknem ötven éves rutinnal sem ülök le soha készületlenül beszélgetni és a befektetett munka meghozza a gyümölcsét. Minden igazi emberi találkozás, hiteles beszélgetés okulni- és tanulnivalót hoz az életembe, ugyanakkor élvezetet, önmegvalósítást is jelent.

KkF: „Életem ajándékának tartom, hogy a bicentenáriumi Arany-év alkalmával a Magyar Katolikus Rádióban hatrészes sorozatot szentelhettem nagy költőnk életművének. Boldog korszak volt ez a fél év, amit Arany bűvöletében tölthettem, a legkiválóbb irodalomtörténészek, Arany- kutatók társaságában.” – válaszolta a Napútonline Arany János – Számomra, hozzám körkérdésére. [8]

Gondolom, nehéz kiragadnia ehhez hasonló élményeket a Koszorúk c. műsorsorozatból, mégis szeretném, ha meglepné olvasóinkat néhány különösen érdekes téma vagy személy bemutatásával.

LK: Ez itt nem a reklám helye, de lehet hallgatni a műsoromat, az archívumból visszakeresve a régebbieket is. Azért persze tudok említeni néhány példát, a közeli és a távolabbi múltból. Örültem, hogy meg tudtam szólaltatni ebben a műsorban jó néhány Eötvös Collegista társamat, akik tudósok, tanárok, diplomaták, megbecsült, értékes tagjai a magyar társadalomnak. Szerepelt Kósa László néprajzkutató, Gereben Ferenc olvasásszociológus, Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész, politikus Közép-Európa szakértő, akit nemrég veszítettünk el. Szép volt a Mészöly Miklós születésének centenáriumára készült KOSZORÚK – Szörényi László Széchenyi-díjas irodalomtörténésszel és Móser Zoltán fotóművésszel, művelődéstörténésszel. Vagy a Pilinszky 100, amelyben Reisinger János irodalomtörténésszel, bibliakutatóval idéztük meg a kiváló költő alakját, verseit, gondolatait. Gozsdu Elek, Csáth Géza, Gárdonyi Géza, Tamási Áron emlékét is felidéztük remek irodalomtörténészekkel, Alexa Károly, Szörényi László, Bednanics Gábor és Sipos Lajos voltak a szakértő beszélgetőtársak. Közeledve a mához: 2025 szeptemberében Handó Péter költő, író, szerkesztő, kulturális antropológus volt a vendégem, aki földim, a PALÓCFÖLD folyóirat munkatársa. Októberben a matyók festőjét: Mezőkövesdi Takács Istvánt mutattuk be az életmű kiállítása kurátorával: Orosz Diánával. Az e heti műsorban pedig Száraz Miklós György Babérkoszorús, József Attila-díjas prózaíró lesz a vendégem, akinek legújabb, Tibeti szél című könyvét pár napja mutatták be a 30. Nemzetközi Könyvfesztiválon, a Bálnában. A következő részt a 150 éve született Tormay Cécile emlékének szenteljük kutatójával, Jobbágy Évával, akinek az írónőről szóló vaskos könyve a közelmúltban jelent meg.

KkF: Természetesen nem csak beszélgetésünk apropóján hallgattam/hallgatom meg a műsorait. Időről időre kaptam tippeket valakitől, valakiről. Legutóbb magam kutakodtam Vasadi Péter után egy általam szerkesztett norvég-magyar kétnyelvű antológia kapcsán – (innen, onnan a címe, 36 grafikámmal magam illusztráltam, s beválasztottam ezt a kötetet a novemberben nyíló kiállításomra). Örömmel találtam rá Katalin Vasadi Péterről szóló, Végh Attilával folytatott beszélgetésére (Attilát az oslói magyar nagykövetség irodalmi estjén magam is faggattam. Így kerek a világ.) [9]

Arra lennék kíváncsi, Ön hogy talál rá a beszélgető társakra, témákra?

