Tanulmány

szeptember 12th, 2026 |

Kiss Zsuzsánna: Más szemében az kórószál, magunkéban az karószál, avagy megmaradásunk szigetei Mohács után

A mohácsi vész után, amikor az egyéni és az országos létbizonytalanság, a tettleges és a hírek (információk) szintjén zajló háborúzás, a válság és a veszély állandósult, megtartó erőt csak a családi biztonság, a hűség és, „minden körülményben” talán, a belső önazonosság nyújthatott. Az „ember lenni mindég, minden körülményben” Arany János Domokos napra című versének (1851. aug. 4.) híres sora igazán illik a XVI. század magyar túlélőire, akik a temetővé, átjáróházzá és senkiföldjévé pusztult addig erős és nem jelentéktelen országban megmaradtak, sőt mi több, a végletes politikai (és ráadásul már vallási) megosztottság kereszttüzében élni próbáltak. Szkhárosi Horvát András Az kétféle hitről című (nemrég már tárgyalt) versében a megosztásról így szólt 1554-ben:

„Sokfelé eloszla ez világnak gondja,
Ki némettel tartja, ki törökkel tartja…”

(Szkhárosi Horvát András: Az kétféle hitről)

Milyen családi életet éltek tehát, s milyen családeszmény szerint, a különféle hadak „felvonulási területén” (Nemeskürty István: Önfia vágta sebét, Budapest 2014, 116–117)? A családi élet szentsége, a hitvesi önfeláldozás és az önmegtagadó szerelem állt Boccaccio Dékaméronjában („Tíz nap”, 1350 körül) az utolsó (a századik) novella középpontjában. Walter és Griseldis híres szép története Petrarca latin fordítása révén került Istvánfi Pál (Kisasszonyfa, év ismeretlen – Németi, 1553. április 9.) elé, aki a latin prózai elbeszélésből megírta az első magyar verses széphistóriát. 1539-re kész is volt a Historia regis Volter; latin címét első, 1574-es debreceni, majd második, 1580-as kolozsvári kiadása során elhullatta, s maradt ismeretes mint Volter és Grizeldis széphistóriája.

Istvánfi Pál Pécsen, majd Páduában (1519–1528) tanult. A mohácsi csata idején Itáliában volt. Amint hazatért, előbb Szapolyai János király híve lett. Szapolyai János halála (1540. július 22.) után Ferdinánd mellé állt. 1532-ben török fogságba került, csak váltságdíj ellenében szabadult. Baranya megyei alispán és a történetíró Istvánffy Miklós atyja volt.

Istvánfi Pál Volter és Grizeldise a családi élet szilárdságát – és a korabeli magyar viszonyok közepette a túlélés lehetőségét is – az asszonyi önfeláldozó szeretet, kitartás és türelem függvényében ábrázolja. Míg az olasz városállamok dinamikusabb társadalmában, polgáriasult szerzőként Boccaccio művében távolságtartó irónia érződik a női alávetettség példázatával szemben, Istvánfi forrását, Petrarca elitistább, moralizáló és egyben teológiai-filozófiai szempontú hozzáállását követte. Petrarca Boccaccio jó barátja volt, ugyanakkor maga volt a korabeli Európa első babérkoszorús költőfejedelme; a női áldozatvállalás példázatát a keresztény magatartás allegóriájaként mutatta fel. Petrarca kezében Volter, a férj maga Isten, Griseldis a tűrni tudó, alázatos emberi lélek megtestesítője. Istvánfi Pál nagy érdeme, hogy gördülékeny verses történetet alkotott, és a cselekményt részben – de nem következetesen – magyarította. Alkotását tulajdonképen Szapolyai János és Jagelló Izabella esküvőjére írta nászajándékul. „Hertelen”, sebtében szerzett művét maga énekelte el a királyi pár esküvőjén. Négyütemű tizenkettes soraiban a végletesen engedelmes feleség alakját magasztalta.

Volter olasz márki (Istvánfinál király) barátai (Istvánfinál a magyar országgyűlés tagjai) unszolására feleséget keres magának. Egy szegény pásztorlányt (Istvánfinál a hódoltsági falvakból egy jobbágylányt, kinek apja Jancula!) vesz feleségül, két gyermekük születik. Volter azonban valamiért… próbára akarja tenni feleségét. Arra kényszeríti Grizeldist, hogy előbb egyik, majd másik, dajkától éppen elválasztott csecsemőjét adja át embereinek, hogy azok megöljék a gyermekeket! Grizeldis alázatosan engedelmeskedik. Volternek ennyi nem elég – mint ahogyan Isten sem szűnik meg Jóbot tovább és tovább sújtani, feleségét visszakergeti a szegény apai házba, később pedig visszahívatja kastélyába, hogy a maga új házasságához cselédként asszisztáljon. Grizeldis mindezt megteszi. Végül a férj elővezeti két eltüntetett, ám közben – máshol – szépen felcseperedett gyermeküket, a leányukat mint az új arát vezeti elő. Amikor látja, hogy Grizeldis rezzenéstelen arccal hajlandó ezt a szörnyű békát – fájdalmat is szó nélkül lenyelni, Volter abbahagyja „trükközéseit”, és bevallja, hogy mindent csak azért csinált, hogy drága feleségét próbára tegye…

Amikor kislányát készül elragadni Volter, a magyar Grizeldis anyai keserűsége ellenére beletörődik férje akaratába, csak keresztet rajzol ujjával kicsinyének homlokára, és így szól (a betűhív közlésben a sorok végét mi jelöljük, K.Zs.):

„Tyed az kis leiani enis tied vagiok, / mind ketten vrunknak tegedet mi vallunk, / ki mind marhaiaual [kincsével] szabad azt iol lattiuk, / […]
Valamit en neked kedued szerent latok, / mindenben az melle sziuem szerent allok, / egiebet nalladnal senkit nem kiuanok, / egiebtûl meg valnom semitûl nen szanok”

Volter pedig, a vers szerint fájó szívvel ugyan, de végrehajtja szörnyű tervét. Grizeldis a végsőkig ép elmével és testtel bírja a megaláztatást, majd a történet boldog véget ér… Mai értelmezésben persze igazán felmerül, hogy a szélsőségesen narcisztikus férj bántalmazó kapcsolatban tartja alacsony származása miatt is agyonalázott feleségét, vagyis hogy a férj nem egészséges, és az asszonyi szenvedés mértéktelen súlya összeroppantaná a sziklakemény erkölcsöt is, megállítaná a szívet, stb… A mesék nyers valóságát idéző széphistória azonban allegorikus keresztény hitvallás is volt. Grizeldis úgy viselkedik Volterrel, mintha férje maga Isten és isteni gondviselés volna. Amikor gyermekeitől, biztonságtól és szeretettől, majd ruháitól is megfosztva meztelenül, de egyetlen könny hullatása nélkül békességes tűréssel távozni készül a jó feleség, a férj szemét ellepi a könny, és egy inget ad drága feleségére. A csattanós história, korai irodalmunk egy gyöngyszeme méltán népszerű lett a vésszel terhelt, háromfelé szakadt országban.

