B. Tóth Klára: Polcz Alaine és Mészöly Miklós Kisorosziban*
*Részlet a szerző Két víz között. Kisoroszi emlékezete (Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület, 2023) c. könyvéből
•
Hozzánk először Alaine jött be. Nádas Péter ismerte őket, hozzá jöttek látogatóba. Alaine egyszer csak besétált a kapun, csengő nem volt, de kapukulcs sem, minek zárnánk, akkor nem tudnak bejönni az emberek. A szüleim azt tartották, hogy a parókiának éjjel-nappal fogadásra késznek kell lennie, hogy bárkinek szüksége van a segítségre, megtaláljon minket. Minden napszakban. Voltak is éjszakai riasztások, ha pl. haldoklóhoz hívták Aput, vagy halotthoz, vagy félreverni a harangot, mert tűz ütött ki valahol. Ilyenkor mindenki összeszaladt a harang jelzésére, ha éjjel volt, ha nappal, felkapott két vödröt, telemerte vízzel és futott oltani. Én is részt vettem gyerekként egy ilyen háztűz oltásában. A kis tákolt vityilló persze percek alatt leégett, de jó példát kaptam a közösség összetartó erejéről, a falusiak önzetlen segítségnyújtásáról, persze az is fontos szempont volt, hogy a környező házak legalább megmeneküljenek.
Szóval láttuk a konyhaablakból, hogy a kerti téglajárdán közeleg egy magas, feltűnően csinos, fiatal nő elegáns, sötétkék irhabundában, hosszú, fehér sállal a nyakán. Hideg, ősz végi idő volt, 1969-et írtunk. Királynői alkat volt. Ahogy belépett, és felragyogott a felejthetetlen mosolya, tudtuk, hogy életre szóló barátság lesz köztünk. Alaine-nek csodálatos, senkivel össze nem téveszthető hangja volt, ha megszólalt, fény borított be mindent… Az egész lényéből áradt a szeretet, a másokra figyelés. A hanghordozása is teljesen sajátos volt, erdélyi éneklő, népmesemondó hang, amivel olyan színesen, érdekfeszítően tudta előadni a történeteit.
Hosszan beszélgettek vele a szüleim, én 14 éves voltam, a hat gyerek közül a legfiatalabb. Ha jól emlékszem, azért jött, hogy megkérdezze, hol bérel szobát Nádas Péter.
Miklóst valamivel később hozta el, középkorúként is gyönyörű emberpár volt, hihetetlen harmónia volt köztük. Miklós fejedelmi termetével, galambősz loboncával, átható tekintetével fenséges volt, mint egy görög istenszobor, Alaine lágy, nőiesen érzékeny arcvonásokkal, élénk arcmimikájával épp az ellenkezője. Így együtt az örök férfi-női teljességet fejezték ki. Miklós szálfaegyenes testtartásában a morális tartás is benne volt. Ezt fejezi ki Kimondhatatlan című, haikuszerűen tömör kétsorosában:
Egy fa önmagában – a törzse! A hajlásszöge a földhöz!
Feszítsd a törzshöz a törzsedet.
Pesten, a Darling presszóban ismerkedtek meg, ami – Bernáth István irodalomtörténész visszaemlékezése szerint – Dózsa bácsi tulajdona volt, aki Párizsban Rodinnek modellkedett, legalábbis a lábszárakat róla mintázta. Ez a kis művészpresszó a Bölcsészkar közelében sok írót, költőt vonzott, amolyan művész-találkozóhely lett 1948-tól. Itt cseréltek eszmét Mándy Iván, Jékely Zoltán, Vas István, Kormos István, Kálnoky László, Galsay Pongrác, Hubay Miklós, Király István, és idejárt Mészöly Miklós is.
203. kép – Mészöly Miklós, 1964 (Fortepan, Hunyady József)
Alaine egy kopott férfikabátban lépett be a presszóba, amikor összeakadt a tekintetük. Örökre.
Mészölyék Kisorosziban először a Jámbor-villa emeletén szereztek szállást, így emlékszik Nádas Péter is, ő pedig Rakovszkyék padlásszobája után alul, Iduska néni, Nagy Ferenc orvos özvegyének kisszobáját kapta meg a földszinti lakásban. Később Mészölyék a Széchenyi út 134-ben béreltek szobát, Gyimesi Ferencné Mariska néninél, sokszor voltam náluk.
Hol Miklós volt ott hónapokig, miközben Alaine dolgozott a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán, csak hétvégén tudott kijönni Kisorosziba, hol Alaine töltött ott hosszabb időt, Miklós meg ösztöndíjjal külföldön volt, vagy ki tudja, merre, a Porkoláb-völgyben, vagy írótáborban. Néhány év múlva megvették a szőlőben a telket és megépítették a faházat Nádas Péteréké mellett.
Mindig beugrottak hozzánk, ha kijöttek Kisorosziba, többnyire órákig beszélgettünk, gyakran ebédeltek, vacsoráztak nálunk. Ők sokszor nem főztek semmit, annyit dolgoztak, mindig tele voltak határidős írnivalóval. Miklós hagymát evett szalonnával (de nem látszott rajta), amikor Alaine nem volt ott, hát persze hogy meghívtuk, amikor csak tudtuk. Alaine remek ételeket tudott főzni a legképtelenebb növényekből, ami nekünk eszünkbe se jutott volna. Nagyon jól értett a gyógynövényekhez, sokat tanultunk tőle. Sokszor emlegette a pitypangból, tyúkhúrból készült salátát. Megtanította nekünk többek között a turbolyalevest, aminél nincs is egyszerűbb. Lényegében köménymagos leves, beleaprított turbolyával, tojást is lehet ütni bele. Anyunak ez lett a kedvenc levese. Tavasszal kell szedni, le lehet fagyasztani, mint a petrezselymet, zellert. Meg is írta a Főzzünk örömmel című szakácskönyvében. A turbolya olyan szép formájú levél, hogy tojásfestésnél rákötözzük a tojásra, bemártjuk a festékbe, és ott marad a levél lenyomata.
Alaine egyszer beállított egy valódi koponyával, de az állkapcsa már nem volt meg, egy kutyaállkapoccsal helyettesítettem, hogy egyenesen álljon, le lehessen rajzolni. Azt mondta, hogy már annyi mindenkije meghalt – édesanyja és Egon bátyja szinte egyszerre, együtt temették őket, Irénke nővére, Nemes Nagy Ágnes, akit látogatott, ápolt, lelkileg erősített –, hogy nem akarja többé nézni a könyvespolcán, nekem meg jó lesz tanulmányt rajzolni. Ma is megvan, de lassan én is elmondhatom ugyanezt…
305. kép – Nemes Nagy Ágnes (Fortepan, Hunyady József)
Alaine mesélte, hogy Nemes Nagy Ágnes A Téli angyal című versét neki írta. Ezt Szabó Magda is megerősítette.
Nemes Nagy Ágnes: Téli angyal
Ül a vékony Mária
És ölében a fiú
Szélfúvásnyi gyenge zajt hall
Összerezzen: itt az angyal
S ő is tudja: minden angyal
Iszonyú
Iszonyú szél volt márciusban
Nagy piros égbolt szél-parázs
Nem volt este hogy lehussant
S óriás volt óriás
Szélborzolta sas-színű szárnya
Be se fért a cseppnyi házba
Kint maradt a fél palástja
És a szeme barna árnya
Vadmadáré karikás
Hogy dülöngött az a ház
Jött az ajtón ablakon
Jött fedélen és falon
Mész között kő között
Négy égtájról körbefújó
Szélsuhogásba öltözött
Most az angyal hóban áll
És a hó most térdig ér
Egymagában áll a háznál
Némábban a némaságnál
Hóba tűzött régi nádszál
Hó-belepte sziklevél
Ők valamikor nagy barátnők voltak, együtt is laktak egy ideig, de aztán valahogy elszakadtak egymástól, évtizedekig nem volt kapcsolatuk, de amikor Ágnes rákos lett, valaki szólt Alaine-nek, hogy látogassa meg, mert nem tudja elfogadni a halált. Akkortól járt be hozzá a kórházba, és lelkigondozta haláláig. Mindig mesélte, hogy megint volt nála, és milyen kemény, nem tud senkinek se megbocsátani, így nem lesz könnyű elengedni az életet… Egy ismerősöm abban a kórteremben látogatott valakit, látta, hogy Nemes Nagy Ágnes is ott fekszik, legközelebb vitt neki is egy csokor virágot, de kőkeményen elutasította.
1991-ben Miklós és a szintén Kisorosziban élő Balassa Péter mondott búcsúbeszédet a sírjánál.
Volt, hogy nálunk szilvesztereztek Alaine-ék Nádas Péterrel, Svábyékkal, papírszerpentinekkel feldíszítettük a szobákat, a lámpákra lampiont szereltünk, és ment a társasjáték hajnalig. Máskor is gyakoriak voltak a hatalmas játékpartik, főleg saját készítésű Capitaly-t, meg a Kanadából, Gábor bátyámtól kapott Clue-t játszottunk. A Capitaly-ben néhány szerencsés kör után jól jövedelmező vállalatokat, telkeket, szállodákat lehetett vásárolni, a Gazdálkodj okosan nevű szocialista változatban hosszú évekig kellett gyűjtögetni, hogy egy porszívót vegyen a játékos… Ez nem csigázott fel minket annyira, Gábor inkább lemásolta a nagybátyám régi, háború előtti Capitaly játékát, ami nagy kincs volt abban a szocilista időszakban, senkinek nem volt már ilyen „kapitalista” szemléletű játéka.
Akkoriban mindnyájan utálták a Kádár-rendszert, szegről-végről mindenki ellenzéki volt, de nem volt úgy átpolitizálva az élet, mint most. Nem volt köztünk semmi ellentét. Sváby Katit kirúgták az ország összes gimnáziumából, mert letépett egy 56-ot gúnyoló plakátot egy barátnőjével. Minden este nálunk nézték a híradót, aztán sokszor az esti filmeket is, tévésorozatokat, utána átbeszéltük, Apu a leghülyébb filmből is ki tudta hozni az erkölcsi tanulságot.
Miklósék mindig adtak a megjelent könyveikből, azokat rögtön elolvastuk, később persze a többit is, sokszor meg is tárgyaltuk velük. Emlékszem, hogy a Saulusról hosszan beszélgettek apukámmal, mert szokatlan megközelítésben írt Pál apostolról, körbejárták a biblikus vonatkozásait. Mégsem annyira íróként, hanem emberként emlékszem rájuk. Alaine sokkal többször volt nálunk, akkoriban Miklós sokat utazott, Alaine sokszor volt egyedül, a katolikus templomból hazafelé jött be, akkor persze ott fogtuk ebédre. Ő reformátusnak született, de a háborúban egy papnak segített, akit nagyon tisztelt, mert tisztán és hitelesen képviselte a Biblia tanításait, és gyakorolta a krisztusi szeretetet, az ő hatására katolizált. Bármilyen felekezetről van szó, csak a hiteles emberek a meggyőzőek. Ezt meg is írta az Asszony a fronton című, döbbenetes könyvében, amiből rengeteg részletet ismertünk már az elbeszélései alapján, de így egyben tényleg sokkoló volt. Miklós is akkor szembesült olyan részletekkel, amit addig Alaine neki se mondott el. Nem titkolózásból, az írásba merülve bukkantak a felszínre mérhetetlen szenvedésének tudat alá süllyesztett részletei.
