március 21st, 2026 |

Tárnok Attila: Repatriál

[ szakértők ]

HAZAÉRKEZÉSEM UTÁN, meglepődve tapasztaltam, mennyi Amerika-szakértő él ebben az országban. A rádióban hihetetlen magabiztossággal nyilatkoztak fiatalok, középkorú emberek: látszólag bennfentesként mindent ismertek a tengerentúli kultúráról, állapotokról. Csak odafigyeléssel jött rá a hallgató, mennyire alapismeretekből építkeznek. Néha kiderült, hogy a nyilatkozó rokonlátogatáson kint töltött néhány hetet. Baráti körben is gyakran esett szó a rendszerváltás környékén Amerikáról. Mindenkinek volt véleménye, néha a vélemények ütköztek. Én csak ültem és ámultam, milyen naprakész a tömegek információja, és ha a diskurzusban holtpontra jutottak vagy döntőbírót kerestek, hozzám fordultak. Én a legtöbb esetben nem tudtam igazságot tenni: mindkettőtöknek igaza van, mondtam, az amerikai életforma nem fekete-fehér. Sok mindent magába ölel. A különlegessége éppen a sokszínűsége. Néha legyintettek, te nem tudhatod, te Kanadában éltél, mondták. És valóban nem tudtam általános igazságokban gondolkozni. Ahhoz nekem az amerikai kontinens túl konkrét, a tapasztalataim egyediek. Amikor valaki bizonyos ismeretek megszerzésében előrehalad, csak a kérdéses terület feltárulása következtében ismeri fel magában hiányosságait, csak ekkor rémlik fel számára az a mérhetetlen ismerethalmaz, ami előtt áll, és csak ekkor szerez egyáltalán tudomást azoknak a részleteknek a létezéséről, amelyek ismeretei hiányát képezik. Egy idő után rájöttem: minél magabiztosabban rendezi valaki az amerikai kultúra szeleteit skatulyákba, annál kevésbé ismeri. A tapasztalata annyira felszínes, hogy még az ismerethalmaz mélységeire sem enged rálátást, nemhogy a részletekre. Az ilyen nyilatkozó fecseg és megbotránkoztat. Néha az intézménybe, ahol dolgozom, külföldi vendégek érkeznek. Szeretnék, úgymond, a mi kultúránkat megismerni, és egy kicsit a magukéról is beszámolnak. Évek óta a koreográfia mindig ugyanaz: a franciáktól megtanuljuk az avignoni hídról szóló népdalt, mi megtanítjuk nekik a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetűt, eszünk sajtot és gulyást, összehasonlítjuk Zidane-t és Puskás Öcsit. Akárhány küldöttség érkezhet, a felszínről sosem rugaszkodunk el. Ez mélységesen elszomorít és azon tűnődöm, mikor jön el az alkalom, hogy el kell játszanom a karikás ostoros csikós szerepét. Én, aki jött-mentként szemlélem a magyar társadalmat.

[ civil társadalom ]

MÁRA TALÁN MÁR sokan elfelejtették, milyen társas viszonyok uralkodtak itthon a 70-es, 80-as években. A tolongást, a lökdösődést a buszon, a kiszolgáltatottságot a zöldségesnél, bárhol, ahol valamilyen hiánycikkhez lehetett hozzájutni; a hiánycikk beszerzésében megindult a könyöklés, a mozgolódás, a térnyerés, a versengés, és ebben a versenyben az, aki nem volt eléggé rámenős vagy szemtelen, általában alulmaradt. Nyugaton meghökkentett a viszonyok rendezettsége. Az emberek a buszmegállóban sort alkottak, mérhetetlenül udvariasak, előzékenyek voltak velem, egymással. Állandóan mosolyogtak. Ez rendkívüli módon zavart. Általában álságosságot, megjátszást véltem a mosoly mögé látni: ellentétben állt korábbi tapasztalatommal, a korábban minket körülvevő depresszív, utálkozó, tüskés magatartással. Minden szerencsétlenkedésem, minden mélypont ellenére, az emigráció éveiben, amíg normális lelkületű társadalomban éltem, előnyömre változtam. Észrevétlenül. A változást csak azok a barátaim vették észre, akikkel évek után először találkoztam újra itthon, közvetlenül hazaérkezésem után. A hanghordozásom állítólag magasabb hangfekvésű lett, a mondataim dallamosabbak. Mára már persze ebből semmi sem maradt. Ma már ugyanolyan mély, monoton hangon beszélek magyarul, és angolul is, mint annak előtte. A magam elé dörmögés egy lelkiállapot tükre: befelé beszélek, nincs kedvem kimondani, amit gondolok, a véleményemet megtartom magamnak, lealacsonyítónak érezném, ha hozzátennék valamit ahhoz a fecsegéshez, ami a magyar közbeszédben megfogalmazódik. Nincs is beleszólásom. A látszólag szólásszabad közeg fórumai le lettek fedve. A bebetonozott régi garnitúra és egyeneságú rokonaik, ismerőseik, barátaik kiváltsága a véleményformálás. Ez mélységesen elszomorít és taszít. Nem érdekel.

