március 17th, 2026 |

Tárnok Attila: Emigráció*

[ három testőr ]

ABBÓL AZ IDŐSZAKBÓL, amikor hárman jártuk a várost, három hasonló sorsú számkivetett, a legélesebben az indiai fűszerbolt illatára emlékszem. ’85-ről beszélek, negyven éve ennek. Az indiai kereskedést a Tizenhetedik Avenue-n amúgy rendesen, ahogy mindenki más, Pakinak hívtuk. Öreg túlélő barátunk, Plank úr tanítgatott kettőnket arra, milyen elvek szerint válogassunk a rohadt gyümölcsök között. A tanfolyamnak ezt a címet adtuk: A gyümölcsök rothadási rendje, előadó: J. P. Ezeket szinte ömlesztve, filléres áron vásároltuk meg, de, ahogy az öreg magyarázta, bizonyos zöldételek még egy-két napon belül készíthetők belőlük. Hármunk sorsa három külön világ. Mégis, valamiképpen egymásra leltünk a bujdosásban. Akik házaspárként kerültek Nyugatra, az elkövetkező évek izgalmát, traumáit, nélkülözését és dilemmáit valakivel, tudniillik a házastársukkal közösen élik meg. A legtöbb házasság ráment erre a kezdeti időszakra: kevesebb pár maradt együtt, mint ahányan elváltak. De a kezdet, az új élet keserveit, örömeit a házaspároknak volt kivel megosztani. A házaspárok minket, egyedülállókat kerültek. Az ő köreik csak és kizárólag házaspárokból álltak, a férjek féltették tőlünk a feleségeiket. A gyakori válások aztán nélkülünk is lezajlottak, azonban mi többiek, egyedülállók, magunkra maradtunk. Hogy miként rostálódott a mi körünk is csak hármunkra, nem tudnám megmondani. Nyilván a szimpátia, a hasonló gondolkodás, a másik sorsában önmagam felismerése vezetett oda, hogy az emigráció első éveit két idősebb barátom társaságában töltöttem. Pedig hármunk sorsában alig volt valami közös. Hármunk közül Plank úr, mindörökre tanítómesterem, volt a legidősebb. Már nyugdíj előtt állt, gyakorlatilag évtizedek óta munkanélküli volt, de annyira szerényen élt és olyan ügyesen zsonglőrködött filléres bevételével, hogy nem szenvedett hiányt. Barátja rajtunk kívül és a mi érkezésünket megelőző időszakban nem akadt. Sok lumppal haverkodott az utcán, de sok év magány után csak velünk kötött barátságot. Rám valószínűleg legyintett volna, ki tudja, de Anton személyisége, talán, hogy mind a ketten zsidók voltak, talán, hogy Antonban több ígéretet sejtett, mint amennyit ő a végén kihozott magából, vagy egyszerűen megelégelte a sok évi magányt és velünk jól esett barátkoznia: valahogy így; Plank úr, egy évtizednyi csendes hallgatást követően előbújt a csigaházból, amiben addig rejtőzködött, és igaz barátsággal osztotta meg velünk tapasztalatait. A gyümölcsök rothadási rendjén kívül számos olyan gyakorlati ismerethez jutottunk általa, ami segített átvészelni szegényes első éveinket. A gyakorlati tanácsokon kívül pedig a lelki támasz, amit egymásnak, gondolom, mindhárman nyújtottunk, a család hiányát pótolta egyedülálló életünkben. Anton is idősebb volt nálam, tíz évvel, harminc fölött kezdett új életet, a nyelvvel azóta is hadilábon áll, a sorsa, ha lehet, még elvetéltebb, mint az enyém. S végül én, késő kamaszként, húszas éveim elején, megvalósíthatónak hitt terveket szőve, szemben velük, az eléggé reményvesztett pályára állított Antonnal és az élete alkonyához közeledő Plank úrral, a fiatal, zöldfülű naivitását testesítettem meg. És csak most merül fel bennem, mennyire másként szívhatták be társaim az indiai fűszerkeverékek illatát, akkor ott, a kilátástalanságban. Plank úr ekkor még nem tudhatta, hogy majd elhalálozott bátyja feleségét, zsidó szokás szerint, nőül veszi, visszatelepszik Magyarországra, és hosszú éveket tölt el anyagi jólétben, mert a kanadai nyugdíja itthon aranyat ér. Akkor ilyesmi elképzelés nem jelenhetett meg a fejében. Akkor, a nyolcvanas évek közepén, néhány dollárból bűvészkedve, a penészes sajtok, rohadó zöldségek, címkéjüket vesztett, beazonosíthatatlan és ezért néhány centre leárazott konzervek világában talán csak az egészsége megőrzésében bízott, és hogy még kihúzunk mellette néhány évet, nem hagyjuk cserben, tisztességgel temetjük el. Akkor, a nyolcvanas évek közepén Anton még arról álmodozott, hogy félretesz pár ezer dollárt, és vesz egy lerobbant panziót valahol a görög vagy spanyol tengerparton és szállóvendégekből él. Nem sejtette, hogy csak a Tizenhetedik Avenue görög éttermében iszik retsinát sajttal, olajbogyóval, és hogy soha életében nem jut el még egyszer Európába, mert egy akkor már leselkedő homályból a teljes sötétségbe kerül: az alkoholizmus annyira maga alá temeti, hogy soha nem lesz még repülőjegyre sem pénze, nemhogy tengerparti motelre. És végül én magam sem gondoltam, hogy hármunk közül egyedül nekem adatik meg, hogy a terveim valóra válnak. Hittem ugyan, fiatal voltam és mohó, de azért bölcs is annyira, hogy felkészüljek némi módosításokra. Egy percig nem gondoltam volna, hogy semmiféle módosításra nem lesz szükség, hogy minden úgy történik majd, ahogy azt 1982 után megálmodtam. Az indiai fűszerek illatát csak én érezhettem átmenetinek, én tudtam, hogy abból a küszködő időszakból kikeveredek majd egyszer. Két barátom ebben nem lehetett biztos. S végül az indiai fűszerbolt illata tartósan az orromban maradt.

