Liszkay Zoltán: Utam a hegy felé. Egy bölcsész vallomásai (Nem csak nyelvtanulásról)*
* Előzetes a szerző kiadónknál megjelenő Könyv a Szentlélek boldog szegényeiről című prózakötetéből
*
Magyar, latin, orosz, német, olasz, angol, görög és török – ezek azok a nyelvek, amelyekkel sokat foglalkoztam, és amelyek sokat foglalkoztattak zsenge koromtól a jelenig, és itt most a régi, a bibliai görögöt is engedtessék megemlítenem. A „szent görög nyelvet”, ahogy többször neveztem már az írásaimban felkínálva az összetételt „hivatalos” használatra is. Erre az a gondolat bátorít, bátorított fel, hogy a régi görög az a tiszta forrás, amely több milliárd keresztény hitének alapjául szolgált, szolgál és szolgálni fog reményeink szerint az idők végezetéig.
A felsorolt nyelvekhez a viszonyom csöppet sem egységes, az érintőlegestől az intenzívig terjed, a futólagostól az életre szólóig, és a tetszésindexek is erősen változnak; egyes nyelvekért rajongtam, másokat csak elviseltem kényszerűségből, de volt, ahogy volt, rengeteg időt töltöttem velük és azokkal, akik beszélték őket, és nélkülük egészen más múltam volna, egészen más sors jutott volna osztályrészemül.
Nem titkolható célom továbbá az alábbi visszanézéssel, hogy föl szeretném deríteni azokat az alkalmasint rejtett sorsvonalakat, amelyek mégiscsak a helyes útra tereltek, és elvezettek a hegyi beszéd annyit és oly sok árnyalattal, mellékízzel idézgetett kulcsmondatához.
*
Ha így, azaz úgy vesszük, jó esélyekkel indultam: kedves és csodálatos templomunk ott magasodott a szomszédságunkban egy kicsi park, inkább kert túlsó oldalán.
A templom boltívei alatt a latin nyelv zümmögött és zengett, mi még latinul miséztünk, jelentem az egykori fehér karinges, bíborgalléros ministráns töretlen büszkeségével. Kántáltuk mi a „kirie eleiszon”-t is, de azt hittem, hogy az is latin, azért olyan szép. A gyermekkor egyik varázslata, hogy a gyermek képes túllépni az értelmen (az értelem „mai kocsmáján”), és nyelvlecke nélkül követni a szavakat barokk égi szárnyalásukban. Tanulva őket éppenséggel akaratlanul.
A latin feljebbvalóságát hirdette a korszellem is: még általános volt a vélemény, hogy Európa kultúrája latin alapokon nyugszik, és nem tekintheti magát igazán műveltnek, aki nem képes az ókori auktorokat eredetiben tanulmányozni. (Azt viszont már nem mondták, hogy a latin meg a görögből merített ihletet, és az utóbbi volt az első számú kultúrnyelv a Római Birodalomban.) És ezt gyerekkorom nagy útmutatója, a vasúton Horatius metrumaira krampácsoló nagyapám se tudta megfelelőképp a helyén kezelni, és egyáltalán nem bánta, hogy a görög nyelv már az ő diákkorában eléggé kiszorult a közoktatásból. Helyette szabadkézi rajzot lehetett választani „görögpótló” néven, mesélte, és hangjából kihallatszott, még mindig örömmel tölti el, hogy nem kellett Hellász nyelvével foglalkozniuk. Amelyet viszont én a magam részéről „rajzpótlónak” neveztem, amikor évtizedekkel később kiderült számomra, hogy görögül tanulni a művészet nyújtotta élménnyel egyenértékű.
Jó lett volna legalább latinul „rendesen” tudni, de az „idők szava” oroszul harsogott és hersegett, Majakovszkij (tényleg) Csudajó Harasójával, a Kun Bélát sisteregve üdvözlő Leninnel, Sztálin sumák, idegenszerű, wolandi szófűzésével, mindenekfölött pedig a Vsztavaj sztraná agromnajával, amelynek földrengető dübörgésében a Horst Wessel Lied füttyös dallama csakugyan ócska csibészindulóvá silányult már tíz évvel a születésem előtt.
És ezekben az időkben történt az is, hogy az egyik kisemmizett arisztokrata oroszra zanzásította a Családi kört a következőképp:
vecsera, vecsera,
cselovek szpaty,
bogárka kaput
………………..
„Szpaty”-ra a „maty” (anya) rímel, legyen elég ennyi.
Első jelesemet oroszból az első óra első öt percében kaptam Mohos Zoli bácsitól, mert van úgy, hogy sehogyan se jó, úgy se, hogy egyengetik a karrierünket.
Mohos Zoli bácsi, mint oly sokan a csikorgó és igen hálátlan oroszoktatás frontján, botcsinálta orosztanár lehetett, később németre is hozzá jártam több más gyerek, köztük a nővérkém üdítő társaságában immár délutánonként. Ezek az órák fizetősek, de természetesen kényszer nélküliek voltak, így, noha nem túl lelkesen, mindenképp önként látogattuk őket hetente kétszer, és a többiek is hasonlóképp lehettek ezzel.
Budapest és Bécs közötti városkánkban – a faluból 65-ben költöztünk oda – akkortájt még eléggé elevenen éltek a k. u. k. monarchia hagyományai, és ehhez a komcsi propaganda ellenére igenis hozzátartozott valamennyi némettanulás.
A német és az orosz kísérte a gimnáziumi éveinket is, és ezek voltak azok a kötelmek, amelyek később a fájdalomig fokozták szép nyelvek iránti sóvárgásomat.
„Rendes” görögtanulás igénye vágyszinten se merülhetett föl, a téma feszegetése nem lett volna jó ötlet: az iskola utolsó klasszika-filológusának, Brusznyai Árpádnak a másfél évtizeddel azelőtti tragédiájáról ugyanúgy kellett hallgatni, mint általában az 56 utáni megtorlások égbekiáltó gaztetteiről.
*
Brusznyai Árpád a forradalmat követő bosszúhadjárat teljesen ártatlan áldozata lett, és mártírhalálával végképp befellegzett a görög nyelvoktatásnak a több évszázados tanintézményben.
Feltételezhető, hogy az iskola átköltöztetésének fölösleges és előnytelen kutyakomédiáját is a nyomok eltüntetésének szándéka vezérelhette, és ezt a forgatókönyvet támasztja alá a város akkori teljhatalmú urának közeli érintettsége az egész mismásolásban.
Pap János Rákosi egyik kedvence volt, mint belügyminiszter a hűséges ítélet-végrehajtója, később hatalmát ügyesen átmentő akarnok, aki immár a megye kiskirályaként se hazudtolta meg magát, és minden személyes befolyását latba vetve ágált Kádár gyorstalpalón diplomához juttatott vérbíráinál a szelíd és könnyen levadászható, latin–görög szakos tanárember kivégzéséért.
Az akció aztán valahogy túl jól sikerült, és megfélemlítés ide vagy oda, Brusznyai neve jóval 56 után is közszájon forgott, Pap elvtárs gyalázatos szerepéről úgyszintén tudott mindenki, így igazán talált kincs lehetett számára tetthely és áldozat végleges szétválasztásának ötlete a vérgőzös idők elcsitultával.
A gondolatot gyorsan követte a tett, és felépült az új iskola a várhegyet körbejáró völgy felénk eső oldalán, jószerével látótávolban. A régi épület a vár közepén helyezkedett el az érseki palota mellett, ez is palota volt puritánabb kivitelben, méltóságteljes tudáspalota, és személyes veszteségként éltem meg, hogy mi már az új helyen kezdtük a gimnáziumot, és nem járhattunk a piarista tudást, tudósok, aszkéták és persze Brusznyai Árpád emlékét őrző, ősi falak közé.
És miért volt mindez? Hát Pap Jánosért bizonyosan nem, mert akárhogy is kalkulált, végül nem jöttek össze rossz lelkiismerettel terhelt számításai. Ami Kádárnak Nagy Imre, az lehetett Pap Jánosnak Brusznyai Árpád, és ki kellett mondaNI (irodalmunk leghíresebb toldaléka) az áldozatok és a gyilkosok nevét városkánkban is, és ez már így sok volt a tegnapi feudális kényúrnak, úgyhogy a saját népe terrorizálására, „rendszeresített” fegyverét élesre töltve egy keserves órán végzett a feleségével, majd önmagával is. És ne vonakodjunk ezt is tragédiának nevezni különösen annak tükrében, hogy Magyarországon a „gengszterváltás” után nem volt semmiféle érdemleges elszámoltatás.
*
A „mi gimnáziumunk” bezzeg olyan volt, mint egy építészeti elszólás, idézte továbbá Ady Endre „bilincses” iskoláinak jelzőjét is; a hosszú és keskeny, emeletes voltában is alacsony, lapos tetejű épület az emeleti galériával az amerikai gengszterfilmek börtöneinek nyomott és fenyegető belvilágát jelenítette meg, azon túl pedig, illetve nagyon is innen, a rendszerspecifikus térformálás meglehetős csődjét. Azokban az években még sok szó esett a „szocializmus építésé”-ről, de a korszakban emelt, említésre méltó középületekről annál kevesebb, mert ilyenek nemigen voltak, sőt még átvitt értelemben is „béketábor”-ról beszéltek, és hát mi van egy táborban, barakkok, és igencsak a „tábor” szó hívhatta életre a „legvidámabb barakk” kifejezést is.