LK: Erre nem is olyan könnyű válaszolni. „Csak úgy” – mondtuk gyermekkorunkban, ha nehéz volt pontosítani a feleletet. Ötven év alatt nagy kapcsolatrendszere alakul ki egy szerkesztőnek. A rádiósnak kivált. Mestereim, tanáraim voltak nem kevesen, akikkel aztán együtt dolgozhattam. Az írók, költők elküldték a megjelent köteteiket. Eseményekre, rendezvényekre, estekre jártunk folyamatosan, új ismeretségekre tettünk szert és ápoltuk a régieket. Olvas az ember (sok könyvet, folyóiratot, most már online is), aztán megtanulja, kinek ki a szakértője, kit érdemes megkérdezni róla. Segítség a Digitális Író Akadémia a Petőfi Irodalmi Múzeum honlapján, vagy a különböző témába vágó szócikkek a lexikonokban, például a Wikipédiában is. (Akadnak benne hibák, de én nem vagyok rossz véleménnyel róla!) Az alkotóknak sokszor saját honlapjuk is van, az is rendkívül hasznos. A források közül nem hagyhatom ki a saját több ezer kötetes könyvtáramat, amit nagyrészt tragikusan korán elvesztett első férjemmel: Rónai Béla, Németh László-díjas középiskolai tanárral gyűjtöttünk össze. De sokszor az ismeretség, barátság, vagy egyszerűen a véletlen szerencse révén kerül a riportalany. Olyan is előfordul, hogy valaki maga jelentkezik szólásra, és ha érdekel a dolog, megegyezhetünk. Szóval „csak úgy”, mondom még egyszer. De ebben fél század munkája van.

KkF: A Pályám emlékezete című műsort is szerkesztette a Katolikus Rádióban. Ennek utolsó adása 2023.02.12-én volt, és sajnos a 12 hónapnál régebbi adások már nem szerepelnek az MKR internetes archívumában. Így még fontosabb, hogy erről is beszéljen, s felvázolja, hogy mi volt a Pályám… profilja, és miben különbözött a Koszorúktól! [10]

LK: Az előbb, amikor a KOSZORÚK tartalmi leírását adtam, már érintettem a témát. A Magyar Katolikus Rádióban nyolc éven át két műsor gazdája voltam. Külön kezeltük a klasszikusokra való emlékezéseket és a kortárs művészek portréit. Előbbi a KOSZORÚK, utóbbi a PÁLYÁM EMLÉKEZETE címet viselte. 2023-ban nagy struktúraváltás zajlott a Magyar Katolikus Rádióban, igyekeztek összevonni, átláthatóvá tenni, egyszerűsíteni sok mindent. A beleegyezésemmel egyesítették a két műsort, mondván, hogy élőknek is járhat koszorú. Ezzel egyet lehetett érteni és így most már élőket és holtakat egyaránt koszorúzunk ebben a műsorban.

KkF: Úgy emlékszem, hogy korábban a rádióinterjúk teljes szövegét írásban is archiválták a rádiók. Ez a rutin megvan az MKR-ben is?

LK: Ez régebben gyakorlat volt a Magyar Rádióban is, ha nem állt rendelkezésre kézirat, részletes forgatókönyv, akkor legalább egy bővebb vázlatot kellett betenni a műsorborítékba az elhangzottakról. Ilyesmi a digitális világban egyáltalán nem létezik, de már jóval régebben megszűnt. Tudomásom szerint nincs ilyen gyakorlat a Katolikus Rádióban sem. A Hanganyag található meg az archívumban, pontosan nem tudom, hogy visszamenőleg meddig. Az MKR Archívuma azért nem egészen azonos a honlapon a hallgatók számára elérhető archívummal.

KkF: Szomorú különlegesség, hogy a Pályám emlékezetében Gecse Géza történésszel (Orosz nagyhatalmi politika 1905-2021, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2022) készített beszélgetése két nappal azelőtt készült, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát. [11]

Előfordult máskor is ilyen fatális egybeesés rádiós pályafutása során?

