Lukáts János: Páros város – erődökkel

•

Két város, két ország – és ezer esztendő. Ezt földeríteni volt a föltett szándékunk. Bátorság megfogalmazni egy ilyen öntelt mondatot, amely mögül jobbára hiányoznak a füzérre fűzhető elemek. És amely városban – városokban – egyikünk (Lőrinc) még soha nem járt. Na, de a kalandkeresés akkor izgalmas, ha nem végződik csúfos kudarccal.

Viola lelkesen hozta a jó hírt, hogy négy napra Komáromba látogatunk. Szállásunk a hazai városban lesz, a Hétvezér nevezetű vendégházban. Világjárásunk során felkeressük mindkét várost, és nagy érdeklődéssel körülszimatoljuk, amire erőnkből és figyelmünkből telik. Komáromig a Muki kocsival vonulunk, ő aztán pihenhet négy napon keresztül a Hétvezér szeme előtt. A nevezet azért arra is emlékeztet, hogy Komáromban akár évezredes emlékek élnek!

Komáromot – az egyetlen, egységes várost – még IV. Béla király alapította, mondhatni, hogy a Kárpát-medence közepén, a Duna folyó két partján, egyenlő távolságban kelettől és nyugattól. Vagy inkább távol tatártól és töröktől, némettől és orosztól, mint ez a következő századokban többnyire beigazolódott. Többnyire… De végül is a hívatlan vendégnépek idővel csak elvonultak, kiszorultak Komáromból.

Emeleti remek szobát kaptunk, kilátással az alant szemlélődő fürdő három óriás medencéjére. De fürödni majd nyáron… – Brigetio! – közölte Viola, aki hozzáolvasott. Ez Komárom város latin neve volt, vagy ami ezer éve állt a helyén. És elindultunk, kézen fogva, hogy fölfedezzük a fölfedezendőt. Fölfedeznivaló pedig a két város volt, a Dunától délre a magyar Komárom, északra a Szlovákiában lévő. Mondhatni: páros-város, de ez így egy kicsit torz tükör. Története roppant kalandos, az egyetlen város hol egy, hol két országhoz tartozott, aztán a határokat át- meg átszabták, mindkét város hadi célpont és a védelem fellegvára volt-lett. Napóleon európai hódításai idején itt regnált a magyar király (aki mellesleg osztrák császár is volt), Komárom akkor királyi székváros volt. 1849-ben a menekülés és a békekötés helyszíne volt, a XX. században háromszor cserélt (cseréltettek vele!) országot, határt, nevet…

Annyit azért megtudtunk, hogy a magyar város (Komárom) 20 ezer lakost számlál, a szlovákiai (Komarno) 34 ezret, a lexikon szerint az utóbbiban 50-50% a magyar és a nem magyar lakosok aránya. Mi mindkét országban csak magyarokkal találkoztunk…

A magyar oldal széles, lombos sugárútjain el-elámultunk a látnivalók sokaságán. A főtéren lenyűgöző szépségű a Városháza, szemben vele iskola, a tér közepén világháborús emlékmű – a jelen, a jövő és a múlt szép harmóniája – késztetett megállásra. Kicsit odébb, ez egyik park szélén két ember magasságú római katona emelte magasra a tekintetét, testén rézverettel, fején sugaras sisakkal, tőrrel az oldalán. Lőrinc „ellenőrizte” a tőr pengeélét. A park közepén mohos, töredezett, kerek kőoszlop bujkált a fák között. – A rómaiak állították! – közölte a múzeum „egy nem szavajátszó őre”. Vajon miért áll ott a kőszál, óvott valamit, utat jelzett, vagy az idő múlására emlékeztetett? Mi mentünk tovább kézen fogva.

A háromívű hídon hatalmas volt a forgalom, közepén, a fejek fölött csak a két ország címere jelezte, hogy itt más világba lépünk, ugyanolyan nyüzsgő világ volt mindkettő. Aznap csak „a lábunkat tettük idegen földre”. Aztán visszafordultunk, és szembe néztünk a csodálatos naplementével.