Csúf volt hát az épület, de szépeket lehetett álmodni benne a nagy kalandnak képzelt élet küszöbén, és ha a görög nyelv nem is tartozhatott ezen éber álmok körébe, mégis van egy különös, elragadó emlékem az adott témában, egyébiránt közös tulajdon, kollektív élmény és érték sokunk számára azokból az időkből.
Az ötletgazda Horváth Géza bácsi volt, iskolánk egyetlen polihisztora, aki ritkán tartotta magát az éppen ráosztott tantárgy szűkös kereteihez, annál gyakrabban lépett túl a tárgyi kötöttségeken, és mesélt mindenféléről derűsen és bölcsen, ahogy eszébe jutott.
A városban nyelvtanárként ismerték, többek között angolt okított TIT-es tanfolyamokon (TIT = Tudományos Ismeretterjesztő Társaság), görögöt nem, illetve csak a gimnáziumban, és igazság szerint ott is illegálisan.
Nálunk a földrajzórákat frissítette föl az Odüsszeia görög nyelvű előhangjával, igen, egy fekete táblányi Homéroszt tanított meg nekünk Géza bácsi azokon a földrajzórákon, és máig emlékszünk rá, ugye gyerekek?
A tanulás ősi, még az írás előtti módszerével kórusban mondtuk, zengtük, szavaltuk a latin betűs (latin betűkre átírt) szöveget heteken át fokozódó lelkesedéssel, és a szöveg szépsége, a mindenkit elragadó szárnyalása volt az egész játék értelme, egyéb értelmet nem kellett se keresnünk, se találnunk, Géza bácsi lemondott bármiféle közelebbi magyarázatról, és mi se hiányoltunk semmiféle szószedetet, nyelvtant. Közvetlenül hatott ránk Homérosz mint valami zenemű vagy képi kompozíció, titokzatos, de követhető szertartás, liturgia, rítus. A latin misék után akkor találkoztam másodszor a szavak értelmezést nem igénylő, csodálatos misztikájával.
A folytatás egyéni szerencse, jó csillagállás, fogak számában mérhető idő húsz évvel később, egy váratlan viszontlátás az egyik fővárosi fogklinika zsúfolt (naná, hogy zsúfolt) előterében.
Azonnal megismertük egymást, egymásra ismertünk, és ahogy ilyenkor érdemes, gyorsan átestünk a kötelező életrajzi beszámolókon, aztán máris jelenthettem Géza bácsinak: görögül tanulok, újgörögül, és nagyon szeretem a nyelvet, azt, hogy csupa élet, csupa szépség, csupa szín, és az ógörög is benne van, kiszól belőle az örök bölcsességek hangján közmondások, idézetek által, de a nyelvtanban is ott van, és egyáltalán lépten-nyomon mindenütt, és szánalmas tévedés, butaság vagy rosszindulat tagadni az egyes görög nyelvi rétegek organikus összefüggését.
Géza bácsi érdeklődve hallgatott, értő figyelemmel követte hevenyészett okfejtésemet, az élő, a mai görög nyelvet előtérbe állító mondataimat, de közben érzékelte, érzékeltük a környezetet is: azokban az években nagyszámú görög diákság tanult mindenfélét a budapesti egyetemeken, fogorvoslást is, és mit ad Isten, éppen egy ilyen csoport tanácskozott, zsibongott a közvetlen szomszédságunkban: a makulátlan fehér köpenyeket viselő, nagyobbára fiatal hölgyekből álló társaság görög volt egyértelműen, és a pergő nyelvből világosan kihallatszó, nagyon jellegzetes kszí-k (Ξ) és pszí-k (Ψ) aranylóan édes szilánkocskái mindjárt ihletően hatottak Géza bácsi alapjában véve gyermekien játékos, mindig csodálkozni kész, genetikától függetlenül görögös természetére. (Borzsák professzor még a hetvenes évek közepén a thavmazin = csodálkozni szóval jellemezte a görög géniusz legfontosabb összetevőjét.)
Az ókori köszönés, a „herete” jutott eszébe:
– Ismerik, használják ezt még a mai görögök? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.
És milyen jó, hogy nem tudtam! Éppen ezzel segítettem a leghatásosabban a készülő performanszot kibontakozni.
– Annyi baj legyen! – mondta felcsillanó szemmel. – Most könnyen kideríthetjük. Csináljuk azt, hogy kicsit odébb megyek, majd jó hangosan visszaszólok, „herete!”, és ha felfigyelnek rá, akkor nyilván ismerik, ha meg nem, akkor nyilván idegen nekik, vagyis a „herete!” kiesett a nyelvből.
És úgy lett, a nagycsoportos konspirátor távozást színlelve hangosan és feltűnően játszotta el szerepét a sűrűn szétnyíló csapóajtóból. „Herete!”, kiáltotta sztentori hangon, és széles gesztusokkal integetett is, de nem történt semmi, és nem úgy nem, ahogy az esélyeket latolgatva képzeltük. Mintha néma és átlátszó lett volna, senki nem vett tudomást a legcsekélyebb mértékben sem a szintén hangos tömegből Géza bácsi magánszámáról, és végképp nem a görögök, de azért jól szórakoztunk így is, nekem pedig adódott a feladat: utánanézni „herete” használatának.
Nem kellett messzire mennem: ott laktam a közelben, így máris okulhattam a vagyonom alapját képző Mohay-féle görög–magyar szótárból: láthattam, nemhogy ma is él a köszöntés, de tövei és származékai gazdag szóbokrokat alkotnak a hellén közeg viruló és egészséges, noha sok gondozást igénylő televényében a katharevuszától, vagyis az évezredes és emelkedett stílustól az egyszerű, hétköznapi nyelvhasználatig.
Milyen jó lett volna ezt is elmondani Géza bácsinak, de nem mondhattam el, mert Géza bácsi hamarosan meghalt, így függőben maradt ez a beszélgetés is.
Nem beszélgettünk akkor sem, amikor évekkel később álmomban meglátogatott. Nem kellett, működött köztünk valami mágikusan természetes, álombéli telepátia, így teljesen megnyugtató és kimerítő válaszokat kaptam a még meg sem fogalmazott kérdéseimre.
És a fények és a színek szintén önmagukért beszéltek, a fények és a földöntúli megvilágítás. Fekete volt a háttér, a tér egyáltalában, de nem szárazjeges űr, nem, valami nagyon finom, nem földi szellő lengedezett ott, valami léleklélegzet, és nagy-nagy szeretettel simogatta, hullámoztatta Géza bácsi ezüstfürtjeit.
Egykori tanárom a megdicsőültek aranyfényében állt vagy lebegett, majd karját felemelve mégis megszólalt: „herete!”, mondta, aztán kialudt a fény, Géza bácsi pedig eltűnt, mert addigra mindent elmondott már lelkünk, az emberi lélek halhatatlan természetéről. Evharisztó para poli, Géza bácsi, nagyon köszönöm!
*
1973 az érettségi éve, hatalmas stressz, majdnem jeles végbizonyítvány, mégis sok hűhó semmiért; a debreceni bölcsészkarra, magyar–német szakra próbáltam meg bejutni, de gyatra némettudásomért eltanácsoltak, és tetszett, nem tetszett, be kellett látnom, döntésük igazságos volt. Egyszersmind további küzdelemre sarkalló; szentül elhatároztam, nem adom föl, sőt minden tartalékot bevetve fogok harcolni a nyelvért a következő felvételi vizsgákig.
Ez a terv már sikerült, és az odavezető utat idézve mindenképpen meg kell emlékeznem Hédi néniről. Hédi néni ott lakott a közelben, és a fia révén ismertem, tudtam, az anyanyelve német, és reméltem, elfogad a tanítványának.
Hédi néni eleinte szabadkozott erősen, nem, még soha nem tanított senkit, és köszöni, nem is szeretne, fogalma sincs a nyelvtanításról. Első érdemi találkozásunk így azzal telt, hogy győzködtem: ne féljen semmitől, elég lesz, ha némi időt rám áldoz, a többit menet közben megoldjuk, bízzon bennem, bízzunk egymásban, nagy baj egyébként se történhet.
A minimálprogram aztán mindjárt az elejétől fogva kitűnően működött, úgyhogy sok év nyűglődés és kudarc után Hédi néniék Bauhaus stílű házában végre folyékonyan kezdtem beszélni németül, és ez szinte hihetetlen volt. A minőségi változás, ahogy a rideg nyelv szépen hozzám szelídült, eltűnt legsprődebb idegensége, és kerek német mondatokba tudtam önteni az elgondoltakat.
Mindeközben tanult Hédi néni is: tényleg csak úgy mellékesen, futólag, de azért állhatatos ismétlések árán sikerült átadnom neki azokat a valójában egyszerű nyelvtani ismereteket, amelyek segítségével bármely nyelv könnyen megtanítható.
A második felvételi: kicsi diadalmenet, csak annyi kétség maradt utána, hogy ne unottan várjak a postai értesítőre. Amelynek rövid, száraz közleménye maga volt a tömény boldogság, életem egyik legboldogabb perce, villámünnep, derült égből áldás nyári derűben, és az a győzelmi hangulat sokat javított Hédi néni önértékelésén is, és az egész további pályáját meghatározta: első utam hozzá vezetett, és együtt örültünk a közös sikernek, együttműködésünk „díjnyertes” eredményének.