Külön érdekessége a magyar Volter és Grizeldis korai utóéletének, hogy Szapolyai János házassága nem követte Istvánfy Pál versének ajánlott „üzenetét”. János király és Jagelló Izabella között nagy volt a korkülönbség, házasságuk mindössze másfél évet tartott, de szerencsére volt gyümölcse, a kis János Zsigmond. A megözvegyült Izabella királyné pedig a török és német veszedelem közepette, az ország „megmentéséért” okosan cselekvő Fráter György „sakklépései” takarásában, bátran, keményen és önállóan próbált harcolni önmaga és kisfia jogaiért. Van még egy érdekes találkozás irodalom és történelem között, amit említhetünk a magyar Volter és Grizeldis kapcsán. A magyar, illetve a lengyel XVI. századi történelemből ismerünk egy valóságos Grizeldist is, Báthory Kristóf és Bocskai Erzsébet eredetileg Krisztina névre keresztelt leányát, aki 1583 júniusában Jan Zamoyski lengyel királyi kancellár felesége lett. Báthory István magyar-lengyel király komoly dinasztikus terveket alapozott volna e házasságra, de a magyar Grizeldis sajnos nagyon hamar meghalt, harmadik gyermekének születése után három nappal, fekete himlőben; mindhárom gyermeke is még gyermekként elhunyt. Ez a magyar Grizeldis ugyanakkor „engedetlen”: önálló szellemű, öntudatos nő volt: nem adta fel református hitét, és férjével nem lengyelül, hanem a műveltség akkori világnyelvén, latinul levelezett… Halála után a megözvegyült lengyel kancellár a jelentős hozományt megtartotta, csak elhunyt felesége ékszereit küldte haza (olvashatunk erről Gyulaffy Lestár emlékiratában), a törökellenes harcban pedig Erdélyt nem támogatta…

Visszatérve az irodalomhoz, Boccaccio a pestis elől menekülő firenzei nemesúrfik és úrleányok szórakoztatására írta Dékaméronját, Petrarca újabb költői babérkoszorúra vágyva fordította az elitek neo-latinjára barátja veretes olasz munkáját – Istvánfi Pál pedig a mohácsi vész árnyékában a túlélés zálogaként mutatta fel az asszonyi hűség keserves, de célravezető példázatát, s egyben megteremtette a magyar széphistóriát.

Voltak a XVI. századi erőst gyengélkedő magyar hazában – a valóságban is gyönyörű szép, ideálisnak mondható házasságok is. Ilyen volt nádasdi és fogarasföldi báró Nádasdy Tamás (1498–1562. június 2.), későbbi horvátországi bán, országbíró, főhadvezér, végül nádor és Kanizsai Orsolya (1521–1571) regénybeillő kapcsolata, melyről fennmaradt levelezésük sok csodálatos dolgot elbeszél. A mohácsi csatatér elesettjeinek hősies eltemettető nagyasszonya, a kétszeresen megözvegyült nádor-feleség, Kanizsai Dorottya adta hozzá tizennégy éves megárvult unokahúgát a harmincas éveiben járó Nádasdy Tamáshoz, aki akkor még elég szegény – diplomáciában használt titoknok és éppen csak Vas megye főispánja. A felemelkedést ez a házasság hozza meg, s lesz egyből Sárvár, Kanizsa és Csepreg ura. 1534 végén vagy 1535 elején esküdtek meg Hódmezővásárhelyen. A művelt főúr (sokszor távol lévén) egy ideig még nem élt együtt kamaszlány-arájával. Férj és feleség levelezés útján ismerte meg egymást, s közben igaz szerelem bontakozott ki közöttük. Férje kedvéért Orsolya is megtanult írni, de olykor tollbamondta leveleit, mert úgy gyorsabban ment, ura persze biztatta, hogy közvetítő nélkül küldje hozzá szerető szavait. Minden levelüket áthatja egymás tisztelete és féltése, az egymás egészsége iránti gyöngéd aggódás, és a mindenkori vágy, hogy minél hamarabb találkozzanak. Amikor a távollévő elfoglalt férj süteményeket, gyümölcsöket és húsféléket kap a levelek mellett ifjú hitvesétől, ezeket büszkén osztja meg „püspök és paraszt urakkal”, Orsika egészségére koccintva pohárt, ő meg, „Apókád” a legjobb külföldi ruhaanyagokat vásárolja „tekéntetes, nagyságos, tisztelendő és szerelmes leányókámnak”. Leveleik a mába, hozzánk sugárzó közvetlensége és szeretete felér egy-egy költészeti drágagyönggyel! Nemcsak Orsikának, de mindkettőjüknek, míg új ruháik el nem készülnek, „rongyokban” kell járniuk, a fiatalasszonyt sokáig el nem hagyja a nátha, de megnyugtatja férjét, hogy ez nála csak szokás… „Édes uram, küldjön bort”, „jűjjön haza Kegyelmed” – írogatja az otthoni (sok ember irányításával járó) kastély és gazdálkodás gondjait is derekasan „cepelő” feleség. Hiszen Sárvár magát a hiányzó királyi udvart pótolta: iskolája, nyomdája volt…

Amikor 1542-ben pestis pusztított a környéken, Orsolya levelében óvta-féltette a bajtól távollévő urát, és nagy féltéssel számolt be Kegyes nevű cselédleánya betegségéről:

„az Kegyesen költ az kelevény […] igaz ugyan fázással betegedett meg, mint igaz én magam, de ezt nem mondja az doktor, hogy nem az volna, honnem az volna; igen biztat, hogy meggyóulna, de csak Isten tudja.” (Asztalos Bernadett: „Gyermeknevelés Nádasdy Tamás udvarában”. Jezsuita kiadó, 2020/3, 167. https://jezsuitakiado.hu/wp-content/uploads/2020/03/08_asztalos_bernadett_et_2013-2.pdf)

A cseléd túléli a pestist, Nádasdyné pedig úgy beletanul a mindenre és mindenkire gondot viselésbe, hogy Kegyesnek, aki később egy szem fiuk három dajkája közül ő lesz az egyik, külföldről hozat szappant ajándékba! De térjünk vissza még egy kicsit a varázslatos levelekhez.

