Lajtos Nóra: Időrésnyi élet

A genius loci megjelenése Böszörményi Zoltán A rés című regényében

Böszörményi Zoltán legutóbbi regénye, A rés, önéletrajzi intencióval megírt mű. A szerző életútját ismerő olvasók éppen ezért több olyan részletre is ráismerhetnek a regényben, amelyek fontos állomáshelyei az írónak és az önreflexív narrátornak egyaránt.

A mű legalább három, markánsan elkülöníthető síkon mozog: az egyik az elbeszélő életútja a gyermekkortól a regényidő jelenéig. Konkrét helyszínek jelennek meg. Arad és Torontó, mint két heterotópia áll egymással szemben: egy szocialista kisváros a kapitalista Nyugat „metropoliszával”. Egy töltőállomás felépítéséről, a regény jelen idejében mozgó és mozgatható szereplőkről (családtagok, munkások, pszichológusnő) nyerünk információkat, élükön magával az elbeszélőről, Beszménei Tamásról, aki én-elbeszélőként van jelen a regényben. A másik sík egy deszkakerítés-résen túli emlék-világ horizontja, ahonnan a múlt idősíkja látható be. A harmadik pedig az a metaforikus-filozofikus sík, amely által minden regénybeli „cselekvés” (akció és dikció) megnyilvánul.

A regény nyitómondata máris egy valódi genius loci-t teremt: „A tehén az egykori hálószoba közepén állt.” Az „egykori” helyiség, amely azonnal a regény egyik legfontosabb toposzát, a hiányt jelöli, az elbeszélőben egy pillanat alatt képződik meg, amint egy léckerítés résén át a farkával legyező tehenet szemléli. Ez a kép a genius loci (a hely szelleme) és a rés (a hiány) legmegrázóbb, legdrámaibb találkozása a mű nyitányában, amely máris tematizálni képes az egész művet. A természeti miliő és a valahai családi házból megmaradt néhány fal mint matéria egyetlen mondatban való együtt szerepeltetése igazi kicsinyített tükörnek (mise en abyme) tekinthető: az egész regényben a természet lesz az, ahol az elbeszélő próbálja az emlékezet mélyéről a tudatalatti segítségével felszínre hozni, majd újraalkotni gyermekkora egykori lakhelyét, pontosabban a nagyszülői házat. Legnagyobb fájdalmára: sikertelenül. „A kerítés széles résein át figyeltem az udvart. Tekintetem tovább pásztázta a tájat. Ismerős épületet, fát kerestem, kertet, lugast, valamit, amibe emlékeimet beleilleszthetném (…) Csak gyér fűcsomók rezegtek a meg-meginduló késő délutáni fuvallatban. (…) A csend lakta be a tájat. Pillantásom visszatért az egykori házra, a megroggyant tetőzetre, a kivert falakra. Az idő szakadéka felett billeg így az ember, ha emlékhidat emel a légüres térben.”

A fizikai falak eltűnése nem jelenti a hely szellemének azonnali enyészetét: ott marad a romok felett lebegő emlékként, amit a szerzői intenció képes láthatóvá tenni. A fizikai űr egyben időrés is. Kapu a múltba, ahol a romok között átderengenek a hálószobához köthető tárgyak: a dupla ágy, a susorkával megtömött hosszú zsákok, a lúdtollal bélelt párnák, dunnák, a karmazsin ágyterítő, egy Krisztus-kép. Az imazsámoly hiánya vonz be először egy olyan személyt, az elbeszélő Mária nevű „dédnagyiká”-ját, aki által értelmet nyer a regény második mondatában az elbeszélő személyes fájdalma. Az emlékekhez kapcsolt viszony rögzítésének máris atmoszférateremtő ereje lesz. Az olvasó azonnal megismeri az én-elbeszélő lelkiállapotát, s feltételezheti: nem lesz itt másról szó, mint a megsebzett emlékezet szavakba öntéséről. Ahogyan néhány bekezdéssel később olvashatjuk: „Délután érkeztem a végzetesen megsebesült családi ház romjaihoz.” A tárgyi emlékek felidézése mellett a természeti idill hiányát az elbeszélő a következő emlékképekkel tölti ki: „Megállok a sarki léckerítés mellett, benézek a résen, fürkészem a terepet. Elképzelem, hogy a veranda előtti ágyásokban kinyílnak a virágok. A rózsák, a tulipánok, a tátikák, a petúniák. Lila virágokba borul az esővizes medence melletti orgonafa.”