És biztos, hogy ez a nap is hozzájárult Hédi néni nem hivatalos, de annál elismertebb, későbbi karrierjéhez: Hédi néni folytatta a tanítást, sőt rövid idő elteltével őt ismerte el a helyi közvélemény városkánk legjobb német-, ráadásul német-német tanárnőjének…
*
Ősztől 11 hónapos katonai szolgálat várt rám, és ennek az adott utólagos értelmet, hogy csodák sorozata által néhány nappal a leszerelést követően, 75 augusztusában jutottam ki életemben először Olaszországba, ez pedig a laktanyai sivárság közel egy évével a hátam mögött akkora kultúrsokkot okozott, hogy onnan is hazatérve egyszerűen nem tehettem mást, engednem kellett a latin misék korszakában gyökeredző, régi vágyamnak, és olasz könyveket kellett vásárolnom nyelvtanulás céljából.
A nélkülözhetetlen szótárakon, nyelvleckéken, nyelvtani összefoglalókon túl ekkor szegődött hozzám az Enrico IV. (quarto), a IV. Henrik Pirandellótól. Úton Debrecenbe egy budapesti antikváriumban találtunk egymásra, és mindjárt leesett az akkor még létező húsz fillér, és rögtön tudtam, éppen rá van szükségem, tekintve az előzményeket.
A szemrevaló, szecessziós vonalvezetésű címlap régi emlékek sokaságát frissítette föl: mindenekelőtt Latinovits Zoltán és egy óriási alakítás emlékét.
Pirandello darabjának magyar változatát évekkel korábban a tévé közvetítette; én ezt az előadást láttam, azaz már a nagy, a felnőttkort bevezető szellemi kalandok kezdetén megkaptam a lehetőséget, hogy a színészkirály ezzel a meggyőző királyszereppel az akkor még igen távolinak tűnő fővárosból engem is a bűvkörébe vonjon. Az eredeti változat így a hajdanvolt varázslat folytatását ígérte, és ezzel el is dőlt az olasz nyelvi keresésem iránya a debreceni évekre.
Nem kellett csalódnom Pirandellóban. Mi tagadás, szétolvastam, szétcincáltam, széttanultam azt a nem túl vastag szövegkönyvecskét, de nem lehetett megunni évek múltán sem.
Egyáltalán az olasztanulást: bár a vállaltan kötelező két szakomat végig komolyan vettem, azért mindig igyekeztem időt szakítani a szabadon választott harmadikra is, mert sose éreztem kevésbé fontosnak az előzőeknél.
Pedig a debreceni bölcsészkaron akkoriban egyáltalán nem szerepelt a kínálatban az olasz filológia, így nem számíthattam semmiféle hivatalos visszajelzésre. Önmagáért tanultam olaszul, ügybuzgalomból, azért, mert tetszett, mint a latin misék zengése a gyerekkoromban.
Vagy tévednék? – kérdeztem magamtól olykor-olykor némely rossz pillanatomban. Az olasz mégiscsak valami vulgáris konyhanyelv, a latin szánalmas paródiája? – azért ilyen, főként a régi latinosok által képviselt vélemények is visszhangoztak, hogy ne mondjam, kongtak fejemben, és nem igaz, hogy sose szegték kedvemet, ha belemélyedtem kedves, egyébként az archaikus formákat előnyben részesítő Pirandellómba.
És ki hitte volna, éppen ez a magánügynek tekinthető dilemmám oldódott meg végérvényesen Kálmán Béla bácsi jóvoltából az egyik nyelvészeti, nota bene, magyar (!) nyelvészeti előadáson.
Béla bácsi, az öreg akadémikus volt a bölcsészkar egyik nagyágyúja akkor, és egy-egy megjegyzéséből többet lehetett tanulni, mint mások teljes működéséből. Ilyen mellékes megjegyzés volt a latin–olasz kapcsolatot illető, rövid eszmefuttatása is, máig jól emlékszem rá:
– Latin és olasz ugyanannak a nyelvnek a két megnyilvánulása, kedves kollégák, 1500 év van köztük, ami nagy idő a nyelvek történetében, és ebből adódnak a néha erős, néha meglepően csekély különbségeik. Ha pedig felismertük ezt az eleven kapcsolatot, akár azt is mondhatjuk, hogy helytelen a latint holt nyelvnek nyilvánítani. Már miért lenne holt, hiszen töretlenül és folyamatosan fejlődik, alakul az ókor óta mindmáig, és ma is a régi gyökerekből táplálkozik, bár jelenleg olasznak hívjuk.
Ez az okos érvelés menten elsöpörte a csüggesztő háttérhangokat, attól kezdve semmi aggály nem szabott gátat többé számomra az olasz nyelv iránti lelkesedésnek. Béla bácsi biztatása tehát további hátszelet adott „harmadik szakom” állhatatos tanulásához.
Szóval nem kerültem egészen légüres térbe az olasszal a debreceni bölcsészkaron se, de azt, hogy „vizsgázni” is fogok belőle, álmomban nem gondoltam volna.
És mégis megtörtént (talán) harmadév végén a világirodalmi záróvizsgámon. Görömbei Andrásnál, az áldott jó tanárnál, áldott jó embernél vizsgáztam, semmi nagyobb dráma nem volt várható, azaz viszonylag nyugodtan húztam cédulát a szokásos rituálét követve, miután rám került a sor, és elhelyezkedtem a vizsgázók nyilván szándékosan kényelmetlen székén. Egy pillantás, és menten odalett a nyugalmam, és fékeznem kellett magam, nehogy Görömbei asztalára csapjak. „Pirandello: IV. Henrik” – olvastam a cetlin.
Nem is pirandellóian, inkább Calderón de la Barcát idézve – La vida es sueño – álomszerű volt a pillanat. De vajon nem éppen akkor packázódott el életem legnagyobb szerencséje mégiscsak semmiségekért? Arcom olyasféle grimaszba rándult, mint amikor a pénzsóvár huszonegyező tizenötre piros tízet húz. A cédula kézhezvétele utáni döbbenet általában csakis arra utalhat, hogy a grimaszoló elárulta magát, lelepleződött, vagyis elbliccelte a kötelező olvasmányt, és most a bölcsészeti képességek aprópénzre váltása, olcsó süketelés várható, átlátszó mellébeszélés.
– Olvasta a művet? – kérdezte Görömbei epésen, mintha azt akarta volna közölni: nem ezt vártam tőled, kedves barátom!
Én se ezt vártam tőle. Görömbei András távolságtartóan szívélyes, finom úriember volt, az a fajta, diákszempontból rokonszenves típus, aki a buktatást, ezt a szellemi gáncsot méltóságán aluli galádságnak tekinti; nem tudok róla, hogy bárkit is megbuktatott, elkaszált volna, tőle aztán nem kellett rettegnie senkinek.
Személy szerint nagy hálával tartozom neki, hogy azokban a gyalázatos időkben eljuthattam Erdélybe, és tudomást szerezhettem a magyarság, benne a saját magyarságom addig nem sejtett távlatairól.
(Noha a már említett nagyapám a Székely Hadosztály főhadnagya, testvére, Péter – Petúr pedig a Rongyos Gárda lelkes katonája volt, nagyapa mindig úgy mesélt Erdélyről, mint valami elsüllyedt szigetcsoportról – ezt a képzetet erősítette Máramarossziget sűrű emlegetése –, így szóba nem került, hogy reális úticélként gondolkodhatnánk a Királyhágón túli területekről.)
Ez a hallgatag (mindenképpen „lehalkított”), tudós papok nevelte, szelíd irodalmár, aki azokban az időkben már legfőbb kötelességének tartotta az elcsatolt országrészek magyar irodalmának minél hathatósabb támogatását, ezzel szemben azt az elvet vallotta, hogy mindennél fontosabb a személyes élmény, és ebből a meggondolásból szervezett 75 őszén rövid, egynapos kirándulást a szomszédos Nagyváradra, Érmindszentre és Nagyszalontára az első éves irodalmárok egy buszban éppen elférő társaságának még a szemeszter elején, alighogy Debrecenbe kerültem. „Te most a Partiumról, nem Erdélyről beszélsz, bátyuska” – hallom jogos ellenvetésként, de a következő utam már Vásárhelyre, Marosvásárhelyre vezetett, és aligha mentem volna, ha nincs az a buszos kirándulás, minden további erdélyi utam ősoka és elindítója.
Ezen összetett előzmények sokadik következményének tekinthető az is, hogy amikor először vizsgáztam Görömbeinél, a személytelen kötelezőket letudva a kondukátor (a félig török nevű Ceaușescu) ürügyén lényegében magánbeszélgetést kezdeményeztem vele, és úgy hoztam szóba erős tabutémákat, mintha a közeli Pálma presszó valamelyik asztalánál üldögéltem volna a bizalmas barátaimmal. És Görömbei vette a lapot, és meg se próbált az őszinte beszédtől eltéríteni. Pedig minimum az állásával játszott, de megbízott bennem, nem tekintett provokátornak.
Talán egy szemeszterrel később (sajnos nem emlékszem pontosan) mindezekért a legnagyobb lelki nyugalommal húztam cédulát, így egészen önkéntelen volt a megdöbbenésem. Az epés kérdést viszont könnyen megválaszoltam:
– Igen, tanár úr, olvastam, kétszer olaszul – csak azért mondtam kettőt 22 helyett, hogy hihetőbb legyen.