LK: Nem, rádiós életemben csak ez az egy ilyen döbbenetes aktualitás fordult elő! Az benne a szomorú, hogy a kiváló szakember, aki MR-es kollégám is volt, még ő sem láthatta előre a hirtelen bekövetkező offenzívát. Abban reménykedett, hogy nem lesz háború, elalszik az ügy. Sajnos, az oroszok nem így gondolták. De a váratlan támadást megelőzte az USA és a CIA által valószínűleg erősen támogatott ukrán provokációk sora, ami végül ehhez a tragikus fejleményhez vezetett. Szörnyű ez a háború és fenyegető is, itt a szomszédunkban.

Próbálok más, hasonló esetekre visszaemlékezni, ha már ezt kérdezte. Megtörtént olyan, hogy embargós hírt véletlenül előbb közöltünk egy szerző Kossuth-díjáról, mint szabad lett volna. És előfordult, hogy villámgyorsan kellett élő adást, beszélgetést szervezni a Kossuthon, mert aznap derült ki, hogy Kertész Imre Nobel-díjas lett, ez megérdemelt egy műsorváltoztatást. Balázs Attila (délvidéki prózaíró) kollégámmal vezettük a műsort. Vendégünk volt – többek között – Radnóti Sándor filozófus, esztéta és Szegedy-Maszák Mihály, a sajnos már elhunyt, zseniális irodalomtörténész. Részletek is hangzottak el a Sorstalanságból.

KkF: „Albert Zsuzsa legendás könyvei kordokumentumok és irodalomtörténeti csemegék, de legfőbb értékük abban rejlik, hogy hűen mutatják azt az értékrendet, amelyben a szellem, a műveltség, a tehetség és az emberi tisztesség még együtt jártak. Mai életünkben kevés a megbízható tájékozódási pont.” – írja egy könyvszemlében a Confessio 2018/3-as számában. [12]

Ön, mint azt korábban már említettük, beszélgetett kis hazánk pallérozott elméivel, művészeivel: példaképeinkkel. S mi van ma? – hallom egyre magam körül a szkeptikusokat. „Fordítsuk, hű, de remek – Cseh-Bereményivel – feje tetejéről a talpára”. Ne azt kérdezzük, hogy vannak-e az újabb generációk ifjai között is ikonikus, példaképi szerepre méltó fiatalok, hanem azt, hogy vannak-e olyanok, akik képesek kiválasztani, helyzetbe hozni, elénk állítani őket? És mit tettünk mi, felneveltük-e gyermekeinket, unokáinkat olyanokká, akik a hétköznapok, netán sorsdöntő pillanatok nagyjaivá válhatnak?

LK: Örülök, hogy ezt a recenziót említi és Albert Zsuzsát hozta szóba. Ő – ahogy már említettem – egyik rádiós mesterem volt. Nem csupán kiváló szerkesztő-riporter volt, költőként és irodalomtörténészként is jegyzett értékteremtő. Végzett magyar szakos bölcsészként az ötvenes években került a Rádióba. Azok bizony nehéz idők voltak. De ő és társai becsülettel helyt álltak, mindig az értéket tartották szem előtt, dolgoztatták például a feketelistán lévő, ÚjHoldas Nemes Nagy Ágnest, Lengyel Balázst, Mándy Ivánt, Pilinszky Jánost és másokat. Legendás kolléganőm Zrínyiről szóló műsora ihlette Kodály Zoltánt Ne bántsd a magyart! kórusművének megírására. Albert Zsuzsa volt közülünk talán az utolsó, akinek még érdemes volt könyvsorozatba mentenie a beszélgetéseit, ez lett a Legendás irodalom számos kötete.

Ami a tulajdonképpeni kérdését illeti: lehetséges, hogy nem tettünk eleget a gyermekeinkért, unokáinkért. Vagy nem csináltuk elég jól. Vagy a világ, az élet változott meg annyira, hogy a múlt ismeretét, hagyományos értékeit kevéssé vagy egyáltalán nem becsülik a gyerekek, az unokák. Pedig mi igyekeztünk úgy nevelni őket, de nem igazán sikerült. Ritka ma az olyan család, ahol politikai-történelmi-társadalmi-művészeti kérdésekben egyetértenek a szülőkkel, nagyszülőkkel az utódok. Steigerwald Krisztián generációkutató könyveiből mégis azt olvasom ki, hogy a fiatalok nem rosszabbak, csak mások, mint mi. Sok tehetséges és jószándékú gyerek létezik, a tanulmányi és a szakmai versenyek is ezt tanúsítják. Természetesen az említett fiatalok az ifjúság „krémjét” alkotják, a nagy átlagra mindez egyáltalán nem jellemző. De nincs más lehetőség és esély, próbálkozni kell a kommunikációval. Átadni, amit lehet. Csak legyen, aki át is veszi.

