OPEN 21. – Krúdy Gyula
Mit látott Krúdy Gyula szerelemben és bánatban[1]
Táv irat: delnőgavallérmagyarnótaértedestopparfümérzedestop
A súlyosan beteg Krúdynak 1932 nyara végén megint kórházba kellett vonulnia és megint a Zsidó-kórházba fekszik be az író immáron súlyos betegen. A kórház orvosának, Lévy doktornak a felesége visszaemlékezése szerint „egy nap benyit Lévy doktor a beteg különszobájába, és ott látja a boros palackot az ágy melletti asztalkán, és egy szál cigány húzza nótáját a vén duhajnak. Nagy riadalom a kórházi fegyelem ilyetén felborítása miatt. Mindenki azt várta, hogy a doktor, mint a Hitközségnek felelős kórházigazgatója a beteg rögtöni eltávolítását fogja elrendelni, de ő csak bólogatott és odaszólt a cigánynak: – Csak húzza tovább, itt maga jobb doktor, mint én.” Ha Krúdy élete 55 éves korában így fejeződött be, akkor hogyan is kezdődött?
Krúdy Gyula 1899-ben ezt írta magáról Szinnyei Józsefnek:
„Tekintetes Uram! Kereszty István úr által feltett kérdésekre a következőkben felelek:
ad.l./ Születtem Nyíregyházán, 1878 ezernyolcszázhetvennyolc október 21-én
ad 2./ A gimnázium alsó négy osztálya közül az elsőt Szatmárt a királyi gimnáziumban, a Jézus-Társasági atyák nevelőintézetében végeztem, a többi hármat Podolinban, Szepes vármegyében, a lengyel határszélen, hová német házba adtak jó szüleim, ahol azonban németül meg nem tanultam, ellenben a ház felnőtt kisasszonykái, akik nevelésemet vezették, oly gyönyörű kiejtéssel beszéltek magyarul, amikor szüleim megelégelték a német szót, mintha az Alföldön jöttek volna a szép világra.[2]
ad 3./ érettségi vizsgálatot Nyíregyházán tettem 1895-ben, ahol a többi gimnáziumi osztályokat is elvégeztem. A nyári szünidei hónapokban pedig külföldi utazásokat tettem édesatyámmal.”
A podolini piaristák temploma, kolostora és iskolája
A szigorú családapától félt, de édesanyjához, aki pont az apa ellentéte volt, ezer szállal vonzódott. A csillogó, színes fantáziáját is tőle örökölte. „Anyám szegény pórleány volt. De a legszebb nő, akit valaha láttam. Hollófekete haja volt, igen fehér arca és könnyes, barna szemei. A lényéből valamely csodálatos melegség áradott. Ha a szobába lépett alacsonykás, kövérkés, de finom alakjával: egyszerre felélénkült minden és mindenki. Napsugár és humor jött vele, bár mindig csöndes és kevés szavú volt. Én tizenöt esztendős korában voltam a szíve alatt.”
Csákányi Julianna apja hentesmester volt Nyíregyházán, de korán meghalt, s az elszegényedett család csak úgy tudta fenntartani magát, hogy Juliska elszegődött szolgálónak az öreg Krúdy házához. A „fiatalúr”, az író apja, beleszeretett a szolgálóba. A nagyszülők „ugyan elkergetik Juliskát, amikor kitudódik, hogy gyereket vár a fiúktól, de a két fiatal szerelme erősebbnek bizonyul a szülői haragnál. A Krúdy-szülők hamarosan megbékülnek a helyzettel. S a fiatal pár az ő házukban kezdi el közös életét, noha csak jóval később, 1895-ben kötnek hivatalosan házasságot, amikor már tizedik gyerekük is megszületik. (A tízből három csecsemőkorban meghal.)”[3]
Krúdy a Kállói utca egyik házában született, s ugyanennek az utcának egy másik épületében töltötte gyermekéveit. Öt fehérkeretes ablakú, L alakú földszintes ház volt az övéké öt szobával, sőt többel, mert külön kétszobás lakrészben éltek az apai nagyszülők, illetve később csak a nagymama, az egykori markotányosnő,[4] Radics Mária. A bejárat melletti szoba volt az ügyvédi iroda, innét sétálgatott be pontosan tizenkettőkor az ebédlőbe a délceg járású apa. „Gyulánknak” külön szobája volt, s külön egy szoba a többi gyerek számára. Kényelmesen élt a család. „A ház hatalmas nagy udvarának a végében volt elhelyezve a konyha, cselédszoba, istálló, kocsiszín… Az udvar közepén modern tornafelszerelés volt a gyerekek részére, hinta, gyűrűshinta, nyújtó… Az udvar folytatása egy nagy szőlőskert volt, amelynek helyén épült fel később a két Közép utcai ház.”
