Komáromi Gabriella: „Külön műfaj volt ő”*

*Várkonyi Judit: Az aduász. Romhányi József élete egy körben (Helikon, 2025)

Kerülték a díjak, de kisbolygót neveztek el róla. A halála évében lett érdemes művész, haldoklása óráiban kiváló (mint filmszövegíró), a halála után eMeRTon-díjas. Az első verskötete, a Szamárfül posztumusz jelent meg 1983-ban Rigó Béla szerkesztésében, a Móra Kiadónál, és hamarosan jött utána a Nagy szamárfül. (De a szerkesztő a kiadóban dolgozott, és családi kötődései voltak a Romhányi családdal. Azaz nem az irodalmi életen múlott, hogy végre kötetbe kerültek a Romhányi-versek.)

A Szamárfülben találkoztam velük először, elsőként a Marhalevél bűvölt el. (A rajzfilmek elkerültek, vagy én kerültem őket. Keveset néztem tévét azokban az időkben.) „Hatalmas Barom! / – olvastam –, Bocsássa meg, hogy pár sorommal zavarom, / Tudom, mily elfoglalt, milyen megbecsült Ön, / mégis tollat ragadott csülköm.” Ahogy haladtam a levélben, elkezdtem hallani Tatjána levelét Áprily fordításában. „Én írok levelet magának. / Kell több? Nem mond ez eleget? / Méltán tarthatja jogának, / hogy most megvessen engemet, /…” Micsoda parafrázis! Mennyi nyelvi ötlet, kérlelés más szavakkal, de ugyanolyan hévvel. Ettől kezdve érdekelt a Romhányi-jelenség, bizonyára más is volt így ezzel. A nyelvi virtuozitás egyébként is lenyűgöz. Ezzel sem vagyok egyedül.

Több, mint 40 éve meghalt, a centenáriumát is megünnepeltük már (1921-1983), de semennyi időre se felejtettük el. Ha egy szerző választhatna e kettő között: kerüljék a díjak, hogy sose felejtsék, hát minden bizonnyal a másodikat választaná. De ettől még eltöprenghetünk az irodalmi élet igazságtalanságain. Ahogy múlik az idő, egyre inkább. Alig élt többet hatvan évnél. Agyondolgozta magát. Valaki, aki közelről látta életét az utolsó években, amondó volt, fel sem állt az íróasztalától. Nagyon beteg volt már, amikor a Macskák szövegkönyvét, Eliot verseit magyarította. Ma is játsszák a musicalt a Madáchban. A bemutató 30. évfordulójára pompás kötet jelent meg az illusztrátor Takács Zoltán felejthetetlen macskáival. Magánkiadásban. De most itt ez az elegáns kötet, el is felejthetjük a múltat. Örüljünk annak az egy könyvnek, ami végre róla szól. A Helikon adta ki Várkonyi Judit munkáját, több mint 200 oldal fotókkal. Kismonográfia értékű, ha nem is tartja magát annak. Romhányi József kivárta. Semmit se kell magyarázni, nem megkésett, nem elkésett, aktuális, olyan, mint a napi hír. És az első könyv kiváltságaival is bír.

Nem felejthetjük el, hogy a kulturális emlékezés technikája hagy maga után kívánnivalót. A rajzfilmszövegek Romhányi Józsefjét nem felejti a tévé közönsége. A Mézga család, a Kérem a következőt a sokadik ismétlést is kibírják, generációk nőttek fel rajtuk. Talán azt is fejben tartja az emlékezet, hogy Frédi és Béni, a két kőkorszaki szaki (Flinstone család) szövegeit negyven folytatáson át ő fordította, de nem prózában (hűen az eredetihez), hanem bravúros versikékben. Ma is Csákányi László, Psota Irén, Márkus László, Váradi Hédi hangján halljuk őket. De Romhányi nem ennyi, és végképp nemcsak rímhányó, bár ezt a becenevet valószínűleg maga ragasztotta magára. Sokkal több ennél. Várkonyi Judit könyve erről szól.