„Édes szerelmem, a török” megint jön”, „Édes szerelmem, ma a császárnak, holnap a töröknek kell hazudnom”, „Édes szerelmem, a szívem eped érted” – válaszolgatja a nem egyszer komoly életveszélybe (letartóztatásba, német vád alá, török kézbe, a velencei „félvér”, Gritti csapdáiba, stb.) kerülő, ám mindenkor megszabaduló, s mindenkor a megegyezést és közjót cselekvő, óvatosan lázadó nádor… A házaspár olykor csak azért is ír egymásnak, hogy a levélhordót nehogy üres kézzel eresszék el, s hogy elmondják, mennyire várják már a személyes találkozást. Amint megszületik Ferkó fiuk (Nádasdy Ferenc, a későbbi törökverő Fekete Bég, a sokoldalú reneszánsz főúr), az édesapa gyöngéden, de komolyan figyelmezteti aggódó Orsikáját, hogy ne féltse (egy évet betöltött!) fiukat a katonás neveléssel járó testi megpróbáltatásoktól. A gyermek szemének edzéséről ezt írja:

„Ferkót lassan lassan az verőfény nézésre kell szoktatnyi, mert félő, hogy lágy szeme ne legyen, mert, ha Isten élteti, az kopja hegyire kell többet nézni, hogy nem sem apjára, sem anyjára, ahhoz pedig nem jó az lágy szem.” (Papp Gábor: „Házastársi örök szerelem”, Korunk 2016/12, 4–10; https://kepmas.hu/hu/level-romantikaja-nadasdy-tamas-es-kanizsai-orsolya-tavszerelme)

Ferkó nevelésére különösen figyeltek minden történelmi-politikai viharzás közepette is a belső és közösségi harmóniában élő szülők. A nádor sokféle ajándékot küldött kisfiának, és egyúttal arra kérte feleségét, hogy mindig dugjon el néhányat a küldeményei közül. Ennek az volt az értelme, hogy a nádor felesége gyermeknevelési tanácsát nagyon is megszívlelte. Ezért „fundálta ki”, hogy amikor hirtelen végre hazatér, Orsika mindig tudjon a kezébe nyomni egyet-egyet a rejtőző ajándékok közül, s így Ferkó minden alkalommal ajándékot kaphasson elfoglalt atyjától… Elgondolni is gyógyító hatású: micsoda ész, erő, szív és – egyetértés kellett ahhoz, hogy a mindig újra és újra felégetett-lerombolt országban a harmónia ilyen szigetei virulhassanak!

Nádasdy Tamás és Kanizsa Orsolya sárvári „harmónia-szigete” a lehetetlennel dacolva szellem-és lélekgyógyító menedékké vált sokak számára. Az elesettek, az árvák, az özvegyek, a hitük vagy „pártállásuk” miatt üldözöttek mind támogatásban részesültek. Sárvár erős, bölcs és karizmatikus ura, bár még egyáltalán nem emelkedett fel rangban, csak elvette Kanizsai Orsolyát, máris oltalmat, munkát, biztatást, feladatot kínált és nyújtott; felkarolt „kicsit és nagyot”, és közben a nemzet megmaradásának máig álló alappilléreit emelte. 1535-ben iskolát, majd 1536-ban nyomdát alapított. Mindez úgy kezdődött, hogy 1534-ben, amint Philipp Melanchtonnal és/vagy egy egri érsekkel levelezgetett (a források ebben megoszlanak), levelezőtársai Sylvester Jánost ajánlották Nádasdy Tamás figyelmébe. Sárvár újdonsült ura azonnal meghívta majdani, Erasmust követő (e téren harmadik, hiszen Komjáti Benedek és Pesti Gábor nyomdokában járó) Biblia-fordítónkat, Sylvester Jánost tanítani, iskolát alapítani, és közben alkotni – munkát adni egy azonnal felállított nyomdának.

A kisnemesi származású Sylvester János (Szinyérváralja, 1504 – Bécs, 1552. május 6.) a mohácsi vész évének októberében iratkozott be a krakkói egyetemre, és máris örök érvényű dolgot művelt, hiszen ő írta-fordította Heyden Sebald korabeli német teológus Gyermeki beszélgetések című munkájához a dialógusok magyar nyelvű részeit. A krakkói Vietor nyomda Sebald nyelvkönyvét 1527 nyarán már négynyelvű beszélgetés-anyaggal kiegészítve adta ki, egymás után kétszer (előbb Rudimenta, majd Puerilium colloquiorum formulae címen). A latin mellett német, lengyel és magyar párbeszédek álltak! E párbeszédek a diákok mindennapi együttlétében elhangozható témákat ölelték fel. E két könyv az első olyan nyomtatvány, amelyben összefüggő magyar szöveg található. Két állandó szereplő beszélget, Augustinus és Christianus – a neveket a fordító nem magyarította, röviden A-nak és C-nek jegyzi. A nyelvkönyvben szó esik a diákok asztalterítési munkájáról, büntetésről, ha nem végzik a feladatukat, fázásról, éhségről, élelmekről, melegedésről, jól fűtött kemencéről, az alkamanként bekopogtató szegények számára minden nap külön előkészítendő, felszeletelendő kenyérről, a terítés előtti alapos kézmosásról. A XXXIII-ik párbeszéd témája éppen az elváláskor kötelező egészségkívánás fontosabb módozatai. Ide kívánkozik – ismét betűhíven – ez a kedves latin-magyar dialógus:

Vale. Egesseghes légy. C. Tu quoque. Teys egesseges légy.
Bene vale. Jo egessegbe légy. C. Vale tu quoque. Tees io egessegbe légy.
Iubeo te bene valere. Keuanom hogy epp egessegbe légy. C. Faxint superi. Engegiek az menniey Istenek.
Cura ut quam rectissime valeas. Lássad hogy io egessegbe légy. C. Dabitur quidem opera. Ra gondoltatik | hoza láttatik.
Valete omnes quam optime. Feliette io es igaz egesegbe legyetek mindniayan. C. Tu quoque ut dignus es. Tees io egessegbe légy az mynt melto’.
Ut meritus es. Az mykeppen érdemled.