[ kollektivizmus ]

A HATALOM A MÁJUS 1-i felvonulásokkal azt remélte demonstrálni a világ és önmaga számára, hogy egységes, összetartó, erős közösség ura. A tévé közvetítette ezeket a felvonulásokat, este az Önök kérték című kívánságműsor módosított címen, Felvonulók kérték címen jelentkezett. A világ azt láthatta, hogy a magyar dolgozók, tanulók tömegei, sok ezer ember, transzparensekkel, kötött rendben végigvonul a Dózsa György úton, elvonul a dísztribün előtt, ahonnan az emelvényről Kádár János, Losonczi Pál, Aczél és a többiek folyamatosan üdvözlésképpen integetnek. Talán Észak-Koreában vagy Moszkvában még ma is megtartják ezeket a rendezvényeket, felvonultatják az ország katonai arzenálját, mára nálunk a szokás lovas felvonulássá magasztosult, ősmagyar öltözetben vágtáznak végig a zsokék a Hősök terén. Akkoriban a több ezres tömeg vonulását valamiképpen normális mederbe kellett terelni. A szervezők meghatározták, melyik gyár, munkahely, iskola, melyik mellékutcában gyülekezhet, onnan mikor indulhat el, hogy a szélesen hömpölygő Dózsa György úti tömeghez csatlakozzon. Csakhogy senki sem önszántából vett részt ezeken a felvonulásokon, sőt a dezertőrt, aki inkább a kertjében dolgozgatott a szabadnapján, retorziók érték. Jobb volt persze felvonulni, mint iskolába menni, de lehetett volna május 1. olyan szimplán szabadnap is, mint manapság. A majálisnak volt valami langyos Anyák napja íze is, hisz azokban a napokban kellett énekelni a Serkenj fel, kegyes nép kezdetű, az anyákat köszöntő műdalt. (Mi köze volt ennek a dalnak az édesanyákhoz, soha nem értettem, de kisiskolásként kötelező volt kívülről tudni a verset.) A majálishoz hozzátartozott, hogy lehet kapni virslit mustárral és lángost, ugyanúgy, ahogy a strand-élményhez a sült hal és a vattacukor. Aztán nagyobbacska fiúként sok leányt is lehetett látni a tömegben, ez is kellemes hozadéka volt a felvonulásnak. Egyik évben valamelyik túlbuzgó szervező a fejébe vette, számomra ez a gimnázium első éve volt, hogy a mi iskolánk ne csak egyszerűen integetve vonuljon el a dísztribün előtt, hanem különböző színű zászlókkal, különböző alakzatokat felvéve hívjuk fel magunkra a figyelmet. A tornatanárok és az énektanárok feladata lett a gyerekek betanítása, sajnos délután, a rendes tanítás után. Még ha délelőtt folyt volna mindez, esetleg örülhettünk volna, hogy elmarad egy-két óra, de délután?! A nagy énekteremben, évfolyamokra bontva induló dallamára kellett ide-oda masíroznunk, megadott jelre a magunk zászlóját meglengetni, néha kör alakzatot képezni a libasorból, néha leguggolni. Az elképzelés szerint a váltakozó színű zászlók, a felálló és leguggoló sorok hullámzása, megrendítően kellemes élményt nyújt majd a dísztribünön helyet foglaló hatalmasságoknak, és az esti tévéhíradó rövid hírösszefoglalójában is lehet, hogy villanásnyi szerepet kap majd a Teleki Blanka Gimnázium. Végtelenül utáltuk a próbákat. Először csak önmagunk szórakoztatására, J. Lacival mindig rosszkor lengettük meg a zászlónkat, rossz ritmusban guggoltunk le, ezen az, úgymond, ügyetlenkedésen jót derültünk, aztán később mások is röhögtek velünk. A főstréber K. Ákos ránk szólt, hogy ne szórakozzatok már, fiúk, ha mindig elrontjátok, tovább tart a próba. Ez mellébeszélés volt a részéről. Ő csak örült, hogy tovább maradhatott az iskolában: annál később kellett visszatérnie a kollégiumba. Az egész iskolában ő volt egyedül vidéki, elszigetelten élt a családjától, barátai sem voltak ekkor még, elsőben, Budapesten. Aztán a pöttöm tornatanárnő is pattogni kezdett, talán a mellünkig sem ért, és végül katonás modorával megtiltotta, hogy részt vegyünk a próbákon. Majd meglátjuk, fenyegetőzött, milyen büntetés vár ránk, amiért nem leszünk ott a felvonuláson. Semmilyen büntetést nem kaptunk. Megkönnyebbülés volt számunkra, hogy a gyűlölt gyakorlatozásból így kimaradtunk, de a birka szellemű osztály ezért nem irigyelt bennünket. Ez a fajta kollektivizmus, a fáradt emlékű majálisok, az egész magyar lakosság birka-szerű vonulása, ami inkább emlékeztetett arra, amikor falun a teheneket kihajtják a legelőre, mint örömünnepre, az a kollektív ökör-ség, ami körülvette az összes kötelező ünnepet, november 7-ét, április 4-ét, de még március 15-ét is – nagy mértékben járult hozzá ahhoz, hogy ezzel a néppel, ezzel az országgal szakítsak. Álmomban sem gondoltam volna, hogy – az anyanyelvbe ágyazottan – az emigrációban csak közelebb kerülök hozzá.