Varga Istvánné Éva óvó néni mesélte, aki még nekünk is óvó nénink volt a testvéreimmel és a férjemmel, hogy Polcz Alaine a faluban mindenkinek segített, ha nevelési problémák adódtak a gyerekekkel. Az óvodában is volt, a gyerekek érdekelték. Nem járt be senkihez, de az óvoda előtt, vagy bárhol az utcán gyakran megállt beszélgetni a szülőkkel. Jó barátságban voltak, időnként Éva nénit is meghívták Svábyékhoz Alaine-ékkel együtt egy-egy kellemes baráti beszélgetésre.
Alaine egy napon kijelentette, hogy 14 éves vagyok, nekem már külön szobára van szükségem, ahova kitehetem a festményeimet, szobraimat, ahol a saját produktumaim teret kapnak, „magammal” vehetem körbe magamat. A négyszobás, kétszázötven éves parókián nem volt mind a hatunknak külön szobája, de kamaszkorban mindenki megpróbált valami saját felségterületet kikanyarítani magának. Elsőnek az ebédlő „kelt el”, ahol minden maradt, a sűrűn hímzett, eredeti matyó vőlegénykötények, amilyet Alaine is kapott egyszer Nemes Nagy Ágnestől, a nagypapa-tervezte tulipánmintás étkezőgarnitúra a pohárszékkel, a tálasok a népi tányérokkal, csak egy dívány került be a szobába. A fiúk még akkor megkapták a hálószobát, amikor az előző lelkészcsalád, Makárék felhalmozott bútorait egy év után végre elvitték a rokonok (Makár János egy 56-os rádiós beszéde miatt el akarták fogni az ávósok, azonnal menekülniük kellett), így kiürült a sarokszoba, az lett a szüleim hálószobája. Ági a melléképület mosókonyháját alakította át magának, nagyon hangulatos, független menedék volt, később odahúzódtak az árvíz elől Deme Gáborék, korábban ott lakott nyaranta a rádiós barátunk, Arany Bálint, Arany János karnagy bátyja, majd az utolsó ötvenhatos, Mezey Mária színésznő filmrendező férje, amikor kiszabadult az életfogytiglan börtönbüntetésből. Őt Jékely Zoli bácsi kísérte át hozzánk, kérte, hogy adjunk szállást neki a parókián, amíg megoldódik a lakáshelyzete. Sajnos a nevére már nem emlékszem, Mezey Mária önéletrajzi írásából érthető okokból kimaradt.
Kati a régi fürdőszobát alakította át szobának, mert már senki nem emlékezett a presbiterek közül, hogy hol van a régi emésztő, és eldugult a lefolyó. Makár János talán ő emlékezett volna, de csak jóval később merészkedett haza. (Találkoztam vele, szépen megtámogatta a gyülekezetet, ő fizette a harang-villamosítást. Szenzációsan szép népdalokat gyűjtött az USA-ban a disszidens parasztoktól, a debreceni egyetem őrizte meg a magnófelvételeket.)
Így minden testvéremnek megoldódott a saját szobája, én kerültem sorra, de nem volt több szabad helyiség, a tágas gyerekszobát, aminek akkoriban már inkább nappali funkciója volt, mégse sajátíthattam ki.
Egy nap Alaine, amikor belépett a szokatlanul hosszúkás, többször átépített előszobába, észrevette a nagy, három részes ablakot, aminek a spalettáit sose lehetett se becsukni, se rendesen kinyitni, mert eleve rossz volt a konstrukció, felütközött a vakolat keretén, belógott a térbe. Az előszobában hirtelen megtorpant, körbefordult, felcsillant szemmel ötletelni kezdett:
– Ha leszeditek a hármas ablak spalettáját, és keresztbe forgatjátok a két ruhásszekrényt, a tetejére pont rá lehetne erősíteni a két spalettát a plafonig, szerintem pont az a méret, be lehet fedni egy textillel, és kész is lenne a kis szoba. Bejárat a gyerekszoba felől.
Apu lemérte mindet, és valóban, Alaine-nek olyan szemmértéke volt, hogy centire egyezett a két szekrény és a két spaletta szélessége! Apukám a tettek embere volt, azonnal neki is állt, és elkészítette az álfalat. Amikor Svábyéknak megmutattuk, Kati már futott is haza, és hozott egy gyönyörű száda függönyt, hogy hozzájáruljon a kis kuckóm szépítéséhez. A függöny kissé átalakítva, felszabva több kisebb függönyre, még ma is megvan, elnyűhetetlen darab, talán Sváby Kati kedvessége, cselekvő szeretete konzerválta ötven éven át…
A szekrények tetején állítva pont elfértek a képeim. A szobácska végén levő padlásfeljárót nem használtuk, volt az iroda felől is bejárata, azt az ajtómélyedést szintén Alaine ötletére „bepolczozta” Apu, odakerültek a szobraim. Valóban alkalmas volt ez a mini műterem az elvonulásra, befelé figyelésre, ”alkotásra”, amikor egy évben háromszor hazajöhettem a Refiből (Debreceni Református Kollégium).
Egyszer megkért Alaine, 73 körül, 16-17 éves koromban, hogy fessek neki a Tűzoltó utcai Gyermekklinika részére egy színtervet, hogy melyik szobát milyen színűre fessék, ami megnyugtatja a gyerekeket. Alulra olajfestékből kellett színeket keverni (akkoriban csempe helyett az olcsó, lemosható Valkyd festékréteget használták), fölötte porfestékből, hogy a színes falat imitálja. Állandóan azon spekulált, hogy tehetné barátságosabbá, otthonosabbá a kórtermeket. Akkoriban még minden kórház fala fehér volt, az orvosok is fehér köpenyben voltak, a gyerekek rettegtek ettől a steril „kórház-színtől”, Alaine minden létező eszközzel fel akarta oldani a félelmüket, szorongásukat, hogy otthonossá tegye a klinikát. Reich Károly grafikust kérte meg, hogy készítsen egy hatalmas képet az előcsarnokba.
Később, érettségi után odavett magához a Klinikára, a leukémiás gyerekeknek tartottam kézműves foglalkozást délután (korábban Ági nővérem is dolgozott nála), de amikor egy tragikus balesetben meghalt az iparművész nagynéném, inkább az ő gyerekeire szántam a szabad délutánjaimat, hogy valamit pótoljak az édesanyjuk foglalkozásaiból. Amikor 1977-ben felvettek a Képzőművészeti Főiskolára, azt is abba kellett hagynom, a restaurátor-szakon mindig sok munka volt, sokszor késő estig bent maradtunk, sajnos már nem fért bele az időmbe a gyerekekkel való rendszeres foglalkozás.
204. kép – A Gyimesi-ház kívülről (A szerző felvétele)
A Klinikán láttam, milyen mélységes odaadással foglalkozott Alaine a beteg gyerekekkel, milyen gyöngéd megértéssel beszélt a rémült, elkeseredett szülőkkel, hiszen akkoriban még nem lehetett segíteni a leukémiás betegeken, ott haltak meg a kezeink között. Volt egy két és fél éves, falusi kisfiú, Józsika, aki az utolsó stádiumban, pár nappal a halála előtt, amikor már rég infúzióval táplálták, megszólalt: – kóbászt kéjek! Tanakodtak a nővérek, orvosok, mit tegyenek, tudták, menthetetlen a kicsi, végül Alaine kérésére kerítettek neki egy kis darab kolbászt, hadd legyen meg az öröme. Olyan boldog volt vele, az otthoni ízeket, illatokat idézte fel az a kis darab kolbász, néhány percre újra átélhette az elveszített biztonságot.
Nagy élmény volt nekem, amikor Alaine bevitt a szobájába és megmutatta a világjátékot, amit ő honosított meg itthon, de hozzá kell tenni, hogy Miklós adta az ötletet. Elmagyarázta, hogy milyen következtetéseket vonnak le a gyermek játékából, hogy segíti a teszt a pszichés zavar megértését, amit vagy nem tud, vagy nem akar elmondani. Épp ott voltam, amikor egy kisfiú bejött az anyukájával, ők bementek a belső szobába beszélgetni, Alaine pedig odavitte a gyereket a nagy asztali homokozóhoz, aminek pereme volt, hogy ne szóródjon ki a homok, mondta, hogy a játékok közül bármit levehet a polcokról, és beállíthatja a homokba, amíg ők beszélgetnek. A gyerek egy szigetet készített a tengerben, és odavitte az apját jelentő figurát, még a csónakot is elvette. Maguknak az anyjával egy erődített házat épített a parton. Nem tudta, vagy nem merte elmondani, mennyire fél az apjától, de „kijátszotta” magából.
Hamar elterjedt ez a világjáték, és a világteszt, amivel kiértékelték. Később családsegítő központoknak is készítettünk, vagy javítgattunk világjátékhoz használt bábukat Matyi fiammal.
Alaine eleinte szakmai értekezéseket, cikkeket írt a játékdiagnosztikáról, a bábjátékok szerepéről, egyéni és csoportos foglalkozásokat is tartott a gyerekekkel és a szüleikkel, és megszervezte a vidékről jövő szülők elhelyezését, előadásokat tartott az orvostanhallgatóknak, pszichológusoknak. Sokat foglalkozott a bábjátékkal, kijártak Kisorosziba bábokat készíteni.
Egyszer, amikor már megvolt mindhárom gyermekünk, készítettem egy „fegyelmező” fakanalat, egyik oldalára egy mosolygós arcot festettem, a másikra egy szigorút. A lakótelepen, ahol akkor laktunk, a konyhapult alatt volt a radiátor, annak a pulton levő kerek szellőzőnyílásába állítottam be. Ha rosszalkodtak étkezés közben, csendben megfordítottam a fakanalat az asztal alatt, és a mérges arc nézett rájuk. Halálosan komolyan vették… Alaine-nek nagyon tetszett ez a fegyelmezési mód. Persze sose kaptak ki ténylegesen a fakanállal.
A játékterápiát folyamatosan használta, a világjátékot is. Lejártak Intapusztára és Dobára, erről mesélt nekünk is. A világjátékot felnőtteknél is használta, mindig újított, kísérletezett.
Alaine-nek és Somogyi-Tóth Zsuzsinak, a keresztmamámnak is, Nagy B. István feleségének fontos mestere volt Mérei Ferenc, rengeteget tanultak tőle, pedig keményen le tudta teremteni a tanítványait. 1986-ban halt meg.