KkF: A Napút folyóirat búcsúestje (az utolsó, 222. lapszám ünnepe, a 2020-21. év Cédrus-pályázatának díjátadó percei) a Nádor Teremben volt 2022. március 11-én. [13]

Nem kis fizikai, szellemi megpróbáltatás lehetett az est levezetőjének 160 perc a pódiumon. Biztosan nem vállalta volna el ezt a feladatot, akinek nem szívügye ez a közel negyedszázados irodalmi, művészeti misszió, és a hozzá csatlakozó számtalan más „melléktevékenység”. Katalin megtette. Szondi kapitány nem hagyta zátonyra futni hajóját. Révbe vitte, felemelt fővel intett búcsút az igazán kalandos éveknek. Méltassuk kicsit, dicsérjük bátran hátba ezért!

LK: Igen, ez pontosan így van. Szívügyem a NAPÚT és jó munkakapcsolatban, barátságban vagyok Szondi Györggyel, aki Eötvös Collegista társam. Örömmel dicsérem őt én is. Szívesen vállaltam a maratoni búcsúest háziasszonyi, műsorvezetői feladatát, mert nagy véleményem van erről a folyóiratról. Hatalmas munkát végzett évtizedeken át a fáradhatatlan főszerkesztő, a rendkívül sokoldalú irodalomtörténész, bolgarista, költő, műfordító, nyelvész. Irodalmi Mindenes, egyszemélyes intézmény – mondtam róla én is többször. A legnehezebbet vállalta, fantasztikus tematikus számokat szerkesztett, ami emberfeletti munkát igényelt. De ő megcsinálta. Erejét, egészségét nem kímélte és sok örömet, élményt szerzett az NAPÚT olvasóinak. Most már azért élhetne kicsit pihenősebben is, de nem teszi. Pedig én barátilag tanácsoltam neki. De úgy látszik, nem hallgat a nőkre.

KkF: „Már a 21. századhoz kötődik a három legértékesebb és talán szívemnek legkedvesebb: az Év Rádiósa kitüntetés, a Magyar Tudományos Akadémia Újságírói Díja és a Magyar Írószövetség elismerő oklevele.” [14]

Mit jelentenek Önnek a díjak, az elismerések?

LK: Természetesen nagyon örültem ezeknek, bár az embert és a szakembert nem a díjak teszik. Ezt nálam sokkal nagyobb emberek is így tudják, ámbár mindenki örül az elismerésnek és vágyik is rá. Ez emberi dolog. A három kitüntetés már elnevezésében is tükrözi, ami fontos nekem az életben, a munkában. A hivatásomról, a szépségeiről és a kihívásairól már az eddigiekben is szóltam néhány szót. Közszolgálat és önmegvalósítás. Nincs ebben ellentmondás? Jócskán van, de ez a kettősség megvalósítható. Az arányokra kell nagyon ügyelni. Magamutogatásból nem lesz jó műsor, egymásra kell hangolódniuk a beszélgetőknek. Felkészültnek, ugyanakkor lazának, természetesnek kell lenni a moderátornak és alázattal közvetíteni, nem exhibicionista módon megjelenni. Talán arról kellene még említést tennem, hogy bár egy általános jó színvonalat lehetőleg mindig tartani kell, de azért az tény, hogy mindenkinek vannak rosszabb napjai, amikor éppen csak teljesíti a feladatot, de egyáltalán nem tündöklik. Érzi azt az ember pontosan, hogy mikor jó, mikor remek és mikor csak éppen elfogadható. Ezt Kocsis Zoltán zongoraművész, karmester-zeneszerző, zenepedagógus – Pilinszky nyomán – fogalmazta meg így egy interjúban. Életem egyik nagy ajándéka, hogy ismerhettem ezt a zseniális muzsikust. Ő is tudta, olykor a kudarcot, a sikertelenséget, a hibázást is el kell tudni hordozni, abból is lehet tanulni. Kocsis Zoltánt és közvetve Pilinszky Jánost említettem, hadd tegyek melléjük még három nevet, akiknek ismeretségét, barátságát szintén sorsom kiváltságos hozadékának tekintem. Weöres Sándor, a zseniális költő és Török Endre, valamint Németh G. Béla irodalomtörténész, utóbbiak egyetemi mestereim voltak, később riportalanyaim lehettek. Rájuk mindig úgy gondolok, mint ahogy Ottlik Géza beszélt egyetemi matematika professzoráról, Fejér Lipótról: „A puszta létezése is vigasztalás volt.”