*
Látom a szellemi utat a Földközi-tenger, a Mare Nostrum, a Mediterraneo, a Meszójosz, az Akdeniz keleti medencéjébe. Az út az olasszal kezdődött, és a göröggel kellett volna folytatódnia, de egyelőre nem folytatódott; görög irányban egy lépéssel se jutottam előrébb a debreceni lapályon. Pedig Debrecenben jó hatásfokkal működött a klasszika-filológia (ógörögre és latinra szakosodott) tanszék, sőt első éven korlátozottan mi, magyarosok is a hatókörükbe tartoztunk, de hiába próbálták velünk Homéroszt immár felső fokon, profi hozzáértéssel megszerettetni, annyira se jutottunk, mint valamikor Géza bácsival, hiányzott az igazi hajtóerő ezekből a kísérletekből.
Az oktatás nyelve ugyebár a magyar volt, Homérosz magyar hangja pedig a sokat és joggal dicsért Devecseri Gábor, de sajnos a legszemélyesebb tapasztalatom, hogy ez a hang nem tudott versenyezni a saját görög hangunkkal a Géza bácsi-féle kórusból, és mindig valami csüggesztő zsibbadtság lett úrrá rajtam, valahányszor a kezembe vettem a nagy fordító művét. Kezembe vettem, mint mindenkit, akinek olvasását hosszú listák követelték meg; jelentem alássan, és szorgalmas diák voltam mindvégig, és noha nem mindig sikerült, igyekeztem a ránk terhelt feladatokat maradéktalanul teljesíteni.
Az ellen viszont nem tehettem semmit, hogy „tükör által homályosan” látok (di’ eszóptru en enigmati), és egészen eltompulok, amikor pedig lelkesedni kellene.
Csupa szín, csupa élet, csupa mozgás, cselekvés, lebilincselően érdekes részletek az ókori görög hétköznapokból, ilyesmikkel győzködtek az előadásokon, de amikor megpróbáltam mindennek utánanézni, csak zsibbasztó unalmat találtam a könyvben, számomra érdektelen és követhetetlen dolgok és ügyek túlságosan aprólékos ismertetését.
Még szerencse, hogy Tegyey Imre docens úr (a későbbi professzor) vezette a tanszéket, vele bármikor lehetett beszélgetni igény esetén, nyájas, barátságos emberként mindig szívesen elegyedett szóba a folyosókon tébláboló, asztaloknál üldögélő tanítványokkal.
Megszólítani tehát nem volt kunszt, bátorság inkább ahhoz kellett, hogy be merjem vallani neki mint legfőbb illetékesnek az óriási felsülésemet.
Éppen az Iliászt olvastam, a Devecserit természetesen, és már másodszor fordult elő velem az, hogy miután tíz-húsz lapon átrágtam magam, rá kellett döbbennem: ezeket a sorokat és lapokat én már mind elolvastam tegnap, csak nem tudtam őket követni, ahogy most se feltehetőleg, és mi a teendő, tanár úr, megkérdezhetem?
– Mi sem egyszerűbb! – válaszolta felcsillanó szemmel a kedélyes tanszékvezető. – Azonnal félre kell tenni a könyvet, kár az erőlködésért. Akármilyen tiszteletre méltó Devecseri vállalkozása, mondjuk ki egymás közt, az ötlet valójában halva született. Az Iliász és az Odüsszeia lefordíthatatlan, ha szigorúan vesszük. Homéroszt vagy eredetiben kell olvasni, vagy sehogy, az az igazság.
Tudtam miről beszél: szavai nyomán szinte hallottam a régi kórus boldogító zengését, de a fölmentés ténye ugyancsak zene volt a fülemnek, bár el is szomorított kissé: bizony jó lett volna eredetiben olvasni a rapszodoszt, de ahhoz meg már, hogy belekezdjek, valahogy túl öregnek éreztem magamat, mint a szertornászok meg a balerinák harminc-negyven éves korban.
Nem vitte előrébb (arany)ködös elképzeléseken alapuló görög nosztalgiámat B. professzor szórványos vendégszereplése sem, ő akkoriban Budapestről járt a kálvinista Rómába mint afféle titokzatos különmegbízott: magas, szikár, de erőt mutató alakja ritkán bukkant fel a díszudvar környékén és végképp nem a menzán, nem; B. professzor kifogástalan öltönyben és fürge léptekkel jött és máris ment, mintha mindig sietett volna, és bizonyára sietett is, és nem vegyült a tömegbe.
Heti egyetlen előadását csekély érdeklődés kísérte, öten-hatan ültünk be hozzá, azt hiszem, főként együttérzésből. Ami engem illet, sajnáltam egy kissé, és ennyit tehettem érte: gyér hallgatóságának gyenge karéját erősítettem.
Az ókori görögségről beszélt, mesélt, mindig kissé túlzó lelkesedéssel, kulcsszava a „tenger” szó volt, így „t”-vel görögül is, mintha azt mondta volna: Debrecennek van egy vize, kinek Talassza a neve; görögül a „thalassza” szó mediopalatális zöngétlen spiránssal (az angol „th”-val) kezdődik, helyette sima „t”-t mondani valójában a betűejtést alulmúló betűcsere, betűtévesztés. (Oka ennek a professzor személyétől függetlenül az élő görög hangképzést lesajnáló Nyugat ostoba felfuvalkodottsága. Azontúl meg a szokás hatalma: a prof a régi iskolát képviselte, és nem jutott eszébe, hogy kétségbe vonja, amire egykor megtanították.)
Mindezt persze akkor még nem tudtam, de annyit azért sejtettem már, hogy valami és valaki hiányzik innen, és az is tény, hogy a Nagy Víz után ácsingózó professzor némileg partra vetett halra emlékeztetett a zöld fűtenger közepén azzal az állandó talasszázással.
Amikor vagy 15 év múlva Budapesten összefutottunk, már tisztábban láttam, már tanultam görögül, és nem csupán a nyelvet, azzal együtt a jelenbe érő görög történelmet is. Amelyre a prof ugyebár egy szót se vesztegetett annak idején, de azért most neki is el kellett mondanom az újabb fejleményeket.
– Képzelje, professzor úr, mostanában a görög nyelv a kedvencem, sűrűn járok Athénba, és ha meghallom, hogy thalassza – jól megnyomtam Θ-t, a különleges hangot –, mindig eszembe jutnak a régi debreceni órák, és örülök, hogy a kultúrnyelv az kultúrnyelv, és átível az évezredeken.
– Újgörögül tanul? – kérdezte enyhe gyanakvással hangjában.
– Természetesen! – öntöttem Rejtővel szólva tiszta vizet a nyílt kártyák közé.
– Miért nem ógörögül? – kérdezte szemöldökét felvonva.
– Mert az új sokkal patinásabb annál – válaszoltam kapásból. Háromezer évvel idősebb.
Hosszú léptekkel távozott, kisebb növésű embernek futnia kellett volna mellette.
*
Az utolsó szemeszter színe fekete (a rostocki éjszakák két fényes hely közötti sötétjébe merítve), fehér (januári hótakaró hattyúkkal Warnemündénél), halványkék (az alacsony sótartalmú tenger alkalmasint Balaton-idéző reflexiói) és a parti türkizzel visszafogottan feleselő, elegáns földvörös – ez utóbbi a különleges technikával készült téglák szemnyugtató színárnyalata; ez az árnyalat az uralkodó szín még a Hanza-városi „téglagótikában” is. (Noha ott azért jelen van a kövek szürkéje, hiszen nyilvánvaló, hogy lehetetlen téglából rózsaablakokat, mérműveket, oszlopfőket mintázni, és ezt a hiányt töltötték be a régi építők kövek és kőfaragók bevonásával, hogy aztán kő és tégla összjátéka mértéktartó voltában is lenyűgöző hatást eredményezzen).
A tizedik szemesztert az akkori szabályoknak megfelelően a keletnémet Rostockban volt módom tölteni, és mondhatom: soha nem tettünk eleget szívesebben tanulmányi kötelmeinknek, mint ott a Warno-, majdnem tengerparti köztesidőben.
Kiváltképp, hogy lényegében ránk bízták, mit tanuljunk, mit ne, és utóbbi a fontosabb: minket, külföldieket teljesen más bánásmódban részesítettek, mint a „sajátjaikat”, és ennek legfőbb és igen dicséretes jeleként a marxista tárgyakat néma tapintattal hagyták ki előkelően szellős órarendünkből. Miközben a jól bezárt hazaiakat egyébbel se traktálták, ami viszont nekem mindennek dacára ahaélményt jelentett: aha, Katikám, szóval erre gondoltál?
Mielőtt kiutaztunk volna, az otthoni és otthonos tanszéken Kati tanárnő tartott a csoportnak eligazítást, és egyebek közt azt találta mondani, hogy ne várjunk túl sokat a rostockiaktól, az ő tanszékük a miénkkel színvonalban nem versenyezhet.
Tessék? – döbbentem meg akkor. Az meg hogy lehet? Hogy lehetnénk mi a Hortobágy szélén okosabbak, jobbak, jó, hogy már nem szebbek, mint ők a messze északon, az anyanyelvi létezés utolérhetetlen előnyökkel járó biztonságában?
Mikor aztán kimentünk, végignéztem néhány kollégiumi könyvespolcot, és ott volt előttem a válasz. A polcokon mindenütt ugyanazok a propagandakiadványok éktelenkedtek, és lesírt róluk, használják is őket, és további óvatos kérdésekkel puhatoltam ki, bizony ezek képezik a tananyaguk gerincét.
Mi Debrecenben annak idején a Wulfila-Bibliával kezdtük a német nyelvtörténetet, és hogy ez a gyakorlatban mit jelent, egyetlen példával könnyen szemléltethető.