Itt gyermekeskedett tehát Krúdy Gyula. Miután leérettségizett 1895-ben a Debreceni Ellenőr újság munkatársa lett. Még ez évben átszerződött Nagyváradra. A millenniumi kiállítás megnyitására Budapestre utazott, és ott is maradt. A Józsefváros, a Teréz templom környéke, a Belváros, a Margitsziget és Óbuda volt lakóhelye. Itt alakította ki egyéni életformáját; fő támaszpontjai a bohémvilág találkozó- és mulatóhelyei voltak. Ebben a világban teremtődött meg az a sajátosan „krúdys” légkör, amely írásművészetének (a gyermekkorából hozott nyírségi és szepességi élményanyag mellett) lényeges alkotó elemét, eredeti hangulatát adta. Kétszer nősült, de sohasem tudott megállapodott családi életet élni. Találóan nevezték magányos lovagnak: különös, büszke, tartózkodó volt. Nélkülözésekkel indult pályája: termékeny munkásság és páratlan sikerek után eladósodva fejezte be életútját.
Ha valaki, mint újabban az írásbeli érettségi feladatai kapcsán olyan „fifikás” kérdést kapna, hogy ha elvesszük Krúdytól a színeket, az ételek ízét, a tájak szépségét, Lavotta nótáit, a viruló és hervadó nők alakját, a szerelmes órákat, pillanatokat, akkor mi marad belől, erre nem nehéz azt a választ adni, hogy szinte semmi. De miért is vennők el, hisz őt ezért szeretjük!
„B” tétel
Ha valaki az ő stílusára kíváncsi, akkor Szabó Zoltán könyvében az impresszionizmusról szóló fejezetet lapozza fel. Most itt az érzéskultuszra vonatkozó részéből idézünk röviden.[5]
Az impresszionista közlésmód alapja egy valamilyen emlékező magatartás. Kimondva vagy ki nem mondva egy emlékképként idéződik fel valamilyen pillanatnyi hangulat, érzéki benyomás, esetleg cselekvésmozzanatok sorozata. A felidézés tartalma szerint lehet álom (ami Krúdynál jellegzetes) és lázálom, vagy pedig elképzelés is. De akármi is a tartalma, az evokálás[6] feltételezi két idősík meglétét: a felidézés jelen idejét és a felidézett kép múlt idejét. Ez a tiszta kettős időviszonylat azonban egyáltalán nem általános. Inkább az a gyakori, hogy az idősíkok összeszövődnek (jelen és múlt idejű igealakok nem a két sík logikai tartalma szerint váltogatják egymást), vagy pedig szeszélyesen váltakoznak, az élmény és a hangulat előtérbe kerülésével tovább bonyolódnak (ennek sokféle változata figyelhető meg Krúdynál).
Ez az impresszionizmusra oly jellemző „megfelelés” hangulatok és érzéki benyomások, valamint különböző természetű (pl. látási, hallási, ízlelési stb.) érzéki benyomások közötti társításokat foglal magában. A társítások alapja az erőteljesen szubjektív jellegű hangulati hasonlóság.