[ levelet kapni ]

ÉVEKEN ÁT megkülönböztetett figyelemmel kísértem egy bizonyos kívülről érkező hangot, egy hangot, amelyet mások füle nem is érzékelt, de amely számomra, a nap egy bizonyos órájában felülmúlt minden egyéb zajt, fúrást, a víz surrogását mosogatás közben, a rádió hangjait a szobámban, pedig ez a kívülről érkező apró, halk és csak egy pillanatig tartó zörej sok egyéb más hangnál jelentéktelenebb volt. Becsapódhatott a bejárati ajtó, becsöngethettek valakihez, beszélgetés foszlányait hallhattam volna a folyosó felől, a földszintre megérkező lift fékezését, és valószínűleg érzékeltem ezeket a hangokat is, de ezek nem ivódtak belém, nem hordoztak jelentést, ezekre nem volt értelme odafigyelnem, így agyam ezeket a zörejeket nem dogozta föl, ezek elsikkadtak, belesimultak a háttér zaj-szőnyegébe. De arra az egyetlen pillanatig tartó halk zörejre, ahogy a postás a ládába a levelet becsúsztatja és a levél a láda aljához halkan odaütődik, erre minden nap felfigyeltem. Két csukott ajtón át, húsz méter távolságból is kivettem ezt a jelentéktelen neszt a körülvevő zajok egyformaságából. Esetleg ültünk egy barátommal a szobámban, beszélgettünk, szólt a rádió, és egyszerre csak fölpattantam, megjött a postás, szóltam. Honnan tudod, kérdezte barátom. Ő semmit sem érzékelt ebből a finom pöccenésből, ahogy a boríték a postaláda fémjéhez ütődik. Éveken át, gyakorlatilag talán az emigráció teljes időszaka alatt úgy vártam a leveleket mint a távolból jövő segítő kezet. Szüleim ezt a sóvárgást, ahogy sok minden mást, félreértelmezték, gyakran küldtek zoknit, alsóneműt, olyan inget, ami méretében nem is illett rám, az évek során talán elhomályosult előttük a testalkatom, de nem ezekre vágytam. Az írott szó hiányzott. Végig voltak ugyan magyar barátaim, és gyakran a beilleszkedés okán és elfoglaltságaim miatt időm se jutott rendes levelezést vinni, mégis levelet kapni – hisz a levelek minden esetben magyar nyelvű levelek voltak, még akkor is, ha disszidensektől érkeztek – a kommunikációs csatorna fenntartását jelentette. Gyakran éreztem csalódást, amikor a boríték koppanása csupán reklámlevelek, szórócédulák érkeztét jelölte. De a levélvárás örömteli érzése megmaradt. Húsz évvel később, már itthon, pedig a levelezésem végképp töredezetté vált, még mindig hallgatózom: mikor koccan oda egy boríték a postaláda aljához, s az esetek nagy részében csalódás ér: számlalevél vagy reklám érkezik. Most legújabban elektronikus levélre kell várnom. Gyötör a kétely.