Az elbeszélő filozofikus alkata több alkalommal is megmutatkozik: egy Kierkegaard-idézettel, a bahtyini karnevál-elméletére való utalással, Spinozával vagy Merleau-Ponty rés-elméletével. Ebből fakadóan számos önreflexióval találkozhatunk a regényben. Talán nem túlzás azt állítanunk, hogy nincs is olyan szöveghely, amelyben a konkrét látványból fakadó látomást („traumatizált” genius loci-t) ne kísérné valamilyen filozofikus-értelemmagyarázó gondolatfutam: „A mélyből feltoluló emlékek nem képzetek formájában mutatják meg magukat. Amikor a belső lelkierő megmagyarázhatatlan szükségszerűségtől mozgósítva megragadja őket, új életet, új érzelmi irányt szab nekik, kitárja előttünk a lét-világ kapuit, új dimenziót teremt számunkra a téridőben.” A téridő nem külső, fizikai (leibnitz-i, kanti, einsteini) értelmezése történik meg az elbeszélő által, hanem mint belső, szubjektív „szimulátor”, amelyben a téridő a jelen az emlékezés belső színpada lesz: „Tulajdonképpen rekonstruálja az egyszer megtörténtet, működésbe hozza a szellem mozgatórugóit, rátalál az egyszer megtörténtre. Azt is megfigyelhetjük, hogy az emlékek felelevenítését a lelkierő befolyásolja, hat rá, irányítja, érzésekkel, színekkel, kinyilvánítással, szókapcsolatokkal hozza összefüggésbe.” Azt láthatjuk tehát, hogy míg a fizikai létidőben az idő a múltból a jelen felé tart, addig a belső téridőben ez a lineáris időirány feloldódik: az emlékező egyfajta időkapszulában éli meg az elmúlt események ilyen-olyan emlékeit, amely olykor mentális időutazásnak is tekinthető abban az értelemben, hogy milyen lelkiállapotban van az adott látvány felidézésekor az illető.

Még egy ideig érdemes a mű legtöbbet használt fogalmánál maradnunk. A lét-világ egy olyan ontológiai képződmény, amelyre egyszerre lehet emlékezni (akár a prousti-emlékezet mentén), és amely a jelenben artikukálódik a heideggeri világban való benne-levéssel. Hogy pontosan mit ért az elbeszélő lét-világon, arról a következőt olvashatjuk: „A lét-világok csak számunkra léteznek, ahányan vagyunk, annyi lét-világ van, de ezek nem azonosak magával a világgal. Lét-világunk csupán annyi, amennyit a világból el tudunk foglalni, és ezzel másokra, sőt magára a világra is hatni tudunk.” Saját interpretációnkban ez azt jelenti: a lét-világ egyszerre parciális és univerzális „képzelmény”.

A narrátor saját lét-világának – leegyszerűsítve nevezzük biográfiának – bemutatására retrospektív módszert alkalmaz. A rengeteg emlékszálból most csak kettőről szólunk. Az első szorosan a gyermekkorhoz kötődik. A gyermek személyiségfejlődésének meghatározó tényezője, hogy az elbeszélő szüleinek válása során elszakadt imádott édesanyjától és szeretett öccsétől. Az édesapja annak szüleire bízta a gyermeknevelést, mondván, jobb lesz a gyereknek a faluban, neki újjá kell építenie az életét. Ez be is következik. Új feleséget talál, akivel – és ez a kifejezés számos alkalommal ismétlődik a műben – „megfogta az Isten lábát”. Így Tamáska a nagyszülői közegben kényszerű felnőni. A nagy generációs különbség mellett az anyai kapcsolódás hiányát a gyermek legtöbbször a padláson próbálja átvészelni, ahogyan Julien Sorel, Stendhal regényének főhőse: állandóan olvas. A szerző lírikus alkata több helyen is megnyilvánul, például itt is: „Ha visszagondolok rá, még ma is érzem a könyvek időillatát, a képzeletem bőrén és a lelkem húsán ejtett sebeket.” (Vagy: „időkovász-ízesítette emlék.”)

