Turai Kamil: „SZAVAKKÁ VEDLŐ HALLGATÁS” (Péntek Róbert lírája)

Péntek Róbertre egy koraérett, rettentő bölcsességre valló tanulmánya alapján figyeltem fel. Verseiben ott bujkált, elrejtve majd fel-fellobbanva ez a mámorító igazság-igézet. Anélkül, hogy belevesznék saját részleteimbe, tallózzuk át a kötetet.

Láthatólag Róbert számára a legautentikusabb szóbeliség az ima. Még száj nélkül kimondatlanul is a legfőbb. „Ássál el a szavaidba, / száj nélkül elhangzó ima. / Visszaszállok a tojásba, / eredetem templomába.” (Coenaculum) Az egység vágya benne kulminál. A mélyek mélyén cseng ez az ima. Történelmi kalandokon, szenvedéseken túl-belül a leglényegesebb magvak tömörsége: „Fehér pata nyargal kengyele szemvizű könnyem, / sok pici mandula magva e füzér, benne imával.” (Méhek éneke) A feloldó-megoldó, öklöt tenyérré kulcsoló liliomtér:” Old az ököl: liliom ima-kulcsra tér tenyerekké.” (Prelude) Az imában teljesül be mámor-mágiánk: „örvénytánccal vidd el imánk!” (Gyermekláncfű) Szorongás lét-játéka sorsának keresztje. De ezt is feloldja Isten. „egy játékom feloldozod, / ökölbimbó-tenyérrózsa-keresztem.” (Kereslek…) A napi-heti egyesülésnek, extázisnak guzsalyos „pókiga” szeretete a Teremtő ostya.” Szívek árján lenge háló, / keresztguzsaly rostja / a Teremtő szeretete / e pókiga ostya.” (Akasztott ember vize) Az élvezetek, élmények tüzét is keresztje porával gyújtja alá.” keresztfám porával alágyújtott rózsalevél” (Kőrózsa). Szerzetesnek láttatja magát a költő (nem puszta allűr ez), aki szerelmében cicomának alítja még a csuhát is. „Néha öleléssel öltjük meg divatoktól rongyolt, / luxustól megfeslett cicománk, a csuhát.” Gyönyörű tisztasággal vet számot hivatásával. „Az én reverendám / hattyúkönnyből fonták, / kiszáradt tavakon, / vakon megáldották”. (Az én reverendám) A komplex képek az igazságig vezetnek. Ezekben a misztikus pillanatokban eggyé válik Krisztussal. „Aranyszárnyú Ember / száll a Mennybe fel, / izeni a repte: / Isten lepte el!” Ez az Isten-lepte lény Róbert, legtisztább valójában.

Péntek elemi egységeit is elementáris összefüggésekben láttatja. Orra – felhőkbe döf, fehérvérsejtjei földmélyben kristályosodnak. Vér-tüze vulkánba tör be.” Orromra átkötöm / vörös felhő ködöm, / fehérvérsejt-elem, / gyémántba égetem, / ős tűz-be-tűz.” (Tűz-be tűz) Nyelvén, ízlelőbimbóin detektálja a jövendő tűzözönét. „Tűzözön izen ízeivel” (Igerögök) Egész teste tér-tükrözi teste miliőjét, a deviáns tökéletlenséget kiegészítve körré. „Húst hasít, tért tört tükörbe, / görbe szövet körbe nő be.” (Kikelet) Meteorológiai megpróbáltatás tölti be Ruk-világmadár szívzugát. „Zúzmara mar zúzám zegzugán.” (A város bojtára) Persze ez amellett, hogy szerencsés szójáték-halmazat, biológiai képletként is felfogható. Pénteknél a természet sebzettségét ápolni, orvosolni képes az emberi (jó) akarat. „Elvérzik az Erdő, / donorrá old a szem.” (Corpus) Mintha az égi erők az embert iktatták volna közvetítőként Isten és a bukott natúra közé. Persze, fordítva is érvényes a viszony. Az ember tetszőleges állapotai vissza-szervesülnek a mindenség egészébe. Az „okok” nem esetlegesen jelennek meg, hanem olyasmiken „melyeken ős-rokonok konok jajveszékelése/ szemembe szörnyed…” (Kőrózsa) Ezek a belső rímek látványosan igazolják, igenelik a szenvedő kozmosz körkörös egymásra-hatását. Ennek folyományaként engedhet meg Róbert olyan hármas szó-bűvöletet, melyben a „követ” hármas jelentés-variációban követi egymást (diplomata hág kődarabra): „Lelkemben követ követ követ.” (Új kultúra gyúl)