(Dézsi Lajos munkájában egy későbbi, 1552-es kiadás szövegét vizsgálja, lásd ItK 1897/3, 333. https://real.mtak.hu/207232/1/ITK_00001_1897_03_329-335.pdf)

Sylvester János 1528-ban megnősült, 1529-től Wittenbergben tanult tovább a Biblia-fordítás határozott szándékával. 1534-től 1543-ig (vagy 1544-ig) tanított Sárváron, Újszigeten, ahogyan ő nevezte a Nádasdy-alapította iskolát. Dévai Bíró Mátyással tanított és irányította azt és a nyomdát, ahol, Abádi Benedek betűinek szedésében, 1539-ben megjelent Grammatica Hungarolatina címen az első – még latin nyelven írt – rendszeres (szabályokba foglalt) magyar nyelvtan. A magyar igeragozás tárgyalása közben a szeretni, a mondani igéket ragozza végig, a névszóragozás fejezetében a latin Musa „Isten aszszonynak” fordítja és ekként „deklinálja”. Szülőhelyét is belefoglalja gazdag nyelvtani példái sorába úgy, mint „Szinirwarall’a” az n-en lágyítójel, az első a-n hosszú ékezet, hiszen a latin ábécé betűi nem egészen fedik a magyar hangokat (lásd Sylvester: Grammatica Hungarolatina, Akadémiai kiadó, 2006). A Grammatica az anyanyelv értékét hangsúlyozva a kultúrnemzet-fogalom magyar előfutára. Első magyar mondata így hangzik: „Ídes az hazának szerelme”. Szamosháti í-ző nyelvjárású szerzője az anyanyelvet már természetesen összekapcsolja a nemzeti önazonossággal. Bölcsen kifejti, és eszerint taníthatta is, hogy a magyar nyelv nem barbár nyelv, csak eltér a környezetében megszokott nyelvektől, mert megvannak a maga saját szabályosságai. Sajnos, Sylvester nyelvtankönyve eltűnt; egyetlen megmaradt példányát 1795-ben Weszprémi István debreceni orvos, író, polihisztor ismertette, és Kazinczy Ferenc adta ki 1808-ban, majd Vladár Zsuzsa fordította magyarra 1989-ben.

Említenünk kell, hogy az első nyomtatott magyar nyelvű orvosi szövegünk Buda elfoglalásának évében, 1541-ben jelent meg nem kevésbé jelentős kötetben, mint az első teljes magyar Újszövetség-kiadása volt, Sárvárott-Újszigeten! Sylvester János ugyanis filológusi alapossággal nemcsak jegyzeteket, de kisebb értekező esszéket is készíttet Biblia-fordítása végére. Így került az „Az betegsíghekről, melyekről az Evangéliumban emlékezet vagyon” című fejezet Sylvester Újtestamentumának végére: a költői képes beszédet, a „nehíz igéket”, a szerszámokat, majd a mértékegységeket és pénznemeket magyarázó „értekezések” után, megelőzve az olvasóktól való búcsúvétel és „isteni kedvet” kívánás zárófejezetét. A Bibliában nem kevés szó esik betegségekről; a Jakab-levélben például a betegség gyógyítására a Szentírás a gyülekezet véneinek „terapeutikus” jelenlétét „rendeli” (Jak 5:14-15), Máté evangéliuma szerint Jézus „elvette a mi betegségeinket” (Mt 8:17). Sylvester János maga „erőtelen nyomorultnak” nevezte magát, ugyanakkor hatalmas munkát hagyott „az magyar nípnek” maga után (https://mek.oszk.hu/06900/06987/pdf/00kisero.pdf). Bibliafordítása nemcsak a kor minden tudományossága a sajátja, hanem nyelve közvetlen, ízes, életszerű. A képmutatás, mások hibáztatása és a helyes önismeret hiányáról szóló (más szemében a szálka – magunkéban a gerenda) híres bibliai rész így hangzik Sylvester fordításában:

„Miírt nízed kediglen az te atyádfiának szemiben való kórószálat, az te szemedben való karószálat kediglen miírt nem viszed eszedbe? Avagy mikíppen mondod ezt az te atyádfiának, hadd vegyem ki az kórószálat az te szemedből es íme karószál vagyon az te szemedben?” (Luk 6: 41-42, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/MagyarIrodalom-magyar-irodalomtortenet-1/magyar-irodalomtortenet-pinter-jeno-5116/2-a-magyar-irodalom-a-xvi-szazadban-662/a-xvi-szazad-kozerdeku-irodalma-6D6/sylvester-janos-6D7/).

Tanított nyelvtant életszerűen, tolmácsolta a Szentírás verses részeit időmértékes avagy rímes, jól pergő magyar versekben, de Buda elfoglalása után Nádasdy nyomdája, kellő „odafigyelés” híján, leállt (bizonyos alkatrészei Brassóba jutottak). Sylvester 1544 körül Újszigetéről Gógánfára költözött, a patrónusától kapott birtokon gazdálkodni próbált, kevés sikerrel. Bécsbe ment, ahol a görög és a héber nyelvek professzora lett. 1550 körül Nádasdy egykori támogatottja hátrahagyott családjától visszafoglalta Gógánfát… Sylvester János sírhelye máig ismeretlen. Sárváron egy ideig Mihály nevű testvére tanított tovább. A nyomdát majd Nádasdy Ferenc, a Fekete Bég indítja újra…

A házasság különösen fontos, még a papoknak is szükséges és közösségépítő voltáról született a magyar irodalom első drámánk, Sztárai Mihály Comoedia de matrimonio (A papok házasságáról való komédia) című műve. Az 1550-ben Kolozsvárt kiadott (Hoffgreff-Heltai nyomda) vitatkozó drámának csak töredékét ismertük (Toldy Ferenc jóvoltából), de 2024-ben előkerült a Dán Királyi Könyvtárból a teljes dráma – ennek közlése még csak folyamatban van (Kőrösi Ferenc: Beszámoló az eddig töredékesen ismert Comoedia de matrimonio (RMNy 88.) teljes példányáról. https://doi.org/10.17167/mksz.2025.2.267-273).

A drámatöredék főszereplője a protestáns Tamás pap, aki a cölibátus egészségtelen és képmutató voltáról beszél katolikus egyházfiaknak. Olyan meggyőzően érvel, hogy a katolikus Böröck pap és vikáriusa elindul feleséget keresni magának… Sztárai Mihály (Sztára, Zemplén megye, 1500 körül – Pápa, 1575) Sárospatakon és Páduában (zenét) tanult, ferencrendi szerzetesként kezdte, de Luther követője lett és megnősült. Részt vett a mohácsi csatában. Sokszor veszélybe sodródott, sokat hányódott, de élete alatt százhúsz gyülekezetet szervezett. Egy ideig Nádasdy Tamás őt is támogatta. A magyar protestáns hitvitázó irodalom egyik úttörője, számos zsoltárparafrázist költött és sok bibliai történetet a korabeli magyar személyekre és viszonyokra alkalmazva énekelt meg. Kitűnő zeneiségű verseit a nagy prédikátor író, Bornemisza Péter jelentette meg 1582-es gyűjteményes énekeskönyvében. Bornemisza Péter a maga vesébe látó, holisztikus módján értékes, ám impulzív emberként említi nagyrabecsült kortársát: „noha értelmes és tudós ember, és sokat épített Magyarországban, de őtet is megbírja néha az harag, néha az bor is.” (Bornemisza Péter: Postillák, IV. kötet). Tinódihoz hasonlóan már-már újságírói frissességgel közölt híreket. 1560-ben énekes históriát írt az angol protestáns érsek, Thomas Cranmer 1556-os oxfordi máglyahaláláról (História Cranmerus Tamás érseknek igaz hitben való állhatatosságáról) – külön érdekes, hogy az angol John Foxe Actes and Monuments című mártirológiai könyve csak 1563-ban jelent meg!

