Gutai István: Fényképek. Máté Bernátné sz. Fülöp Gyöngyi (1954) / Részlet egy készülő falurajzból

A visszaemlékezés alapjául szolgáló interjú Dunaújvárosban 2026. február 28-án készült.

Édesapám a Fülöp-szállás előtt áll ezen a képen. A szállás mellett húzódott a Széles út, ami a decsi szállásra vitt, az ott levő Fülöp-földeket az egyes nyárfa és a kettes nyárfa jelezte. Őseink a határároknál azért ültettek nyárfákat, hogy legyen téli tüzelőjük. Édesapám ezen a fotón Babával és Szellővel szánt az egyes nyárfánál.

Az őcsényi származású anyai nagymama, Apró Erzsébet első házasságát Asztalos Istvánnal kötötte. Két fia született, az egyik hatéves korában torokgyíkban, a másik tízévesen vérmérgezésben halt meg. Utána elhunyt Asztal István is. Akkor nagymama hozzáment Kozma Jánoshoz, ő Sárika és az én anyai nagypapánk. Amikor édesanyánk, Kozma Erzsébet hároméves volt, nagypapa megvett Őcsényben egy szállást, de nem tudta kifizetni, jött a végrehajtó. Kozma nagypapa kikérdezte akkor a nagymamát, tudja e mikor kell vetni az árpát, a búzát, a répát, meg a többi dolgot mikor és hogy kell elvégezni. Nagymama mindenre válaszolt, nagypapa megnyugodott, kiment a pilisi hegyre a szőlőbe és fölakasztotta magát. A nagymama egyedül nevelte föl anyukánkat, a Dózsa utcában 1905-ben épült házban.

Édesapánk, Fülöp János a katonaság előtt Szabó Erzsébetnek udvarolt, de az nem várta meg, amíg leszerel, hanem férjhez ment Hencz Imréhez. Édesanyánk tizenhat évesen ezután ismerkedett meg édesapánkkal, aki tíz évvel idősebb volt nála. Ha jól tudom, Fülöp nagyanyiék akkor költöztek be a szállásról a templom mellé, a Mezei-bolttal szemben.

Férfi kellett a gazdaságba. Már készültek az esküvőre. Akkor tisztiorvosi engedély kellett a házasságkötéshez. Akkor derült ki, hogy édesapánk tbc-vel jött haza a fogságból. Sokat szenvedett, Pesten megműtötték: kivették fél tüdejét, de továbbra is betegeskedett, nem bírta a fizikai munkát.

Ő se akart belépni a téeszbe, de aztán csak aláírt. Beadta a két gyönyörű szép lovat, Babát és Szellőt; még én is lovagoltam a hátukon. Édesapám minden reggel és este lejárt Csornába a téesz-istállóba etetni őket. Egyszer hajnalban látjuk, ahogy ül az ágy szélkés és sír. Akkor vitték a vágóhídra a lovait.

A földek a téeszbe lettek beadva. A szállást Fülöp nagyanyi adta el, a vetőgépet pedig édesanyánk Alsónyékre. A szelelőgép nálam van. Azzal tisztítottuk meg a gabonát, a babot a közé keveredett szeméttől. A férjemmel sokat használtuk.

A születésem után anyukám még gyerekágyban feküdt, Fülöp nagypapám, aki igazi, bajuszos kemény sárközi parasztember volt, megállt az ágy végében és ezt mondta a menyének: „Kislányom! Van egy fiad, van egy lányod, több unokát nem akarok megismerni!” Amikor anyukám Sárikával terhes lett, nem vették észre. Anyukám annyira félt az apósától, hogy öngyilkos akart lenni. Egyedül édesapám testvére, Sára nénénk állt ki mellette: „Bözsikém, a két gyerekedet nem hagyhatod itt, ez is föl fog nőni, ne törődj az apósoddal!” Amikor Sárika megszületett, nagyanyiéknál voltunk. Jött Mezei Béla bácsihoz a boltba a hír, ott volt csak a közelben telefon, hogy megvan a kishúgunk. Kiszaladtam az utcára és kiabáltam: „Van egy kishugikám, 3 kiló, 60 fillér!” Fülöp nagypapa végül elfogadta Sárikát és megszerette. Sárika hízelkedett neki, legyőzte a nagypapa ridegségét.