[ csabavitéz ]

CSABA AZ ELEJÉN nagyon hiányzott, aztán más helyre került az emlékeim között: ő lett a hátrahagyott, a kudarcot vallott disszidens, mert a lehetőség elől megfutamodott. Az első években még leveleztünk, aztán az is megszűnt. Még ma sem tudom, mi tántorította el őt az utolsó pillanatban, hisz annyira elkötelezettnek tűnt. Ő és Gábor ültette el a bogarat a fülembe, Csaba az egész disszidálás ötletgazdája volt. Az alapötletet egy gyerekkori pajtásától vette, aki tizenhét évesen kijutott Párizsba, hét hónap után hazatért, de legendákat mesélt arról a hét hónapról. Mi csak utánozni akartuk, először hárman, aztán szóltam Zsoltnak, s végül maradtunk ketten, mert az utolsó napokban Gábor és Csaba, akik a tervet kidolgozták, meghátráltak. Több mint húsz év után felkerestem Csabát, véletlenül. Vonatpótló buszok közlekedtek a hídépítés miatt, a busz megállóját kerestük a Vörösvári úton, és mivel a gyerek anyámnál volt, a pótlóbuszok menetrendje nem ismeretes, jószerével a megállóját sem tudjuk, hol van, és mert egészen véletlenül beugrott, hogy Csabáék háza előtt megyünk el, javasoltam feleségemnek, ugorjunk fel hozzá. Csabánál minden ugyanúgy állt, mint húsz évvel korábban. A lemezek, a könyvespolc, az íróasztal pedáns rendje, a különböző márkájú cigaretták, öngyújtók, hamutálak. Alig változott valami. Már az meglepett, hogy még mindig ott lakik. Hiszen rengeteg idő eltelt, a házszámra sem emlékeztem pontosan, de a kaputelefonon ott állt a vezetéknév. Már itt, a kapuban úgy éreztem, ez hihetetlen. Hogy annyi változás közepette, ami velem történt, ez a lakótelepi lakás állandó. Még ha kertes házban laktak volna?! Egy kertes házhoz ragaszkodik a család, de egy lakótelepi lakáshoz? Meghalt a nagymama, meghalt Csaba édesapja, de ő az anyjával kettesben még mindig ugyanott lakott, ahol gyerekkorunkban. Én ez idő alatt lehúztam majd egy évtizedet az emigrációban, megnősültem, gyerekem született, és legalább húsz különféle albérletben laktam egymástól több ezer kilométer távolságra fekvő városokban. Eközben Csaba még szobát sem cserélt, sőt a szoba berendezése is alig változott. Leültünk az ágy szélére, mint egykor, és próbáltam valami nosztalgia-félét megpendíteni. Emlékszel, amikor… Csaba emlékei között nagyon halványan derengtek fel a ’83-as események. Alig akadt részlet, amire élénken reagált volna. Belekezdtem valami történetbe, ő ehhez fűzött valami kommentárt egy hasonló esetről a seregben. Lassan kiderült, minden disszidálási kísérletet felülírt a fejében a katonaság. Kellemes, de kínzó emlékei maradtak a katonai szolgálatról, valahogy olyasmik, mint nekem az emigrációról. Bármerre kanyarodtam, ő mindig a seregben megélt egyik-másik kalandjánál kötött ki. Hiszen épp hogy menekülni akartunk a katonaság elől, emlékeztettem. Igen, mert semmit sem tudtunk róla. Nem volt az olyan kemény. Megnevelte az embert. Nekem utólag csupa kellemes élményem maradt abból az időből, mondja. De hát éppen ezt a kollektivizálási kényszert utáltuk a legjobban, szabadulni akartunk mindenféle kötöttségtől, skatulyázástól. Nem is emlékszem, veletek együtt jártunk-e a hadkiegen vagy külön, Zsolttal kettesben? Én sem emlékszem, mondja, de egyszer később el kellett vinnem egy dossziét Lőrincre a Hadkiegészítő Parancsnokságra. Nekem jó dolgom volt a seregben, írnok voltam, békén hagytak. Szabadon mászkáltam Budapesten. A lányok kifejezetten szerették az egyenruhát, nem tudom, miért, talán úgy képzelték, a katona ki van éhezve a szerelemre. Abban maradunk, hogy találkozunk még. Nagyon sajnálom, hogy Csaba számomra elveszett. Nagyon rendes srác volt, de azzal, hogy megfutamodott, levált. Azzal, hogy semmire sem emlékszik azokból az évekből meg végképp elkülönül tőlem, akinek minden rezdülésére még ma is ott a magyarázat: 1983. március 11.