Az érzéki benyomásokkal társult hangulatok fő kifejezőeszközei az érzeteket (látást, hallást, szaglást, ízlelést, tapintást) megnevező szók. Krúdy az asszonyi ház hangulatát így érzékelteti: „Ah, különös ház ez az asszonyi ház! … asszonyi illatok, asszonyi sajátságokkal volt teli minden … Az almáriumon ragyognak a zöld gyümölcsöstálak, és az óezüstből való cukortartó … tompa fénnyel néz le az almárium tetejéről. A széles hátú szekrényekből valami gyengén lágy illat szivárgott ki: levendula ez vagy chypre?”[7] (Nyíri csend)
A szenzualizmus annyira erőteljes és jellegzetes sajátosság, hogy az impresszionizmust az érzetek művészetének szokás nedvezni. Persze az érzetfajták gyakorisága és fontossága nem egyforma. A leggyakoribb és legjellegzetesebb a látás, és ezen belül is túlsúlyban vannak a színek. Valóban az impresszionista író a valóság jelenségeiben, emberben és tájban elsősorban a színeket veszi észre, ezt emeli ki: „A bokrok piros bogyói mint vércseppek ragyognak a domboldal sárga mellényén… [a szem csillogása olyan] Mint mikor az őszi napfény utoljára önti el vakító aranyával a tájat, a sárga fényű jegenyékre körmöd aranyakat varázsol, a távoli mezőkre a tavasz lila színű ködét csalja.” (Krúdy: Régi és új emberek)
Az érzéki érzetek és a velük összefüggő jelenségek kapcsolata nem egyforma. A kettő közötti távolság ugyanis lehet kisebb, lehet nagyobb. A lényeg azonban az, hogy ezeknek hangulatot érzékeltető funkciójuk van. És mint ilyenek, részei lehetnek hosszabb leírásoknak, olyanoknak, amelyek felidézett hangulati képek sorából állnak. Forrásuk valamilyen érzéki élmény (gyakran egy táj, egy környezet látványa, de Krúdynál az étel ízek is jellegzetes szenzuális élményt jelentenek). A legszebb példák természeti képek. Bennük több-kevesebb – érzeteket és velük összefüggő fogalmakat jelölő – szó valamilyen hangulatot idéz fel:
„Pitymallik. Lassan halványul el a keleti ég alja, s a szürke, ősziesen szürke és átható levegőben csodálatos rezgéssel ébred a hajnal. Feketének látszanak a rétek, s az útmenti fák szomorú sóhajjal, szinte fájdalmasan rezdülnek össze a hajnali nedves szellőben. Csend van. Még alszik a madár, korán van. A felszél nagy, szürke fellegeket kerget végig a homályos égboltozaton. A fellegek futnak a láthatár fölé, s alul csomóba torlódnak össze, és alattuk aranyosan, szinte szelíden csillan ki az első napsugár. Olyan csendes, melankolikus az egész táj.”(Krúdy: A tarlók romantikája)
Szindbádot nézni, álmodni
Aki egyszer megnézi Huszárik Zoltán Szindbád című filmjét (részletek láthatók a YouTube-on) annak képeit, egyes jeleneteit soha nem felejti el. Ez pedig az operatőr Sára Sándor érdeme. (Itt a színek nem véletlenek – ma ez kit érdekel!?–, mint ahogy Antonioni Vörös sivatagában sem.) Az első jelenet – az alkotók mesélték el- nem szerepelt a forgatókönyvben: a két színésznő a forgatás egyik szünetében „magánszorgalomból” kezdett táncolni, és ezt szerencsére fel is vette a kamera. És ott az íncsiklandó húsleves, külön a velős csont, és szónoklat arra, hogy illik enni. Ott vannak a jó és rossz lányok, asszonyok, tájak és utak… Azután ott a vége: a templomi belső, az orgonán játszó kéz, ami aztán lecsuklik, és a testtel együtt a földre hanyatlik: elhal, meghal a zenével együtt. (Igen, az a „szépen meghalás” esztétikájáról is szól.) Szinte összegzi, bár ki nem mondja, hogy lássátok feleim ilyen volt Szindbád, vagyis Krúdy Gyula.
Ezt még így látta Szindbád: Selmecbánya. Csontváry festményének részlete
Művészete magányos jelenség 20. századi irodalmunkban. Krúdy Gyula páratlanul termékeny volt; több mint 60 regényt, csaknem 3000 elbeszélést, több száz ifjúsági elbeszélést, ezernél több cikket, karcolatot és négy színművet írt. Föltehetőleg még több írása lappang különféle lapokban. Ennyit írni hogy lehet? A válasz szokatlan: ha nem ír és nem ad le minden héten egy novellát, vagy egy részt valamelyik regénye folytatásként, mert várták a szerkesztők és az olvasók, akkor nem kap honoráriumot, és akkor hogy fizeti ki a Margitszigeten a bérleti díjat.
Az álmok tovább élnek, avagy Őszi utazások a vörös postakocsin
Az író egy régi telét Bécsben töltötte, ott, ahol már nagyapja is megszállni szokott, ha útja Bécsbe vezette. Ott üldögélt ódon szobájában, akárcsak hősei szoktak, pipázgatva, „mintha a maga nagyapja volna”, hallgatva a szél dúdolását meg a hóhullás halk zenéjét. Néhanapján egy hazug öreguracska látogatta meg, a magyar kancellária hajdani írnoka. Egy este ismét beállított hozzá, és így szólt: – „Én ma estefelé Mödlingben, abban a hónapos szobában, ahol harminc év óta lakom, meghaltam, mielőtt végrendeletet írtam volna. – És hogy titkától megszabadulhasson, magával viszi az írót a havas Bécsen át a kapucinusok kriptájába, egy szarkofághoz. – Nézze, üres a koporsó – szólt a láthatatlanná lett írnok, aki mint egy hideg téli lehelet bolyongott körülöttem. A koporsó közelébe mentem. Oldalt megállottam, és szemügyre vettem a felírást. Az árnyékban a fáklyák nyugtalan lángjában betűk kígyóztak a vörösréz koporsón. Rudolf … A következő percben a láthatatlan kéz vaserővel a lépcső felé lódított.”