Természetesen, volt olyan protestáns diák vagy énekszerző is, akit nem támogatott a felekezeti preferenciáját óvatosan palástoló Nádasdy Tamás – ha az illető famulus más országrészben élt s „működött”. Ilyen volt a Wittenbergben tanult fiatal kálvinista énekszerző és prédikátor, Szegedi (Mizsér) Gergely (1536–1566), aki egy általa énekbe is szedett tatár betörés következtében hunyt el. 1566-ban, amikor János Zsigmonddal Nagy Szulejmán vívta végzetes csatáit, a tatárok is elözönlötték Felső-Magyarorországot és a Tiszántúlt. Kassa, Tokaj és Eger siralmas pusztulásáról Szegedi Gergely élő szemtanúként számolt be, őt ugyan a tatárok nem hajtották el, de a lezajlott rémségek után, az egri vár falain belül halt meg 1566 decemberében. Még 1562-ben az ifjú lelkész összeállított egy szerkezetében századokig meghatározó református énekeskönyvet (15 zsoltárt maga fordított), amelyet 1569-ben posztumusz adtak ki Debrecenben (Debrecennek Sárvár és Kolozsvár után 1561-től van nyomdája, a város közösségi erővel hozza létre s működteti azt).

Sajnos a harmonikus házasságok bűvköréből ki kell lépnünk, hogy idézzünk egy szakaszt Szegedi (Mizsér) Gergely utolsó énekéből: a felégetett magyar falvak lakóinak halálmenetéről. A jelen és múlt idő keverése a megkínzott emberek megjelenítésén túl is érzékelteti a „közlemény” gyötrő, izzó feszültségét:

„Ruhájokat rólok éktelenül levonják
Az szegény rabokat mezítelenül hagyják
Mint egy sereg csordát, az tatár ostorral
Előttök hajdogálják.

Éhségnek miatta mind elszakadozának,
A szomjúság miatt nagy sokan meghalának,
Az vad lovak hátán nagy sok gyenge szüzek
Halálra bágyadának.”

(Szegedi Gergely: A magyarok siralmas éneke a tatár rablásról)

Az öldöklést és pusztítást „kiegészítő” emberelhurcolások szörnyűségéről Bornemisza Péter (Pest, 1535. február 22. – Rárbok, 1584 tavasza; volt és lesz még róla szó) is hagyott hátra hajmeresztő leírást a kor magyar botránykönyvének számító Ördögi kísértetekben (1578):

„Én időmben is mind a tatárok, mind a törökök rabláskor csak Magyarországban is nagy szörnyűségeket cselekedtek, kik sok apró gyermekecskéket is szablyára hánytak és hármasával is a ló hátára tarisznyába kötöztek, kik egymáshoz verődvén elbágyadtak, elfulladtak, éheztek, szomjúhoztak; édesatyjukat, anyjukat látván, ételt, italt sírván kértek, de szüleiket tatár-ostorral mint a barmot hajtották; akik elbágyadtak, kihajították, lovakkal tapodták, agyuk veleje kiomlott; ha megszállottak, lóvérrel és kacolatejjel itatták; és köztük sok ifjak, szűzek, vének, menyecskék rettenetes szeplőket és kínokat szenvedtek.” (Bornemisza Péter: Ördögi kísértetek, FolP LXXIIb, 1578)

Bornemisza ugyanakkor, „a szavak börtönéből szabadult prózában” (Nemeskürty István: Bornemisza Péter kísértései, Bp., Szépirodalmi, 1984, 75) a magyarság elszenvedte szörnyűségeket már Isten büntetéseként fogja fel, bűnbánatot és lelki megújulást javall olvasóinak, miközben könyvével a szenvedés, bűntudat, lelkiismeret és a gondviselő Istenbe vetett hit közösségét építi, ajánlja és nyújtja át mint egyetlen (s talán örök) védőhálót…

Történik mindez azon a földön, amelyről a kivégzésére (1535. július 6.) váró Morus Tamás Londonban, Tower-béli cellájában azt írta, hogy „a kereszténység legbiztosabb őrzője volt”. Erősítő párbeszéd balsors idején (A Dialogue of Comfort against Tribulation, London 1553) című művében VIII. Henrik törhetetlen erkölcsű kancellárja két budai nemesúr szájába adja véleményét a mindenkori felelősségről és a világ állásáról! Mohács után, Budán játszódik a halálra ítélt Morus Tamás Erősítő párbeszéd balsors idején című (1534 és 1535 fordulóján, angolul írt) műve. Az idős és beteg nemesúr, „Antal” (Antony) vendégül látja unokaöccsét, „Vincét” (Vincent beszélő név: Győztes), hogy értesüljön a Mohács utáni magyar állapotokról, és főleg, hogy a meg nem alkuvás és bátorság gyógyszerét öntse az öngyilkosság gondolatáig jutott, elkeseredett ifjúba. Morus a mohácsi vészt és az utána következő országos romlást egyrészt a magyar főrendiek önzésének és felelőtlen széthúzásának, másrészt az európai keresztény összefogás hiányának, illetve a szilárd (katolikus) hit elhagyásának tulajdonítja. Természetesen, Morus Tamás Anglia helyzetéről és a pusztító fordulatokat túlélők morális felelősségéről akart beszélni, de csak burkoltan tehette. A magyarok romlásnak indult országát állította tükörként honfitársai elé. A haldokló nagybácsi lélekerősítő, vigasztaló szavai és olykor humort is megcsillantó fabulái feltárják, hogy amint a beteg szenvedései csillapítására szívesen beveszi a gyógyszert, és engedi, hogy orvosi eszközökkel (égetéssel: tűzzel, vágással: késsel, II. könyv, 1-2. fejezet) kezeljék, úgy a léleknek szabadon el kell viselnie a Lelkek Orvosának „szikéjét”, a keserű pirulánál jóval keserűbb sorscsapást, Mohácsot. A kétségbeesés a melankholé (fekete epe) betegsége, az elme lázas hallucinációja (II. könyv, 16. fejezet), ennek terápiája a beszélgetés, gyógyszere pedig a hit és a hűség:

„Aki a vihar közeledtét látva elhagyja a helyét, és ahelyett, hogy imádkozna és felkészülne, inkább a hódítónak adja oda a lelkét a testi biztonságért, az valójában önmagát zárja börtönbe az örökkévalóságra.” (Morus Tamás. Erősítő párbeszéd balsors idején. III. könyv, 24. fejezet. Gergely Zsuzsa fordítása, 2004)

Bár a magyar közönség jóval később szerzett tudomást az Utópia (1515) szerzőjének Mohács apropóján megalkotott művéről (magyarul 1940-ben jelenik meg róla tanulmány először), vészterhes XVI. századunk mégsem volt híján erősítő szónak és cselekedetnek. A török elleni összeurópai keresztény összefogás csak álom maradt, a szétesett ország népe megtizedelve, szétriasztva, hódoltatva, bekebelezve, egyedül – de amint lehetett, mégiscsak kereste a gyógyulás útjait.