Édesapám nagyon szerette édesanyánkat. Hangos szó nálunk nem hallatszott. A faluban Sára nénémtől azt tartották, hogy még epéje sincs. Édesapám is olyan volt. Minket sose bántott. Mindig azt mondta, hogy ő nyomorékan nem bántja egészséges gyerekeit. Nagyon sok szeretetet kaptunk tőle. A munkában segítségre szorult. Testvérei, a lányok Ilon néni meg Sárika néni megkapták a stafírungot, édesapánk meg tanulni ment, mert rá maradt a gazdaság, a földek. Vépen végzett a népfőiskolán, de az ott megszerzett tudására a téeszben nem volt szükség.

Három hónapig kapott neki való munkát ott, de aztán kitették zsákolni. Azt nem bírta. Leszázalékolták, kapott kettőszázhatvan forint nyugdíjat, mert csak nyolc éve volt a téeszben, de ha befoglalják a két év fogságot, akkor ezernyolcszázat kapott volna. Ezt akkor tudtuk meg, amikor halála után leadtuk a katonakönyvét. Édesanyánk Sárika után kapott valamennyi árvaellátást. Így éltünk.

Édesapám nyáron járt a cséplőgéphez. Biciklivel vittem neki az ebédet a pilisi határba. Egyszer eltévedtem. Harangszóra ott kellett volna lenni! Glöckner Konrád bácsi arra dolgozgatott és észrevette, hogy sírok. Odajött hozzám és megmutatta, merre menjek. Leültünk az ebédhez, édesapám nekem adta az ebédjét, ő éhen maradt. Nem egyszer, se kétszer. Amikor édesanyám ezt megtudta, az én ebédemet is fölpakolta, és együtt ettünk. Édesapámmal sokat játszottunk. A cséplőgépnél három óráig pihentek a munkások, ő ezalatt sok növényt, állatot, fészket… megismertetett velünk.

Az is emlékezetes, ahogy munka közben a határban evett a család. Édesanyánk kiterítette a szőttes abroszt, arra rakta az enni, innivalót. Az nagyon szép volt!

A tanyára meg a szőlőre nem emlékszem, mert eladták, jóval a téesz előtt. Amikor mentünk ki Kovács körösztanyiék tanyájába, akkor mutatta meg édesanyám, merre volt a mi szőlőnk.

Az ötvenhatos jeges árvízre viszont emlékszem. Az öregeket meg a gyerekeket busszal vitték ki Várdombra. Fogom Kozma nagymamám kötényét és úgy szállunk föl a buszra. Mi Bakács Katicáéknál laktunk. (Akinek volt tanyája, az odament.) Még nagyon sokáig jóban voltunk, összejártunk velük.

Ezen a képen Fülöp nagypapa kapál a kettes nyárfánál. Amikor fiaim kilenc-tíz évesek lettek, elvittem őket az egyes és a kettes nyárfához. Nekem nagyon fontos volt.

Fülöp nagymama vasárnap délutánonként mesélni szokott nekünk, gyerekeknek. A nagypapa pedig a noviszádi rádió szívküldijét hallgatta.

Móricz Sári, Bárdos Lajos és nagyanyi látható a következő képen. Sári férjhez ment Lajoshoz, aki nagyon szerette a palacsintát. Azt mondta nagyanyi Sárikának: „Nem baj, kislányom, majd én leszoktatom róla.” Minden nap rengeteg palacsintát sütött, hogy majd Lajos megutálja. Hónapokig tartott a leszoktatás, sikertelenül. Nagyanyi föladta. Bablevesét az egész család szerette, a pogácsáját is. Csütörtökön mindig azt főzött. Amikor a család kinn dolgozott a mezőn, nagyanyi elővette a legnagyobb fazekat, és abban főzte ebédre a levest.