A Miatyánk, a Vaterunser németül így kezdődik: Vater unser, der du bist im Himmel, geheiligt sei dein Name. Ugyanez gótul: Atta unsar, thu in Himinam wichnai namo thin.
A germán korpa közé keveredett, görög származású Wulfila püspök a mai Bulgária területén használt IV. századi gót nyelvnek állít maradandó emléket nagyszabású művével, és ha el is enyészett azóta a gót nyelv, a Wulfila-fordítás mindmáig a germanista nyelvtörténészek első számú kincsesbányája.
Tapintható valóságában pedig bölcsészeti vágyak titokzatos tárgya: a svéd Uppsalában hét lakat alatt őrzött eredeti példány a világ csodája mindjárt külső megjelenésében: a híres fordító bíbor lapokra írt ezüst betűkkel, és ez a bölcs színpárosítás eleve telitalálat. Nemcsak szép és csupa méltóság a könyv, könnyen olvasható a fakszimile is, már annak persze, akinek módja van elmélyedni benne, és nekünk volt, nem nekik a fentebb ismertetett okokból.
Wulfila? Jobbára a nevet se hallották, mert lefoglalták őket mással. Persze hogy jobban tudtak németül, mint mi, hogyne tudtak volna jobban, de ha túlléptünk a der-die-das egyébként nem bagatell problémakörén – dass die der Teufel holt! –, hát olyankor bizony nem egyszer és nem kétszer Kati tanárnő enyhén kódolt előrejelzését láttuk igazolódni.
És hogy mihez lehetett kezdeni magyar diákként a távoli tengernél a tengernyi szabadidővel? Például lendületből folytatni a korábbi olasz tanulmányokat. Újabb nyelvmesterként akkor már velem volt Mattia Pascal Déry Tiborral mint tolmáccsal, és a Marx–Engelsek helyén ott voltak a szótáraim is karnyújtásnyira. Olasz utakról ábrándoztam éppen nem stílszerűtlenül.
Rostock akkor és még egy darabig ideális helyszín volt Fernweh tekintetében.
A Fernweh nagyon jó és nagyon német kifejezés, igencsak képtelenség másik nyelvre ilyen frappánsan lefordítani. A Fernweh a Heimweh párja mint antagonista: „vágyakozás a távolba”, ezt jelenti pontosan, és abból az akkori Hanza-városból nagyon lehetett vágyakozni a széles világba, kezdve a többi Hanza-városon.
Lübeckbe például naponta ingázhattunk volna, de nem lehetett, mert tőlünk nyugatra, a szögesdrótos, fotocellás határon túl feküdt, a tengeri vitorlázást viszont iránytól függetlenül tiltották. (És mégis megesett, hogy névtelen hősök békaemberruhában az éj leple alatt a tengeren át a szabadságba szörföztek.)
Vágyakozhattál továbbá délre úgyszólván hagyományosan. És ha puszta véletlen, hogy Goethe csöndes és szemrevaló városa a szovjet megszállási övezetbe esett, az már aligha, hogy a nemzetközinek tekinthető délre vágyakozás német himnusza sehol nem volt olyan szívbe markoló, mint Goethe szűkebb, akkor éppen NDK-nak (esetleg SBZ-nek, Sowjetische Besatzungszone – Szovjet Megszállási Övezetnek) mondott pátriájában, és igazán hálás feladat ezt a legközvetlenebb módszerrel bizonyítani; mindösszesen hét sor Goethe szövege, könnyen idézhető teljes terjedelmében:
Kennst du das Land, wo die Zitronen blühn,
Im dunklen Laub die Gold-Orangen glühn,
Ein sanfter Wind vom blauen Himmel weht,
Die Myrte still und hoch der Lorbeer steht?
Kennst du das wohl?
Dahin! Dahin
Möcht ich mit dir, o mein Geliebter ziehn.
A fordítás Tandori művészetét kritizálja, dicséri:
Tudod, hol a hon, citrom hona,
Lomb-sűrűn ég a narancs aranya,
Szelíd szél száll kék ég felől,
Babér áll, mirtusz a csöndbe dől.
Ismered?
Oda, oda vágyom én,
Kedvesem, veled legyen enyém.
Kivédhetetlen megjegyzés: a szerény, de határozott jólét közepette az elvtársak elvből nem engedélyezték – nehogy már megleckéztessük a szovjet elvtársakat! –, hogy déligyümölcsöt árusítsanak az üzleteikben. „Nálatok, Magyarországon megterem a narancs?” – kérdezte egyszer valahol egy szegény NDK-s, és ez is olyan kérdés, amelyikben sokkal több válasz rejlik, mint amennyit várt tőlem, aki megfogalmazta.
Nyomott, zárt világukhoz képest a korabeli Magyarország kész dolce vita volt, és onnan csakugyan úgy tűnhetett, hogy tőlünk egyenes az út a valódi dolce vitába, azaz logikus cselekedet az ismerkedés Itália nyelvével. „Olaszul tanulsz? – csodálkozott Holm, a jó barát, amikor egyszer meglátta az asztalomon a kék fedelű Il fu Mattia Pascalt. – Jól teszed! A helyedben én is tanulnám, de így, ahogy mi vagyunk, ez nagyon fölösleges volna, fölösleges időpazarlás.”
*
Hálát adtam az égnek, amikor 80 nyarán végre hazajöhettem. Szomorkás, borongós idő volt az érkezésünk napján Budapesten, ennél igenis többet vártam, több vidámságot, valami spontán ünneplést, nagy találkozást, de a kutya nem törődött velem a homályos pályaudvaron, és nem akartam arra gondolni, hogy ez valamit előrevetít, és hasonló közöny és érdektelenség fogja kísérni a bánataival együtt is sokkal inkább vidám, mint szomorú diákévek után a további útkeresésemet.
Pedig pontosan ez történt, valahogy semmi nem akart összejönni úgy, ahogy még Rostockban is elképzeltem nemrég. Minden pótcselekvésnek bizonyult, az „olasz vonal” is. Hiába végeztem el az idegenvezetői tanfolyamot német–olasz nyelvre még a nyolcvanas évek elején, munkát nem sokáig kaptam, mert hamar meggyűlt a bajom a (nem gótikus) téglákkal (lásd: beépített ember); bizony mindig eléggé nyíltan kimondtam, mit tartok, miket gondolok az akkori állapotokról, így hamar feketelistára kerültem a nézeteimért.
Kedves olaszaim persze annál többre tartották, hogy nem beszélek mellé, és ezt a következőképp összegezte egy milánói amico: „Zoltán, te vagy az első olyan idegenvezetőnk itt Keleten, aki nem akar feketén váltani, a rendszert viszont nyíltan pocskondiázza.”
Mindezzel együtt a kevés munka is elég volt ahhoz, hogy az olasz szívélyesség, felhőtlen szívbéli jóság jegyében éveken át többtucatnyi, komolyan vehető meghívásból válogathassak.
Csodálatos élményeket köszönhetek ezeknek a meghívásoknak, legfőképp azt, hogy belülről láthattam az olasz életet, azt az érezhetően az ókorban gyökeredző hétköznapi filozófiát, hogy a részint tudatos nemcselekvéssel, gondolatokon túli bölcsességgel egyensúlyban tartott nyugalom, a jó társaság, a jó család mindennél fontosabb, és őrizkedni kell a túlzott érzelmi kilengésektől.
És hogy mindeközben széles gesztusokkal, alkalmasint veszekedést imitálva nyájaskodnak, hangoskodnak egymással? Mindjárt fölfedeztem, hogy ez csupán a művészetek népének mindennapi színészkedése, a közlendők világosságát szolgálja, mint szöveg a dallamét Verdi Don Carlosában.
Az ilyen megfigyelések persze fikarcnyival se vittek közelebb saját sorsom megoldásához, és az volt a legszomorúbb az egészben, hogy magam se tudtam, mi volna a legjobb.
A „menni jöttünk” dilemmája közepette (copyright by: Pál Sándor Szőrös), ha mentem, jönni akartam, ha jöttem, akkor pedig éppen ellenkezőleg, azaz nyugtalanul ide-oda ingáztam két világ közt gondolatban is.
Itt jegyezném meg: Olaszországban nem nagyon (nagyon nem) láttam narancsfát még a Riviérán sem. Így kedvenc Gulácsym Nakonxipánban hull a hó című képét Az ópiumszívó álmával egyesítettem: azt hittem, a narancs mint vágyszimbólum a tetején megjelenő hósapkával végképp szerek kiváltotta fantáziaszülemény, ilyen a valóságban nem lehetséges, hó és narancs sose találkozhatnak.
*
Nyelvekről szólva bátran nevezhetem nyelvtanulásnak első nagyon megszenvedett novellám keletkezését: magyarul tanultam természetesen, magyarul az irodalmi nyelvet. Kerestem a „saját hangomat”.
Az volt a legnagyobb baj, hogy nemigen tudtam, mi az, amit nem tudok, mi az, ami előrevinne.
Prózát akartam írni, de nekem a prózát mindig a verssel állították szembe, éspedig lesajnálóan. Azt mondták, sőt írták, akiktől az eligazítást vártam, hogy ez a kifejezési forma a vershez képest kötetlen és egyszerű, a prózát valójában csak úgy oda kell kenni, és kész, nem nagy ügy, olyan, mint az orrfúvás, és hogy zsebkendővel-e vagy anélkül, igazából illemtani kérdés. Azt, hogy akkor mitől lesz a stílus pongyola, sőt zsebkendőanyag, már nem részletezte senki.