Amint már láttuk, a magyar XVI. század csaknem minden jelentős eseményének helyszíni tudósítója és „influenszere” Tinódi Sebestyén volt. A Sokféle részögösről szóló gúny-énekét tulajdonképpen az 1548-as a nyírbátori országgyűlésre szerezte, ahol sátorozás, várakozás és tárgyalások közepette az emberek harsányan kacagva mutogattak egymásra, de belső riadással magukat is felismerték a lantos freskók erejével ábrázoló énekében. Nem csoda, hogy Tinódi művei szájról szájra és kéziratosan is terjedtek. Az sem véletlen, hogy még mielőtt Tinódi Kolozsvárra érkezett, hogy ott szorgalmas és hozzáértő kezek könyvvé alakítsák krónikás és erkölcsjavító énekeit, a sikeres nyomdász vállalkozó, Heltai Gáspár (nyomdája időnként Hoffgerg Györgyé is volt) maga is megírta dialógusát Az iszonyóságos gonoszságról, a részegségről és tobzódásról (más címen A részegség és tobzódás veszedelmes voltáról, 1552).

Ez a mértéktartó, „egészségtudatos” dialógus 1552-ből volt első világi műve a késő reneszánsz irodalom kiváló magyar mesterének, Heltai Gáspárnak, a Nagyszeben mellől származó szász férfiúnak (Nagydisznód, szászul Heltau, 1510 körül – Kolozsvár, 1574). Aki huszonhat évesen kezdett magyarul tanulni, katolikusból előbb Luther, majd Kálvin követője lett, aztán később, hitelesen együtt haladva környezetével, 1569-től Dávid Ferenc hitére tért. Ugyanis két wittenbergi tanulmányév után 1544-ben Heltai Gáspár Kolozsváron telepedett le, megnősült, 1550-ben nyomdát alapított (kezdetben Hoffgreff Györggyel közösen). Eleinte német műveket is közölt, de közben megérett benne a magyar szépíró, és a magyar könyvnyomtatás talán legforradalmibb újítását hajtotta végre: a gót típusú (Guttenberg által is használt Fraktúr) betűkészletet elvetve bevezette a kerekded, nyíltabb, s főleg a magyar hangkészlet rögzítésére jóval alkalmasabb Anticva betűket! Így történt, hogy a magyar helyesírást alapjaiban Heltai nyomtatványai határozták meg. Vállalkozói szelleme tovább gyümölcsözött: szedőit, betűfestőit, préselőit maga képezte és támogatta, és sikeresen működő nyomdászata mellett papírmalmot, majd hamarosan – ép testben ép lélek alapon – sörfőzdét és közfürdőt is létesített választott városában! Mindeközben élete végéig a kolozsvári szász egyház lelkésze maradt. (Ilyesmiket ha cselekednénk utána…)

1552-ben még katekizmus- és Biblia-fordítói munkája kezdetén járt. A részegségről szóló dialógus, akárcsak Tinódi Sok részögösről éneke nem absztinenciára, hanem a mértékletes életre, a szellem, test és lélek egészséges összhangjára buzdít. Egyszerre orvosi és pszicho-szociológiai remekmű jóízű elbeszélő-diskuráló kedv „pirulájában”. Medicina és hit összefonódásának szép megvalósulása. A mértéktelen alkoholfogyasztás következményeinek pontos leltára (köszvény, gyomorbetegség, hallucinációk, munkaképtelenség, stb.). A német forrást Heltai felhasználja, de alaposan magyarítja. A Kendi Antalnak ajánlott dialógus eszményi – egészséges szereplője Antal, aki aggódva látja, hogy barátja, Demeter „cinterem színű”, beteges és rongyos lett, sőt mi több, „ráncain discantust írhatnak”. Igen, Demeter rossz társaságba keveredett: beállt a „ledér céhbe”, és egész életét szétdúlta az ital. Pedig a bort Isten orvosságul teremtette, és a mértékletesség a legjobb orvos a „szent” világban, az Isten szerint való életben. Antal olyan meggyőző és megértő, hogy Demetert szép lassan visszafordítja a tönkremenés útjáról a gyógyulás útjára. A részeges ember elveszíti nemcsak munkakedvét, hanem munkáját is, ráadásul „mérgesen iszik”, mint aki önmagát gyűlöli, verekedésekbe keveredik, titkokat fecseg ki, sorra elveszíti szeretteit és minden „marháját” (vagyonát). A mértéken felüli és nem minőségi, felvizezett bor kikészíti az ember testét-lelkét. Heltai az egyéni züllés hátteréül felrajzolja az egész társadalom süllyedését. A részeges fejedelmek veszélybe sodorják egész országukat, a nemesurak és jobbágyok egyformán süllyednek alá az ital miatt. A hetedik beszélgetős napra Demeter kigyógyul az italból, szép a ruhája, visszatér egészséges arcszíne, s kocsma helyett Isten házába óhajt menni, úrvacsorát venni… amit Antal egyelőre óvatosan nem engedélyez neki. Demeter már kívülről látja régi önmagát, s maga fogalmazza meg, hogy „a kocsmaház eszeveszettek és bolondok ketrece” (szerk. Nemeskürty István: Heltai Gáspár és Bornemisza Péter művei, Budapest, Szépirodalmi, 1980, 9-65).