[ amiről a legnehezebb írni ]

HIVATALOS ÜGYINTÉZÉSBEN, aztán magánjellegű beszélgetésekben gyakran nekem szegezték az első években a kérdést: Miért jöttél el Magyarországról? Magánbeszélgetésekben nyilván csak olyanok nem értették ezt, akik nem magyar származásúak voltak. A disszidens magyarok, sőt az itthon maradt magyarok számára is a válasz evidens volt, mégis megválaszolhatatlan. Nem kifejthető, nem tudom, van-e ilyen logikai vagy matematikai fogalom. Ha konkrét dolgokat sorolunk, legyintenek rá: ugyan már?! Ezt mindenki átélte. Ha elvi magyarázatokba bocsátkozunk, soha nem érünk a végére, és mindig ugyanazzal a rossz érzéssel függesztődik fel a beszélgetés, hogy a kérdező fél nem látja tisztán a helyzetünket. Így a kérdésfelvetés egy idő után már irritálja a disszidenst. Különösen zavaró, ha idősebb emigránsok hozakodnak elő vele, akik határozottan kikérik maguknak, ha disszidensnek tekintik őket, mert számukra – ez borítékolható – az egyetlen cél az önigazolás: meg akarják győzni magukat, hogy az ő esetükben indokolt volt az országot elhagyni, míg a mi esetünkben már csak kalandvágy vagy a gazdasági jólét utáni vágy játszhatott szerepet. Állítja persze ezt egy olyan ember, aki esetleg nem is járt a 70-es, 80-as években Magyarországon. Nem érti meg, hogy a puha diktatúra is elnyomó rendszer és elviselhetetlen tudott lenni néhányunk számára. Talán a személyes érzelmek felől lehetne elindulni, de az meg éppen személyessége okán nem tartozik mindenkire, éppen azért, mert intim. A lélek felől. Hogy az ember lelke valahogy szorítást érzett, valami elfojtást, letaglózó, megalázó becstelenséget maga körül. Hogy az érvényesülésnek még halvány derengő fénye sem merült fel, ha valaki ragaszkodott az elveihez. Hogy ebből a leszorított, lefojtott létből csak debilitás származhatott, megtörtség, kilátástalanság, a perspektívák teljes hiánya. Hogy amikor nagyon nagy fertő veszi körül az embert, akkor bűnöző lesz vagy igazmondó király. És mit kezdesz azzal, ha csak annyit mondok: azért, mert így éreztem helyesnek. A bensőmből fakadt.

[ magára hagyottan ]