Jancsó Miklósék jóban voltak Mészölyékkel és a baráti körükkel is. Így jöttem című filmjében Miklós is szerepelt több íróval. 2018 decemberében egy Mészöly-konferencián voltam a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a PIM-ben, többek között levetítették Miklós Magasiskola című kisregényéből készült filmet, amit Gaál István rendezett, akit én is megismertem Szabó Árpád klasszika-filológus professzor családjánál, akik közeli barátaink. A film egy solymásztelep életét mutatja be, de áttételesen politikai vonatkozásban a szabadság elvesztéséről, a fogság elviselhetetlenségéről szól. Ezt Gaál István úgy fejezte ki, hogy a horizontot egyre jobban beszűkítette a végére. Egy regényben rejlő szimbolikus utalást vizuálisan megoldani izgalmas feladat, de Gaál István nemcsak zseniális rendező volt, hanem kiváló vágó és operatőr is, ezt a filmet is ő maga vágta meg, így több szakma nézőpontjából tudta mérlegelni a megoldást. Ragályi Elemér kimagasló operatőri munkáját dicséri a film, aki eljött a konferenciára és mesélte, Miklós nagyon meg volt hatva, hogy film készül a regényéből, kétszer is elment a forgatást megnézni, de nem szólt bele, hagyta, hadd dolgozzanak rajta. Miklós nekünk is mesélt erről a forgatásról, akkoriban zajlott, amikor megismerkedtünk, 69-ben (70-re készült el), de lehet, hogy Alaine beszélt róla, ők annyira sajátjuknak érezték egymás dolgait, hogy keresztbe-kasul mesélték a másikkal történt élményeket is, de főleg Alaine Miklóséit, mert ő volt a beszédesebb. Így valahogy született a Pontos történetek, útközben is, Alaine élményeiből. Amikor olvastam, az ő hangján hallottam belül, mert annyit mesélte ezeket, csak néhol zavart, hogy Miklós kicentrifugálta belőle Alaine élettel teli jelzőit, színes, gazdagon áradó előadásmódját. A saját novelláinál teljesen helyén van a szikár mondatfűzés, a szinte távirati stílusra jellemző tömörítés (a fiatalok az sms-stílust jobban értik), mert szervesen illeszkedik a személyiségéből adódó megfogalmazáshoz. Mindketten mást vettek észre egy-egy történetben, Miklós nagy összefüggésekben gondolkozott, Alaine az apró részletekben is tudott gyönyörködni és ízesen elő is adta, de sose vitte túlzásba, csak a színes epizódok megragadásával mindig szinten tartotta az érdeklődést.
Gaál István rendező aztán szintén kijárogatott Miklósékhoz az – akkor még barátságos – kulturális, politikai találkozókra.
Alaine elhívott egyszer egy táncházba, talán 1974-ben, nem sokkal azelőtt indult be a táncház-mozgalom. Előbb az egyik unokahúgához mentünk fel, ha jól emlékszem, Márta volt, Edit nővérének a lánya. (Edit csak féltestvére volt, de nagyon szerette, bár csak felnőtt korában ismerte meg.) Felmentünk hozzá, egy kis padlásszobát bérelt valahol a belvárosban. Nagyon szimpatikus, helyes lány volt, látszott, hogy egy tőről fakadtak Alaine-nel, aki otthonosan mozgott a kis lakásban, leheveredett a csergével letakart ágyra, segíthetett a lakberendezésben, mert nagyon az ő ízlése volt, vagy csak a közös eredet, közös ízlés látszott a szoba hangulatán. Onnan együtt mentünk a zuglói Kassák-Klubba, ahol már sok fiatal összegyűlt, fergeteges volt a hangulat. Mindenki megpróbált beszerezni legalább egy népi inget, felvették a farmerhoz. Igaz, így elég disszonáns volt az összkép, de ezzel demonstráltak az autentikus népi ízlés és a fiatalok uniformisa, az amerikai farmer mellett, ami akkoriban a szocialista táborból való kitörési vágyat szimbolizálta. Hoztak Erdélyből egy széki házaspárt, akik bemutatták a csoportos táncot, rémlik, hogy Alaine erdélyi kapcsolatai révén kerültek ide, azért volt ő is meghívva a fiatalok közé. Mindnyájan beálltunk, nagyon jó volt együtt táncolni a sok lelkes emberrel, csetlettünk-botlottunk, Alaine sokkal ügyesebb volt, mint én, a székieknek persze csodálatosan ment… A férfi kis karimájú szalmakalapban volt, az asszony fejkendőben, mindketten jellegzetes széki népviseletben, ízes tájszólással.
Alaine-nek eszébe jutott, hogy Erdélyben külön volt az öregek tánca és a gyerekek tánca, sőt, ami még ősibb, a felravatalozott halott körül is táncoltak, mindenki egy-egy gyertyát tartott a kezében. Az etruszkok is táncos menetben, zeneszóval kísérték a halottaikat a sírkamrába, ezt a tarquiniai nekropolisz sírkamráinak freskóin, szekkóin lehet látni.
A dunántúli halotti torokon is járták a rituális halotti táncot gyertyával, amiben az volt a keresztyén üzenet, hogy egy földön fekvő, halottnak öltöztetett embert táncoltak körül, akit utána felemeltek és vele táncoltak tovább, vagyis azt ünnepelték, hogy a halott feltámadt a halálból.
Ott énekelt az akkor még nagyon fiatal, 15-16 éves Sebestyén Márta, rögtön megragadott tájszólásos, egyedi előadásmódja, szerény viselkedése. Ő is népviseletben volt, szép kis erdélyi mellénykében, bő szoknyában, kis kendővel bekötötte a fejét. Akkor láttam először. Sebő Ferenc és Halmos Béla hegedültek, a sok újkori népdal és műdal után végre valami igazán hiteles népi hangzást hallottunk. Olyan hittel és átszellemülten adták elő, hogy mindenkit magával ragadott ez a stílus. Akkoriban Erdély nevét jóformán ki se lehetett ejteni, Nagy-Magyarországot, Trianont pláne nem, mintha nem is lett volna múltunk, hiszen a kommunista diktatúra célja volt a „múltat végképp eltörölni”. Egy főiskolai erdélyi tanulmányúton az Erdély című útikönyveinket mind elkobozták a határon a román határőrök, mindenkit leszállítottak a buszról, egy órát várakoztattak, mire visszamehettünk, nemcsak a könyveink tűntek el, hanem az összes szendvicsünket, süteményeket, kekszeket felfalták, mindent széttúrtak, szanaszét röpködtek az összegyűrt szalvéták, nejlonzacskók, kész disznóól lett a busz.
Budapesten a hetvenes évek elején három helyen indult be a táncház: havonta egyszer lehetett táncolni a Fővárosi Művelődési Házban, kéthetenként a Műegyetem R Klubjában, ahova elég sokat jártunk, (mert a párom odajárt a gépészmérnöki karra, ahol indexen levő filmeket is láttunk, pl. Bacsó Pétertől a Tanút, és a zuglói Kassák-klubba, Sebőékhez.
207. kép – Kassák klub, a Sebő együttes táncháza, 1976 (Fortepan, Urbán Tamás)
A Kassák-klubot rendszeresen megfigyelték a III/III-as ügynökök, klerikális propaganda (elénekelték a Mennyből az angyalt karácsonykor…) és a nacionalizmus vádja miatt, mivel magyar népzenét játszottak és magyar táncokat táncoltak. Ráadásul meghívták az ún. ellenzéki értelmiségieket is, pl. Csoóri Sándort és Csete György építészt. Mindenféle ízléstelen rágalmak kezdtek el terjengeni róluk, végül Sebő megkérte Vitányi Ivánt, aki akkor „pozícióban” volt, hívassa ki Aczél Györgyöt, győződjön meg személyesen, hogy semmi rendszerellenességet nem csinálnak. Ki is jöttek teljesen váratlanul, és látták a remek hangulatot, hogy csak táncolnak a fiatalok a népzenére, nincs itt semmi felforgató tevékenység.
Alaine másik unokahúgával, Tolmár Katával Kisorosziban is találkoztam, finom, érzékeny vonású, törékeny lány volt, dramaturg és jelmeztervező, akkor hagyta el váratlanul a párja, nagyon össze volt törve, sokáig beszélgettek a nővéreimmel, gondolom, ezért hozta el Alaine, hogy valahogy lelket öntsenek belé. Nádas Péter lírai fotót készített róla, különös érzéke van a lelki mélységek megragadásához, ő mindig lélekből fényképez.
Miklósnak az volt a szokása, hogy a kútba engedte le a húst hűlni, mert nem volt hűtőjük, hiszen áram se volt az elején a szőlőben, petróleumlámpával világítottak, így Miklós napnyugta után már nem írt. Egyszer megfeledkezett róla, hogy leengedte a nyers húst, meleg volt, megszomjazott és jó hideg vízre vágyott, leengedte a vödröt, megmerítette, valami csobbanást hallott…, akkor kapott észbe, hogy benne volt a hús! Szaladt le hozzánk, Aput kereste:
– Titukám, adjál valami vasmacskát, mert beesett a hús a kútba, megpróbálom kihalászni. – Apu persze rohant segíteni, (ebben már gyakorlatot szerzett pilisligeti lelkészsége idején, ahol Nagybaczoni Nagy Vilmos, a kitelepített vezérezredes, honvédelmi miniszter kútjából is kibányászta a befordult oldalast) nagy keservesen kihalászták a húst és alaposan kimerték a kutat, nehogy megfertőződjön a víz. Legalább egyszer végre jól meglocsolták a kertet! Ezt az epizódot a Pillérek íze című versemben is megörökítettem.
Miklós szenvedélyesen gyűjtötte a különleges fákat, növényeket, mindenhonnan hozott haza valamit, el is ültette, de aztán Alaine-nek kellett gondoznia, azzal már nem bíbelődött. Vadvirágokat is ültettek és gyógynövényeket. „Behoztuk a rétet a kertbe”, szokta mondani Alaine. Tele volt a kertjük kis szélcsengőkkel, ettől olyan lett, mint a Paradicsomkert, szinte lelki élmény volt végigsétálni rajta, ezek a hangok belső utakra vezettek…
Később, amikor már megvoltak a gyerekeink, évekig szállítottam nekik az aranyköpéseiket, mindketten felhasználták, csak Miklós rejtettebben szőtte bele az írásaiba, Alaine pedig átkeresztelte, hol a vezetéknevet, hol a keresztnevet, ne legyen mindig Borda Matyi, Borda Noémi, Borda Panna Boróka. Mi persze így is fölismerjük. A rokon gyerekektől, tanítványaimtól, rajzszakköröseimtől is gyűjtögettem szorgalmasan, Alaine kérésére. Legtöbb a Meghalok én is? És a Halál és a gyermek (1993) című könyveiben jelent meg, ha jól tudom. Miklósnál nehezebb nyomon követni, úgy beleszőtte a szövegeibe.