[ kettős mérce ]

A DISSZIDENS a rendszerváltás előtt az itthon maradottak megítélésében köztes állapotot képviselt. Elment, meghalt, de az itthon maradt ismerősei szemében sokkal élőbb, mint a jelen levők, emlékezetükben maradandóbb, mint bármely elhunyt közeli hozzátartozó. Az itthon maradt ismerős híreket kap odaátról, a hírek minden részletével azonosul, a kinti környezetbe beleképzeli magát és vagy megerősítést szerez afelől, hogy jól döntött, amikor itthon maradt vagy késztetést érez a disszidens életútjának utánzására. Tehát a disszidens a forrástársadalom számára hivatalosan megszűnt, katonai műszóval: missing in action, de a hátrahagyott ismerősök számára gyakran hérosz. Útját az ismeretlenbe mítoszok lengik körül. Az itthon maradt ismerős sosem fog teljes és valós képet kapni arról, milyen utat jár be disszidens barátja. Hiába a részletes levelek, néha telefonok: aki itthon maradt és azt a másik világot nem ismeri, minden realitást fabulává költ át, mert minden valós részlethez hozzáteszi a saját képzeletében a Nyugatról élő, filmekből, magazinokból összeszedett háttérképet. A disszidens megítélése tehát kettős. Egyrészt a magyar állam költségén az oktatás során megszerzett tudást külföldre viszi, az ismereteit máshol kamatoztatja, ezért áruló, másrészt egy hős, akinek volt bátorsága a rendszerből kilépni. A kilépés, a szakítás drasztikus. Az ember hajlamos a kellemetlenségeket a végsőkig elviselni, annyira ragaszkodik a megszokotthoz. A megszokottból a beláthatatlan ismeretlenbe távozni valóban egyfajta merészség. A disszidens önző, mert a maga sorsát menti, a többieket hátrahagyja. A disszidens győztes, mert megteszi azt a lépést, amire sokan készülnek, az itthon maradottak nevében és helyett cselekszik, a hatalom arcába röhög, és fenntartja a reményt. Aki itthon maradt és sorsával elégedetlen, mindig fordulhat mentőövként a disszidáláshoz. Még akkor is, ha tudja: soha nem lenne képes disszidálni, életét, elégedetlenkedéseit végigkíséri a tudat, hogy abban az esetben, ha végképp nem bírná tovább, ha betelne a pohár, lenne számára megoldás, mert van végső remény: itt hagyhat mindent, új életet kezdhet. Az új élet lehetőségébe vetett hitet az amerikai álom mítosza tartja fenn, és mindenkori tanúságtevőként szerepelnek a disszidensek, akiknek a sorsát a volt környezetük figyelemmel kíséri. A disszidens hősként távozott, de ha repatriál, kétkedve szemlélik: bizonyára kudarcot vallott.

[ zárlat ]