VOLT EZ A FIÚ, Karesz, akit talán B. Zoli fedezett fel: teljesen véletlenül ugyanabban a házban vettek ki lakást. Két magyar valahol a Sziklás-hegység lábánál, abban a sivár, jellegtelen városban, ahova egyéb véletlenek folytán én is kerültem. Zolinak nem volt ideje a sráccal foglalkozni, ő már az első hetekben is rohant a karrierje után, sokszor másokon átgázolva, ezért sikeresen. De említette nekünk, hogy aggódik Karesz miatt, valami baj lehet a fiúval. Ezért kerestük fel. Tizenkilenc éves, magas, vékony, hosszú hajú, csendes srác volt. Mi, hasonszőrűek, ráérő időnkben, gondoltuk, felkaroljuk, aztán láttuk: megmentjük, mert arra lesz itt szükség, annyira mélyre került. Első látogatásunk alkalmával nem mutatkozott ellenségesnek, bár éppen hálásnak sem. Semmit nem árult el magáról. Beengedett a lakásba, így láttuk, hogy a válasza kérdésünkre: mire lenne szüksége, nem volt helytálló, tudniillik abszolút és azonnal mindenre szüksége lehetett. Nem volt ágya, még matraca sem, a földön feküdt. A konyha, mint ahogy az egész lakás – üres. Kiderült, hiába lennének edényei, nem tud főzni. És nem csak hogy nem rendelkezik ismeretekkel, de a hajlandóság vagy az ösztön is hiányzik belőle az életben maradáshoz. Pénze nem volt, valószínűsíthetően hetek óta éhezett, angolul semmit nem tudott, az őt automatikusan megillető letelepedési segélyről, nyelvtanfolyamról nem is hallott, amióta néhány hete landolt vele a repülőgép, hivatalos szervet nem keresett fel, azok esetleg azt is hihették, hogy eltűnt, megszökött, elvándorolt. Kapcsolatot senkivel nem tartott, rajtunk kívül és korábban Zolin kívül senkihez nem szólt, gyakorlatilag hetek óta néma. Éreztük, hogy itt valami komoly baj lehet, de mi is zöldek voltunk, fogalmunk sem volt, mit tehetnénk érte. Pedig hasonló betegségben szenvedtünk, esetleg a mi kórképünk enyhébb tüneteket mutattak. Karesz nem tudta, mit szeretne kezdeni magával. Azért jött el otthonról, hogy elszakadjon a családjától, akik nyomaszthatták. De az önálló életre nem volt benne készség, nem tudta magát ellátni, nem tanulta meg. Soha azelőtt albérletnek még a közelébe sem került, teát sem tudott főzni, és mivel az utolsó pénzét a lakbérre fizette ki – nem gondolta, hogy ezt az őt beutaztató állam átvállalná –, nem volt miből háztartási eszközöket vegyen, azokkal amúgy sem tudott volna mit kezdeni. Kértük, keresse fel legalább az emigrációs irodát. Egy hét elteltével, amikor fürkészve vizsgálgattuk, vajon fogyott-e, bevallotta, nem ment el az irodába és nem is áll szándékában. Továbbáll, mondta. Nem tudta megmondani, hova készül, csak annyit bökött ki, délre. Hiába győzködtük, hogy mivel egyelőre a papírjai sincsenek rendben, előbb itt rendezzen el, amit lehet. A következő vasárnap kurtán otthagyott bennünket a saját lakásában. Beengedett, aztán vette a kabátját és elment. A lakást egy kis idő elteltével bezáratlanul hagytuk. Hetekkel később már nem lakott ott, a házmester semmit sem tudott róla, bosszús volt, hogy az esedékes havi lakbérrel még tartozik. Karesz eltűnt. A vezetéknevét nem tudtuk. Hova fordulhattunk volna? Keresünk egy magas, vékony fiatalembert, Karesz névre (talán) hallgat, egyébként egy szót sem ért angolul, akinek nem vagyunk hozzátartozói, bennünket látni sem akar. Sokat tűnődtem, vajon dédelgetett-e valami titkot ez a srác. Volt-e valami menekülő útvonala, amiről nekünk nem szólt, de amit végső célként fenntartott magának? Teljesen kizökkent vagy csak felénk mutatkozott olyan zárkózottnak? Mit tett magával? Hova lett? Mi lett vele? Milyen sérülésekkel indult el otthonról egyáltalán, és sikerült-e élete során valahogy helyre rázódnia? Az lehetetlen, hogy egy életút ilyen kanyart vegyen, mint az övé, gondoltam, és soha nem tudtam az esetet magamban helyre tenni.

[ minden megvan ]