Apu gyakran lerajzolta a vendégeinket, egyszer Alaine-t is megörökítette, igaz, a tollvonások kicsit megkeményítették, de épp az volt kéznél.
209. kép – Tóth József: Polcz Alaine, tollrajz, 70-es évek (A szerző felvétele)
Alaine nem tudta, hogy melyik évben született valójában. Egyszer apu húgomnak nevezte, de ő tiltakozott:
– Nono, az nem olyan biztos, hogy te vagy az idősebb… – és elmesélte, hogy a szülei nem emlékeztek pontosan, hogy 1922-ben, vagy 21-ben született. Négy gyerek volt, egymás után születtek, nem tartották számon a dátumokat, születésekor elfelejtették anyakönyvezni. Már iskolába ment, amikor anyakönyveztették, akkor az 1922. október 7-ét írták be, mert valamit be kellett írni, de ott is sok kalamajka történt, az apja, Polcz Radó Ibolyának hívta, de románul kellett mondani, ezért Violát íratott be, de mivel nem tudott románul, azt hitte, hogy az Ibolya román változata Viola, holott Viorica. Így ezen a néven anyakönyvezték, amit az édesanyja később átíratott, szóval szegény azt se tudta, melyik év a jó születési éve és melyik neve az igazi, otthon csak Libának, Libusnak becézték, az legalább egyértelműen rá vonatkozott… Csak az érettségi körül derült ki, hogy valójában Alaine a hivatalos neve. Azért adta az apja eredetileg az Alaine nevet, mert ez francia név (más forrás szerint baszk eredetű), ezt nem lehetett románosítani, de aztán úgy látszik, az Ibolya név elfeledtette vele.
Mészölyék 1978-79 körül lehettek Torontóban, meglátogatták Gábor bátyám családját. Amikor lementek a ház aljában levő uszodába, és Alaine Gabival, a 2-3 éves unokahúgommal bement a női öltözőbe, fürdés után mentek volna fel a lakásba, de elfelejtette, hányadikon laknak Gáborék. Pszichológus lévén gondolta, a gyerekek szeretnek gombokat nyomogatni, biztos Gabika is tudja, melyiket kell, fölemelte a gyereket, aki persze lelkesen meg is nyomta a megfelelő gombot, a liftből kilépve a harmadik emeleten letette a gyereket, aki odafutott egyenesen az ajtójukhoz, így találtak vissza a lakásba. Ő mindig ilyen praktikus gondolkodású volt, minden helyzetben feltalálta magát.
Ahogy olvastam Alaine: Gyerekkorom c. könyvét, sok mindent felismertem, mert sokszor mesélt a gyerekkoráról, de így, összefüggésében látva nagyon megrázó, hogy milyen szegénységben éltek, de ő olyan mélységes belső derűvel, annyi humorral adta elő a legnagyobb nyomorúságot is, hogy olyanon is nevettünk, amit így a könyvből elborzadva olvastam. Nagyon sok hasonlóság volt a gyerekkorunkban, csak mi harmonikus családban éltük meg a szegénységet, derűsen, hittel, őket meg mindig otthagyta az apja, vissza-visszajött, de nem sokat törődött velük. Állandóan költöztek, többnyire valami rokonnál húzták meg magukat, vagy albérletben. Ezért is értett ennyire a lakberendezéshez és ezért alakult ki a szemmértéke, pillanatok alatt otthonossá varázsolta maga körül a környezetét. Annyira lebilincselt a könyv, nem tudtam megállni, hogy ne faljam fel azonnal, de ugyanígy voltam a többi könyvével is, bármit olvasok tőle, olyan, mintha mellettem ülne és mesélne, a saját utolérhetetlenül kedves hangján hallom a mondatokat. Nem csoda, hogy Weöres rögtön beleszeretett, amikor a Széchenyi Könyvár titkárságán, Tolnai Gábor irodájában dolgozott és találkoztak, és bevitte a verseskötetét. Alaine akkor már ismerte, mint költőt és kért tőle pár sort, mert akkoriban érdekelte a grafológia. Erre Weöres feltérdelt az asztalra és szinte ráhasalva megírta neki a Galagonya című verset. Aztán nagyon jó barátságba került a Mészöly és a Weöres házaspár, összejártak. Weöres csak halála előtt, 1989-ben vallotta be neki, hogy ott rögtön beleszeretett és tényleg neki írta akkor a verset. Ezt mindjárt el is mesélte nekünk Alaine, amikor visszajött Weöreséktől, friss volt az élmény.
Miklós rendületlenül írt, amikor kijött a faházba, bár idősebb korában ízületi bajai is voltak, többször kellett operálni a kezét, zsugorodtak az ujjai. Egyszer a saját készítésű tandem biciklivel vittük ki a gyerekeket megmutatni, akkor már Pesten laktunk, mert Miklóst mindig felvillanyozták a gyerekekkel való beszélgetések. Egy-egy gyerekülést szerelt a férjem az ülések elé, a harmadiknak a csomagtartón jutott hely egy kispárnán, én meg vidám, színes csíkokkal, családi címerrel kidekoráltam a Hajigácsóban összeguberált és összehegesztett régi, erős vázat, nagyon tetszett Miklósnak. Ott gépelt a kis teraszon, akkor mutatta a kezét, hogy zsugorodik, sietett, hogy befejezze a megkezdett munkáit. Ott írta 1983-ban a Megbocsátást, 86-ban a Sutting ezredes tündöklését. Félt, hogy a betegségek miatt nem tudja befejezni a munkáit. Talán Weöres Sanyika – ahogy emlegették – kiváló kötete, a Teljesség felé hatott rá, talán csak a párhuzamos gondolkodás, amikor így fogalmazott az írással kapcsolatos kételyeiről:
„Amit szavakkal bekeríthetek, az mindig innét marad a teljesség határán.”
Alaine-t nagyon érdekelték a halálközeli élmények, mert fiatal korában, amikor a háború alatt az orosz katonák megerőszakolták, vérbajt, aztán tüdőbetegséget, sőt méh-hashártya-és mellhártyagyulladást is kapott, olyan beteg lett, hogy beállt nála a klinikai halál, amikor átélte, hogy megpillanthatta a túlvilágot.
Nekem is volt hasonló élményem, többször is, az első nyolc és fél éves koromban, Alaine nagy érdeklődéssel hallgatta.
Kis híján belefulladtam a Dunába. Azt hittem magamról, hogy tudok úszni, de túl mélyre sodródtam a Macskalyukban, ami egy mély, víz alatti árok volt a Szigetorrban.
Az egész iskola ott volt, sőt a szüleim is, mert Anyu ott tanított akkoriban és elhívta Aput is. 1963. június közepe lehetett, utolsó tanítási nap, rekkenő hőség, úgyse lehetett már kibírni a tanteremben, hát levitték az egész iskolát fürödni a Dunára. A Szigetorrba mentünk, mondták, hogy vigyázzunk, a Macskalyuk nagyon mély, oda gyerek nem mehet.
212. kép – Macskalyuk és Macskasziget, 70-es évek (Ráczné Tóth Katalin felvétele)
Mellette volt a vadregényes Macskasziget, az egyik rádióújság címlapjára is került, a víz fölé nyúló hatalmas kidőlt fatörzs a tiltás ellenére mindig tele volt gyerekkel, hintázni lehetett rajta a mélység fölött. Én a többiekkel a partközeli sekély vízben lubickoltam, de észrevettem Aput, aki a közelben úszott, és utánalendültem, játékból el akartam kapni a lábát, hogy húzzon a vízben. Ezt korábban is többször játszottuk, de most nem vette észre, hogy mögötte vagyok, hajszál híján nem értem el. Hiába kiáltottam neki, gyorsúszással úszott, karjaival csapkodta a vizet, mint a motolla, nem hallotta a kiáltásomat. A lendület beljebb sodort, próbáltam visszafelé evickélni, de a víz sodra erősebb volt, és bekerültem a mélység fölé, ahol lehúzott az örvény, majd többször feldobott, és megint lehúzott. Hol a partot láttam, ahogy megbillent a horizont, hol a vízalatti világot. Furcsa volt, hogy a parton a gyerekek ferdén állnak, csodáltam, hogy nem dőlnek el. Az egész inkább meghökkentő volt, nem volt időm felfogni a veszély súlyát. Ahogy lehúzott a víz, hihetetlen dolgok történtek velem. Megjelentek valami egész káprázatos, mozgó, forgó, szivárványszínű buborékokban a halott rokonaim, kedves ismerőseim, és önfeledten nevettek, hívogattak, hogy csatlakozzam hozzájuk. Csak arcok voltak, de nagyon élők és mindnyájan mérhetetlenül boldogok. Nemcsak látszódott a buborékban az arcuk, hanem ők maguk voltak az egész buborék. Nem volt semmi emberformájuk, mégis tudtam, hogy azonosak velük. Aztán valaki kézen fogott és vezetett. Csak a kezet érzékeltem és valami mérhetetlen biztonságot, bizalmat iránta. Áttetsző volt, mintha felhőből lett volna, de mégis éreztem, hogy fog, vezet. Filmet mutatott az életemről, oktatófilmet, de időnként ráközelített, akkor élővé vált, már nem kívülállóként néztem, benne voltam cselekvően, újra átéltem azt a szituációt. A hibáimra mutatott rá, de végtelen szeretettel, nevelési szándékkal. Láttam, mikor kellett volna az életemben szelídebben válaszolnom, valamilyen helyzetben másképp döntenem, vagy kiállnom egy ügyért és nem gyáván lapítani. Aztán bekerültünk egy sötét alagútba és sokáig lebegtünk ott, a haladást se lehetett mihez mérni, mert nem látszott semmi, de olyan megnyugtató volt ez a vezető kéz, hogy nem féltem, teljesen rábíztam magam.
Aztán egyszer csak derengeni kezdett, egyre nőtt a beáramló fény, és az alagút végén hihetetlen vakító fényesség fogadott, miközben földi zenéhez nem hasonlítható, mégis valami zeneféle összhangzat töltött be mindent, talán erről mondják a hozzám hasonló szerencsés fültanúk, hogy szférák zenéje. Vagy angyaloké. A fény hangjai. Ilyesmit már a buborékoknál is hallottam. Abban a világban minden fényből volt, a felhőféle ködös alakzatok közül lassan bontakoztak ki az élőlények, minden és mindenki élt, tevékenykedett, és mindenki mérhetetlenül nyugodt és boldog volt, és mintha előttem is kezdene megnyílni a tudás, a mindent felismerés képessége… Végül a kéz vezetésével eljutottam az egész fény-mindenség centrumába, és megláthattam a Fénylényt, akit Krisztussal azonosítottam. Rengetegen voltak körülötte, mindenki fényből, és úgy éreztem, hogy végre megérkeztem, hazataláltam! Semmihez sem fogható érzés volt. Zuhantam felé, belé, vonzott, mint a mágnes. Amikor odaértem, végtelen szeretettel megszólalt, nem emberi hangon, valami más érzékeléssel fogtam föl, hogy vissza kell mennem, még nem jött el az időm, dolgom van még itt a Földön. Próbáltam tiltakozni, megrémültem, hogy itt kell hagyni ezt a csodálatos biztonságot, de nem volt mese, húzott a kéz vissza, egyre sebesebben, végig az alagúton és egyszer csak visszacsúsztam a testembe, amiből éppen pumpálták ki a vizet, lógattak fejjel lefelé. Egy nyolcadikos fiú, Czikora Öcsi (A rendes nevére már nem emlékszem, mindenki így hívta) ugrott utánam, és kihúzott. Ott is maradhatott volna. Nem kiabált, nem szólt a felnőtteknek, hanem ösztönösen cselekedett, ahogy meglátta a fel-lebukó testemet, tudta, hogy most a gyorsaság a legfontosabb.