Megrázó jelenet a regényben, amikor az ebédet hangos kakaskukorékolás zavarja meg. A nagyapa ezt a különös jelenséget egy falusi jóslattal magyarázza: amikor a kakas ennyire kukorékol, az azt jelenti: vendég érkezik a házhoz. A gyermekben azonnal megcsillan annak a reménye, hogy édesanyja és öccse érkezik meglátogatni őt: „A nagy izgalomtól a gyomrom is összerándult. Igaza van nagyapámnak, vendégünk jön, édesanyám érkezik hozzám. Már-már kitört belőlem az ujjongó öröm, hogy micsoda meglepetésben lesz részem, meglátogat ma édesanyám, és megölelhetem, megpuszilhatom, majd kézen fogva elsétálok vele a faluban, mindenki lássa, Karcsika is, meg Mariska, a testvére is, meg a szüleik, nekem is van anyám, drága szeretett édesanyám, akinek az ölébe, ha beleülök, onnan soha már el nem mozdulok.” A móriczi mélységekben megmártózó sorok után az olvasói kíváncsiság hamar kielégül: a találkozás nem következik be. Legalábbis ennél a résznél nem, ám később is, hiába jelenik meg az édesanya, nem viszi magával a fiát, mondván: „nem bírja a megnövekedett anyagi terheket egyedül.” A József Attila-i gyermeksorsra, anyahiányra és szeretetéségre rezonáló sorok Böszörményi Zoltán regényének eme jelenetében így hangzanak: „Anyámék hamar elmentek. Bennem pedig egy hatalmas űr keletkezett. Hiányzott a szeretet, amellyel ki tudtam volna tölteni.”

A másik életrajzi szál a regényidő jelenének felnőtt szereplőjéhez köthető történet, amelyben Beszménei Tamás elmeséli, hogyan vásárolt meg egy Arad melletti telephelyet, amelyen benzinkutakat építtetett fel, s amely építkezés során egy alkalommal milyen bosszúságot, bizalmatlanságot, s főképp a kiszolgáltatottság érzését kellett átélnie. Egy kőműves, hogy egy hétvégényi időt nyerjen magának és munkatársainak, a kertjéből egy széttört edénycserepet vitt ki az építkezés színhelyére, ahol is buzgón mutatta, milyen régészeti leletre bukkant. Ezzel az ál-cselekedetével szeretett volna három szabadnaphoz jutni, s juttatni a többieket is, amely idő alatt mindenki elrendezheti a földjén a tavaszi munkálatokat. A régészeti vizsgálatok alatt leállították a munkálatokat. Később derült ki az építtető Tamás számára, hogy becsapták, amely önvizsgálatra késztette: mit rontott el, hogy a busásan megfizetett munkásaitól ezt kapta „cserébe”.

A narrátor nézőpontja folyamatosan cikázik. Egyetlen biztos pont van a műben: a deszkakerítés lécei közötti rés, amely két világot akképpen választ el egymástól, hogy közben a résen át szemlélődőben a két világot: a résen túli – kerítésen belüli, azaz – benti (emlék)világot és a kerítésrésen innen lévő – kinti külvilágot – egyesíti.

A filozofikus síkról már ejtettünk szót. Most leginkább azt a két fogalmat emelnénk ki, amelyek a regényben határozottan kontúrozódnak. Az egyik a szabadság, amelyet az író többféle jelentéssel ruház fel. „A szabadság lét-dolog, a dőre rögeszménk érzelmi lenyomata.” „A szabadság az én gyermekkoromban egyenlő volt a játékkal, mert azt tettük, amit a legjobban szerettünk. Tehát a szabadság nem más, mint az a cselekvés, vagy nemcselekvés, amit szeretünk. Hol tudtuk mi még akkor, hányféle szabadság létezik? Hogy van személyes, külső, metafizikai szabadság.” „Számomra az olvasás szabadsága jelentette a lét-világot, a képzeletem nem ütközött másokéval, mert az olvasás aktusa minden határt lebontott magam körül. Ma már tudom, ez volt életem legszebb metafizikája.” „(…) a szabadság tiszta értelmi fogalom, metafora.” Valamint szól a gólyákról és a fecskékről, mint lét-világa szabadság-szimbólumairól.