Egy másik télen a máramarosi hegyek közt vadászás közben egy lakatlan vadászházba szorul éjszakára a pappal. Tüzet gyújtanak, nézik a lángok és árnyékok játékát a falon. „Már csak a zsarátnok világította meg a kis szobát, és a vadászház falán mégis egy hatalmas árnyék mutatkozott. Puskás férfialakot jelképezett … Széles vállával, tarisznyájával mozdulatlanul meredt reánk. A pap a feje alá tette a kezét, és nyugodtan mondta: – A zöld vadász áll leshelyén.” – Másnap, hazamenet szán robog el mellettük, deresedő, vállas, mélabús férfi ül rajta, kopott macskabőr bundában, mellette ócska kétcsövű fegyver. „A pap megragadta a vállam, és az elrobajló szán után mutatott: – Ezt az embert hiszi a nép a zöld vadásznak. – Hosszan utána néztem az utazónak. Olyan volt, mint egy faluzó körorvos.”
E két emlék, két élmény, két álom közt teszi meg utolsó útját a vörös postakocsi. A táj, amelyen végigdöcög, az az ország, „ahol az árnyékok tovább élnek.” Úgy, ahogyan a máramarosi vadászház vendége gondolja és veti naplójába. „Az emberek napsütéses életből való árnyai tovaillannak a nyár arany gyepén, vándorbotot vesznek kezükbe, amint az ember elhagyja őket, és elbandukolnak folytatni tovább a maguk életét. A messzi tartományba szöknek el a hold árnyai, a torony árnyéka a falu hosszú utcájáról és a fák szendergő árnyképei. Itt a hónak csak különös árnya hulldogál, és a tűzlángnak szeszélye melegít; nyulacskák futnak a mezőn, amelyek akkor születtek, amikor egy apa a gyermekeinek a fehér falra a kézujjaiból árnyékképet csinált; csak a halál kerüli a tartományt, mert neki nincs árnyéka a házak oldalán, amint az utcán tovakullog.”
Az emlékezés birodalma ez, belső világunk a maga szubjektív, „időtlen” idejével. Az irrealitás realitása, melyben a halottak addig élnek, amíg emlékeznek rájuk, és a világ mindig olyan, amilyennek képzettársításai különös törvényei szerint az emlékezés látja és teremti. Hősei halottak, legendák kísértetei, álomlátások és egy hanyatló, legendává bomló világ furcsa figurái.
„Valaki meghalt egyszer, és most újra visszajött – mondja a regényben Alvinczi Eduárd, aki összevész Ferenc Józseffel, és postakocsiján száműzetésbe vonul, s aki „már régen elmúlott százesztendős, és némely hízelkedő tányérnyaló szerint a százhuszadik évét is betöltött,” noha az anyakönyv szerint 1830-ban született (de lelkünk benső idejében végül is mindnyájan annyi idősek vagyunk, amennyinek emlékeink és életünk formái vallanak) – valakit elsirattak, két országban is meggyászoltak, aki állítólag az eleven világon van. Valaki titkos, rejtőzködő életet folytat a havasok között, akiről azt hitték, hogy már csak a legendákban, népmesékben fordul elő a neve. Valaki van, aki nincs. Hangja van, holott halott. Látó szeme van, bár koporsóba zárták. A szíve hangosan dobog, holott az orvosok bebalzsamozták a holttestét. Árgirus királyfi jött vissza a Göncöl-szekerén, és a faderéknak vetve hátát, észrevétlenül hallgatja csillagos éjszakán a nyájőrző emberek róla való mesélgetését.”
Ki ez a Rezeda Kázmér, aki Pesten csatlakozik Alvinczi Eduárd postakocsis menetéhez? „Korunk hőse” ő, régi budai lakos, egykori szerkesztő; abból a hópénzből él, amit romantikus anyai nagynénje rendelt neki végakaratában; negyven körül járó agglegény, pajzán ifjúkori kalandokkal a háta mögött, és kikopva kissé az életből.[8]
…az élet eliramlik…
Még három, összefüggő részletet hadd idézzek Őszi utazások vörös postakocsin című regényből. „Utazó könyv – írja az előszavában Krúdy. –Benne van egy pillantás a régi Magyarországból.”