Otthon András bátyám, amikor megtudta, mi történt, – talán a hirtelen felindultságtól – lekevert egy fülest (életében először és utoljára), hogy még egyszer ne csináljak ilyet! Nem értette, hogy közben én megjártam a túlvilágot… Hetekig csendes és befelé forduló voltam, nem tudtam beszélni arról a másik világról, ami valóságosabb volt, mint bármi az életemben. Képtelenség volt földi hasonlatokkal megmagyarázni. Nem fedték át egymást a szavak.
A fiam 1982-ben született császárral. Elaltattak. Egyszer csak elkezdtem emelkedni, és fönt találtam magamat a mennyezeten. A testem lent maradt, én inkább csak tudat voltam, nem volt kiterjedésem, de ugyanúgy én voltam, és észleltem mindent. Láttam a műtőasztalt, ahogy dolgoznak rajtam, sokan voltak a műtőben. Nagyon mulatságos volt mindent kívülről szemlélni. Hallottam, amit beszéltek. Amikor magamhoz tértem, mondtam a kis kezdő nővérnek, aki más helyett ugrott be, akkor volt életében először műtéten, hogy mit mondott neki az orvos, hogy utasította kicsit ingerülten, mikor mit adjon, mert gyakorlatlan volt még. Szó szerint vissza tudtam mondani. Azt is elmondtam, ki hol állt és mit csinált. Teljesen le volt döbbenve.
– De hiszen altatásban volt!
– Mindent láttam és hallottam, csak felülről, a mennyezetről…
Azóta minden testi krízishelyzetben – szülés, műtét, altatás – beindul ez a folyamat, mindig kilépek a testemből, lebegek a kórteremben és látom, mit tesznek a testemmel, de azóta sose ment el odáig, hogy újra lássam Krisztust. Pedig nagyon szeretném újra átélni! De a tudat, hogy feladatot kaptam Tőle, mindenen átsegít. Megnőttek a távlatok, és azóta látom a célt és tudom, ha eljön az idő és át kell lépni, van hová…
Évekkel később, 1975-ben fordította le anyai nagymamám, Király Lajosné Dr. Bachmann Kornélia Raymond Moody pszichiáter-filozófus: Life after life című könyvét, Élet az élet után címmel, amit néhány év múlva mások is lefordítottak. Elisabeth Kübler-Ross könyvét is akkoriban olvasta, mesélt róla. Alaine-t érthető módon rettenetesen érdekelte a téma, sokat beszélgettünk róla.
A tudósok egy része így magyarázza a jelenséget: „a látomás csupán a haldokló agy játéka, melynek oka az oxigénhiány, és a szén-dioxid mennyiségének emelkedése a vérben; a békesség érzéséért a stresszhelyzetben felszabaduló endorfinok felelősek, az alagút-élményt pedig a látásért felelős agykéregrész megzavart működése hozza létre.” De akkor mivel magyarázható, hogy én szó szerint vissza tudtam mondani az orvos és a nővér mondatait?
Bíró Zsuzsa: Halálközeli élmények – tudományos szemmel című cikkében olyan esetet is felhoz, hogy egy Hollandiában történt szívinfarktusos a klinikai halál állapotában észlelte a körülötte levők mozdulatait, és értette a beszédüket, holott nem is tudott hollandul, de újraélesztése után mindenről be tudott számolni.
Alaine sokszor mondta, hogy a gyerekeket el kell vinni a temetésekre, hogy tisztában legyenek az élet-halál kérdésével. Ezt falun sokkal természetesebben fogták föl, az állattartó gazdáknál a gyerekek látták, ha elpusztult egy állatuk, ez is felkészítés volt a halálra.
Bódy Gábor, a tégla
Miklóst folyamatosan megfigyelték, lehallgatták. Gervai András: Fedőneve szocializmus című könyvéből tudom, hogy Bódy Gábort, a fiatal, kimagaslóan tehetséges, nemzetközi hírű filmrendezőt is ráállították, aki ott volt Miklós 60. születésnapi összejövetelén is Városmajor utcai lakásukban, fotók maradtak róla. Csaplár Vilmos barátja volt, aki gyakran járt fel Mészölyékhez, Miklósnak olvasta fel az írásait, a lánya keresztapja volt. Nyilván nem tudta róla, hogy Bódy a tégla.
Miklós közvetítő volt a nemzeti és liberális oldal között, mindenkit megpróbált megérteni, mindenkire teljes mellszélességgel odafigyelt, még ránk is, akik gyerekek voltunk, amikor megismertük őket. Nyilván ezért volt érdemes megfigyelni őt, mert hatalmas kapcsolati hálója volt, rengeteg barátja, ismerőse, a faluban is mindenkivel összebarátkoztak Alaine-nel. Bódyt 1973-ban szervezték be Pesti fedőnéven. A legtöbb megfigyeltjéről negatív véleményt írt, pl. Konrád Györgyről is, de Miklósról nem. Ez volt a dossziéjában: ”A beszervezés alapja: hazafias, foglalkoztatási vonala: Kulturális” 1981-ig írta a jelentéseit, akkor kizárták a hálózatból, mert nem „dolgozott”. Rá négy évre, 1985-ben, sikerei csúcsán, filmtervei közepette váratlanul öngyilkos lett, legalábbis ezt állapították meg, de a barátai nem hiszik, szerintük és a családja szerint meggyilkolták, nagy valószínűséggel a titkosszolgálat emberei, mert ki akart szállni, nem bírta tovább ezt a kettős játszmát.
Harmadik nagyjátékfilmjében, a Kutya éji dalában már nagyon érződik, hogy szabadulni akart a titkosszolgálat szorításából.
Az is felmerült, hogy közben a német titkosszolgálat, a Stasi akarta átvenni, meg is jelent a környezetében egy szőke német, akit a barátai Stasi-ügynöknek tartottak, ugyanakkor az iratok alapján nem dolgozott nekik, ill. ez az ügy még eléggé feltáratlan.
Bódy együtt dolgozott Csaplár Vilmossal, aki a Pszyché egyik forgatókönyvírója volt, társrendezőként dolgozott vele 1981-ben a győri Hamlet előadásban. Kifejezetten ellenzékiként választotta maga mellé…
Miklós hatvanadik születésnapján olyan társaság gyűlt össze, akik ma már talán szóba se állnak egymással, annyira eltávolodtak a politikai nézeteik szempontjából. Szilágyi Mária remek fotói megörökítették ezt az – utólag így értelmezhetjük – irodalomtörténeti jelentőségű találkozót.
A fotókat nézegetve beszélgető, nevetgélő, vitázó csoportokat látni: Monspart Éva beszélget B. Gáspár Judittal, Szikora Jánossal, Szabados Árpáddal és Balassa Péterrel, aki szintén Kisorosziba költözött, egy másik fotón Petri György Eszterházy Péterrel merült el valami kérdésben, Czakó Gáborék Szegedi Maszák Mihállyal borozgatnak, Kerényi Grácia Tolmár Katát, Alaine unokahúgát vigasztalja, Balassa Péter felolvasást tart egy kisebb csoportnak, Bódy Gábor Ungváry Rudolffal nevetgél, háttérben Miklós fogadja a telefonos gratulációkat, Esterházy Péter Orbán Ottóval tárgyal, Béládi Miklósék és Kornis Mihály Miklóssal borozgatnak, Sponták Gizella Alaine-nel beszélget, nyilván szakmai kérdésekről, Csoóri Sándor, Eörsi István, Bába Iván és Pályi András (akinek a két lányát tanítottam a Baár-Madasban), nagyon belemelegedtek a diskurzusba, Fogarasi Gábor, Rajk László, Konrád György az akkor még nagyon fiatal Bereményi Gézával mélyed el valami közös témában, Bereményi később Szörényi Lászlóval tárgyal.
Jelen volt még Levendel Júlia és férje, Horgas Béla, aki 2018-ban halt meg, Nádas Péter Salamon Magdával, Csengey Dénes, (az ő fotóját Levendel Júliától kaptam meg, aki néhány gyerekversemet közölte a Szitakötőben) Szabados Árpád, Radnóti Sándor, Bence György, Vígh Károly, Vikár György pszichiáter, akivel Alaine sok fontos szakmai kérdést meg tudott beszélni, Bernáth István, Bernáth Márta, Rajk László, akit Nádas Péter pólyájában kereszteltek meg anno, Mocsári Géza, Elek Judit, Esterházy Gitta, Orbán Júlia, Lengyel Péter, egy Marcellin Panschraft nevű lány, de talán még többen a Jelenkor Kiadó jóvoltából.
Persze nemcsak Bódy Gábort állították rá. Tabajdi Gábor a III/III című könyvében leírja többek között Mészöly Miklós megfigyelését is:
NOIJ – összefoglaló jelentés, 1980. 06.11. (134)
„8. Mészöly Miklós író (F-dossziés személy) vitasorozatot szervez. Tervei szerint havonta egy alkalommal jönnének össze; nyáron a kisoroszi nyaralójában, ősztől pedig a budapesti lakásában.
A vitapartnereket széles körből válogatja úgy, hogy azok „fiatalok és kiváló elmék” legyenek. Célja, hogy a tudomány és a művészet legkülönbözőbb területeiről minél több személyt vonjon be.
Az információ forrása és tartalma megbízható, ellenőrzött.
Intézkedés:
– megszervezik az összejövetelek ellenőrzését;
– folytatják M. M. ellenőrzését.”
Miklós mesélte, hogy a kisoroszi kertben együtt volt egy írótársaság, iszogattak, egy barátja hátrament a kertbe a dolgát végezni, mert sokan voltak egy vécére, nem győzte kivárni a sort, mire felszisszent a bokor: – Ez a marha lepisilte a mikrofont!
Ott rejtőztek el a besúgók. Ezt Szörényi László is elmesélte egy Nádas Péterrel készült interjúban, kiderült, hogy vele történt meg, én már nem emlékeztem a névre.
Természetesen édesapámat is megfigyelhették, hiszen Mészölyék szinte mindennapos vendégek voltak nálunk, de legalább hétvégeken beugrottak.
