Földeák Iván: TÖRTÉNELMI BOTANIKA AVAGY SZERELEMBE OLTOTT KRÓNIKA

(Mihail Siskin: Vénuszhaj [Gondolat Kiadó, 2026.])

Zöld leveleivel csábítóan hívogat szobámban, a kertre néző ablak belső párkányán. Sokáig nem tudtam, a leghalványabb fogalmam sem volt, mi a neve. Egy orosz író könyvének alaposan megizzasztott fordítása kellett, hogy ráébredjek a növénytani igazságra.

Vénuszhaj. Legendák növénye. Fürdőzés közben a szépség istennője varázslatos hajával megérinti a parti sziklát s nyomában gyengéd, zöld levelek nőnek ki. Egy másik, mitikus történet szerint a szerelme után vágyódó isteni teremtés könnycseppje fakasztotta életre. De megtalálhatjuk az Énekek énekében is: az epekedő menyasszony, Szulamit sűrű és igéző hajtincséből kel ki. Később a néphagyomány sokféle varázserővel ruházza fel. Állítólag segít a szerencsevadászoknak megtalálni az elrejtett kincseket. Oldata tökéletes balzsam szépasszonyok hajára, hajtása megvéd a gonosz szellemektől és rémálmoktól s a családi fészek leghívebb oltalmazója.

Ne rémüljön meg a kedves olvasó, a könyv, amiről szólok, nem botanikai szakkiadvány. Még csak nem is folklór lexikon. A különös cím mögött egy világhírre szert tett orosz író olvasmányos, izgalmas műve rejtőzik. Akinek könyveit 40 nyelvre lefordították. Alkotói éveit mégis Svájcban tölti, kényszerű távollétben hazájától. Miért ott? A magyarázat egyszerű: az orosz kulturális kormányzat, mint idegen ügynököt száműzte a jelenkori orosz irodalomból. Az olvasóktól nem tudta, művei ugyanis röpke kutakodás után megtalálhatók az internet Oroszhonban egyelőre még demokratikusan hozzáférhető fájljain. Marad hát a felemás megbélyegzés, mondhatnánk úgy is, hogy a csalogató reklám.

Mihail Siskin beleszületett a szovjet valóságba, annak is talán legmélyebb bugyrába. Édesanyja hithű bolsevik iskolaigazgató, aki, Andropov hatalomra kerülése alatt idő előtt kénytelen nyugdíjba vonulni. Csak annyi volt a bűne, hogy megengedte: rendezzenek emlékestet a dédelgetett, modern és szabadszájú orosz bárd, Vlagyimir Viszockij tiszteletére tanintézetében. Édesapja, mint tengeralattjáró tiszt a Nagy Honvédő Háború idején életét kockáztatva védi hazáját a Balti-tenger zord vizein. És a bátor tengerész kénytelen titkolni, hogy apja, az író nagyapja, mint kulák a Bajkál-Amur vasútvonal építkezésén tűnt el nyomtalanul.

Siskin első könyvével nyomban felhívta magára a figyelmet, elismerést vívott ki s több irodalmi díjat is begyűjtött. 1995-ben mégis úgy dönt, hogy elhagyja hazáját. Nem első és nem egyetlen orosz íróként. Sok elődje választotta ezt az utat, megőrizve magában az elhagyott haza szeretetét.

Regényének alapja négy összefonódó történet. És tucatnyi mini-történet az orosz múltból és jelenből. Az egyik saját életének egy időszaka. Bár már befutott íróként hagyja el hazáját, hosszú ideig egy bevándorlási hivatal tolmácsaként kereste meg kenyerét. Előtte azonban – a regény egyik történet vonulatából megtudjuk – ő is megjárja a kezdő írók kálváriáját. Felvillan a pártállami irányítás járma alól a szólásszabadság boldog vizeire kihajózó, lassan elsüllyedő magánkönyvkiadók számunkra is ismerős, komikus világa. Féltve őrzött, szerény dollár honoráriuma izgalmasan csiklandozza az egyetemi oktatás tojáshéját még hordozó szerző, későbbi tolmács zsebét. A kiadó természetesen tönkre megy és a nagybecsű, kézzel írott manuszkriptumra építendő regényből akkor nem lesz semmi. A poros naplót hősünk már emigrációban veszi újból elő s bestseller születik belőle: a „Vénuszhaj”. Komoly irodalmi szaklapok elemzik, egyetemeken tananyag. S nem mellesleg élvezetes olvasmány.

Térjünk vissza az életét egyelőre tolmácsként elrendezett szerzőhöz. A letelepedési engedélyt kérők elhadart, könyörgő elbeszéléseiből rázúdul az olvasóra a szovjet és posztszovjet világ brutális valósága. Ami még akkor is nyomasztó, ha beszámítjuk, hogy a kérelmezők kérésüket nyomatékosítva alaposan ki is színezik mondandójukat – természetesen a sötét színeket előnyben részesítve. Pedig erre nem is nagyon lenne szükség. Háborúk rémséges öröksége riaszt az elhadart vallomásokból: Afganisztán, Csecsenföld. Mindez megfejelve a brezsnyevi lassú összeomlás alatt felerősödő alvilág térnyerésével. A bűnözés beszivárog a bűnüldöző szervekbe is. Mini-krimik sora szolgál rémisztő tanulsággal. Ez a sötét világ, legyenek bármilyen bátrak és kemények, bukásra ítéli azokat, akik megpróbálják felvenni a harcot. Egyéni boldogságuk, szerelmük, családjuk s néha még életük elvesztésével is fizetnek merészségükért.

