„Ahol öleléssel kapaszkodni lehetett” (Simek Valéria versei)

Lépések

A lépések az ajtónál
megállnak, letörlik az egy
nap alatt rátapadt
bosszúságot.

Egy lépéssel közelebb az
estéhez, a csillagokhoz,
hozzád. Az ágymeleg
csendhez, a feloldozáshoz.

Elhoztam

Abban a varázslatban
éltem, ahol öleléssel
kapaszkodni lehetett
egy másik emberbe.
Valakibe, kézbe, ágba,
virágba, tájba, imádságba,
bőségbe, szegénységbe.
A csönd szívébe, pihenő
erdőbe, madárdalba,
tücsök ciripelésébe,
vidámságba, dalba.
Lelkesedésbe, újrakezdésbe,
álmokba, gyermeki világba.

Nagymama

Ülsz az asztalnál, s a
nyitott konyhaajtón
bekúszik hozzád a
vasárnapi napsugár.
A szétnyitott bibliádra
fényt terít.
Leguggolok, öledbe hajtom
fejem, szó nélkül simogatsz,
hallgatunk. Úgy, mint
amikor iskolába indulás
előtt fontad hajam.
Nem beszéltünk, az Úr ott
volt velünk, éreztük
jelenlétét. Ajándék volt
az az idő, amit életedből
nekem adtál. Gyerekként
azt hittem, hogy Te mindig
ott leszel abban a százéves
öreg házban, s az ajtód
nem csukódik be egyszer
végleg utánad.

Naponta

Istenem! Hálás vagyok mindazért,
amit naponta adsz nekem.
Hálás vagyok a mellettem
élő emberekért, történésekért,
még ha néha nem is értem, hogy
mit, miért így cselekszel velünk.
Engedd, hogy naponta megtudjam
élni a hálát, és mások is megérezhessék,
hogy Te vagy az, aki ajándékba
adtad nekünk az életünket.
Maradj velem, hogy megélhessem
kegyelmed teljességét!