Miklós nagyon sokra becsülte Orbán Viktort. Egyszer, már jóval Apu halála után, a rendszerváltás környékén bejött anyósomhoz, mert akkor már oda jártunk hétvégeken (a parókiáról el kellett költöznie a családnak), hármasban beszélgettünk a férjemmel, Miklós felhevülve magyarázott a politikai változás lehetőségéről, és azt mondta: meglátjátok, Orbán Viktor még nagy politikus lesz! Nagyon lelkesedett érte, meglátta benne a jövő emberét.
Miklós barátnője volt Varga Kata színésznő, egy évig éltek együtt, de nem sikerült a gyerek, amire Miklós annyira vágyott. Később más nővel is próbálkozott, bár akkor már 66 éves volt, de egyre erősebben vágyott gyerekre, de ő se tudott neki szülni, már nem vállalták, vagy nem is lehetett. Mivel Miklós elég sok nővel került szorosabb kapcsolatba, és senkinek sem sikerült gyermeket nemzenie, valószínűleg nemcsak Alaine-ben volt a hiba a fiatalkori sugárkezelések miatt, hanem benne is, magtalan lehetett, ahogy népiesen mondják a terméketlenséget, de nem tudok róla, hogy orvoshoz fordult volna ezzel a problémával. Talán a férfibüszkeség nem engedte. Annyira szerette a gyerekek látásmódját, szóalkotását, a családunkban levő gyerekekre is mindig odafigyelt.
Matyi fiam két-három éves lehetett, 1985 körül náluk voltunk a faházban, Alaine-nel beszélgettünk, közben a fiam eltűnt mellőlem. Elkezdtük keresni, aztán láttuk, hogy már messze járnak Miklóssal a kert alján, néha megállnak egy virág, bogár, csiga mellett, valamit mutogatnak, beszélnek róla és mennek tovább. Miklós beszélgetőpartnernek tekintett egy ekkorka gyereket, sokáig sétáltak együtt teljes egyetértésben, együtt vizsgálták, analizálták a természet csodáit. Remekül értették egymás nyelvét. Matyi kreatív szóösszetételeit nagy becsben tartotta.
Egyszer hazakísértem Alaine-t, mint rendesen, még a falusi házban laktak, de ott volt két lány, akik nagyon körülzsongták Miklóst, aki persze, mint vérbeli férfi élvezte a helyzetet, évődtek egymással. Alaine lepakolta a cuccát, és végtelenül kedvesen, magától értetődően mondta:
– Kincsem, akkor én most visszamegyek Klárival Tituékhoz, érezzétek jól magatokat. Nem volt a világon semmi bántó célzás a hangjában. Kint az utcán mondta: – Tudod, egy írónak nagyon fontos az ihlet, és Miklóst a nők ihletik, ezt el kell fogadni.
A falusiak, akikhez jártak szalonnáért, tejért, gyümölcsért, már mind elmentek, de az utódaik még emlékeznek néhány epizódra. Olyan pozitív volt a kisugárzásuk, Alaine-ben, angyali természeténél fogva volt egyfajta belső sugárzás, ami mindenkit megragadott, azonnal megnyíltak előtte. Döbbenten tapasztalom, hogy újabban E-vel ejtik a rádióban, tévében, angolosan: „Elen”, pedig francia név, A-val, illetve rövid Á-val kell ejteni:”Alen”.
Sokkal több pozitívumot lehet Miklós mellett is felhozni, mint negatívot, a mérleg nyelve mindenképpen jobbra billen nála is. Alaine mondta időnként: Most van valakije Miklósnak, de ha erre van szüksége az alkotáshoz, menjen, teljesen megértem. Persze attól még iszonyúan fájhatott neki, de megértette. Amikor Varga Katával élt egy évig, Alaine mesélt róla, nagyon szimpatikusnak találta. Miklós ragaszkodott hozzá, hogy ismerjék meg egymást.
Katával 2015-ben ismerkedtem meg, mikor Vollnhofer Mária ArtStúdiójában volt az ötödik családi kiállításunk, amit Prokopp Mária nyitott meg, és a kiállítás ideje alatt több költői estet és egy könyvbemutatót tartottunk. Akkor derült ki, hogy ő az a bizonyos színésznő, akiről akkor Alaine mesélt. Ezt mondta:
– Mindkettőjük minden műve a könyvespolcomon, mindegyiküktől a saját műveit kaptam meg. Számomra csodálatos ember volt Alaine is, Miklós is, és így élnek ma is bennem.
Kata remek alakítását számtalan szerepe mellett a Koldus és Királyfiban az egész ország láthatta, mert a tévében is leadták. Érdekes, hogy kiderült, három kecskeméti évadja idején a tragikus sorsú hajdani, debreceni Kántus-társam, Beregszászi János amatőr színtársulatával is fellépett az ottani Művelődési Házban.
Miklós többször mondta, hogy Ali (így szólította a feleségét) mindent megbocsát, elnéz, megért, és ez gyakori lelkifurdalást okozott neki.
Végül is a párhuzamos kapcsolatai ellenére mindig visszatalált hozzá, kitartottak egymás mellett, egész életükön át és mélységesen tisztelték, becsülték egymást. Azt hiszem, a bonyolult kapcsolatukban ez volt a legrendíthetetlenebb tényező.
Apu lelki vezetője volt Alaine-nek, ha konfliktusa volt Miklóssal, vagy a főnökeivel, vagy haldoklott egy gyerek, küzdött a szülőkkel, vagy a kollégák nemtörődömségével, mindig a szüleimhez ment és átbeszélték, átimádkozták. Hitben nincs megoldhatatlan helyzet. Ilyenkor megnyugodva, lelkileg megerősödve ment vissza a feladatai közé. Emlékszem, egyszer mélységesen fel volt háborodva, hogy a Tűzoltó Utcai Gyermekklinikán egy halott gyermeket úgy dobtak be a hullaházba, hogy benyomódott az orra. Tudta, hogy jönnek a szülők megnézni, gyorsan leszaladt és megigazgatta a kisfiú orrát, helyrenyomkodta valahogy.
Miklós nagyon értékelte Kati nővérem kamaszkori filozófiai eszmefuttatásait. Egyszer bent beszélgettünk a sarokszobában, a valamikor ötvenhatos iratokat rejtő hatszögű asztal mellett Alaine-nel, amikor kis késéssel betoppant Miklós is. Alaine Kati felé biccentve a fejét odasúgta neki: – Kincsem, mit szólsz? De Miklóst annyira lebilincselte a gondolatsor egyéni kifejtése, amire már az ajtóból felfigyelt, hogy egy szemöldökrángással jelezte, ne szóljon bele. Hihetetlen sok mindent tudott kifejezni a szemöldökével, homlokráncolással, arcmimikával, sőt az egész fejtartásával, fejmozgatásával. Sokszor túlnézett az emberen. Nem átnézett rajta, nem volt ebben semmi lekicsinylő. Túlnézett, mert sose ragadt le a fecsegésnél, a mindennapok apró-cseprő dokumentálásánál, mindig a nagyobb összefüggéseket kereste, mintha minden felcsipegetett gondolat-és élménymorzsát be akart volna építeni a nagy egészbe, az életút kövezetébe.
Volt, hogy akkor toppantak be, amikor Katival két szólamban énekeltük a Vándorló mesterlegényt. Alaine-nek nagyon tetszett, csillogó szemmel, mosolyogva hallgatta, de Miklós elmerengett rajta:
– Olyanok vagytok, mintha ottrekedtetek volna a múlt században, az egész paplakkal együtt. Itt nálatok állandóság van, működnek a tradíciók, a közös étkezések előtti-utáni imádság, a családi beszélgetések, a mindenkit befogadás képessége.
Amikor Miklós megszólalt, mindenki tudta, most valami fontos következik. Körbejárt egy-egy fogalmat, minden oldalról megvizsgálta. Mégsem kinyilatkoztatásszerűen beszélt, nagy figyelemmel hallgatott meg minket, gyerekeket, később kamaszokat, de a kisgyerekek is lebilincselték, nem játszott, hanem komolyan elbeszélgetett velük. Figyelte, hogy kísérleteznek a szavakkal, hogy gyártják spontán módon a sajátos szóösszetételeiket, mennyivel kreatívabbak ebben a szóalkotásban, mint a felnőttek. A gyerekeink aranyköpéseinek gyűjteményét ki akarták adatni, de nem sikerült.
Miklós nagyon szórakozott volt. Egyszer kapott valakitől fagyállót, de jobb híján Colás üvegbe töltötték, amit lazán behajított a kocsiba a lába alá. Később tökéletesen megfeledkezett róla. Amikor menet közben nagyon megszomjazott, és odagurult a lábához a Colás üveg, megörült, hogy van innivaló, és nagyot húzott belőle. Persze rögtön rájött, hogy ez a fagyálló, ami méreg. Elment az orvoshoz Kisorosziban, aki beküldte Pestre a MÁV kórházba, ahol azonnal vese-dialízist kapott. Csoda, hogy saját autóján el tudott jutni odáig. De talán így gyorsabban beért, mintha mentővel vitték volna. Három napig kritikus volt az állapota.
Szórakozottságára jellemző volt, hogy mindig elhagyta a fél pár kesztyűjét. Többnyire úgy történt, hogy levette a jobb kezéről a kesztyűt, mikor kinyitotta az autó ajtaját, és ottfelejtette a kocsi tetején. Egyszer nagy hideg volt, persze megint elvesztette a kesztyűt, és indult Pestre a patinás Renault-jával, Apu adta oda neki az övét, hogy ne fázzon a keze az úton, érzékenyek voltak az ízületei. Este nagy szégyenkezve hozta vissza a bal kesztyűt, mert a jobbot megint elvesztette…
Arany János barátunk, aki azóta népszerű karnagy lett, mondta egyszer egy otthagyott fél pár kesztyűre, amit Anyu talált meg, aki Ari becenévre hallgatott, Apu (Tóth József, kisoroszi lelkész) pedig pár nap múlva bement Pestre a szokásos kórházi beteglátogató körútjára és visszavitte gazdájának az elhagyott kincset. Johnny, ahogy mindenki hívta, aranyjánosi mélységekben foglalta össze az eseményt: „És feljöve József, az oroszi pap, egy fél pár kesztyűvel a bölcs Ari küldte”.
Egyszer elkísértem Mészölyéket a faházig, útközben Alaine-nel sztorizgattunk, épp valami derűs epizódot adtam elő, nagyokat nevettünk. Miklós némán ballagott mellettünk, mintha ott se lettünk volna, egyszer csak ránk mordult:
– Hogy tudtok másról beszélni, mikor egy gólya-násztánc zajlik a fejetek fölött?
Felnéztünk, és tényleg, elképesztő jelenet volt, ahogy a hím gólya násztáncot lejtett a levegőben a párjának, nyújtogatta a nyakát, a szárnyait, lábait, valóságos égi balettelőadás volt, sose láttam ilyet azelőtt.