Fülöp nagypapa és Móricz nagypapa együtt voltak katonák. Ez első világháborús fénykép.

Minden reggel és este vittük Janival, a bátyámmal a tejet a csarnokba Simon bácsihoz a Báta-partra. Otthon mind a ketten megittuk a fejadagunkat a félliteres bögrénkből. Édesanyánk azt mondta: „amennyit kértek, annyit kaptok.” Én vittem a kétliteres, Jani a hatliteres kannát. Simon bácsi mindig „rosszul mérte” a tejet. Sára nénénk egyszer észrevette, hogy miért. Útközben a csarnok felé az utcán fölemeltük a hatliteres kannát és abból ittunk és ő észrevette. Lebuktunk.

Megettük hazafelé a kenyér sarkát is. Reggel vittük Janival a vekniket a pék bácsinak, délben meg hoztuk haza a kenyereket. Amikor már nem volt Pilisen pék, Decsen lisztet váltottunk be kenyérért az ottani pékségben.

Ez a kép egy szüreti bálon készült, Holcz Pityu, Jani és én vagyok rajta. Pityu egy évvel volt idősebb nálam. Ők a Móricz-szálláson laktak jó pár évig, akkor már Holcz István volt a férje a nagynénémnek, a Pityu már iskolába járt. Utána eladták a szállást a nagyanyiék és abból a pénzből vettek Bátaszéken házat, mert mind a ketten a fatelepen dolgoztak. Farekeszeket készítettek, nem csak hordókat.

Itt a moholiakkal vagyunk, az első sárközi lakodalomban. (Az iskolában még kicsik voltunk, de Ági tanító néni tanított bennünket táncolni. Ahogy nőttünk, mehettünk a nagyok közé.) Akkor Kovács Jóskával táncoltam, utána lett a bátyám a párom. Nagyon szép emlékeim vannak a népi együttesről. Bármerre mentünk szerepelni, utána mindenhol bál volt. Kis Kovács János bácsi valami rokonságban volt velünk. Sokat mentünk hozzájuk ángyihoz, a feleségéhez.

A moholi szereplést is Bogár Pista bácsi intézte. Aztán a moholiak jöttek Pilisre.

Berci bátaszéki székely fiú volt, elkezdett udvarolni nekem. A vonaton ismerkedtünk meg. Oláh Lacival, egy pilisi fiúval dolgozott egy szekszárdi munkahelyen. Addig, addig beszélgettünk, míg házasság lett belőle. A pilisi fiúk nem nézték jó szemmel az idegent a faluban. Egy bálban meg akarták verni. Szóltam a bátyámnak, Jani odaállt eléjük: „Hozzá ne merjetek nyúlni!” Nem is mertek. Ez hetvenegyben történt. Amikor először jött hozzánk, megharapta a kutya. Volt olyan is, hogy a nagybátyja motorjával jöttek. Imre báttya meg akart ismerni. Azt mondta utóbb, hogy látni akarta, mit csinál a leány, ha otthon van.

Bercit nem fogadták el a szüleim, a nagyszüleim se, egyedül Sára néném. A többiek idegennek tartották. „Egy nadrágja van… semmije sincs…”

Engem se fogadtak el Berci szülei. Nekem csak annyi hibám volt, hogy nem vagyok székely és katolikus. Ennek ellenére hetvenkettőben megesküdtünk. A református menyasszony és a katolikus vőlegény esküvője megállapodásunk alapján a bátaszéki katolikus templomban történt. Édesanyám nagyon sírt, amikor vettem föl a hosszú menyasszonyi ruhát. Az esküvőn édesanyám, Jani, Sárika és keresztanyámék Decsről vettek részt. Apukám akkor már nem élt.