📷⇒ E) Családom (Felvételek az interjú végén a Fotótárban)

KkF: Korát nem említve elárulom, hogy kerek évfordulón köszönthették a nyárelőn. Hogy érzi magát? Hogy telnek a hétköznapok? Bizonyára van még terve, elképzelése, ami megvalósításra vár. Elárulna ezek közül néhányat?

LK: Pillanatnyilag jól vagyok, köszönöm szépen kedves kérdését. Az elmúlt hónapokban, sajnos, hosszabb ideig betegeskedtem. De meggyógyultam, hála Istennek, a gyógyszernek, az orvosnak, a pszichológusnak és a férjemnek, aki valóban „kőszikla”, nem hiába Péter. És persze a saját erőfeszítésemet sem hagynám ki a felsorolásból. Az orvos párom (bár tiszteletbeli bölcsész és zenész is!) azt tartja: az orvoslás nem annyira tudomány, inkább művészet és nagyon sokat számít a paciens „hozzáállása”.

Egyébként nyugodtan említhetjük a koromat, mert nem restellem, 75 éves lettem. Barátaim szerint ugyan letagadhatnék jó néhány évet nyugodtan, de tudom, amit tudok. Talán szerencsés alkat vagyok és ügyelek is a kinézetemre, az ápoltságra. De be kell vallanom, hogy nehezen tűröm az időskort és ennek tüneteit. A test kopik, fárad, nyűglődik. A lélek kicsit tovább marad fiatal, amíg érdeklődés, kíváncsiság van bennünk a világ és emberei, dolgai iránt. De mindez nem változtat azon, hogy elment az élet és nagyon gyorsan! A kisfiam kérdezte óvodás korában egyszer okosan, egy családi haláleset kapcsán: „Anyu, aki megszületik, az meg is fog halni?” Lám, a gyermek valamiképpen felfogja ezt, a felnőttek ma egyáltalán nem. Ez idő szerint a fogyasztói társadalomban tabutéma a halál, mindenki örökifjú szeretne maradni és a különböző iparágak ezt a vágyat rendesen ki is szolgálják. Ám hetven fölött szembe kell nézni a mulandósággal. És valahogy el kell fogadni, bármilyen nehéz. Dolgoznunk kell rajta – egy ma divatos szólás szerint. A pszichiáter Csernus Doktor is írt erről egy könyvet, a stroke-ja után. Kortársaimnak azt mondhatom: mindennek örülni kell, aminek lehet! A napsütésnek, egy csokor virágnak, egy ízletes vacsorának, még inkább egy jó könyvnek vagy egy gyönyörű zenének. Az ima, elmélkedés, meditáció sem árthat – ki-ki azt választhatja, amiben hisz, ami neki megfelel. Mi nagyon sokat járunk hangversenyre, a Zeneakadémia és a Művészetek palotája szinte második otthonunk. Idén a nyarunk is jól sikerült. Jártunk Németországban, ahol a testvérem él, oda ment férjhez a hetvenes évek közepén. Ez a Németország már nem az, ami akkor volt, amikor Eszter kiment, de ők egy kis faluban laknak, ott még nem tette tönkre a hétköznapi életet a migráció és a terrorizmus. A nyár végén pedig – baráti javaslatra – az albán tengerparton, Durresben töltöttünk egy jó hetet, gyönyörű vidéken. Homokos part, 25 fokos tengervíz, szikrázó napsütés, kék ég, fantasztikus halak és tengeri herkentyűk, mindenkinek csak ajánlani tudom. Egyelőre még sokkal olcsóbb, mint a francia vagy az olasz változat.