Varga Gyuszi kőműves barátunk mesélte, hogy amikor Mészölyék már a szőlőben laktak, a révnél megszólította egy férfi, hogy ő vajdasági magyar író, Mészöly Miklóst keresi, útba tudja-e irányítani? Akkor még nem volt felparcellázva az a terület, elvétve voltak nyaralók a szőlőben, helyrajzi számok voltak kitéve, nem volt még utcanév. Gyuszi készségesen kikísérte a férfit Miklósék házáig. Mi is állandóan kikísértünk oda embereket, mi mindenkivel szemben jóhiszeműek voltunk, pedig besúgók is jártak hozzájuk, Miklóst állandóan megfigyelte a titkosszolgálat, de hát senkire se volt ráírva, aki őket kereste, mint barát, ismerős, vagy írótárs.
A székelyek ezt a kérdést úgy oldották meg Magyar Adorján szerint, hogy a gyalog-kapu fölé kis kerek fémtükröt helyeztek, a „lelkiismeret aranytükrét”, sőt a nagykapu fölé is, hogy a lóháton érkező is szembetalálja magát a tükörképén keresztül a saját lelkiismeretével, és feltehesse magának a kérdést: vajon jószándékkal kíván belépni a házba, vagy rossz célok vezérlik? Ez a fémtükör később fa díszítőelemmé vált, már nem tudják, mit jelentett valamikor, csak a forma őrzi a régi jelentést.
Alexa Károly mesélte, hogy Miklós 66. születésnapját ott ünnepelték náluk Pestújhelyen, 1987-ben, együtt volt a későbbi jobb- és baloldal, akkor még a legnagyobb egyetértésben, Esterházytól Csengey Dénesen át Csurkáig.
Nyilván akkor is voltak viták, de ma már akkora a szakadék a két tábor között, hogy el se jutnak a vitáig, mert nem is tárgyalnak egymással.
Ezt a kérdést feszegeti Huth Gergely Szétszakadt Magyarország – ék hadművelet című filmje, hogy a pártállami titkosszolgálat milyen sikeresen vert éket a hajdani barátok, kollégák közé, hiszen egy egységes ellenzék nagy veszélyt jelentett volna rájuk nézve.
Miklós állandóan a párbeszédet szorgalmazta, híd volt a két fél között. Alexa Károlynak így nyilatkozott egy korábbi, egyébként elképesztően izgalmas és önfeltárulkozó, életének legsötétebb szakaszait feltépő interjúban (Beszélgetés Mészöly Miklóssal, Jelenkor, 1981-1): „A világ minden pontján vannak – és kell legyenek – minden nézetkülönbségen túlmutató, oszthatatlan magyar érdekek.”
Szegedi-Maszák Mihály így fogalmazta meg egy cikkében:
„A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a Belvárosi Kávéházban találkozott egy kis csoport, amelynek tagjai Aczél György kultúrpolitikájával szemben fogalmaztak meg éles bírálatot. Huszárik Zoltán, a festő Halmy Miklós és Schéner Mihály, az író Szakonyi Károly mellett fiatalok is részt vettek ezeken a beszélgetéseken – az említett Zubreczky György is. Az általam ismert értelmiségi közösségek közül talán ez oszlott fel a legkorábban. Az írók közül Mészöly Miklós törekedett arra, hogy ösztönözze különböző felfogású személyek eszmecseréjét. Ezek a találkozók Kisorosziban, Szekszárdon vagy a Városmajor utcában a rendszerváltás után szűntek meg. Az író hatvanadik születésnapján még Csoóri Sándor és Eörsi István tartott köszöntőt. 1990 után Mészöly már panaszkodott, hogy ábrándot kergetett, amikor egymástól merőben különböző felfogású embereket próbált összehozni.
Mészölyék Svábyékkal is jó barátságban voltak. Sváby Kati mesélte, hogy 1978, vagy 79 nyarán Lajos fogott egy hatalmas csukát, erre én is emlékszem, pont arra léptem be a Rév utcai házuk kertjébe, hogy Lajos a tornác falához szorítja a méretes jószágot, Zsófi, a lánya meg krétával körberajzolja. Ezt a csukát lefagyasztotta, és akkor készítette el karácsonyra, amikor Mészölyék épp gyertyagyújtáskor érkeztek meg hozzájuk váratlanul. Ajándékot is vittek, Katinak egy kézzel szőtt konyharuhát, Lajosnak egy korondi kerámia hamutartót. Nagyon kellemesen, jó hangulatban töltötték a Szentestét. Nem akarták egyedül tölteni az ünnepet, szükségük volt baráti társaságra.
Szakolczay Lajos mondta, amikor dedikáltam neki a Pecséthordozók című esszékötetemet, és megemlítettem, Mészölyékről is írok, hogy egyszer adott négy írónak, köztük Miklósnak egy József Attila-díjat, az egyik szobrász barátjával készíttetett egy-egy szobrot és mindegyikbe beleépített egy tízforintost, és a megfelelő humoros szöveggel át is adta nekik. Miklósé a szekszárdi Mészöly-emlékszobába került, ahol nem értették, hogy mi ez, de aztán ő megmagyarázta.
Nekem meg Czukor György költő adott egy alternatív József Attila díjat, amikor Kőrösi Papp Kálmán kiállításán találkoztunk, és meglátta nálam a Föld rácsain című verseskötetemet, amit Kálmánnak vittem, elkérte, hogy hadd nézzen bele. Elkezdte olvasgatni, jó sokáig olvasta, aztán egy papírtálcára felírta a díjat a nevemmel, és adott mellé egy százast, mondván, hogy a díj pénzjutalommal jár. Én nem tudtam, hogy ő kicsoda, rá is kérdeztem, hogy ő is költő-e, de azt válaszolta halál komolyan: nem, traktoros…
1978-ban már főiskolás voltam festő-restaurátor szakon, sokat festettem, egyszer bejött hozzánk a parókiára egy férfi, ha jól emlékszem, Sándor Iván író volt, kérte, hogy kísérjem ki őket Miklósékhoz, mert mindenkit hozzánk irányítottak, hogy igazítsuk útba őket a szőlő felé. Akkor még nem volt arrafelé utca, csak szőlősdombok, annak a néhány háznak csak helyrajzi száma volt, Nádas Péterékének is. Az autóban ült Kútvölgyi Erzsébet Iván nevű kisbabájával, amitől azt gondoltam, hogy házasok, de nem, csak közös ismerősök (Örkény Iván volt a baba, Örkény István unokája, aki aztán producer lett), kérdezték, ki vagyok, de kamasz-öntudatomban így sikerült a bemutatkozás, mivel akkor vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára, és éppen felszálló irányt vett az önértékelésem: Tóth Klári vagyok, illetve leszek… Rám meredtek értetlenül, aztán elnevettük magunkat mindnyájan. Ezzel fel is oldódott a feszült hangulat, oldott beszélgetésben utaztunk Miklósék házáig, lelkesen meséltem a faluról, a hagyományokról, legendákról, népszokásokról, amiket gyerekkorom óta gyűjtögettem.
Sándor Iván is jóban volt Miklóssal, pozitív kritikában számolt be Miklós 1957-ben írt Ablakmosók című abszurd parabolájáról, amit két előadás után betiltottak.
Sok vendéget, írótársat kísértünk ki hozzájuk, mert bonyolultabb lett volna elmagyarázni, hogy találnak oda, a népnyelv elnevezte ugyan az odavezető útszakasz állomásait (Hajigácsó, Csapás, Nagyfaluföld, Szőlő), de semmi nem volt kiírva, nem lett volna támpont, egyedül nem találtak volna oda, de ilyenkor nem maradtunk ott, nem akartunk zavarni.
Miklóst teljesen felvillanyozta az ilyen hely, mint a Hajigácsó, ahova mindenféle szemetet hajigált ki a falu lakossága, innen kapta a nevét. Nap mint nap ott mentek el előtte, amikor már a szőlőben laktak, mert a falu végén volt, ott hajtották ki az állatokat a Csapáson. Akkor még nem volt arra egyetlen nyaraló sem, balra lícium-bokrok szegélyezték a homokos utat, jobbról akácfák, a tehenek felverték a homokot, nyáron olyan forró volt, hogy nem állta a mezítlábas talpunk, szandálban nem lehetett haladni a mély homokban, a bokrok tövében tudtunk csak menni, lehajolva. Ott volt jobbra ez a hatalmas szeméttelep, izgalmas volt, ahogy a szikrázó napfényben megcsillant egy-egy törött biciklikormány, mintha a föld mélyéből igyekezne kifelé, volt benne valami reményteljes nekifeszülés, de csillogott a festékes edény, az ágyrács, az autógumi, a rozsdás vödör, mindig fel lehetett fedezni az újonnan odakerült lomot, az még nem rohadt össze a többivel, privilegizált helyzetben billegett ég és föld között, nem süppedt be lemondóan a feledésre ítélt masszába. Miklós mindig mondogatta: „A Hajigácsó a névtelen hősi tárgyak köztemetője.” My Jo című drámai elbeszélésében meg is örökítette a telepet, és a vele kapcsolatba hozható falusiakat két fiktív alakká sűrítette:
„Az ilyen falusi szemétlerakókat nem lehet kitalálni, az ilyen csak lenni tud.
Akár egy lerombolt bepillantás …”
Egyszer egy régi festőtáborunkban kint főztünk a Hajigácsón túl a Nagyfaluföld homokdombja tövében, bográcsban készült a paprikáskrumpli, a kollégám, Szendrei Laci nagy szakács volt, én meg tanítottam helyette az ő Lónyays diákjait is, mert akkor még közös táborokat vezettünk. Később olyan sok lett a jelentkező, hogy szét kellett bontani a két csapatot. Akkoriban már focipályává alakította az Önkormányzat a szeméttelepet, el is veszítette a varázsát, de hiába tettek ki konténereket helyette, a falusiak és a nyaralók lelki igényei szerint további szeméttelepeket hoztak létre, mert egy valamire való szemét nem tűri el a bezártságot, neki az egyre növő lomkupac adja az önigazolást, a létjogosultságot. Így hát ott is felhalmoztak egy hegynyi szemetet, a Nagy-dunai rév töltésétől nem messze. Körberaktuk a bográcsot farönkökkel, azon üldögélve ettük az ebédet. Egy elkényeztetett pesti lány, aki még sose táborozott, kétségbeesve kérdezte, hogy ő hova üljön, hol van egy szék, mert fatörzsre aztán nem hajlandó ülni, hogy képzeljük?! Feltámadt bennem az irónia kisördöge és felmutattam a szemétkupac tetejére, ahol egy töröttlábú, festéklecsorgásokkal tarkított, rozsdás vasszék billegett:
– Ott a széked, hozd ide és ráülhetsz, ha jobban tetszik, mint a fatörzs. Képes volt megmászni a rozsdatemetőt, és a szakadt belű matracok, girbegurba ágyrugók, kitört lábú tűzhelyek özönéből kimazsolázta a gusztustalan székroncsot, lebotorkált vele a kupacról és boldogan ráült, a hiányzó lábát megtámasztottam neki egy farönkkel. Hiába, a konvenció nagy úr, aki egész életében luxuskörülmények között élt, nem tud mit kezdeni a természetadta lehetőségekkel.