Leendő apósom kijelentette: „Lakodalomnak lenni kell! Kipakolták házukból a bútorokat, ott tartottuk. Apósomék nyolcan, anyósomék négyen voltak testvérek; mind ott voltak családostul, még Ausztráliából is! Jót mulatott a társaság, reggelig szólt a zene.

Három fiunkat Simon István tiszteletes úr reformátusnak keresztelte Bátaszéken. (Ő sok évtizedig szolgált Pilisen.) Anyósomnak ez nem tetszett, de ez is része volt az egyességnek. Hozzáteszem, középső fiunk egyik vallású se lett. Elvégezte a buddhista egyetemet és külvilági szerzetes lett.

Hetvennégyben született Bernát fiunk, hetvenötben János, hetvenhatban András, kilencvenkettőben Emese. Tizenegy unokánk van, a legidősebb harminckettő, a legkisebb kétéves.

Bátaszéken kezdtük közös életünket, építettünk ott egy nagy házat, három évig laktunk benne. A gyes alatt leérettségiztem. Utána a férjemet, aki kocsivizsgáló volt, Dunaújvárosba helyezte a Vasút. Akkor már három gyerekünk volt, jöttünk mi is. Kiderült, hogy Emese nem bírja a panelt. Ki kellett költöznünk Baracsra. Ott jól érezte magát, teljesen rendbe jött.

Bátaszék mellett Kövesden van szőlőnk, együtt telepítettük a férjemmel. Nagyon szeretem, nem akarok megválni tőle. A gyerekek segítenek a művelésben. Van rajta ház, sokat vagyok ott.

Nagyon jól összefogja osztályunkat Deák Kati a fészbukon. Van egy 60-68-as csoportunk. (Akkor jártunk iskolába.) Ötévente rendezett eddig osztálytalálkozót, de azt mondta, most már sűrűbben kellene, mert öregszünk.

Ami nekem egy életre megmaradt a kicsi pilisi iskolánkból: Nem csak tanították a tananyagot, hanem az életre neveltek bennünket olyan szépen, hogy észre se vettük. Például: hogyan viselkedjünk, ha elmegyünk valahova, hogyan öltözzünk föl, hogyan köszönjünk… Büszke vagyok arra is, hogy Bogár István engem is tanított. Úgy tudom, Ági tanító néni apáca volt, a rendek feloszlatása után az Alföldről került Pilisre. Fogadalmat tett, hogy minden tudásával a fiatalok fejlődését szolgálja. Szigorú volt. Eljött hozzánk is és javasolta anyukámnak, hogy gimnáziumba menjek. Anyukám azt mondta neki, nem lehet, nekem szakmát kell tanulnom, mert nem tud taníttatni. Bujdosó Karcsi volt akkor a szekszárdi Korzó áruház igazgatója. Elmentünk hozzá, hogy segítsen a kereskedelemben elhelyezkedni. Abban az évben nagyon sok volt a jelentkező, a bőrdíszműves szakmát jobbnak tartotta. Elvégeztem az iskolát, de a ragasztót nem bírtam, abba kellett hagyni. Amikor idekerültünk Dunaújvárosba, a férjemmel bementünk a Vasműbe. Húsz évig dolgoztam a 30 tonnás híddarun.

Elvégeztem Újpesten a bőripari technikumot, Martfűn meg a technikusi minősítőt. A Vasműben a bőrös műhely vezetője lettem. Volt kárpitos, szabó, cipész, bőrdíszműves munkatársam. Sok mindent csináltunk ott. Az irodák felújításakor függönyöket varrtunk, a kohászok bőrből készült védőruháit javítottuk, a budapesti ipari vásáron besegítettünk a dekor-műhelynek…

A rendszerváltáskor a Vasmű megállt. Munkanélküli lettem, majd a paksi TESCO takarító csoportját vezettem tíz évig. Amikor Emese lányom Pestre került főiskolára, én meg az Aréna Plaza takarítóinak a vezetője lettem. Onnan mentem nyugdíjba. 2024. augusztus elseje óta özvegy vagyok.

Illusztráció: Virányi Endre