„Vannak egyes emberek, akik arra vannak megjelölve, hogy kocsmacégérek maradjanak vénségükre is az Oroszlánnál vagy a Kis Redoutnál. Elzüllötten, toprongyosan és asztmatikusan üldögél majd egyszer az ivóban, midőn egyetlen barátja, Gráciász úr sem lesz többé, és ál-világfájdalommal az asztalra írja a nevemet.
– Ígérem, hogy nem teszem – szólalt meg igen száraz hangon R. K. úr.
Irma arcán némi sötétedés mutatkozott:
– Vajon mi lehet a sorsa? Dolgozni már negyvenéves korában nem tud. Büszke, mint egy jellemszínész, hogy gazdagon nősüljön és az asszonnyal magát eltartassa. Váratlan szerencse nem éri, mert szerencséje szaruját már kimerítette azzal, hogy eddig életben tudott maradni.
– Minden új nap Istennek különös jótéteménye és csodája – felelt áhítatosan Rezeda Kázmér. – Az élet eliramlik, mint a postáslegény, miután jó és rossz híreit átadta.
– És ha majd én is elhagyom?…
Irma a hóról felemelte hibás tekintetét, amely szinte gyűlöleteset villant.
Rezeda úr imára kulcsolta a két kezét és vállat vont.
– Ha mi is elhagyjuk? – folytatta szenvedélyesen Krónprinc kisasszony. – Felrúgom és többé sohasem lát. Én nem járok a maga társaságában, ön nem jöhet az enyémbe, találkozhatunk, kénytelenek leszünk elfelejteni egymást…
– Régi tervem, hogy vén napjaimra beállok barátnak. Ismerem a tihanyi apátot. A Balaton felett, regevilágok felett merészen emelkedő régi kolostorban laknak a legvénebb szerzetesek. Tizenegyen vannak és többnyire ezer esztendőt tesz ki az életkoruk együtt. Ott jó helyem lesz nekem – felelt szelíden R. K.
– Mit gondol? Szüksége van az apátnak a léhűtőkre?
– Kályhát fűtők és fát vágok; bort hozok fel a pincéből…
A leány bosszúságában kacagni kezdett, hogy a könnyei kicsordultak és végigfolytak arcán.
– Fogja meg a kezemet! – kiáltotta és futva ment fel a hegyoldalba, ahol már egy setét pinceajtón át tétova fények világítottak, mintha az ördögök kovácsműhelyéhez érkeztek volna.
……………………..
A pincében már víg élet volt.
A mécs lángja – amely olyan szeszélyes volt, mint az idősebb Boromisszák gyomra –, különböző figurákat mutatott a pince falán, amelyeket régi vendégek rajzoltak itt korommal, vérrel, borral és végleges elfelejtéssel: pipázó kurucok és egylábú, öregembert dédelgető nők foglaltak helyet a pince falán, és oly nyugodtan viselkedtek, mint a múmiák a piramisokban. Alig volt pince a hegyoldalban, ahol II. Rákóczi Ferenc vagy legalább Bercsényi fel ne írta volna nevét a terméskő falra félig leégett fahasábbal, mert ez idő tájt nagy divatban volt az autogram, amelyet Ocskay Bécs falán gyakorolt. (A Berzenczeyek pincéjében valóságos lengyel királyok hagyták névaláírásukat, akik bort, leánycsókot és körmöci aranyat lopni jöttek Magyarországba.)
Alvinczi Eduárd úr természetesen mély meghatottsággal szemlélte a történelmi falakat és a feliratok közül különösen egy keltette fel figyelmét.
Ez a felírás így hangzott:
Hic fuit Szemere de genere Huba.
– Talán Miklós unokaöcsém járt erre? – kérdezte némi meghatottsággal és önkénytelenül megigazította a sapkáját.
Sirokai tanár úr a mindentudó komolyságával válaszolt:
– Ennek a felírásnak szerzője: Miklós, a költő, a Szemerék nemzetségéből, aki Petőfit a távolból szerette, míg közelről nem kedvelte, mert véleménye szerint olyan fényes csizmát nem illett költőnek viselni, amilyen lábbelit Petőfi hordott.
Alvinczi helyeslően bólintott.