A világhódítás valójában másnap kezdődött. Lehár Ferenc szobra volt az első, amit fölfedeztünk, a zeneszerző mint karmester intett mindkét karjával. Komarno (akkor még Komárom) az ő szülővárosa is volt. A Nádor utca a város sétálóútja, közepén a Szent András bazilika, új székesegyház építésének idején (a XVIII. század közepén) Magyarország egyik legnagyobb temploma volt. 1848-ban tűzvész pusztította, harangjai megolvadtan zuhantak a földre. Két fehér tornya fekete süvegével a város dísze, amely mérföldekről felismerhető. A Szentcsalád oltárképet Maulbertsch készítette.

Az utca nagy kereszteződésében áll a Duna Menti Múzeum, amikor megépült, az ország egyik első múzeuma volt. A barokk épület előtt, a tér közepén Jókai Mórral találkozunk. Az éppen kétszáz éve született író Komáromban látta meg a napvilágot, sokáig élt itt, és gyakran visszalátogatott szülővárosába. A szülőháza elpusztult (leégett), udvarán emléktábla áll – ám hiába kopogtattunk, nem nyittatott meg a ház kapuja… De szobrát körbecsodáltuk: a majd’ kétszeres méretű író karosszékben ül, két kezével biztatja látogatóit és magyaráz nekik. Körülötte csokrok és koszorúk, karjára fonva nemzeti színű szalag. Beszélik, hogy mindkét városban nagy az író népszerűsége, személyét nagy becsben tartják.

Szent István lovas szobrával a városközpontban találkoztunk, kezében magasra tartott zászlóval, fején koronával nézett le ránk. „Helyet kerestem” neki, és a gyönyörű, szecessziós háttér-palota világos fala előtt fényképeztem le a királyt, hogy a szobor minden eleme látszódjék.

A másik tér közepén Klapka György 1848-as tábornok szobra magasodik, aki egy évvel később a komáromi vár kapitánya lett, és nem adta fel a várat (szabad elvonulást küzdött ki katonáinak). Karddal kezében, harctéri mozdulattal áll, a szobor lábánál nagyszerű bronzoroszlán ül (megsimogatható közelségben). Klapka mögött, a palota közepén torony emelkedik, második emeletén minden páros órában egy vaskapu nyílik ki, és felhangzik a Klapka-induló: „Mennydörög az ágyú, csattog a kard, / ez lelkesíti csatára a magyart!” (a szlovák fennhatóság alatt álló Komarnóban!). Ja, és a fiaoroszlán is zászlót tart a kezében!

Talán Klapkától vagy az ő oroszlánjától fordultunk el éppen, amikor váratlan zsibongásra figyeltem fel. Apró iskolás gyerekek csoportja közeledett lelkesen, lobogtatva és rejtegetve valamit. A gyerekek háta mögött két szemüveges asszony, mintha tanárnők volnának… Tanárnők voltak, akik mosolyogva küldték a két magyar vendég felé a gyerekeket. A gyerekek mutogatták és rejtegették, amit kézben tartottak, amit át akartak adni Violának és nekem. Egy papírszívet, kettőt, rózsaszínű két dupla szívet. Benne egy-egy matrica: Eötvös utca, Magyar Alapiskola. És alatta: „Mosolygós napot kíván minden gyermek!” Pillanatig tartott a találkozás, de a szívünk örömtől dobogott, amikor a vidám gyermeknép mosolyogva másik magyar vendégpár felé ugrándozott. Mi óvatosan öleltük keblünkre (tettük a belső zsebünkbe) az aranyos ajándékot.

Azért Komárom legfőbb vonzóereje mégis az erődökben van, igyekeztünk is időnket úgy beosztani, hogy minden napra jusson valamennyi belőlük. Az erődök a történelem során jobbára azonos feladatot láttak el, hasonló építési elv vezetett a megvalósításukhoz, mégis mindegyik hordoz sajátos, eredeti arculatot.