Szóval sokat ártottak a jónak beállított tanácsok, és igazán nagy kár, hogy még évek választottak el Jorge Luis Borges beavató tanításától: „a próza a legbonyolultabb vers” – erre a szintén ötszavas mondatra már lehet építeni akár életműveket.
Ugyanazt az elbeszélést írtam újra és újra több tucatszor, és mégis újra és újra elégedetlen voltam az eredménnyel, mert hiába vártam a csodát, igazából nem hittem benne, vagyis mindenekelőtt a saját kicsinyhitűségemet kellett meghaladnom, legyőznöm.
Amikor aztán ez mégis megtörtént, a csoda úgyszólván magától következett be.
Egy verőfényes januári vasárnap délután hangosan a magasabb hatalmak segítségét kértem, mire csakugyan fönn, a hátam mögött egyméternyire megszólalt egy komoly férfihang, és lediktálta a kész szöveget, amelyet hiába kerestem addig.
Novellámat nyár elején az Új Tükör közölte, és hogy mit jelentett az Új Tükörbe bekerülni akkor, ma már meg se próbálom elmagyarázni.
*
Ebben a végső soron mégiscsak hasznos kudarcokkal teli néhány évben az angol az üdítő kivétel, egy könyv, amelyet sokáig eszembe nem jutott megérinteni.
A könyvet Merike meg a nővérkém felejtette ott a többnyire szolid társalgónak használt buliszoba asztalán, miután az eredeti elképzelés csöndben zátonyra futott. Tervük szerint abból a könyvből kellett volna az angol nyelv alapjait elsajátítaniuk lakótársnőnk, Ágika, a diplomás nyelvtanárnő segítségével.
Történt pedig mindez Budapesten immár, a Bartók Béla úti bérlakásunkban; Merike nem lakott ott, csak hozzánk csapódott lelkes pártolótagként.
Hetek, sőt talán hónapok is elteltek, de a könyvet nem rakta el senki, és addig foglalta a helyet, mígnem a kíváncsiság győzött, és különösképp meg se gondolva, hogy mit teszek, nem túl lelkesen, de mégis fölemeltem, belelapoztam.
Nocsak! Mondhatom, mindjárt kellemesen hatott rám a spontán tájékozódás. Azelőtt, vagyis az „olasz korszakomat” megelőzően hallottam már ezt-azt az angolszász (angol és szász) nyelv germán, azaz németféle eredetéről, de ez számomra ködös elmélet maradt, alig-alig láttam a gyakorlatban igazolódni. Hiába vizsgáltam angol szövegeket ilyen szemszögből, taszítóan idegennek találtam őket, a néhány ismerős kis szócska (have, she, come, good) nem győzött meg, hogy nosza, álljak, azaz üljek neki angolt tanulni, jó mulatság, férfimunka lesz.
A kacifántos írásmód se vonzott, Géza bácsi ártalmatlan faviccére emlékeztetett: „Angolul leírjuk, hogy madzag, kiejtjük, hogy spárga, és kötél jelentésben használjuk.”
Most viszont, hogy Pirandello mester tanítványa lettem, teljesen más összkép fogadott; az ő kissé elferdített szavainak garmadájával találkozhattam. A Hódító Vilmosnak köszönhető, latin és újlatin szavak számomra azelőtt semmitmondó, most annál szembetűnőbb tömkelege változtatta meg a régi látásmódomat. „Ismerős, ismerős, ismerős”, ujjongtam magamban, és azóta tekintem az angolt félig-meddig újlatin nyelvnek.
A könyv akkor társult hozzám, és lett hűséges kísérőm újabb hónapokon át. Együtt jártunk órákra meg a „zöld erdőbe” is, együtt utaztunk villamoson, metrón, távolsági buszokon.
Ezek a buszok jószerével a Pilisbe vittek, legtöbbnyire Dobogókőre. Ahová eleinte még csak kirándulni jártam; ezek a komótos utak később életmentő futásokká alakultak át, és kellemes mellékhatásként elvették a kedvemet a nagyobb utazásoktól: a futások az erdőben az elkövetkező évtizedek során számomra az egész glóbuszt pótolták, és mindig arról győztek meg, hogy a világutazói szélmalomharcnál sokkal hasznosabb és alkotóbb a letelepült életmód, plusz ingázás az erdőbe örömért, egészségért, endorfinokért.
A világnyelvet tehát akár fölöslegesnek is érezhettem volna Dobogókő környékén, de a nyelvtanulásban se minden a gyakorlati cél, és igaz örömmel tapasztaltam meg, mennyire lehet szeretni ezt a nagyon csupasz, nagyon direkt, nagyon frappáns nyelvet önmagáért is. És a kezdeti könnyűség és könnyedség úgyszintén hatott, nem fogyott, nem enyészett el, sőt fölemelt, vitt, egészen megnyert magának a nemzetközi szókincs és a mondatépítkezés zseniális egyszerűsége.
Így, menet közben, kapaszkodva, zötykölődve, támaszkodva, de mindvégig lazán, nem lankadó figyelemmel tanultam, haladtam megállóról megállóra, leckéről leckére, és nem kellett semmiféle külső megerősítés, se Gonda, se Ronda nyelvtanár kolléga szava, elismerése a sikerélményhez.
Az első kötetet gyors csatlakozással követte a második, a haladóknak készült összeállítás; szépen haladtam akkortájt könyvvel, busszal, a zöld erdőben pedig az apostolok lován is. Úgy látszott, senki nem tud, és ami még jobb, nem is akar feltartóztatni, és már a második kötet közepénél jártam, amikor a minőségi váltás megtörtént, és kezembe került Orwell Down and outin Paris and London, Nyomorogva Párizsban és Londonban című kötete, és arra ébresztett rá, hogy a tankönyvet nyugodtan félretehetem, az úgyszólván természetes eszperantó nyelv immár engedélyezi, hogy csupán a szótár segítségével mindjárt ezt a nagy írót olvashassam eredetiben.
És olvastam, figyelmesen, aprólékosan, sok-sok szótárazással. És Szézám ismét kitárult, és ezúttal az angol nyelv öntötte rám kincseit és bölcsen szimplifikált varázsigéit. Amelyek aztán elvezettek a világ legnagyobb országába is, és hogy melyik országra gondolok? Ugyanarra, amelyikre Henry Miller az alábbi fejtegetésben:
„Bármerre jársz Görögországban, az emberek kinyílnak, mint egy virág. Azt mondják erre a cinikusok, hogy ez azért van, mert Görögország kis ország, és mohón vágyik a külföldi látogatókra. Nem hiszem. Jártam én már nem egy kis országban, amely a görögországival éppen ellentétes benyomást keltett bennem. Különben is, mint már megjegyeztem, Görögország nem kis ország, ellenkezőleg: lenyűgözően nagy. Nincs még egy ország, amelyet ennyire nagynak éreztem volna. A nagyság nem mindig a területtől függ. Bizonyos szempontból – s ezt honfitársaim képtelenek felfogni – Görögország összehasonlíthatatlanul nagyobb az Egyesült Államoknál. Görögország elnyelhetné az Egyesült Államokat meg Európát is.” (Henry Miller: Az amarusszioni kolosszus, fordította Balabán Péter)
*
Aztán már a countdown következhetett: three, two, one, tria, dio, ena, és tűzijáték, igron pir és görögtűz és bengáli, és az Ostrom utcán feltűntek a görög lányok arabnak álcázva, és megostromoltattak.
Ajosz Sztefanosz, Szent István ünnepe volt közvetlenül a tűzijáték (a görögtűz) után, amikor a Moszkva tér szélén, a felső buszoknál megpillantottam a három barátnője társaságában. Hangzavar és vidámság uralta az Ostrom utcát is, így eleinte azt hittem, hogy olaszok, de tévedtem, „we are Arabic girls”, mondta a szőke és kék szemű Vana olyan komolyan, mint amikor egy kölyökmacska pamutgombolyaggal játszik.
Az éjszakába nyúló estét kicsit följebb, a Bécsi kapun túl a Pierrot kávéházban töltöttük, és azon az estén lettem görögrajongó mondhatni intuitíve. Mindjárt felébredt a rajongásom a görög nyelv iránt is, mivel pedig ezt egymás között használták, az angol szavak értését messze meghaladva a görög szavak nem értése hordozta a mélyebb jelentést, és valahogy úgy rendített meg, mint a „domine non sum dignus” meg a kezemben felhangzó, hármas csengő azokon a régi latin miséken.
Minden tetszett rajtuk, még az esetlegességek, az esetleges csúnyaságok is. Meg az, hogy szoborszerűek, lebarnult szoborarcúak, és jelmezeket viselnek, szokványos XX. századi tucatgöncöket, durva jeanst és hitvány pólócskát, holott mintha róluk mintázták volna a miloszi, szifnoszi és mikonoszi, valójában anonim, Barbie baba szellemét előrevetítő Afroditéket.
És nem csupán a habot a tortán, az egész tortát fizették; a vendégeik lehettünk, mégpedig úgy, hogy egyáltalán nem kellett meghívatni magunkat. Mi, Tamás barátom meg én már az elején „bocsánat, hogy élünk” mosollyal elbúcsúztunk tőlük a Pierrot bejáratánál, ám Vana átlátott a szitán, és „de jó élni” mosollyal visszamosolygott: „Nincs pénzetek? Annyi baj legyen, nekünk van, gyertek csak, tőletek se sajnáljuk!”