A történelmi múlt is jelen van a regényben: Trianon tragédiája, a magyar nyelvű könyvek identitás-képző hatása, s egyáltalán a magyar szó mint entitás. A műben számos lét-előtagú szóval találkozhatunk, amelyek mint egyfajta szemantikai-ontológiai kapocsként nyerik el értelmüket (lét-világ, lét-valóság, lét-idegen, lét-stratégia, lét-igazság, lét-prioritás, lét-dolog, lét-erő, lét-háló, lét-kudarc, lét-idő, lét-tudat-, lét-akarat).

A rés egy egészen különös, váratlan fordulattal ér véget. Egy újsághír tudósításából értesülhet az olvasó a regény én-elbeszélőjének majdnem végzetes kimenetelű, súlyos balesetéről, amelyet gázrobbanás okozott. A kómából felébredt Beszménesi Tamással a könyv végén a kórházi ágyon találkozunk, amint a kórház fiatal pszichológusa, Szakács Viktória különféle pszichológiai tesztekkel (pl. Rorschach-teszttel) igyekszik felmérni az elbeszélő tudatállapotát. Beszménesi Tamás bevallja, hogy pánikrohamok gyötrik, s hogy korábban rengeteget álmodta ugyanazt: „Minden álmom úgy kezdődik, hogy ott állok a résnél, és azt figyelem, mi történik odabenn az udvaron.” A pszichológusnő megnyugtatva közli Tamással, hogy a poszttraumás stresszre adott efféle válaszreakciói – akár a visszatérő álmok, akár a belső hangok hallása – teljesen érthetőek. Szakács Viktória habár néhány oldalon tűnik csak föl a regény legvégén, mellékszereplőként is kulcsfigurává válik, hiszen a főszereplő neki tárulkozik ki igazán, úgy, hogy ezáltal leleplezi A rés „valódiságát”. Viktóriát halálos betegségben való elhunyta akadályozza csak meg abban, hogy egyfajta koronatanú lehessen.

A kórházból Torontóba érkező elbeszélő a regény utolsó lapjain tűnik föl írói szerepben: nekifog A rés megírásához. Az író részéről egy olyan autoreflexióval/önreflexív eljárással találkozunk itt, amelyben a mű keletkezési körülményeiről és sorsáról a regény végén akkor lesz tudomásunk, miután megismertük magát a művet. A prózairodalomban Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényével állítható párhuzamba. A monumentális regényfolyam legvégén a főhős, Marcel ráébred az emlékezés törvényeire, és elhatározza, hogy megírja azt a regényt, amelyet az olvasó éppen az imént fejezett be. Böszörményi Zoltán regényének főhőse, a szerző alteregója a pszichológusnőnek címezve küldi meg kéziratát, melynek kísérőleveléből informálódunk többek között arról is, hogy három mottót illesztett regénye elejére. Ami viszont még ennél is fontosabb: a szerző örömmel közli, hogy lidérces álma a résen át látott világról teljesen új színezetet kapott. „Képzeld, tegnap éjjel álmomban újra a deszkakerítés réséhez mentem. Amikor bepillantottam, nem akartam hinni a szememnek. Minden a régi pompájában tündökölt. A ház falai ragyogó fehérre meszelve (…)” S a levél végén egy újabb önreflexív elszólás: „Ezt csak neked írom, nem foglaltam csatolt írásom végére. Talán most megnyugszom, és nem álmodom tovább a résről.”

Böszörményi Zoltán regénye egy igen tudatosan megkomponált műegész. A rés nemcsak egy olyan „képződmény”, amely képes újraalkotni/rekonstruálni a múltat, hanem visszafelé, az elbeszélő pszichéje felé is „nyit”: a szívébe ékelődik ez a rés, mert amit a résen keresztül szemlél, az fájdalmasan mar bele emlékező szívébe, lelkébe. A rés kinti és benti világa mint térpozíció, mint genius loci mindig a jelen-való-létállapot, a lét-mindenség maga: egy egyszerre látható és láthatatlan időrésnyi élet.

(Böszörményi Zoltán: A rés, Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, Budapest, 2025)