IDŐRŐL IDŐRE, KÜLÖNBÖZŐ életszakaszokban meggyőződésünkké válik a gondolat, hogy mindenünk megvan. Eltölti az embert a megelégedés: amit szerettem volna, megkaptam; amiért küszködtem, meghozta gyümölcsét. Boldog érzés, az egyén megtalálja a számára kijelölt helyet a világban, fogaskerékké válik, és a szerkezet egy bizonyos pontjára pontosan illeszkedik rovátkáival, a nagy egésszel, úgy érzi, együtt forog. A megelégedés érzése gyakran tárgyakhoz, máskor karrier-, családi vagy egyéb élethelyzetből fakadó problémák feloldásához köthető. Miért őriz meg az emlékezet bizonyos pillanatokat és felejt el más hasonló mozzanatot? Számomra ’83 ősze azért maradt feledhetetlen, mert ekkor érkeztem meg rendeltetésem színhelyére, az Újvilágba, ahol majd új életet kezdek, amely új életben ekkor még határtalan szenvedéllyel hittem. Nem értek még kudarcok, eddig a pontig mondhatni minden ügyem gördülékenyen mozdult előre. Türelmesen kivártam a kiutaztatás napját, szerencsém is lehetett: mások évekig maradtak Ausztriában, Németországban vagy Olaszországban tengerentúli kiutaztatásra várva, az én ügyem hat hónap alatt elrendeződött. Rendeltetési helyem ellen semmi kifogásom nem volt: Vancouver, az örök tavasz városa, tetszett. Gyönyörű fekvésű, két egyeteme is van, tengeröböl, modern, egészséges utcák, épületek, s az emberek kedvesek voltak hozzám. A lakáskeresés, az új lakásban történő berendezkedés, a várossal és rögtön a Capilano College-dzsal való megismerkedés töltötte ki az első heteket. Amikor már mindenem megvolt, egy utolsó apró tárgy megkoronázta a megérkezés, a beérkezés euforikus örömét. 137 dollárért vásároltam a Hudson Bayben egy univerzális kis hifi-készüléket. Az akkoriban elterjedt úgynevezett gettóblaszter készülékektől annyiban tért ez el, hogy mono volt (ezért ilyen olcsó), viszont az egyik oldali panelbe egy apró, 5 inch átmérőjű fekete-fehér tévéképernyő lett beépítve. Minthogy akkoriban meggyőződésemmé vált, hogy a fekete-fehér filmek garantáltan jó filmek, amit az igazol, hogy még ma is sugározhatóak, bizonyítván időtálló értéküket, és mivel a műsorból amúgy is ezeket a háború előtti örökzöldeket választottam volna ki, a készülék fekete-fehér képernyője egyáltalán nem jelentett akadályt. Talán lehetett volna egy kicsit nagyobb. (Hasonló készülék színes képernyővel 400-500 dollárba került.) Amikor ezt az új szerzeményt hazavittem, elhatalmasodott rajtam a megelégedés élménye, hogy most már valóban mindenem megvan. Kész az életem. Semmire nincs többé már szükségem, így jó, így állandósulhat az életmód, amire beállítottam magam. Ezt az érzést minden emigráns átélte, amikor az első lakásában elrendezkedett. Helyére kerül az asztal, minimális konyhafelszereléssel is bír, van hol aludnia, a dekoráció éppen csak elemi szintű, de valami jelzi mégis az itt lakók egyéniségét, az egész valahogy rettentő primitív, mégis azt az érzést kelti a friss emigránsban, hogy megérkezett. Számomra az a rohadt kis készülék jelentette a megérkezés utolsó aktusát. Napokig euforikus örömben életem: mindenem megvan, semmiben nem szenvedek hiányt. Egy hét elteltével azonban visszavittem a készüléket az üzletbe. Panaszként annyit tudtam felhozni, hogy a rövid hullámú sávon nem jön be a Szabad Európa rádió. Az eladó igyekezett udvariasan meggyőzni, hogy ez talán nem a készülék hibája, valószínűleg a sugárzás nem terjed ki Észak-Amerikára, de minden további nélkül visszafizették a vételárat. Megtört emberként mentem haza. Az egy hétig élvezett elégedettségbe ettől a pillanattól kezdve elégedetlenség vegyült, ettől a pillanattól kezdve hiányzott valami az életemből, én ostoba, nem jöttem rá, hogy a korábbi életemből. Ha nem akarom a korábbi életemből azt a lényegtelen részletet konzerválni, hogy a Szabad Európa adásait hallgatom – később 1500 dollárt fizettem egy extra világvevő rádióért, amin szintén lehetetlen volt befogni a Kelet-Európának sugárzott adást, ezt is visszavittem a boltba –, ha nem jelenik meg a fejemben, hogy valami hiányzik, ha megelégszem Brian McCormick műsorvezetővel vagy a tévében David Lettermannel, akik bőven pótolhatták volna Dobos Ákost, ha nincs az a pillanatnyi elégedetlenség, talán még most is Vancouverben élek. De az első hónapok után számomra az emigráció már örökké csak az újabb helyszínek felé való vágyokozásban, évekkel később pedig már a Magyarország felé irányuló honvágyban öltött testet. Kanadai beilleszkedésem évek múltán is csak viszonylagos maradt, mert mindig akadt egy újabb apróság, ami, úgy éreztem, hiányzik az életemből. S mostanra, hazaérkezésem után több évtizeddel, napi szinten zavarba ejt, hogy hiányzik valami apróság abból a világból, aminek egykor ’kint’ részese lehettem. Megfoghatatlan dolgok hiányoznak, nem pusztán egy folyóirat, amire itthonról képtelenség még a mai automatizált banki rendszerben is előfizetnem; spirituális dolgok inkább, lelki lenyomatok, az emberek közti kommunikáció szintjén, az adminisztratív élet szintjén, s leginkább talán az a szabad, felülemelkedett, korrekt és jogállami hozzáállás a dolgokhoz, a demokratikus polgár a másikat nyugton hagyó magatartása, ami itthon soha nem fog megvalósulni. Túl mélyen rögzült az elmúlt ötszáz év minden meghasonlottsága génjeinkben és zsigereinkben. S hogy egyszer életemben, egy hétig mindenem megvolt, mára már csak emlék. Soha újra nem élhető emlék, mert soha nem leszek ismét húszéves, nem álmodozok már egy tengerentúli igazabb életről, hisz már azt is kiismertem belülről, és soha nem lesz már bátorságom a nyakamba venni a világot egy kis bőröndnyi ruhával és néhány fillér készpénzzel.