Másnap estére beszéltünk meg találkát illő viszonzásul is báró Eötvös szobránál, és milyen jó, hogy ott, volt honnan átmennünk Budára a Lánchídon a gyönyörű naplementében. A híd után jobbra fordultunk, majd balra, és már meg is érkeztünk a rövid Székely utca kellemesen hűvös pinceborozójába.
A borozóban aznap este éppen élő zene volt – egy kihaló szakma egyik utolsó fellobbanása –, és öreg zongorista barátunk igaz örömmel fogadott bennünket, még inkább a lányokat, és ők is hamisítatlan „hárizmá”-val (harizó = ajándékoz, haritomeni = bájos) fogadták a bókokat.
Nagyon jó, szintén éjszakába öregedő este kerekedett ki a borozóban, a „taverná”-ban is, ahogy a lányok mondták szó szerint, ettünk, ittunk, jól mulattunk, aztán éjfél körül fölmentünk hozzám, a „Ponty út”-i garzonba (a „Ponty út” keletnémet levlapokról vétetett), majd a lányok leültek a parkettra, és krétai dalokat énekeltek hajnalig. Így kezdődött 86 augusztusában.
*
És nem remélten hamar folytatódott is immár édes kettesben: Vana – Evangelia alig másfél hónap múlva visszatért egy villám-, mindenképpen gyorsan elvillanó, hétvégi látogatásra, aztán már tényleg rajtam volt a sor, és december közepén, életemben először elutaztam Hellász fővárosába.
Az amarusszioni kolosszus első mondata járt eszemben – „Sose jutok el Görögországba, ha nincs az a Betty Ryan nevű lány, aki egy házban lakott velem Párizsban.” –, de nem feledkeztem el Goethe Citrushimnuszáról sem, mert biztatólag hatottak rám, biztatólag arra nézve is, hogy nekem bezzeg könnyű, hiszen hármunk közül én vagyok az egyetlen, akit meghívtak és várnak, akinek tehát egyáltalán nem kell majd napszámra idegen utcákon egyedül kóborolnia.
Millernél az első bekezdés után nem esik több szó Bettyről, a művészlelkű lányról, és Goethe úgyszintén női társaság nélkül utazgatott Itáliában.
Jó előjelnek tartottam a naptár tanúságát is; ugyan ki megy télen Görögországba? Akinek esze van ugyebár, azaz néhány angol lord meg én: arra számítottam, hogy lesz hely a vonaton bőséggel, vagyis a párnázott üléseken elnyúlva végigalszom majd az éjszakai órákat, nem lesz semmiféle fennakadás, nehézség, nem lesznek kalamitások. Belgrádig nem is voltak, noha Újvidéktől elég lassan döcögtünk a szomorú és szürke, a majdani tavasz friss zöldjéhez nehezen társítható havas esőben.
A belgrádi estét egy szállodai vendéglőben töltöttem, és nem volt okom panaszra; jó vacsorát kaptam, hozzá egy kis vörösbort, és zenekar játszott a sarokban, a fűtött termet békés, jó hangulat uralta.
A recepcióról tíz óra felé Vanát is fel tudtam hívni: megyek, várlak, szeretlek, a meghitt voltukban is szokványos szavak a nem szokványos helyzetben egészen felpezsdítettek. És jó volt Henry Miller kezdőmondatát a pillanathoz igazítani: Sose jutok el Görögországba, ha nincs Evangelia, és nincs az a találkozás az Ostrom utcán Szent István oltalma alatt.
Úgy terveztem, ott, a vendéglőben várom ki a Münchenből érkező nemzetközi gyorsot, majd kényelmesen nyugovóra térek előre megálmodni sose látott úti célomat.
Mindjárt ezután került az első csikorgó homokszem szép terveim gépezetébe. Előbb a zenekar tette le a guzlicát, adta be a violinkulcsot, aztán a főpincér járt körbe, és nem volt mese, fizetni kellett, majd mindenkit kitessékeltek.
Annyi baj legyen, gondoltam, másfél óra van még éjfélig, addig elleszek a váróteremben.
A váróterem zsúfolt csövestanyának bizonyult, valahogy ott lebegett fölötte a Dalí-horror, a polgárháború előérzete (El presentimiento de la guerra civil) alig balkánosítva, de legalább fűtötték, és még éppen találtam ülőhelyet is. Egészen fél 12-ig: akkor takarítónőnek maszkírozott boszorkányok érkeztek, és fölemelt seprűkkel hajtottak ki bennünket, aztán már tényleg csak a peron maradt további várakozásra.
Közben eleredt a hó, és föltámadt a szél, de fél óra az fél óra, a vonaton már jó lesz, és robogunk Nakonxipánba.
Éjfél felé megszólalt a hangosbeszélő, és tisztán hallottam a München–Athén szavakat, és még mindig azt hittem, minden rendben van, és szorult helyzetemből percek múlva kiszabadulok.
A bemondás aztán sokszor megismétlődött, de nem történt semmi, és rá kellett döbbennem a fáradtságtól kótyagosan és teljesen átfagyva, hogy késik, késik, késik a nemzetközi „gyors” (nemzetközi lassú), azaz csapdába estem.
Nem számítottam semmi jóra már, és mégis hátrahőköltem, amikor éjjel kettő után, több mint kétórás késéssel lassan kibukkant a vonatunk a sötét hókavargásból. Fürtökben lógtak kifelé az emberek, tagbaszakadt férfiak több sorban a lidércfényű ablakréseken, látványuktól kevés híján megfutamodtam. Majd Vana jutott eszembe, így mégis megindultam előre.
Lassú nyomulásom a kiszemelt kocsiba tíz percig tartott, aztán végre lerogyhattam a folyosón a hátizsákomra. Szerencsétlenségemre szerencsétlen albán vendégmunkás-tömkelegbe kerültem, Koszovóba, karácsonyi szabadságra özönlöttek Németországból. Nesze neked angol lord!
Miután felnyomakodtam, még két órát álltunk, így kezdődött ez a sziszifuszi utazás. További többórás ácsorgásokkal folytatódott a sötét hegyek közt a hóvihar tombolásában, és a tömegnyomor Pristináig tartott.
Verőfényes kora délután értünk oda, és két szempillantás alatt kiürült a szerelvény, és egyszerre zuhantam álomba és az ülésekre a legközelebbi, elcsöndesült fülkében.
A határátkelést tengeri kalandként éltem meg, tányérsapkás polipok úsztak be a képbe, fölöttem örvénylettek számtalan karjukkal, de sikerült elhárítanom őket az útlevél segítségével.
A thesszaloniki nem túl tiszta állomás a délutáni szürkületben tömény misztika, az éteri üvegbúraélmény kezdete; a lehúzott ablaknál álltam, mint korábban az albánok, de nem csupán a hóvihar szűnt meg, a tél is elenyészett, semmivé foszlott, langyos, édes levegő simogatott kintről, és valahogy minden a fehérvári pályaudvart, a „Fehervaru rea meneh hodu utu”-t idézte, pedig még nem is hallottam a szaloniki Fehértoronyról.
Éreztem, hogy a korábbi tortúra innentől időutazássá változik, a télből az őszön át a nyár felé tartunk, és Vana mindjárt csatlakozik hozzám, és együtt folytatjuk az utazást az időben visszafelé természetesen, és mindent még egyszer átélünk, de a már elkövetett hibákat, fagyásos sérüléseket, rosszkedvünk teleit könnyű lesz kikerülni ezúttal, és a keservekkel, egymás iránti vágyakozással teli múlt úgy ismétlődik meg, mint amikor a főpróbán összeáll a zennemű, és a vegyes kórus tagjai kitalálják egymás gondolatait. Ezek után visszahanyatlottam aludni, tovább álmodni a jövőről szőtt álmokat a még mindig hívogató, alkalmi kerevetemen (vesd össze: taxidevi me krevati = hálókocsin utazik).
A görög nyelv édes, görögmézes szavaira ébredtem (Görögországban a törökméz is görög, ahogy a sárgadinnye is), majd szemem kinyitva meglepetten láttam: kis görögök szoronganak szemben, míg én magam egyedül foglalom a fél fülkét; fölpattantam nyomban, és a legjobb mosolyommal kínáltam fel számukra a felszabadult helyeket.
A következő pillantást az órára vetettem: majdnem hat óra volt; vagyis végigaludtam az éjszakát, egyébként meg hét óra a késésünk. Az előző nap végén, 11-kor kellett volna megérkeznünk Athénba, de nem érkeztünk meg, és ki tudja, mennyit késünk még. Harmadik gondolatomat a csüggedtség uralta, bár megbeszéltük, hogy Vana várni fog a peronon, erre az adott körülmények között nem számíthattam.
Szomorú hangulatomból a kalauz hangja zökkentett ki: „Athina, Athina” – imbolygott végig a folyosón, és az utolsó pillanatban a jegyemet is elkérte.
Miután lassan és igenis ünnepélyesen begördültünk a XIX. század hangulatát őrző, kicsiny, de meghitt, pálmasorral ékesített Larissza pályaudvarra, utolsónak kászálódtam le a vagonból: ugyan hova siettem volna? Nem fog várni senki, efelől nem lehetett kétségem. Aztán valaki elém perdült; Vana volt, Evangelia.
*
Athén fehér nagyváros, fehér, mint a fény, fehérsége persze hamar felbomlik az időprizmán keresztül, és lesz belőle örökzöld, püspöklila, tengerkék és narancs, narancs mindenütt, Nakonxipán narancsa, és boldogan hunyorogsz a színes fényáradatban.