ÉJSZAKA INTENZÍV ÁLMOM volt. Vonaton utaztunk, hárman: disszidáltunk, s reggelre valami ékszerdoboz-szerű városkába értünk, ahol sörfesztiválra vagy valami hasonló rendezvényre készülődtek az árusok. Hosszú világoskék köpenyt viseltek; makulátlan tisztaság, rend fogadott minket. A város hangulata alapján egy német vagy holland kisvárosban lehettünk. Álmomban reggelre értem idáig, és az álombeli vonat is reggel érkezett meg a pályaudvarra. A másfél napos út, az éjszakai utazás szétszórtsága miatt, leszálláskor kapkodnunk kellett. Csomagjainkat különböző kupékban találtuk meg, egymástól is elsodródtunk. A valóságban egyáltalán nem így történt. Nem vonattal disszidáltunk, hanem busszal. Nem hárman voltunk, csak ketten. Társam az álomban is velem volt, de velünk utazott egy harmadik személy is, társam középiskolai osztálytársa. A pályaudvar csarnokából egy homályos, mozgólépcsős passzázson át jutottunk ki a fényre, a sétálóutca reggeli fényébe, ahol az árusok nyitáshoz készülve rendezgették portékáikat. Minden árus körülsöpörte a saját standját, felségterületeként, sajátjaként kezelte közvetlen környezetét, gondoskodott róla. Mi egy bódé-világ napfénytelen városából érkeztünk. Ahonnan mi jövünk, ott az árusok átlátszó nejlon fóliát húznak a pult fölé az eső ellen. A fólia elülső lecsüngő vége gyakran akadályozza a vevőt a stand megközelítésében, még az átlagos magasságú embereknek is össze kell húzniuk magukat, a magasabbak pedig nem csak fejbólintással, inkább törzshajlítással léphetnek az asztalokhoz. Mindez az árust nálunk nem érdekli. Néha egy söprűnyéllel felbök a fóliatető egy-egy megereszkedett részén, onnan a medencécske víz átcsurog valahova máshova, szerencsés esetben a bódé mellé és nem a vásárló nyakába. A bódék az álomban ereszcsatornákkal voltak ellátva, de eső nem esett, derült volt az ég, tavasz vagy kora nyár. A passzázs egy pontján felismerésem támadt. Bevillant egy kép, ahogy évekkel korábban, ugyanott már elhaladtunk. Emlékszel, fordultam egykori társamhoz, akkor is találtunk itt egy ilyen bőrönd szállító kiskocsit, s bár semmi szükségünk nem volt rá, akkor alig volt poggyászunk, csupán egy-egy kisebb táska, mégis ilyen hordkocsin toltuk el egészen a mozgólépcső aljáig. Társam számára ebből a részletből semmi nem derengett, és általában is: gyakran elcsodálkozott, amikor a múlt eseményeire nosztalgiával visszarévedtünk, mennyivel több apró részletet őrzök én az emlékezetemben, mint ő. Szerintem ő ugyanennyi részletre emlékszik, csak más részletekre, olyanokra, amelyek az én emlékezetem homályában tűntek el. Akkor harmadik személy nem volt velünk. Ma éjjel, itt az álmomban ez a harmadik csupán elkísért bennünket utunkon, amely alkalmával felkeressük azokat a helyszíneket, ahol évekkel ezelőtt – az álom szerint talán hat-nyolc éve –, disszidálásunkkor jártunk. A valóságban semmi sem így történt. Nem hat-nyolc éve, hanem több, mint negyven éve már, hogy disszidáltunk. Miért álmodok még ma is néha erről? Cezúra. Erre gondolok elsősorban. A disszidálás aktusa olyan cezúrát jelentett a lelkünkben, amit azóta sem írt fölül semmilyen esemény. Apám, anyám halála sem, házasságkötésem, fiam születése sem írja fölül azt a pillanatot. A pillanat persze több év. A disszidálás előtti két évben, az elhatározást követően, de még a tett előtt, illetve a sikertelen határátlépési kísérletet követően folyamatosan abban a pillanatban éltem, amit itt cezúrának hívok. A korábbi élet szálai elvarródnak. Tiszta lapot nyitunk egy füzetben. Az a két év határvonal: fokozatosan, de egyre nyilvánvalóbban és bizonyosabban elkülönülünk mindentől és mindenkitől, akiket majd itt fogunk hagyni. Nincs többé közünk hozzájuk, mert ők nem jönnek velünk. Ehhez a harmadikhoz sincs, aki most az álomban ezen a nosztalgikus kiránduláson bennünket elkísért. A megtérés kegyelme működik ilyen sajátos logikával. A hitfelismerés pillanata után, amely pillanat lehet valóban a másodperc törtrésze csupán, de lehet ugyanúgy, mint számomra a disszidens-cezúra, hosszabb, akár több éves érlelődés eredménye. A megtérés pillanata után az ember úgy érzi, a korábbi énjéhez, korábbi kapcsolataihoz és gondolkodásához, a korábbi teljes világhoz a mostaninak, az új látásmódnak semmi köze nincs. A kettő között nincs kapcsolat, és nincs átjárás visszafelé. A hitfelismerés pillanata után már nem vagyok képes visszahelyezni magam korábbi önmagam látásmódjába. Attól a világtól elválasztódtam, az a környezet számomra megszűnt, mert ha ugyanaz vesz is körül, mint azelőtt – a semleges vagy objektív szemlélő szemében esetleg semmi sem változott –, számomra ez a mai, a pillanat utáni már nem azonos a tegnapi környezettel, mert én nem ugyanolyannak látom. A két világnak semmi köze egymáshoz. Valahogy így választódtunk le, különültünk el társainktól az utolsó hónapokban: nem volt többé közünk hozzájuk, mert ők nem jönnek velünk. Életünk ezen pillanata ezért cezúra, végleges zárlat. Hiába telepedtem vissza Magyarországra egy évtizeddel később, és telt el azóta is három évtized, a zárlat élménye tartós és maradandó. Ebből a szempontból nem is érdekes, mennyi időt töltöttem az emigrációban. Aki hozzám hasonlóan évekig készül elhagyni hazáját, és esetleg Nyugaton kudarcot vall, meggondolja magát, és rövid időn belül hazajön, a cezúrát, a zárlatot, a coda élményét nem feledheti. Hiszen nyilván nem úgy tervezte, hogy hazajön. Elindulása előtt leszámolt mindennel, ami ehhez az országhoz kötötte. Elkülönült, elválasztódott, elment. Ami utána történt, amit a tiszta lapra írtak aztán később, annak semmi köze nincs az előzményekhez. Az egy másik történet. Lehet sikeres, lehet megbánással teli, kudarcra ítélt, honvágytól megkeserített, a zárlat után mindegy, mert az egy másik valóság. Ezt a zárlat-élményt az is megtapasztalta valamennyire, aki csak tervezgette, hogy disszidál, de végül itthon maradt. Legalábbis megsejthetett valamit belőle. Az igazi élmény persze akkor válik teljessé, amikor disszidálsz. Esetemben március 11. nélkül az egész mű csonka, félkész maradt volna.