A Biblia sok könyvének, a teljes Újszövetségnek (1565) fordítását Heltai Heltai HHeltai nem egyedül végezte el; ez a közösséginek is mondható fordítás szabadabb és élőbeszédszerűbb, helyesírása pedig előremutat a Vizsolyi Bibliáig (1590). A spanyol inkvizíció borzalmairól szóló, a türelmes uralkodásáról oly nevezetes János Zsigmond által rendelt Hálóban (1570) Heltai nemcsak fordít (spanyol művet német közvetítésből), de színesen dramatizálja százada „vallási” eltévelyedéseit és a hazai: segesvári disputa néven elhíresült hitvitát. Az 1566-ban kiadott Száz fabulában Ezópusz (Aiszóposz) állatmeséinek német közvetítőszövegét (Heinrich Steinhöwel német orvos-író 1480-as fabulafordításainak Sebastian Brant általi 1539-es freiburgi átdolgozását) használja fel, hogy az emberi természet és közállapotok allegorikus körképét nyújtsa át jámbor olvasóinak. Említésre érdemes, hogy Morus Tamásnál, a Mohács utáni magyar válságos helyzetről szóló Erősítő párbeszédben is találunk néhány fabulát – farkasról, rókáról, menyétről. Az állatmesékben olykor orvosi vonatkozásokra bukkanhatunk.

Heltai fabuláiban a betegség illetve az orvos-szerep az állatoknál álca, életmentő vagy önző színjáték. A 33. fabulában a ló észreveszi, hogy oroszlán leselkedik rá, tudja, hogy futással csak ideig-óráig menekedhet, ezért egyik lábát előrenyújtva lefekszik, betegnek tetteti magát. Az oroszlán erre ravaszul úgy közelíti meg a lovat, mint aki orvosdoktor, és hamarost vizsgálni kezdi fejével odahajolva, a ló beteg lábát. A ló csak erre vár, jól fejbe rúgja a ravaszságban még kezdő oroszlánt… A fabulák értelmét (értelmező megfejtését) Heltai természetesen mindig emberi viszonyokra, olykor az erdélyi közállapotokra vetítve fejtegeti. A 33. fabula értelmező kulcsában ezt írja:

„Ne kezdjen […] senki testi kévánságból új dolgot, olyant, melyet az Isten nem parancsolt és el nem rendelt, és melyet az ember nem ért s meg sem tanólta.” (Heltai-Bornemisza, 1980, 120)

A 45. fabulában az oroszlán narcisztikus, természetesen vérengző, és az őt kiszolgálók ehhez idomulnak – az orvosdoktorok is. Királyként megfogadja, hogy több vért nem ont. Igen ám, de éhezni kezd a húsra. Magához hív több állatot sorban, mindegyiktől megkérdezi, hogy milyennek érzi az ő leheletét. Aki azt feleli, hogy „büdes”, azt megeszi, aki azt feleli, hogy „nem büdes”, azt azért falja fel. A majom hízelegni kezd, hogy az oroszlán lehelete fahéj, szegfű és tömjén illatú. Az oroszlán gyönyörködik a szép hízelgésben, a majom eliszkol. Pár nap múlva az oroszlánnak eszébe jut, hogy mégiscsak megenné a majmot, betegnek tetteti magát, orvost hívat. Az orvosdoktorok megmérik a pulzusát, megítélik a vizeletét, és megállapítják, hogy az oroszlán nem beteg. Mindazonáltal azt tanácsolják, hogy „gyönge ételt, könnyen emésztő állatokat ennék, és esmeg vidámságot venne.” Az oroszlán ekkor a majmot kéri eledelül… A fabula értelmezése egy gvárdián történetével a kiszolgáltatott szegényekről és a zsarnok gazdagokról tesz említést…

Heltai szépprózai csúcsteljesítménye az első magyar novellagyűjtemény, a ronggyá olvasottan népszerű, a mesteri Ponciánus császár históriája (1572). A kétszer hét meséből álló keretes elbeszélés, Ponciánus históriájának forrása az ókori perzsa meseirodalom (Szindbád-mesék), melyek latin közvetítéssel A hét bölcs mester címen érkeztek Európába. 1573-ban Bécsben megjelent Eberus Balázs latinból fordított Ponciánusa, és sokáig nem is sejtettük, hogy létezett egy csak egy évvel korábban készült, nyelvileg, stílusában sokkal csodálatosabb Ponciánusunk. Heltai mester németből fordított. Könyve oly népszerű volt, hogy…szinte egyetlen példány sem maradt belőle. Csak egy 1633-as lőcsei kalózkiadásunk volt a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában, amelyet

Nemeskürty István azonosított (1976), miután Holl Béla 1966-ban az ELTE Egyetemi Könyvtárban egy könyv kötéstáblájában rátalált a Heltai-féle Ponciánus néhány táblakeményítésül beragasztózott lapjára, köztük a szerző nevével aláírt ajánlásra is!

Heltai Ponciánusa hemzseg az orvosi vonatkozásoktól. Az emberi természet sötét oldalából fakadnak azok a vétkek, amelyek halálos méregként hatnak és pusztítanak. A belső gonoszságra pedig nincs orvosság, ha vannak is ilyen-olyan orvosok. Először is, a címadó császár első felesége korán „megbetegül”, a gyermek Diocleciánus csak hét éves. A haldokló édesanya arra inti férjét, hogy fiukat a bizonyosan következő mostohától, ezért ne nevelje otthon. A császár a hét bölcs csillagjóslata szerint így is tesz, de a szépen fejlődő ifjú távol sem lehet biztonságban az új császárasszonytól. Ekkor atyja hazarendeli. A fiú azonban, a hét bölcs intelmére, némának tetteti magát, hét napig tartania kell a szóböjtöt. Ledér mostohája, éppen mint Putifárné, azzal rágalmazza meg, hogy míg ő női finomsággal szóra akarta bírni a császári udvarba némán érkező legényt (trónörököst), Diocleciánus erőszakot akart tenni rajta. A császár, bár ingadozik, nyomban elrendelni fia kivégzését. A vesztőhely felé menet a hét bölcs egyike mond egy mesét, amitől a császár lelke a kegyelem felé billen, mire a császárné belekezd egy ellenmesébe, a császár újra megöletné némán gyámoltalan fiát… és ez így megy hét napon át.

A bölcsek negyedik meséjében (a császárné meséivel együtt már az elbeszélés nyolcadik meséje, címe A próbatétel) sokféle próbatétellel van dolgunk. A vén özvegy vitéz fiatal feleséget talál, akit egészében (szintén idősebb, tehát a férjhez korban jobban illő) anyja irányít. A feleség tehát anyja tanácsára egyre szadistábban okoz bánatot és szégyent az őt módfelett szerető férjének. Először kivágatja kedvenc almafáját, aztán megmérgezi kedvenc szatinját (ölebét), végül, amikor tele asztalvendégekkel a ház, lerántja az abroszt mindennel, ami csak van rajta. E harmadik próbatételt a rajongó férj már nem bocsátja meg. Orvost hívat, hogy a túl energikus és hisztérikus hölgyet a kor hiedelme szerint megcsapoltassa mértéken felül felgyűlt „rossz” vérétől. A phlebotómia majdnem halálos kimenetelű lesz, de mégis beválik, mert sikeresen megjavítja a hirtelen életveszélyből tanuló asszonyt, aki elfordul anyjától, és engedelmes feleséggé változik.