Fehérmárvány kövezetű terecskéken üldögéltünk délutánonként, kávézók, „kafeníó”-k teraszán, a fekete illumináció belső reflektorokkal fokozta a fényáradatot, és nem tudtam betelni Vanával, sem az égi tengerszemkékkel, meg a narancsfák fejünk fölött izzó lombkoronaékszereivel, a goethei aranyalmákkal, és Vana volt Athina, a bagolyszellemű Pallasz csupán mellékszereplő, és nagyon sok mindent lehetett és kellett szeretni közelben és távolban, köztük a feliratokat.
A 2700 éves betűket, „hamburgker”-t gammával és kappával, „katharisztirió”-t meg „metaforá”-t konkrétan: előbbi „csak” „ruhatisztító”, és utóbbinak sincs köze semmiféle irodalmi blablához. Az athéni utcákon „metaforá” egyszerűen azt jelenti, „szállítás” (átvitel); leggyakrabban teherautók ponyváira nyomtatják rikító betűkkel, és dukál hozzá telefonszám is.
Athén fehér nagyváros, fehér, mint a fény, káprázata márványtömbök, ókor óta használt márványbányák fehérsége is, súlyos fehérség a lebegő művészet ígéretével, ezek a tömbök a város számos helyén szanaszét hevernek, céljuk rejtélyes, de nagyratörő nyilvánvalóan, mint egykor a Mihály arkangyalról elnevezett zsenié, aki megszabadította Dávidot a carrarai súlyfölöslegtől.
Athén fehér ragyogását csiszolt márványfelületek fokozzák, mész, ballagsz, és lépten-nyomon márványlapon jársz, márványpadon üldögélsz, és düledező márványfalak árnyékában tűnődhetsz Fényváros romokban is lenyűgöző történelméről. „Látod, itt tanított Szent Pál, ott meg Szókratész” – mutatta meg Vana a hűlten is tisztelt helyeket az Agorán, amelynek szélén ma bolhapiac működik; oda igyekeztünk éppen.
Az Agorától nem messze, az Ithaka utcában laktunk (odosz Ithakisz szaranda), és jó lett volna azt hinni, ez a homéroszi hazatérés háza, a mi házunk, az enyém is a viccekre és élcekre bármikor kész Vanával, aki azért nagyon komoly is, ha kell: kis Pénelopé az éjszakával dacolva a Larissza pályaudvaron, ma is csak a legnagyobb hálával tudok gondolni arra a régi fogadtatásra. Hol a világ közepe? Bérlakásokban, és ott volt a „mienk” is, Vana bérelte egy öregasszonytól, ráadásul megosztozva a két szobán, közös konyhán, fürdőn Deszpina nevű barátnőjével.
Deszpina velem is barátságos volt; tényleg így természetes ez a nagyszívű Görögországban. A szimpátia aztán végig megmaradt, és töretlenül működött akkor is, amikor elhatároztuk az Akropolisz meghódítását. Szigorúan titkos haditervünk célja: a belépőjegy megspórolása.
Tervünk azon alapult, hogy a görögök akkor ingyen látogathatták elődeik Szent Hegyét, az Ierósz Vráhoszt, meg az ókor óta mindmáig szentnek tartott márványépítményeket. A megkésett diákcsíny lényegét tehetséget nem igénylő színészkedés képezte, csak azt kellett néhány grimasszal, bólogatással megjátszanom, hogy hangos görög szavaikat mint szintén görög („szintén zenész”) jól értem, nem csupán azt, hogy „pu ine to hlabacibaló”? („Hlabacibaló” azt jelenti, „izé”, „vacak”, „nyavalya”; ez az egyik kedvenc görög szavam mindmáig, és jóllehet csak egyszer, az érkezésem napján Deszpinától hallottam a márványmosogatónál, azóta se feledem. Milyen szó ez? Görög a válasz is: onomatipiikus, azaz nemzetközi szinten hangulatfestő.)
És mentünk fölfelé azokon az ókori, világhíres lépcsőkön, csekélységem középen, Vana jobbról, Deszpó balról, és beléjük karolva játszottam az olcsó szerepet, mosolyogtam, helyeseltem, egyetértettem, és azt hittem, nagyon hihető az alakításom.
A cerberus (kerverosz) XX. századi idős gentlemannek álcázva a Propileonnál álldogált, és fentről figyelte a komédiázást. Amikor vele egy vonalba értünk, egy lépéssel se hamarabb, mondott valamit a lányoknak, és a lányok visszafelelték: görögök vagyunk! A kerverosz azonban nem hagyta magát, és rám mutatott a szakmájához illő szigorral:
– Ke o kiriosz? (És az úr?)
Ke o kiriosz odament a kasszához, és nagyot sóhajtva – nem a pénzt sajnálta, annál inkább azt, hogy kitaszították – lerótta a külföldinek kötelező belépődíjat.
*
A megszólítás fontosságát jelzi a főnév megszólító esete: a megszólítás sorsokról dönthet, életek forrásává válhat (lásd a következő elbeszélést Miért éltem én a földön? cím alatt), folyamatokat indíthat el, amelyek aztán átformálják földi létünk fennmaradó évtizedeit. A sorsfordító megszólítás általában erős próbatétel is, ösztönösen érezzük a súlyát, és ha megroggyanunk alatta, nem leszünk képesek kimondani azt a néhány szót, amely nélkül örökre elillan az alkalom, a soha vissza nem térő.
A megszólításban mindig benne van a visszautasítás lehetősége, és csak látszólag passzív szerep, ha minket szólítanak meg.
Milyen szerencse, hogy a görög lányokkal aránylag könnyű dolgunk volt, és kedveztek a körülmények is, az általános vidámság, a „nemzetközi” forgatag, a tűzijáték vérpezsdítő hatása, és a végszó, amely után a tévedések eme vígjátékában Tamás barátom nyelvi zsenialitása a legtermészetesebb módon tudott kibontakozni.
„We are Arabic girls” mondta tehát Vana, mondták az olasznak nézett görög lányok az Ostrom utca elején a kezdődő ostrom pillanatában, és Tamásnak, a teológusnak sem kellett több, nyomban arabra váltott, és a klasszikus arab szerelmi költészet gyöngyszemeiből válogatva kápráztatta el bájos hallgatóinkat. Témától függően az arab nyelv is nagyon szép, és a lánykák elolvadtak tőle, és már megint az értelem nyűgétől függetlenül hatott a szavak misztikája, varázsa.
És megalapozták az utamat Athénba, azon belül pedig utunkat a Propileon lépcsőin a szigorú pillanatig, amikor a megszólító eset nem juthatott osztályrészemül.
Kiriosz helyett Kirie, ahogy gyerekkoromban a kisbéri szentmiséken mondtuk.
O Kiriosz Istenre alkalmazva a távoli, világ ura Teremtő, aki mindent és mindenkit, teret és időt, órát és órást életre hívott, ennek a távoli lénynek a dicsősége emberi gyarlóságunkban igazából felfoghatatlan.
Kirie egészen más, ő az, akit megszólítottunk: Kirie eleiszon, uram, irgalmazz, kértük egykor a szentmisén, és ő ott volt közöttünk, miként Szent István és Szent László meg a harsonás angyalkák fönn a barokk égbolton.
Kíriosz és Kírie különbsége egyetlen egy apróság, amely azonban hatásosan hívja fel a figyelmet a grammatika szakrális eredetére. „En archí in o lógosz”, kezdetben vala az ige, tanítja János evangelista, és az ige vonzáskörében fedezhetjük fel fonetika, morfológia, lexikológia, szintaxis és szemantika ősködökből kibukkanó méltóságát is.
És a különbség hasonló az emberi dimenzióban. A „Ke o kíriosz?” úgy hatott a híres lépcsők közepén, mintha azt kérdezték volna: „hát ez itt meg mit akar?”, a kérdező élő tilalomfa volt.
Parakalo, kirie, tessék uram, menjél csak, valami ilyesféle egyszerű formula lett volna a megoldás, befogadásom hivatalos igazolása.
Ezután már csak egy hosszú műtét hiányzott volna, amelyet Tompa Mihály, sőt Kovács Kati még szívcserének mondott, énekelt. (Erről részletesebben lásd: Balázs Géza: Hazahívó szólamok, in: Anyanyelv a bölcsőtől a koporsóig, 2025.) „Szívet cseréljen, aki hazát cserél.” A szívcserét ma inkább szívátültetésnek nevezzük. Mivel ilyen műtét nem jöhetett szóba, haza kellett térnem Görögországból. De mindig Vana jutott eszembe, ha újabb görög könyv került a könyvespolcomra, és ez így volt akkor is, amikor a kettős nyelvű Bibliát meg a hozzáillő szótárt, a kincsek kincsét két gombért és három pitykéért megvásároltam. És onnan már csak lapozgatás kérdése volt eljutnom a Lélekért szegények boldogságához. És teljesen arányos a jutalom: ezért az egy mondatért bőven megérte nyelvet és nyelveket tanulni, jóval több mint fél életen át.
*
*
Illusztráció: Linguis confusis… (J. Collaert, Thesaurus sacrarum historiarum)
Ezek is érdekelhetik!
Laczkó Mária: We Together →
Rácz Mihály: A tékozló fiú →
Szappanos Gábor: Útikönyvecske az élet útvesztőjébe (Füves könyv, részletek*) →