A két városban négy erőd épült, újult meg. Nem várkastély, nem palota, hanem erőd. Honvédelmi, katonai célzatú, volt idő, amikor 200 ezer katona lakta őket. Meg az ágyúk, a fegyver és a lőszer, sőt, a huszárság idején lovak is kellő számmal. Hogy mi a különbség a várkastély és az erőd között, ezt első látásra eldöntheti a szemlélődő. Mondhatnánk: be se kell lépni az épület kapuján.

Komárom hazai oldalán a Monostori erőd a legismertebb, és ez rendelkezik talán a legtöbb látnivalóval. Ahogy közeledtünk felé, úgy látszott, mintha csak óvatos domb volna, a teteje sima és egyenes, nem sejtettük hatalmas méreteit, az udvarát, de még a tető kerengőjét sem. A bejárathoz vezető kapuhoz méretes kőtömbök mellett haladtunk el, a domb oldalfalán lőrések, körben, egymás mellett és fölött. Az erőd félköríves bástyája egészen a Duna-part közelébe épült, vagyis innen alaposan szemmel lehet tartani a folyami hajózást, a szállítást, az – esetleges – váratlan támadást. Az orosz őrszolgálatosok (1945 és 90 között) – mondják – még a dunai kajakozókat is elkergették az erőd közeléből. Belsejében kőből rakott (vagy kővel bélelt) alagutak sorát járhattuk be, néhol kisebb termekre bukkantunk, egyikben-másikban (belső világítás híján) gyönyörű festett üvegablakokon áradt be fény – csoda, hogy átvészelték a történelem viharos esztendőit. Az erődben gyalogos legénység és lovasság is tartózkodott, utóbbira a megmaradt, hajdani istálló, néhány közepes hatósugarú ágyú pedig a hely hajdani megbízatására emlékeztetett minket. Miközben kezemet az egyik ágyú csövén nyugtattam, Viola fényképen örökítette meg a harcias jelenetet. Az egyik szárnyban különös kiállítás állított meg barangolásunkban: pék- és sütőipari múzeum tájékoztatott a hajdani legénység ellátásának körülményeiről.

Az erőd bejárati alagútjában (a kassza mellett, hogy mindenki lássa!) fegyverek fényképei: ágyúk, kőtorlaszok, géppuskák. Mellettük plakátok, felirattal (száz év távolából):

„Aki nem járt itt, nem tudja!

Aki itt járt, nem felejti!”

A magyar oldal másik erődjét teljesen felújították (ezúttal nem hadviselési célokra!). A kiállítás ókori és reneszánsz kori szoborkiállítást tár a látogatók elé (természetesen másolatokból), ezek között Colleoni kapott helyet, de ott a Laokoón-csoport, a Milói Vénusz, a Paradicsom kapuja. Mindez mintha az erőd idejében eltelt – immár békésebb – évszázadokat mutatná!

Komárom harmadik erődje, az Igmándi újabb utazásra vár – most nem nyertünk bebocsáttatást.

A páros-város legfontosabb erődje azonban kétségtelenül az Öregvár és az Újvár, a két építmény egymás közvetlen közelében emelkedik, szinte egymás folytatása. Mindkettő a Duna és a Vág folyó hegyesszögébe épült. Már 1241-ben a tatár támadásnak ellenállt, Habsburg Ferdinánd bástyás erőddé erősítette (nevét a Ferdinánd-kapu őrzi), az Újvár 1760-as megépítése tovább erősítette a kettős erődöt. Mindkét erőd bástyái és falai olyan szöget zárnak be, amelyből nem csak a saját falakat, hanem a másik erőd szemközti falát is lehet védeni, illetve ostrom alatt tartani. Az Újvárban a Parancsnoki Épület felújítása befejeződött – a többi rész avatott kezek gondos munkájára vár.