[ kalandvágy ]

BÁRHONNAN JÁROM IS KÖRÜL, állandóan úgy érzem, csak részleges válaszokat találok a disszidálás problémájára. Ha azt állítom magunkról, ahogy anyám még az ’56-os nemzedékkel kapcsolatban is vallotta, hogy jórészt kalandvágy vezérelte őket, mert lehetetlen, hogy mindannyian szabadságharcosok lettek volna, akik akkor elmentek, hiszen, ha másról nem is tudhatunk bizonyosat, azt biztosan tudjuk, hogy Laci bácsinak, nagybátyámnak semmi baja nem volt a rendszerrel, nemhogy nem harcolt ellene az utcákon – egyébként is vidéken dolgozott, fel se jött Pestre –, sőt egyenesen párttag volt és aktivista, szemben, mondjuk, apámmal, aki sokkal inkább volt renitens, mégis itthon maradt, igaz, hogy élete végéig parentálták, tehát ha azt állítom a későbbi nemzedékről főleg, hogy kalandvágy hajtotta őket Nyugatra, rögtön magam is belátom, hogy tévedek. Sokakat valóban vezethettek egyszerű ösztönök, ám ugyanannyi példát találhatunk olyan sorsokra, akiknek komoly érveik lehettek arra, hogy elhagyják az országot. Továbbá még az egyszerű kalandot kereső disszidens is megtapasztalta az elfordulás élményét. Adva van számára egy életlehetőség, amelyből nem kér, amelynek elutasításával sok mindent kockáztat. Kockára teszi korábbi egzisztenciáját, társadalmi, kulturális beágyazottságát, és feladja önmagát egy vélt, elképzelt jövő érdekében. Hogy kalandosabb jövőben bízna? Nem hiszem. Mégis elutasítja a saját hazáját, hátat fordít a megszokott, ismert viszonyrendszernek, és vállalja inkább a bizonytalant. Miért? Azért, mert az elfordulás, az elutasítás érzése erősebb benne, mint az érvek, amelyek az itthon maradás mellett szólnak. Talán az én generációmra lehet a legkönnyebben ráfogni, hogy kalandvágyból hagytuk el az országot. A hetvenes években már senkit sem ítéltek halálra, ha nem értett egyet a rendszerrel. Életben lehetett maradni, és ekkor a magyar köztudatban amúgy is sok visszásságot okozó röghöz kötöttség azt mondatta az emberekkel, hogy itthon kell maradnia, még áldozatok árán is, inkább ügyeskedjen, elégedetlenkedjen, tűrjön, de a hazáját ne hagyja el. A ’kalandvágy’ jelzőjével megbélyegezték a ’mocskos disszidenst’, ugyanakkor a társadalom szinte minden tagja jobb létre, magasabb életszínvonalra, komfortra áhítozott. A disszidenst a törvény elítélte, de magában igazából mindenki heroizálta. A Nyugatot mítosz lengte körül, az emberek epekedtek a nyugati termékekért, feketén szereztek illatos szappant, lemezeket, ruhát, és aki gondolkodó ember, Nyugatról csempészte be magának az irodalom, a filozófia, a művészet alapműveit, mert le szerette volna cserélni velük az itthon kötelező ideológiát, a tudományos materializmust, a marxizmus-leninizmust. Az itthoni ideológia a középiskolákban kötelező tantárgy volt, mindenki tanulta, a főiskolákon, egyetemeken vizsgázott belőle. A birka nép abszolválta a vizsgát, mégha nem is tette magáévá az ismereteket. Mindeközben Nyugatra vágyott, azokat a társait azonban, akik valóban távoztak, megbélyegezte, a törvény elítélte. A köznyelv szóhasználatában rögzült a minősítés: kalandvágy vezette, aki távozott. A hetvenes években tudathasadásos állapotban éltünk. Miért nem érvényesülési vágyról beszélünk? Miért gond az, ha az ember, aki itthon nem tudja kiteljesíteni önmagát, mert itthon a körülmények ezt lehetetlenné teszik, a disszidálás néha valóban kalandos aktusával válaszol? Amikor hazajöttem, a beszélgetések gyakran vitatkozássá fajultak, csupán mert védekeztem a vádak ellen: amíg te külföldön voltál, mondták beszélgetőtársaim, mi itthon önmagunkat megalázva gürcöltünk, és megdöntöttük a rendszert, ami elől te megszöktél. Ostoba voltam, hogy belementem ilyen beszélgetésekbe. Ugyan már! A társadalom jó részét meglepetésként érte a rendszerváltozás, a nagy többség tevőlegesen semmit nem tett az ügy érdekében, sőt korábban bemagolta a kötelező ideológiát, ha diplomát akart szerezni. Ezért senki sem szégyelli magát? Ma már sztoikusabban szemlélem magam körül a felfordulást, és boldoggá tesz, hogy életem része volt a disszidálás, hogy megtanultam elkülönülni, távlatokból tekinteni az eseményekre. A disszidens probléma a magyar társadalom problémája, az én problémám pedig inkább az, hogy mára nincsenek már menekülő útjaim: a globálisan nyitott világ, paradox módon, számomra bezárult.