– Kétségen kívül igaza van atyámfiának.
…………………..
Ezután nemsokára elfoglalták helyüket a régi hordó körül, amelyre a mécsest állították. Kecskebakon és különböző gerendákon, régi korhelyek emlékezetét őriző kimustrált hordókon telepedett meg a társaság. Vendéghegyi úr a polcra ült, ahonnan az imént vette le a házigazda a végképpen elhomályosodott, igen vastagüvegű borospoharakat, Szilveszter egy vándorszínész ittfelejtett, rúgóra járó kalapját fedezte fel és félrecsapta fején, míg Alvinczi Eduárd egyetlen gombot szabaddá tett menyétbundáján. Berzenczey György eltűnt a pince sötétjében, ahonnan fekete üveggel tért vissza, és oly aggodalmasan öntött a flaskóból, mintha recept szerint mérné az orvosságot.
– Ajánlom. Különösen: éhgyomorra! – dörmögte leragasztott bajusza alatt, mint egy varázsló.
Krónprinc kisasszony fenékig ürítette a gyanús poharat.
Szilveszter úr szokás szerint mindennel meg volt elégedve, míg Vendéghegyi Algernon a fülkében pókhálós, divatjamúlt üveghez intézte szavát egy bizonyos egri borról, amely vörös és savanykás, amelynek párja nincs Magyarországon.
– A szép nőkért! – szólt Alvinczi Eduárd, és tekintete váratlanul találkozott Krónprinc kisasszony lángoló szemével.
A koros ember elpirult, aztán megigazította testén bundáját, majd újra Irmára vetett egy alattomos pillantást. Egypár percig szótlanul ült, maga elé meredve, míg Irma idegen hangon megszólította:
– Milyen szomorú dolog, hogy a férfiak bizonyos korban már nem emelik fel a nők kesztyűjét!
Alvinczi Eduárd sértődötten és megzavarodva nézett körül, ámde a pincében ez idő tájt senki sem törődött a női nemmel, a sonkacsülök, apró hagymák, retkek és penetráns illatú sajtok kötötték le a figyelmet, amelyeket egy vándorbűvész bőkezűségével rakosgatott a hordó tetejére Sirokai tanár úr.”[9]
Borbás Tibor szobrának egy részlete
Kedves Olvasó, néhány részlet bemutatásával röviden ennyit Krúdyról. A többi, amit róla tudni kell, ott van a lexikonban, bár ami a regényeiben és novelláiban található, az sokkal érdekesebb és izgalmasabb.
Móser Zoltán
[1] Krúdy Gyula gyakrabban használt álnevei is sokat elárulnak bohémságából: Ábrándi, Alföldi remete, Balatoni remete, Fráter Julius, Gyula bácsi, Jó barát, Kuruc levente, Mézeskalácsi, Nők öreg híve, Óbudai remete, Pletykási, Régi ablakok alatt sétáló, Rezeda úr, Rezeda Marcell, Szigeti harkály, Szigeti remete, Szigeti sétáló, Szindbád, Templárius, Török Gedeon
[2] Aki meg akarja ismerni azt a tájat, ahol az író élt, és meg akarja szeretni, javaslom, hogy Podolinba látogasson el.
[3] Szabó Ede: Krúdy Gyula. Bp., 1970. című könyvének felhasználásával készült.
[4] markotányosnő = ételt, italt, egyéb nélkülözhetetlen holmit árusító vándorkereskedő volt a vonuló hadseregek nyomában és a katonai táborokban. Nélkülözhetetlen kiegészítő szereplője volt a háborúskodásnak. Ez a tevékenység az I. világháború idejére, a modern hadviselés korára már szinte kiveszett, bár egyes irodalmi művek, filmek hasonló figurákat a közelebbi múltban játszódó történetekben is megjelenítenek. (Wikipédia)
[5] Szabó Zoltán: Kis magyar stílustörténet. Bp., 1982. 266- 270.
[6] evokál = felidéz
[7] A Chypré francia szó jelentése ciprus, innen ered a ciprusos illatok csoportjának neve.
[8] In Rónay György: A nagy nemzedék. Bp., 1971. 132-133.
[9] Őszi utazások vörös postakocsin. Tizenkettedik fejezet.
Illusztráció: OPEN – Móser Zoltán
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 51. – DRÁMÁK →
OPEN 50. – Shakespeare: Szonettek →
OPEN 49. – AKI ÉREZTE ISTEN IGÉJÉNEK ÉHSÉGÉT →