[ egy évtized magány ]

VANCOUVERBEN ÉS CALGARYBAN IS voltak időszakok, amikor aktív fiatal létemre magányos sétákat tettem esténként. Munkanélküli lehettem vagy a napi munka után, céltalanul, és mert az esti jégkorong közvetítéseket még nem fedeztem fel, és mert nem akadt olyan barátom, akihez nap mint nap elszemtelenkedhetnék, egyedül róttam az utcákat, bámészkodva a kertes házak között. A kezemben zsebrádió vagy egy könyv. Furcsa lehetett ez ott, ahol én voltam az egyetlen gyalogos az utcán. A környéken, ha valaki elindult otthonról, autóba ült. Talán gyanús is egy ilyen csodabogár: kicsit rosszul öltözött, fürkészi a kerteket, szürkület van. A hozzám hasonló elemek a belvárosban szoktak őgyelegni. Itt, a polgári jómód lakóövezetében nyilván csak besurranó tolvajok derítik fel így a terepet, ötleteket keresnek, hova érdemes hajnalban visszatérni. De nekem semmi indíttatásom nem volt a belvárosi lumpokhoz csatlakozni, a kertek rendezettsége ellenben megbabonázott. Nincsenek sitthalmok, szemét, lerobbant autók, gaz, csalános, kusza senkiföldje, mint otthon. A terep rendezettségétől a saját lelkem rendezettségét véltem átörökölni. A zsebrádió is ezt az igényt szolgálta. Brian McCormick vagy Pat O’Brian műsorvezetők hangjából sugárzott a rend, az elégedettség, az önbizalom. Jómagam talán éppen ezeknek a tulajdonságoknak a hiányától szenvedtem leginkább. Honvágyam nem volt, legalábbis ekkoriban, az emigráció korai éveiben még nem. Család nélkül, egyedül rendeztem be az életem, vittem a háztartást, terveztem el a jövőt. A szociális háló hiánya egyáltalán nem aggasztott, az önállóság örömmel töltött el, élveztem, hogy felelek önmagamért, magamnak osztom be az időmet, a mindennapjaimat. Később, az egyetem évei alatt nagy hasznát vettem a korábbi években begyakorolt összeszedettségnek. Az én magányos évtizedemet nem érti meg az, aki családdal disszidált vagy az emigrációban családot alapított. Számukra az elszigeteltség társas elszigeteltséggé vált, mellettük folyamatosan volt valaki, akivel megoszthatták terheiket, örömüket, gondolataikat. A magányos disszidenst a családok hamar kiközösítették. A férjek attól féltek, hogy a feleségüket elszereti majd a magányos ember, ami valóban sokszor előfordult. Tőlem nem kellett volna tartaniuk. Az élettervem kész volt, ahhoz eltántoríthatatlanul ragaszkodtam, és egyébként sem akadt egyetlen ifjú feleség, aki tetszett volna vagy akiben én ébresztettem volna vonzalmat. Maradtak az ádventi hangulatú, magányos séták, felkészülés a jövő fogadására. Végül minden az elképzeléseimnek megfelelően történt, ez megnyugvásra adhatna okot, ám ha visszaidézem a magányos esti séták lelkületét, egyáltalán nem a nyugalomra emlékszem. Sokkal inkább a magamra nyugalmat erőltető, de belülről feszítő várakozás jellemezhetett: bizonytalankodás, kétség, keserűség; és soha egy percig nem gondoltam akkor, hogy harminc évvel később jólesik felidézni majd azokat a magányos sétákat alkonyatkor.

[ kanadai magyar klubélet ]

[BETŰHÍV JEGYZŐKÖNYV]

A március 10-én este 20 órakor elkezdett, NIMRÓD egyesület évi közgyűléséről, mely a St-István clubban volt megtartva.

B. Pál: Kérdés ma este az, hogy folytatjuk-e a NIMRÓD clubot? Ha nem akkor mi lesz az egyesület vagyonával? Kéri ne szóljanak közbe. Sok rendes emberrel találkozott a klubban. Ha meg is szünne az egyesület maradjon meg a barátság.

N. Sándor: Az alapító tagok közül is többen itt vannak. A jelenlevők létszáma tizenhét: /Lásd jelenléti ivet, mely csatolva van./ Vagyonunk: $3.491.25. Szavazni kell a klub jövőjére. Fentmarad v. felszámoljuk.? Ingóságok megvannak. Pl: zászló,. Mi legyen az egyesület célkitüzése? Milyen terhek lesznek? Uj törvény van a fegyverekre. Mindenki a vadászok/ellen van. Az uj törvény javaslat ellen nem volt tiltakozás. Már csak ezért is kellene egyesületnek lenni. Az uj törvény szerint nem lehet fegyver 5 lövésnél több. 8 lehet a táskában. Csak fél automata lehet. Moos [sic] /Jávor szarvas/ lövéséhez két engedély kell. Nagyapa lett a legtöbb tag. A harci kedv csökkent.