[ húsz év múlva ]

AZ EMIGRÁCIÓBAN, AHOGY az egyes ember életében is egymástól alig elhatárolható korszakok váltják egymást. Mindegyik időszak más, a dolgok, a viszonyok átalakulnak. Az első évek hangulata vegyes: átjárja a megérkezés, a siker öröme és a beilleszkedésért, a megélhetésért folytatott küzdelem. Aztán a disszidens valahogy magára talál, felismeri a helyét az új társadalomban, vagy legalábbis megtanulja elfogadni a számára kínálkozó helyzetet. Egy-két év elteltével az euforikus sikerélmény lassan átadja helyét a nosztalgiázó visszatekintésnek; ez annál inkább felerősödik, minél inkább úgy érezzük, hogy a befogadó társadalomban is – ahogy annak idején otthon – többre lennénk képesek. A visszatekintés persze színesíti a múlt élményeit, és öt-hat év után Magyarország már a megnemesedett és a fel-feltörő emlékek olyan fényében tündököl, amilyenben a valóságban sohasem láttuk. Az én nemzedékem disszidensei öt év után látogathattak haza először. Az első látogatás azután újabb fordulatot hoz. Hiába bizonygatták idősebb emigránsok, hogy majd meglátom, óriási csalódás lesz az első út, nem hittem nekik. Képtelen voltam az egykor utálkozva elhagyott szülőföldet halványabb színben látni, mint a harsány, nosztalgia festette, megszépült színekben. Ám idősebb emigráns társaimnak igaza lett. Kulturális sokként ért, mennyire koszosak, szürkék a pesti utcák. Keskenyek, beszűkültek a terek. Az emberek rosszul öltözöttek és arrogánsak. A rendszerváltás idején jöttem haza először, amikor állítólag a társadalom felszabadult egy negyven éves kényszerzubbony alól, az emberek hirtelen nyitottá váltak, a kereskedelemben minden kapható, a sajtó szabad. Én nem ilyennek láttam. Az újságos a legvadabb pornográf fényképeket bemutató oldalon kinyitott magazint tette a bódé kirakatába. Ez a sajtószabadság? Tömegek özönlöttek Bécsbe videómagnót és hűtőládát vásárolni. Az emberekből hiányzott az elemi polgári tisztelet; a közember önérzetesen követelt magának jogokat buszon, villamoson, a médiumokban, a politika piacán. A nosztalgia, a honvágy nem ilyen képet rajzolt tudatom falára. A kisstílű és kisszerű, poros, szürke, omladozó, ostrom utáni állapotokat idéző új társadalom a 60-as években megélt gyerekkoromra emlékeztetett. Meghasonlottságban repültem vissza tengerentúli otthonomba. És ez a szakasz írja bele magát az emigráns életébe a leghosszabban. A meghasonlottság kisebb-nagyobb mértékben mindenki lelkében megmarad. A se ide, se oda nem tartozás. Ritka kivétel az olyan disszidens, aki – ha kamaszkorában vagy azután került Nyugatra – helyre tudja tenni magában magyarországi gyökereit. Évek óta itthon élek már. De van olyan barátom, aki havonta felhív a tengerentúlról, hogy órákon át beszélgessünk, holott húsz éve nem találkoztunk. Harminc éve nem járt itthon, már nyugdíjas. Ott dolgozta le az egész életét, megnősült, elvált. Mindene ott van, itthon senkije sem maradt, és mégis minden ide köti. Ki érti ezt?