217. kép – Mészöly Miklós, 1983 (Fortepan, Sólyi Ilona)
Macha Zsuzsi, volt osztálytársam, aki Mészölyéké mellett, a szomszéd házban lakott, a Széchenyi út 132-ben, inkább a későbbi periódusra emlékszik:
– Mariska néni a ház hátsó részében lévő önálló lakrészt adta ki, Mészöly ott lakott, Mariska néni mindig szeretettel beszélt róla. Én is találkoztam vele akkoriban,1985-1991. években lehetett. Az író nagyon csinos, jó vágású férfi volt, én mindig csak őt láttam, nő soha nem volt vele. Néhányszor futólag beszéltünk, rendkívül kedves, szimpatikus férfi volt, jól emlékszem rá.
Alaine-nek hetven éves korában vett Miklós egy camping kerékpárt, akkor tanult meg biciklizni. Nagyon örült, hogy fele idő alatt megteszi a távot, mert addig a faluban laktak, de amikor megvették a kis faházat a szőlőben, Nádas Péteréké mellett (csak egy keskeny ürestelek volt köztük), túl messze kerültek a templomtól. Igaz, a bérleményt még évekig fenntartották vendégszeretetük kiterjesztett territóriumaként, odafogadtak rokonokat, barátokat, írótársakat, így szegény Alaine a budai lakáson kívül két házat tartott rendben. Később Balassa Péterék laktak ott.
Alaine különleges ételeket készített, fantáziadús ötletekkel, csak szokatlanok voltak az ízek. Megszokta, hogy a semmiből kellett valamit készíteni, de hát mi is így nőttünk fel, szerény alapanyagból is lehet harmonikus ízkombinációt előállítani, ilyenkor még ötletesebben dekoráltuk az ételt, mindig van áthidaló megoldás. Alaine gyönyörű mézes sütit tudott készíteni, karácsonyi díszítéssel, és nagyon finom is volt. Mandulával, mogyoróval díszítette. Erdélyben tanulta, többször hozott belőle kóstolónak.
Nagyon érdekelte az álomfejtés, mindig kérdezte, mit álmodtunk? Hosszan elidőztünk a téma mellett, mindenki álmát megpróbálta megfejteni, kielemezni, milyen nappali élmények, félelmek, szorongások hatására sűrűsödött ilyen talányossá az álomvilág? Egész héten gyűjtöttük neki az álmokat, hogy ha hétvégén jön, kielemezze nekünk. Én ugyan rögtön elfelejtem, ha ébredéskor hozzám szólnak, de az érdekesebbeket lejegyzeteltem.
Mészölyéknek komoly műgyűjteményük volt a Városmajor utcai műteremlakásukban. Ezeket az ötvenes évektől gyűjtögették. Miklós halála után Alaine gondoskodni akart a tárgyaikról, sikerült Szekszárdon berendezni Miklós emlékére egy múzeumi szobát, meg is néztük, amikor ott restauráltunk a fiammal a barokk Kórházkápolnában, a képeket pedig 2007-ben odaajándékozta az Andrássy-úti Kogart-gyűjteménynek, mert az volt a célja, hogy együtt maradjon az anyag, és hogy látható legyen a nagyközönség számára. Közel negyven műtárgyból áll a gyűjtemény. Bálint Endre Angyala hárommillió forintot ér, komoly adomány. A művek többsége olajfestmény, de vannak nyomatok, pasztellképek is köztük. Többnyire a művészbarátaiktól kapták ajándékba, Vajda Júliától, őt sokat emlegette, Schaár Erzsébettel, Vilt Tiborral is jóban voltak, Sváby Lajostól, Szőnyitől is volt képük.
218. kép: Borda Mátyás: Mészöly Miklós, bronzérem (a szerző felvétele)
Mi is kölcsönadtuk a kiállításra fiam bronz plakettjét, amit Miklósról készített. Nádas Péter nyitotta meg, akkor már nagyon rég nem láttam, kezébe nyomtam az apukámról írt anekdotákat, amiket Péternek is sokszor elmondott, nagy anekdotázó volt. Úgy láttam, örült neki.
Miklós mindig elfogulatlan próbált maradni az írásaiban, kívülállóként vizsgálta az eseményeket, szereplőket, nyomozott, mint egy detektív, azt vallotta: „a pártatlanság nyithat csak távlatot a megismerésnek”.
219. kép – Alaine és Miklós Ágiék kisoroszi kertjében
Ági egyszer meghívta Miklóst és Alaine-t a kisoroszi nyaralójukba, de akkor már Miklós nem ismerte meg, csak a férjét, holott őt kamaszlány kora óta ismerte, ahogy mindnyájunkat. Ági szerint akkor már Alzheimer-kórja volt, Nádas Péter demenciának emlegette a Világló részletek című önéletrajzi regényében. Minket se nagyon ismert már meg akkoriban, ha ráköszöntem az utcán, valamit motyogott és továbbment, pedig azelőtt mindig bejött hozzánk, de legalább megálltunk kicsit beszélgetni. Sváby Lajost sem ismerte meg. Szívszorító volt így látni ezt a rendkívüli tudású és képességű embert, mintha valami szellemi magánzárkába lenne bezárva, a tekintete, mint a vakablak, se be, se ki nem látni, mint amikor a színházi műsor után behúznák a függönyt. Vége az előadásnak.
Ablonczy Anna mesélte, hogy Alaine elkérte Kukorelly Endre faházát, hogy ott el tudja szállásolni az erdélyi asszonyt, aki segített ápolni és gondozni a nagybeteg Miklóst. Később ezt a házat vették meg Annáék.
Amikor Miklós meghalt, Alaine a kívánsága szerint szétosztotta a hamvait: Került a Farkasréti temetőbe, a terméskő sírba, ami előtt egy kis madáretető kővályú van, rajta csak ennyi: Alaine, aztán Triesztnél a tengerbe szórták egy részét, mert matróz akart lenni valamikor, a maradékot a szekszárdi szülői sírba és a kisoroszi kertbe szórták szét, ahol egy malomkő őrzi az emlékét. Mesélte, hogy kivitt a sírhoz egy üveg bort, gyümölcsöt. Az ókori görögöknél is szokás volt ez az ősi rítus.
Az utolsó években kevesebbet találkoztunk, Apu halála, 1981 után el kellett hagynunk a parókiát, új fejezet kezdődött az életünkben.
Alaine sokat írt a saját halálára való felkészüléséről, de humorral, önkritikával, a helyzet elfogadásával. Még ebben is tanított, példát mutatott. A haldoklása is csupa életigenlés, hiszen az életre, az Örökéletre készült! Megvette a saját koporsóját, kb. egy évvel a halála előtt, kényelmesen megágyazott benne és időnként belefeküdt, és minden vendégét megkínálta a próbafekhellyel… Engem is kért, hogy fessek rá valamit, és írjak is rá, de akkor nekem ez olyan morbidnak tűnt, hogy nem vitt rá a lélek, mert akkor még nem látszott betegnek, vidám és energikus volt, mint aki előtt még ott áll az élet sok izgalmas kihívása… Azt hiszem, én nem tudtam elfogadni az ő halálát, ez ellen tiltakoztam az ellenkezéssel. Fehér hosszú ruhában akart lenni a ravatalon, ez is a gyász átértékelése volt nála, mindenben, a halálában is segíteni akart, hogy elfogadjuk a krisztusi kegyelmet, és a túlvilágra összpontosítsunk.
Miklós is hittel vágott neki a nagy útnak, bár nem a konvencionálisan vallásos ember hitével, de valamiféle továbbélésben feltétlenül hitt ő is.
Alaine bármilyen mélységesen gyászolta Miklóst a halála után, mégis úgy látom, irodalmi szempontból felszabadult az állandó kritikusi ellenőrzés, folyamatos szellemi prés alól, és végre önmaga mert lenni az írásaiban, amiket Ablonczy Anna élete utolsó nyolc évében kihúzott belőle. Annyira fölnézett Miklósra, hogy életében nem tudott eléggé önállósulni szellemileg az írás terén, de szakmailag és morálisan nagyon is önálló, autonóm személyiség volt.
210. kép: Polcz Alaine (Fortepan, Hunyady József)
Alaine hozta létre itthon a hospice-szolgálatot 1991-ben, ami a gyógyíthatatlan rákbetegek fájdalmainak enyhítése mellett a lelkükkel, emberi méltóságukkal is foglalkozik, és ingyenes szolgáltatás.
Halála évében, 2007 nyarán az Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézetben megalakult a Polcz Alaine Hospice-Palliatív osztály. Ennek a megtervezésében még ő is részt vett, és beleegyezett, hogy halála után az ő nevét viselje az intézmény, ahol jelenleg 20 ágy áll a betegek rendelkezésére. Egész életében hatalmas harcai voltak, a betegek jobb ellátásáért, emberibb bánásmódjáért küzdött mindig a maga végtelenül szelíd, de határozott módján, megtalálta a megfelelő emberekhez az utat, akiket rá tudott beszélni a változtatásra. Szívós munkával elérte, hogy kórházi játszószobát hozzon létre, a szülőknek külön szobát, de addig is mindig segített megoldani a vidéki hozzátartozók elhelyezését. Alaine szelleme él és hat, hatalmas tömegek hallgatják a róla szóló előadásokat, divatba jött, pedig sose érdekelte a hírnév, a betegek érdekelték, arra vágyott leginkább, hogy a fájdalmaikon enyhítsen.
Sötét világban élünk, de az ő életpéldájának fénye bevilágítja az utat, irányt mutat, példát ad emberségből, kitartásból, a hit erejével.
Ott voltunk mindkettejük temetésén a testvéreimmel. 1969-ben ismertük meg őket, Miklóst 32 éven keresztül ismertük, Alaine-t, aki hat évvel élt tovább, 38 évig. Életünk szerves részei voltak. Amikor olvasom a könyveiket, a saját hangjukon hallom a mondatokat. Miklós kedves pöszeségével, ahogy az s hangot kiejtette, Alaine bársonyos, éneklő hanghordozásával, ami olyan színessé, élvezetessé tette a beszédét. Mindig arra tanított, hogy szembe kell nézni a halállal, és méltóságot kell adni a haldoklónak, ezért hozta létre már nyugdíjas korában a Hospice-t, és ami a legfontosabb, a haldoklót erősíteni a hitben, hogy az átlépést ne az élet végeként élje meg, hanem a kezdeteként, Jézus Krisztus váltsághalála által.
Illusztráció: fh. fotó: B. Tóth Klára családi archívumából
Ezek is érdekelhetik!
Jámborné Balog Tünde: Töredékek az elhagyott színtérről →
Dudás A. Alex: Bella Italia →
P. Gábor Mózes: Miért írok, és kinek? →