S ezzel párhuzamosan kibontakozik előttünk Daphnis és Chloé nem modern, de azzal rímelő antik szerelme. És az Athéni Xenophon történetírása az ifjú Küroszról. Ennek olvasásába menekül magányában a bevándorlási hivatal tolmácsa – alias a szerző -, amikor munkából fáradtan és a hallottak hatása alatt nyomasztó lelkiállapotban hazatér. Egy nyugdíjasoknak és magányosoknak épített garzon ház különös, apróbb incidensek és tébolyult fellobbanások zajától ritkán megzavart, temetői csendjébe.

Az új otthont kereső tolmács próbálja visszanyerni nyugalmát. Ami helyi, őslakos kollégáinak, például a nap mint nap rá szakadó, tömény borzalmak elől elmenekülő, lágyszívű főnökasszonyának sem sikerül. Hamvába porlad szerelmük.

Van azonban a könyvnek egy olyan történt vonulata, ami az orosz irodalomban valami egészen újjal örvendeztet meg. Látszólag önéletrajz. Hogyan lesz egy igéző hangú, rosztovi bakfisból népszerű énekesnő, cigánydalok kedvelt előadója? S tűnik el később a másféle, osztályharcos ízlést ösztönző korban. Tehetségét csak halála előtt 100 éves korában jutalmazza az utókor hálátlanságát korrigálni akaró állam.

Az orosz románc egykor körülrajongott előadója, Izabella Jurjeva hazája egyik leghuzatosabb vidékén Rosztovban született. Tipikus polgárcsalád, a bőr és nemi beteg orvos apa párhuzamos valóságban él, otthon és gyermekes barátnőjénél. Izabella átéli az iskolai és gimnáziumi évek érzelmi viharait. A családot megviseli a hanyatló birodalom utolsó éveinek valósága. A háború és az azzal együtt járó megrázkódtatások, pogromok és sztrájkok, forradalom, majd polgárháború zavarja a gimnazista lány érzelmekre fogékony lelkét. Események, melyek többnyire kimaradtak mind a szovjet, mint a későbbi orosz történetírásból. Mert ez a polgárháború nem csak a csapajevi hősök küzdelme. Nem csak a Sztálin vezérelte, mennyekbe emelt caricini hadművelet. Kegyetlenség, bosszúvágy mindkét oldalon. Lassú haláltánc. A fehér tisztek lábukra kötözött kővel lesüllyesztett hullái ember-hínárként lebegnek a Fekete-tenger mindent befogadó mélyében.

Ennek a maradvány világnak fülledt polgári légkörében kénytelen a hősnő kiteljesíteni énekesnői pályafutását. Miközben ifjú, hadi fotográfus élettársa a korrupt fehér hatalom nem éppen szívderítő képeit hívja elő laboratóriumában. S mutatja meg szerelmének. A nem túl kegyes antant országok használhatatlan felszerelést küldenek a forradalmi rend ellen háborút folytatóknak. Az adományok jó részét az arisztokrata gavallérokból úri lókötőkké avanzsált fehér tisztek lopják el. A nagy nehezen összeverbuvált, katonának beöltöztetett muzsikok ellátmányát is. A vége az elkerülhetetlen összeomlás.

Az író jóvoltából ellátogatunk a húszas évek Párizsába, ahol a békés polgári házasság révébe behajózott énekesnő elkíséri külszolgálatra rendelt urát. S itt szüli meg első és egyetlen, alig másfél évet élt gyermeküket. A férj – jogász és neves dalszerző -, mindenről gondoskodik. Luxus lakás a rendszer kedvenceinek épített moszkvai házban. Nyaraló Moszkva környékén. Házvezetőnő és bérelt kertész. Napi munkában kidolgozott izmaiban gyönyörködik a kert árnyékában üldögélve a ház lassan hervadó szépségű úrnője.

A polgári világ tovább él a szovjet valóságban. Nem mindenkinek, csak a kiválasztottaknak. A házastárs kegyes jóindulatának ára van. Asszonya, akinek országos fellépéseit szervezi, el kell, hogy fogadja, hogy ura szeretőt tart. S bérel az orosz főváros szecessziós szálló palotájában, a Metropolban lakosztályt szerelmi légyottra. Mellesleg itt rendezi asszonya jubileumi születésnapi koncertjét is. Aki viszont fekete-tengeri magányos nyaralás alatt egy izmos testű fiatalemberrel áll úrinő bosszút a derék férjen.

A regény nem happy enddel ér véget. A tolmács kapcsolatmentő akciója, a római kirándulás feleségével és fiával nem ér célt. Az asszony még mindig korábbi kapcsolatának bűvkörében él.

Marad az összegzés, magánéleti és történelmi.

A háború után az énekesnő Izabella Jurjevát méltatlanul elfeledik. Már hajlott öregkorban, 93 évesen, két évtizeddel férje halála után, 1992-ben kapja meg az Oroszország Népművésze címet, hét évvel később a Hazának Érdemrendet, majd már 100 éves korában bekövetkezett halála után az Orosz Föderáció Elnökének díját.

A tolmács, alias Mihail Siskin pedig, bár hazájába nem térhet vissza, de elismert szereplője az orosz irodalomnak. Sorra fordítják műveit, egyetemeken tart előadásokat, több tízezres nagygyűlésen ítéli el az orosz agressziót Ukrajna ellen. Teszi a dolgát, mint tucatnyi hazáját elhagyni kényszerült elődje. Művei elérhetők magyarul is, miként az egész világot behálózó, határokat átlépő interneten oroszul. Siskin, ha nem is személyében, de műveiben hazatért.