Kedves Ferenc, Maga biztosan arra gondolt e kérdéssel, hogy nagyszabású alkotói terveket fogok felvázolni a jövőre nézve. Én azonban tulajdonképpen csak azt szeretném tovább csinálni, amit eddig. Azon a színvonalon, ahogy tőlem megszokták a hallgatók. Remélem, ez menni fog még egy darabig. És azt is nagyon remélem, hogy megérzem majd, mikor kell abbahagyni és átadni a mikrofont másoknak. Ez nem könnyű célkitűzés, remélem, hogy a családtagjaim és a barátaim segítenek, ha már ők (is) úgy látják…

Megtisztelő volt számomra a felkérés, örültem, hogy beszélgethettünk. Az külön jól esett, hogy ilyen szépen „felkészült” belőlem, így érdemben tudtunk társalogni. (És akkor most a TÁRSALGÓt is megidéztük egy rövid időre.) 35 évig voltunk kollégák, szobatársak Kulcsár Katalin barátnőmmel. Még „fénykorunkban”, negyven és ötven között, jót mulattunk azon, hogy a „nagy öregek” után mi leszünk majd a „kis öregek”, akiket már hamar elfelejtenek. A média népszerűsége tiszavirág életű. Hogy a NAPÚT online-ban (digitálisan!) szerepelhetek, számomra azt jelenti, hogy nem felejtett el mindenki. Köszönöm a felkérést. És jó munkát kívánok Önöknek, az egész kiváló csapatnak!

– – F o t ó t á r – –

A) Szüleim, nagyszüleim

Apai nagyszüleim, Kubányi Emília és Liptay B. Jenő

Szüleim eljegyzési képe (1944)

Szüleim és nagyszüleim Salgótarjánban 1962-ben

Szüleim aranylakodalma

B) Húgom és én

1) Testvéremmel 1963-ban 2) Kiránduláson a nógrádi tájakon

3) Főzéshez készülve Ersrodében (1995 nyár) 4) Városnézés Bad Hersfeldben (2023 tél)

C) Rádiós évek I.

Pozsgay Imre kulturális miniszterrel (1978)

Sütő Andrással a Hargitán (80-as évek eleje)

Lőrincze Lajos Tanár Úrral (1980)

Szalagos kézi vágás (1983, 1993)

D) Rádiós évek II.

Interjú Orbán Viktor Miniszterelnök Úrral a frankfurti Nemzetközi Könyvvásáron, amikor Magyarország volt a díszvendég (1999)

Ünnepi Könyvhét, Vörösmarty téri nagyszínpad (2002), Németh Gábor és Kukorelly Endre prózaírókkal, a háttérben sorára vár Romsics Ignác történész

Az Ünnepi Könyvhéten 2002-ben, Filippinyi Éva kolléganőmmel és édesapámmal a Vörösmarty téren

Kalász Márton költő, író könyvbemutatója a LITEÁban (2015) Balról jobbra Kövesdy Zsuzsanna, Filippinyi Éva, Kulcsár Katalin, Kalász Márton és én

És egy a ráadás. Megfakult, de szívemnek kedves emlék a régi Rádióújságból, a Nemeskürty István portréfilm forgatásáról

E) Családom

a) Esküvői pótfotózás Salgótarjánban (az eredeti film elégett az OFOTÉRTban, Budapesten) b) Esküvő ’23. 07. 22.

Dani Fiam, Annie Menyem és első unokám

a) Hat éves unokámmal, Mironnal kertünkben (2024. nyár)
b) Másfél éves kislány unokám, Minka (2024. nyár)
(Aki ölében tartja, unokahúgom kislánya, Lívia)