„Külön műfaj volt ő. Mind munkássága, mind pedig személyisége egyedi volt.”[1] – mondta róla Baranyi Ferenc. A könyv címe is erre utal, az aduász valami egészen kivételes jelenséget jelent. A lexikonok költőnek, műfordítónak nevezik az egyszerűség kedvéért. Ő maga következetesen és egyszerűen versírónak mondta magát.

„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret” – írta József Attila. Sose gondoltam arra, hogy a végtelenségig tágítsam ezeknek a soroknak az érvényességét. Pedig lehet. Romhányiról senki se írhatott volna könyvet, aki nem tudja osztani két szenvedélyét, az irodalmat és a zenét. Várkonyi Judit többek között arra született, hogy ezt a könyvet is megírja. Megérdemli, hogy bemutassuk.

Tíz éven át volt az Operaház sajtófőnöke, négy operatárgyú portrékönyv szerzője. Első regénye, a Vénusz virrasztása – a zaklatáson túl a Helikonnál vár megjelenésre. Amit eddig csinált, tapasztalt, az ebben a könyvben hirtelen fontossá vált. Az, hogy a kottára énekelhető szöveget írni, valami egészen más: hogy a jó librettó írásának titkai vannak. Tudja, hogy működik a zenei élet, hogy boldogul el a szerző a rádióban, televízióban. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy Romhányi József lányával fél szavakból is értsék egymást. Ágnes negyven operát, színművet, musicalt fordított fél tucat nyelvből. Évtizedeken át az Operaház dramaturgja volt. Apja tehetségéből és szenvedélyéből sokat örökölt. A legjobb, leghűségesebb tanítvány volt. Ő volt a legfontosabb források egyike a szerző számára, ha nem a legfontosabb. Az epilógus köszönetképpen róla szól. Anyja, Boksay Márta is forrás lehetett még. 94 éves múlt az interjú idején, amikor megosztotta boldog élete szépséges meséjét.

Az, hogy Várkonyi Judit szépíró is, letagadhatatlanul nyomot hagyott a könyvön. Amit ír, azt jó olvasni. A történet „hőse” köré világot teremt, a kisvilág miliőjét és a nagyvilágot, amelyben szerencséje volt Romhányinak élni. Ahogy Márta és Romhányi József találkozását, házasságkötését elmeséli, az regénybe illik. Romhányi kulcskérdése volt a lányhoz: Szereti a zenét? Ahogy világukat a svábhegyi, Romhányi-villát bemutatja, az regénybe illő miliőrajz. Mielőtt a „villába belépő” olvasóban felébredne a kérdés, hogy „ilyen gazdagok voltak?”, a szerző elmeséli, hogy a nagycsalád minden ingatlanát pénzzé tették, hogy itt, ebben együtt lakjanak. Mintha kamerája lenne, úgy láttatja a Mátyás király úti villa belső tereit. Semmi sem hivalkodó, és minden gyönyörű. Először a télikert ejti rabul a belépőt, aztán a fehér falak tágasságában az antik bútorok: a vendégváró hosszú asztal, ahova tizenketten is leülhettek, és néha játszani is lehetett (Romhányi bridzsbajnok volt). A tárgyak is élnek. A pianínó attól, hogy ott van rajta a „Das Wohltemperirte Clavier” kottája kinyitva. A többgenerációs ház miliőjéhez tartozik, hogy elfértek benne Márta kutyái, Romhányi Blökije, Ági Maffia cicája és egy papagáj is, aki Romhányi-verseket szavalt. Emberek is tartoztak ehhez a kisvilághoz: Fényes Szabolcs, aki egy életen át jó barát volt, majd egy kitűnő csapat ifjú költőkből: Baranyi Ferenc, Rigó Béla, Fodor Ákos nevét említjük meg, az utóbbit fiaként szerette.