[ ruhatár ]

AZ ELMÚLT NYÁRON külföldi utamon vettem magamnak egy úgynevezett simléderes sapkát. A repülőtérről hazaérkezve, éjfél után, anyámnak, aki virrasztva várta érkezésünket, futólag megmutattam. Ő a könnyeivel küszködve borult a nyakamba. Rögtön mondta is, mi okozza ezt a hirtelen szeretet-kitörést. Ilyen sapkában mentél el itthonról, fiam. Harminc év előtt valóban volt egy hasonló sapkám, bár az fekete bőrből készült, míg emez barna kordbársony anyagból, de a szabása valóban hasonló lehetett. Talán azért is tetszett meg ez a darab, mert arra a másikra emlékeztetett. Anyám szemében pedig, aki azon a márciusi kora reggelen az ajtóhoz kísért, abban a sapkában maradtam meg. Örökre. Abban a sapkában várt haza talán, hisz az emlékeiben úgy rögzült, azt viseltem, amikor kiléptem az ajtón. Majdnem két évtizede már, hogy először hazajöttem. Nyár volt, meleg, a sapkára semmi szükség nem volt, elfelejtődött. El is vesztettem, talán az első hazajövetelemkor már meg se volt, a főiskola egyik esti tanfolyamán a padban hagytam egy ősszel, és másnap már nem találtam. Az évek során a sapka zárójelek közé szorult, itthon voltam anyám örömére teljes valómban. Ám ezen a múltkori estén, ahogy a repülőtérről megérkezve a lakásba léptem, anyámban azonnal megjelent az elment fia, és úgy érezte, őt kapja most vissza hirtelen.

A ruházatot nagyon gondosan válogatni kellett. Nem mehetett az ember nagy bőrönd váltás ruhával egy néhány napos társasútra, gyanús lett volna. Ki kellett választani azt a néhány darab ruhát, ami aztán az első évben emblematikusan kísérte a friss disszidenst. Voltak, akik heteken belül lecserélték a ruhatárukat. Talán az elhagyott otthon képétől akartak ezáltal szabadulni, talán csak a divatot majmolták. A szerényebb disszidens még egy-két év elteltével is őrzött valamit abból a ruhatárból, amivel elhagyta az országot. Nekem az utolsó darab az a fekete szemellenzős bőrsapka volt: ritkán hordtam, csak tavasszal és ősszel (télen nem lett volna elég), így alig használódott el az évek során. Ha nem vesztem el, talán még ma is hordanám. Ahogy az évek múltak, a kimenekített ruhatár minden darabja lecserélődött. Amikor a rendszerváltás után először hazajöttem, hiába öltözködtem Nyugaton a legolcsóbb áruházakból, az itthoni megjelenésem elütött az átlagembertől. A körúton lépten-nyomon megállítottak a valutaüzérek, hogy váltanának számomra pénzt. Barátokkal, bátyámmal vagy unokaöcsémmel sétálva társaim gyakran elcsodálkoztak: honnan szúrják ezek ki, hogy neked lehet valutád, töprengtek. Őket sosem szólították meg, s ha velük együtt lófráltunk, az üzérek akkor is mindig felém fordulva tettek ajánlatot. A ruha tette. Az akkor hazahozott olcsó-ócska ruhatáram megjelölt: sütött rólam, hogy hazalátogató disszidens vagyok.

[ számvetés ]