B. Pál: Miért nem müködik a klubb? K. Henrik mondta legutóbb hogy senki se vette észre magán, de mindenki 10 évvel idősebb lett. B. és B. dolgoztak annak idején. Egy fecske nem csinál nyarat. Fejétől büdösödik a hal.

H. Attila: Akkor lett a baj mikor a tagok száma növekedett.

B. Imre javasolja maradjon meg az Egyesület.

R. John nem fizettek tagságot.

G. Michael: 3 feladat van. Kell feladatot vállalni, Meg kell hagyni ami van, Kell terveket csinálni.

Ekkor N. Sándor szavazásra bocsájtja a hogy folytassuk vagy meg szüntessük az Egyesületet? 12 a folytatás, 2 a megszüntetés mellett szavaztak, 4 tartozkodtak.

N. Sándor: Charter volt.

K. Henrik: ha nincs is Charter egy Felső birósági bejegyzés is elég. Csak 25 dollárba kerül. A Charter százasokba.

Ekkor megtörtént a tisztség választás. Elnök: N. Sándor, Alelnök: B. István, Pénztáros: N. Ernő, 2-ik pénztáros: G. Mihály, Titkár: B. Imre, Hal. Vad. Mester: D. József, Jegyző: K. Henrik.

V. István: Javasolja, hogy hivjuk meg ujonan jött magyarokat. Fiatalokra is szükségünk van. Az egyesület hivja meg őket például egy horgász kirándulásra.

B. Pál: 8 éve nem fizettünk tagdijjat. Kezdjük meg most a fizetést. /Többen fizetni akarnak, de N. pénztáros nem akarja a pénzt elfogadni./

Legközelebbi gyülés APR. 21 szerdán. A St-István-ban 7h vacsora 8h gyülés.

N. Sándor: Most kifizeti a 4 üveg bort és 2 szódát, de legközelebb már más ne rendeljen. Aki rendel az fizessen.

A gyülést este 21 43-kor lezárták több tárgy nem lévén.

[ légüres tér ]

DRÁGA BARÁTOM, ha sosem kerültél légüres térbe, nem ismered a légüres tér költészetét és nyomorúságát. A disszidens, amikor végre itthonról meglép, nem rögtön kerül egy új világba. Egy ideig maszatol, motoszkál, keresi önmagát az új, a köztes környezetben. Légüres térben él, van, aki évekig, van, aki végleg. Az a barátom, aki még manapság is rendszeresen felhív Kanadából, bár már húsz éve nem találkoztunk és mindössze négy évig álltunk kapcsolatban, még mindig, negyven év után is légüres térben él. A köztes környezet csodálatos semmittevés. A befogadó társadalom még nem foglalkozik veled, jó, vannak szakmák, akik rád szakosodtak: bevándorlási hivatalnokok, szociális munkások, de egy Kelet-Európából érkezőnek ezek bagatell feladat. Ezeknél sokkal összetettebb kihívást is sikerrel szabotáltál évekig, ennél sokkal szűkebb kiskapun is könnyedén átjutottál korábban. Szegény hivatalnokok, abban a hitben, hogy kontrollálhatnak téged, nem látják, mennyire kívül állsz minden adminisztratív csalárdságon. Számodra, aki keleten edződtél, a szükséges adminisztráció csak sallang. Itthon megtanítottak leadminisztrálni minden létező és lehetséges mozzanatot, ami mögött, jól tudta mindenki, nincs valódi tartalom. Ezzel a készséggel felvértezve a befogadó társadalom hivatalnoka, aki abból indul ki, hogy az egyén alapvetően jogkövető, veled semmit nem tud kezdeni. Papíron minden rendben van. Regisztráltan, adminisztráltan skatulyázott az új társadalom, de csak te és a lengyel és a szerb és a román és a többi, korrupción felnőtt náció tagja tudja, hogy ugyan papír alapon minden számítás kijött, a tételek egybecsengenek, de a vizsgált személy, a befogadott polgár ettől még kívül esik a társadalmon. Embere válogatja, hogy ki, mikor érez erre rá. Van, aki annyira háttér-semleges, hogy rögtön úgy érzi, a befogadó társadalom részévé vált. Van, aki éveken át küzd, hogy azzá váljon, és van, mint az én barátom, aki soha nem válik a társadalom részévé. Örök kívülálló, hisz ezt hozta magával. Mert túl volt már egy bizonyos életkoron, amikor elhagyta Magyarországot, és az itthon elsajátított beidegződéseket soha nem tudta levetkőzni. Nem akar idomulni és így örökké légüres térben marad. Valahonnan eljött, de soha nem érkezett meg.