Az erőd azért mégiscsak „vár”, katonaság, hadviselés. Férfias dolog… Mégis itt egy magas, karcsú leány (na: fiatalasszony!) lépett elénk, és választékos magyar nyelven kezdett az erőd történetének, hadászati, fegyverforgatási rejtelmeinek a magyarázatába. Szövege nemcsak szakszerű volt, hanem közvetlen, részletező és már szinte „szívhez szóló”: büszke magyarként szavaiból sütött a szülőföldje iránti szeretet. Nem álltam meg, a hadászati előadás után fényképet készítettem a lányról, aki szívesen állt Viola mellé. – Akár meg is írható! – fogalmaztam meg, inkább csak magamnak, a véleményemet.

Végül (dehogy végül!) az Újvár legnyugatibb csúcsáról egy leányszobor tekintett le ránk, amelyet Kőszűznek neveznek. Kezében koszorú (a győztesnek!), a szobor lábánál felirat: Nec arte, nec marte! A frappáns latin szöveget így szokták fordítani: „Sem csellel, sem erővel!”

Miután megpihentünk az erőd közelében fekvő, az éppen tavaszra ébredő Anglia parkban, továbbsétáltunk még a város többi látnivalója felé. Megcsodáltuk a Tiszti Pavilont, amely neogótikus tornyaival talán a város legvonzóbb épülete, de sajnos Jókai regényhősének, az „arany embernek” a sírját nem láttuk. Mondják, az ortodox templom kertjében megtalálható, de számunkra zárva maradt a kert és a templom is.

A várostól „egy sétaútnyira”, az Erzsébet-szigeten volt Beöthy Zsoltnak a nyaralója, Jókai gyakran kilátogatott a Duna két ága közötti szigetre, barátja szőlőbirtokára, ahol sok okos és töprengő szó hangzott el az igényes kultúra-barátok között. A Beöthy-helyén az író emlékét a filagória – négy karcsú oszlop és fölötte egy halvány-kék félgömb – őrzi. A könnyed építmény közepén az időskori Jókai mellszobra látható.

Európa-udvar: így nevezi meg magát egy szinte önálló városrész. Csupa magas és csupa egyéni küllemű ház vagy házsor. Negyvenegy európai ország építészeti stílusa kapott itt egy-egy épületet vagy egy-egy utcasarkot legalább. Olasz és német, kupolás török és skandináv – akár iskola, vagy palota, de leginkább lakóház. Balkonnal, felvirágozva, cifrára formázott ereszek. A legpazarabb épület számunkra talán az Erdélyi ház – mintha akár Háromszéken járnánk. Rajta Erdély címere és a holló – csőrében gyűrűvel. És Mátyás király szobra és Hunyadi Jánosé. Ámulva sétáltunk – és Európában éreztük magunkat.

A négynapos Komárom-járást nem volt könnyű befejezni. Emlékezetes városjárásunkat emlékezetes hazaúttal akartuk megkoronázni: Viola emlékezett még korábbi éveiből egy különös élményre (látványra), amely nem a Duna, hanem a Vág folyó mellett várja látogatóit. A romantikus falu magyarul Gúta, szlovákul Kolárovó. Muki kocsi hamar odaért, ahol a nem keskeny Vág folyón egy nagyszerű, faragott deszkahíd ível át, a túlparton pedig egy máig működő vízimalom mutatja kerekeit, és (alkalmanként) hallatja az őrlés dünnyögő hangját.

Aztán már csak egy fénykép idejére álltunk meg a zsitvatoroki békekötés 1606-ra emlékeztető szoborkompozíciója előtt, amelyen hat (különböző hangú) harang hallatja a hangját. Végül Karva falu határában fellépdeltünk a közelmúltban épült kilátóba, amelyről már el lehetett látni a Duna kanyarulatában Esztergom felé.

Illusztráció: ld. »Komáromi Fotóalbum«