BÁR A KÖRÜLMÉNYEIM LÁTSZÓLAG nem kényszerítenek rá, mégis, időről időre felmerül bennem a gondolat, hogy költöznöm kell. Elmenni valahova titokban, szedni a sátorfámat, itt hagyni csapot-papot. Vádolhatom a családom, feleségemet és a fiamat, hogy ők gerjesztik bennem ezt az elvágyódást, ők tesznek annyit ellenem, hogy a jelenlegi élethelyzetemből néha legszívesebben kimenekülnék, de amint ezt teszem, felismerem, hogy az érzés nem csak a mai létemet itatja át. Disszidálásomban része volt a szülői háttérnek, bátyám velem szögesen ellentétes mentalitásának, a gimnáziumi osztályfőnök packázásának, és az emigrációban is folyamatosan vágytam valahova máshova, mint ahol éppen laktam: időnként Európába, Angliába vagy csak egy másik észak-amerikai régióba, nyugatról keletre, keletről nyugatra, a későbbi években vissza Magyarországra. Eszerint az elvágyódás érzése bennem van, nem okolhatom a környezetemet. Az elvágyódástól behálózott napokban igyekszem átgondolni, hova is menekülhetnék el konkrétan. Az utóbbi nyarak emlékei azt sugallják, hogy talán Bécsben, Londonban, Edinburgh-ban vagy Vancouverben jól érezném magam. Mindegyik helyszínen megtapasztaltam a normalitást. Még az olyan tízmilliós nagyvárosban is, mint London, az emberek figyelmesebbek és türelmesebbek egymással, mint itthon. Egy barátom, aki sokat jár kelet felé, azt mondja, a szomorú a dologban az, hogy bármerre indulunk, az emberek mindenhol figyelmesebbek, mint Magyarországon. Elkeserítő körülmény, hogy bár a rendszerváltással átléptünk egy átléphetetlennek vélt képzeletbeli határt, és a valós, vasfüggönyön túli világba ma már minden irat nélkül átjuthatunk, a lelkekben mégsem történt változás. Ebben a beteg magyar társadalomban nagyon sok energiát felemészt a másik ember negatív rezgéseinek a semlegesítése. Tele vagyunk lelki görcsökkel, gátakkal, rosszindulattal, feszültséggel. Borzasztóvá tesszük egymás hétköznapjait. Ezt az ember lépten-nyomon tapasztalja: otthon, a családja körében, a munkahelyén, vásárláskor vagy akár csak a budapesti közlekedés során. Az elvágyódás inherens magatartásommá vált, állandóan keresem a külső vagy belső emigráció lehetőségeit, a megszűnt politikai és gazdasági okok helyében visszamaradtak a lelki tényezők, ezeket talán már soha nem fogom levetkőzni. Ilyen hangulatú pillanataimban felvázolok magamban egy elképzelést arról, hol, milyen életmódot valósítanék meg, ha csakugyan útnak indulnék. Gondolataimban nagyon fontos szerepet kapnak a könyveim. Szükségszerűen válogatnom kell, nem vihetem magammal mindet, és ilyenkor töprengek, okoskodok, mi lenne az a bőröndnyi olvasmány, ami nélkül csonkának érezném magam. Kicsit kamaszos álmodozás ez arról, melyik tíz könyvet vinném magammal egy lakatlan szigetre. Mára ez persze kibővült, száznál alább nem adnám. Elképzelek egy szobát, ahol majd élek, csak a legszükségesebb eszközök vesznek körül, a szobámban főzök és mosakszom, nap mint nap látogatom a helyi könyvtár olvasótermét, egyedül viszem a háztartást, esetleg követem újra a sporteseményeket, az angol bajnokságot és a kanadai jégkorongot. S amikor ez a kép előttem megszilárdul, szánalmasnak érzem magam. Ebéd után ücsörögnék kényelmes fotelemben, sör a hűtőben, senki nem zavar, egyedül vagyok, magamnak élek, de valószínűsítem, hogy már a második héten meglepne a magány szörnyű terhe. Odahagytam a fiamat, egy hét után már a női test gömbölyűsége is hiányzik, és lézengek egy felszínesen ismert város képzeletbeli személytelenségében. Nem hiszem, hogy jól alakulna ez így, azonban az igény, hogy elfussak a jelen terhei elől, visszatérően jelentkezik. Talán úgy van ez, hogy a jelen konfliktusai elől a menekülés megoldását azért áhítom választani, mert egyszer már megtapasztaltam, hogy a dolog működik. Mert egyszer régen kiléptem addigi életemből, kis híján nevet is változtattam, és az új identitásnak alig volt köze az előzőhöz. S mivel akkor működött, a lefojtott Kádár-rendszerből fejest ugrottam a bezártságon túli világ ismeretlen ígéreteibe, úgy gondolom, ez bármikor újra, ugyanígy beválhat. Ami akkor menekülés volt, az ma számvetés, mert újra és újra végigjátszva fejben az eltűnés módozatait, mindig visszatérek ahhoz a rögeszméhez, hogy a legjobb nekem mégis csak itthon lesz. Mindkét válasz hamis. Sem abban nem szabad hinnem, hogy a menekülés megoldás minden élethelyzetre, sem abban, hogy most már örökre röghöz kötött vagyok. Vessél számot önmagaddal! I am looking for ways to make amends by revisiting the past, but, how disturbing, unable to find a grasp.