A „legorvosibb” történet (bölcsek ötödik meséje, összesen a tizedik mese, Az orvos címmel) két főszereplője Hypocrates és Galenus. A két híres orvos valójában nem találkozhatott, hiszen más-más korban és időben éltek. Hippokratész (Kosz szigete, Görögország, i.e. 460 – Larissza, Thesszália, 377) művei természetesen, hatottak az öt századdakl később élt Galénoszra (Pergamon, i.sz. 129 – Róma, 216). A mese mindenesetre e két jelentős ókori orvos nimbuszának találkozását, illetve mester és tanítvány összeütközését beszéli el. Hypocrates látja, hogy tanítványa, Galenus már-már túlszárnyalja őt. Galenus egy beteg királyfit uroszkópia segítségével gyógyít meg, különösen érdekes módon. A beteg fiú pulzusvizsgálata után vizeletmintát kér, de nemcsak a fiútól, hanem a két szülőtől is. A vizeleteket összehasonlítva rájön, hogy a gyermek nem a király fia, hanem valami nem nemesi származéktól született fattyú. Erre úgy jön rá, hogy a vizeletből következtet a mintaadó táplálkozásmódjára, és így meg tudja állapítani, hogy a fiú apjával és anyjával ellentétben nem erős húsfogyasztó alkat, tehát nem nemes ivadék. Eszerint a diagnózis szerint állítja fel a terápiát: marhahússal és vízzel táplálja fel betegét. A korban póri ételnek számított a marhahús, szemben a szárnyashússal, és paraszti italnak a víz, szemben a borral. A királyfi meggyógyul. A szégyenletes titka leleplezésétől megrémült anya orvosi diszkrécióra kötelezi (le) az orvost. Hazakerülve mesteréhez, Galenus elmondja, hogy miképpen járt el. Hypocrates féltékenységében gyógynövénygyűjtés közben leszúrja legjobb tanítványát. Hamarosan eléri a Nemezis, bélpoklos (leprás) lesz, és hiába kísérletezik, sehogyan sem tudja meggyógyítani magát. Ponciánus még ebből a meséből sem tanul eleget…

A hetedik nap végén azonban fia a bölcseknek tett ígéret alól felszabadul, és beszélni kezd, elmondja az igazat. A gonosz császárnét felakasztják, majd ló farkához kötve hordozzák körbe, végül elégetik. A szóböjt segítségével megmenekült ifjú Dioclecianus pedig békésen várja, hogy majd ő is uralkodjék Róma és a birodalom fölött (Galénosz orvos neve nyugodtat jelent ógörögül). Heltai meséje végén egy mondatban azt írja, hogy Diocletianust „megétetik”, és úgy hal meg. Ezt a történettudomány nem erősíti meg. Diocletianus az egyetlen olyan császár volt, aki idős korára – gazdasági válságba jutott a birodalma – az uralkodástól visszavonult, Spalatóban élt, káposztatermesztéssel foglalkozott, és vagy természetes halállal halt meg, vagy önként éhezett, úgy érte a halál.

1575-ben Heltai Gáspár már nem él, amikor özvegye folytatja férje nyomdavezetői munkáját és kiadja utolsó nagy művét, az Antonio Bonfinit és más latin történetírókat felhasználva készített könnyed, olvasmányos és ízes magyarságú Krónika az magyaroknak dolgairól című munkát. Heltai sok esetben szembefordul a „tényközlés” logikájával, hiszen a közemberek számára dolgozza át a történelmet szórakoztató, elgondolkoztató, új nézőpontokat felvillantó, olykor megrázó reneszánsz szépprózává. „Józan paraszti ésszel” leírja például, hogy Szent István király lelki beteg lett, és azután gyengült le testileg is! Abba betegedett bele, hogy aggódott országa sorsán, azon, hogy „Szent Emre herceg” nélkül „az ő magyari” talán elfordulnak a római keresztyénségtől:

„igen kezde ezen bánkódni, annyira, hogy a nagy bánatból egyik betegségből a másikba esnék. És a fájdalomban is essék annyira, hogy a lábán nem állhatna.” (szerk. Nemeskürty István: Heltai Gáspár és Bornemisza Péter művei, Budapest, Szépirodalmi, 1980, 435)

A Hunyadi-mondakör kapcsán Heltai inkább a katonák és közemberek körében elterjedt szájhagyományra támaszkodik. Heltai az, aki Mátyás király királlyá választásának csodás elemekkel teli mondáját lejegyzi, és aki az álruhás király kalandos történeteit először rögzíti.

Kiemelkedően szépen kidolgozott a Krónikában Hunyadi János betegsége és végrendelkezése a nándorfehérvári győzelem után. Hunyadi „a csatában teljességgel elfáradott vala. És e nagy nyughatatlanságból esék egy igen forró hideglelésbe”. Az orvosok – pestis ellen –„égváltoztatást” tanácsolnak, a kormányzó állapota nem javul, „színében is megemésztődik”. Az orvosok kétségbeesnek, de Hunyadi „jó és szép renddel” végrendelkezik, s „lelkére is gondot visel” (Heltai-Bornemisza 1980, 456). Mátyás király Bécsben bekövetkezett halálát Heltai Gáspár úgy adja elő, mintha abban Beatrix királynénak is lett volna szerepe. A királyt „hideglelés gyötri”, „kénlódni kezde”, a Beatrix által elébe hozott virágvasárnapi csemegékből nem eszik, szédül és ágyba kívákozik:

„Monda, hogy igen kerengene a feje, és hogy a szöme féne elveszne: meghagyá ez okáért, hogy bevinnék őtet az ágyasházba. […] mindnyájan megrémülének [Mátyás király] nagy óhajtással [jajgat és Jézust hívja]. Királyné asszony csak egyedül veszédik vala környűle, és felfeszíti vala a száját néki, és valami leves állatokat bocsát vala néki szájába. Fejében is piszkál vala, haját is vonogatja vala, karjait és lábait szorítja vala, hogyha valamiképpen szólhatna. Fülében is kiált vala, a szömeit is nyitogatja vala és mindenöket cseleköszik vala. Az orvos doctoroktól is tanácsot kérd vala, de mindheába.” (Heltai-Bornemisza 1980, 481-482)

Történelmünk igaz és igazolatlan tényeivel szemben a jámbor olvasót, kinek testi-lelki egészséget kíván, Heltai Gáspár így kezeli.