Romhányi nemcsak költői tehetség és egy rendkívül muzikális ember volt. Képzett muzsikus. Brácsaművésznek készült, de egy kéztörés megakadályozta abban, hogy művészi terveket váltson valóra. Kivételes szerencséje volt tanulmányai során, hogy a budai ciszteri gimnáziumban tanulhatott. Rajeczki Benjamin volt a zenetanára, későbbi jeles énekesek, zenészek voltak az iskolatársai. Megtanult öt nyelvet, itt kezdett humoros verseket írni. Mindenféle tehetségét felfedezték. Indulásnak fantasztikus volt. Várkonyi Judit szívesen szolgál érdekességekkel. Húsvétkor, a passióban a 13 éves Romhányi szólaltatta meg az ifjú Máriát gyerekszoprán hangon, az egyik evangelistát Simándi Józsefnek hívták. A mai Bartók Konzervatóriumnak megfelelő intézetben végzett, s járt volna Zeneakadémiára, de behívták katonának, s közel három évig orosz fogságban volt. Egy ideig megszűnt szerencsésnek lenni, mint nemzedéktársai. Fogságbeli szenvedéseiről soha nem mesélt, Várkonyi Judit levéltári források nyomán próbálta meg rekapitulálni ezeket az éveket.

A korrajzhoz sokféle forrásra volt szüksége, de semmi sem volt könnyen elérhető és megszerezhető. Nagyon széles volt a kutatás skálája. Hihetetlen, mennyi mindent kellett ismernie a varietétől az operáig. Kutatnia kellett a Nemzeti Levéltárban, az Országos Rendezvényirodában, a rajzfilmstúdiókban, rádióban, televízióban, filharmóniai iratok között stb. Közben rengeteg napilapra, hetilapra volt szüksége, műsorfüzetekre. Olyasmikre is, amit nem mindig vesz forrás számba a kutató, de ő nem tehette, hogy ne törődjön velük. Romhányi írt dalszöveget, átdolgozott Erkel-operát. Egymás mellett, egymás után. A neve először 1948. június 18-án jelent meg a Rádióújságban. S ettől kezdve elképesztő mennyiségű szöveget hagyott hátra. Az utókor dolga, hogy válogasson ebből a hagyatékból, felejteni is szabad. Ez is az utókor dolga.

Ahogy Várkonyi Judit könyvéről írtam, megéreztem, hogy az utolsó harmadban nyomasztani kezdte, mennyi munka áll még előtte. A Romhányi-kutatás minden adósságát magára akarta vállalni. Egyre érzékenyebben nyúlt Romhányi műveihez. A rajzfilmeket szociológiai szempontból is megközelítette. Mézgáék egy feltörekvő kispolgári család a Kádár-korban. Megfejti a fordítások titkát. Romhányi bravúrja, ahogy fordít, átmenti az eredeti hangzásvilágot. A jó öreg Csendbennlenn neve a Macskákból való, de szinte mindig törekszik rá, hogy az eredeti hangzásvilágból is megmaradjon valamennyi. Ahogy librettót fordít, azt tanítani kellene. Ahogy fordít, az akár külön kötetet, legalábbis tanulmányt érdemelne. Nem egy kismonográfia feladata, de egy Romhányi-bibliográfiának el kéne készülnie, amíg lehet. De egy betűrendes index hiányzik.

Mielőtt még magam is telhetetlen leszek, inkább azt a másfél sort jegyzem meg, amitől megváltam volna. Az egyik egy divatos fordulat az alcímben: „egy körben”. Nélküle nem több, nem kevesebb a könyv. És az utolsó mondat. „Amíg világ a világ, Romhányi neve fent ragyog az égen.” Romhányi Józsefhez és Várkonyi Judithoz ez egyaránt túl teátrális. Helyette álljon néhány sor Romhányi Ágnes Égipostájából. A teatralitásnak nyoma sincs. „Amióta visszaköltöztem a házba, / mindenütt látlak ülve, állva, /együtt terítjük meg az asztalt, / mely annyi estét felmagasztalt, /kedvenc tányérod ott van a helyén, / s ott a többi, jól megszokott edény, / a tál, amiből a leveskét adod, mert így becézted, mint családtagot, / látlak, ahogy a barna karosszékben / cigarettára gyújtasz éppen…”

[1] Baranyi Ferenc: A besorolhatatlan. Ezredvég, 2021.2. 131. p