A költő „műveleteit” a természeti elemekkel gyakorolja. „Égertobozokat ropogtat a Föld, / csóka vár a csendben, remélem kikölt”. Minden rezdületet magára vonatkoztat: „madárszívaorták tágulnak a havon”. Persze, csak kívánatos társával „megoldott”, azaz boldog: „prizmám minden szilánk, nyalják ideglovak, / feszítem felajzva, s már megoldottalak.” Végtére kínos útjai közben, végére „fehérarany” beteljesüléshez jut: „fehérarany zsákom zsinegét elosztom, / hattyútollgyöngyökkel is körbeakasztom.” (Műveletek) A sors sodrását érzi, élvezi, de hogy „lik”-ként éli meg örvénylését, magasabb géniuszra utal. „Sodor a sors engem, / sivár, ha örvénylik, / úgy kerengek benne, / mint feketén a lik.” (Az én reverendám) Nagytotális végtelenből tekint a maga alatt elterülő csillag-sötétségre: „A hangtalan szikár csillagok görbén fekszenek az üveges / sötétség ereszkedő végtelenjére.” (Tárgytalan szív-verés) Igazi isteni bogyóként „Dió odázza a telt legelőnek hervadt/ lépteitől lomhán égő csipkebogyóit”. De nem önmagába zárulva. Életünkre drasztikusan hatást gyakorol: „s lobotómiaként szeli ketté életünk ízét” (Hervadalom) Lekötött energiák ébrednek a proli-dróthálóban: „Enyvvé nyugodt nyugtalanság / tombol a tömegben, / súlytalanság fényfüzéres/ dróthálóba reppen.” (Á-tok) A szüntelen szerelmi igény egyszerre egymásra rímelő göröngy és gyöngy: „Fújtatója csók előtti / nagy levegők csöndje, / higanygyöngyöt izzadozik / más térből göröngye.” (Költészet) Ám a léha promiszkuitást megveti a jeles szerző: „Jár a csípő, mint a rokka, / a fenekek fonnak, / egyéjszakás sorsuk szövik, / egy szál legényt fognak?” (Á-tok) Dallamos jambikus balladai lüktetéssel mond ellent az obszcén trivialitásnak.

A világegyetem középpontjában szüli meg hullája a legkeményebb anyagsemmit: „Követ el téridő tetemed.” (Magzatburkaink) Érzékeli elhagyatottságát, s az otthonosság rimánkodásában talál rá a kegyelem: „Árvaságom gyámja pirkad éppen, / Csöndre nyíló száj imát dagaszt. / Lángtól édes vekni sűrűjében/ galambtojás e fény-sikér, malaszt.” (Attaca) Párja is azzal könnyíti sorsát, ha elfogy. Védelme – költő – a Szó, akárha kígyókat koronáz, velük bűvöl: „Jó, ami könnyű. Fogyj el értem! / Vedlik engem a Szó, a vértem. / Fehér kígyókat koronázok, / üres tükrödben velük fuvolázok.” (Szalagodra) Expressis verbis megtagadja Szó-azonosságában időzését. Hiányként írja körül az Én-t, mint nyílást (valamire?): „Néma nyílás Én-vagyok, / Leírt szavakban nem lakok.” (Inverz) Léte hiánystruktúrája alapjában jellegzi Péntek keresztény megkínzatását: „Kivájt engem az éj foga / a saját fejfámból. / halpikkelyekkel szegeltek fel/ engem a világból.” (Akasztott ember vize) A hal mint őskeresztény jelkép, jól jelképezi a belehalást a kivájt fejfába. Territoriális kozmikus, totálisan egyéni a Föld szívében kovácsolt írótoll képzete, mely kezek nélkül is hatékony. A rím nyilván eredetileg „holtan”, de ez érvénytelen-kísérleti. A „Hold-tan” aszteriálisba nyújtja az írás kisszerűségét, noha a befejezetlenség végtelen rejtélyébe is rejti. „Föld szívének hideg lángján / kovácsolják tollam, / kezek nélkül ilyen árván / hajtogatják Hold-tan.”

Róbert gyermek- és ifjúkorát a kies szépségű Badacsonytomajon töltötte, táncoló hullámok röpke gyönyöre közt. Aztán már avatott tanítóként Keszthelyre költözött, abba a Helikon-fészekbe, hol a középkori katolikus templom ékes felirata arra buzdítja az Istenséget, hogy – idézem – „segíts meg bennünket látogatásod idején”. Mármint, hogy a Jóisten segítsen meg bennünket, ha kedve támad meglátogatni… Idekerülvén olyan bölcsességre tett szert, melyet bármely sztoikus is megirigyelhetne. De nem sztoikus ő, csupáncsak keresztény (à la Simone Weil). „A magány egy olyan forrás, / amit vagy kiiszol egy cseppig, / vagy belefulladsz, / egy biztos, szomjúságodból fakad.” (Oximoron) Ha megpróbálunk kikeveredni e körmönfont gondolat-varsából, csak annál mélyebben bogozódunk bele. Ha nem isszuk ki, belefulladunk, de akár kiisszuk, akár nem, szomjúságunkból ered a magány. Körbeért egyedül-valóságunk: segítsen minket a világgyűlölő Jóisten! Hiszen mi képviseljük (el), elhagyatottságunkban önhóhérolásunkat. Merő istenfélelemből: „Annyira féltem, hogy megfulladok, / hogy elfelejtettem levegőt venni.” (Léthé) Ha már semmid sem fáj, gyanakodj, hogy meghaltál, ajánlja vénülő polgártársainak a bölcs. Hasonló spirituális tapasztalatot él át a költő: „Annyira jól éreztem magam, / hogy észre sem vettem, / hogy már rég meghaltam.” (Léthé II.) Közönséges keresztény életérzés ez. Az élők és holtak egyházáé. Mayer Erzsébet, aki az utószót jegyzi, különbséget tesz a Péntek-líra dia-bolikus (széttartó) és sym-bolicus (összetartó) állapotvektorai közt. Csattanóként érdemleges e költészet antinómiáinak emelkedett érzékeltetésére.

Péntek Róbert: Szavakká vedlő hallgatás (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025)