Joó Tamás: Korhadó faék (versek és fotók)

Versek

Tegnap este

Tegnap este a Friedrichstrassén,
láttam egy embert,
feküdt a fagyott betonon,
angolul beszélt,
mondta, hogy hagyjam, mert nem akar élni,
és egy punk, rózsaszín hajjal adott neki csak,
valamit, melegséget,
naná cigarettát,
és volt két másik német,
egy gyönyörű szép, szakadt lány,
az életszínvonala és kiemelkedő szelleme látszott szép ruháin,
szelíd szemein, ő hívott mentőt és odaállított az utcasarokra, ahol egyébként is voltam.
És volt még egy német,
ő is őrt állt,
és jöttek a mentők és elvitték.

A punk mondta neki, hogy ne aggódjon,
van egy melegedő körjárat,
amelyen nem fog megfagyni;
mondta a fickó, hogy de meg akar halni.

Ma mi lett vele, miután
kidobták a kórházból,
miután agyonröntgenezték nyilván,
nem tudom,
talán köröz a melegedő buszon a halálba.

Előtte voltam az Európai Unió standján,
ott állt,
feszített a bürokratanő,
és kértem a ballonban a vízhez adjon poharat,
ami ott volt a pulton előtte.
Mondta, háromszor, hogy „zárva vagyunk”,
gondoltam, na igen, te vagy zárva,
és nem adta oda a poharat,
ami ott volt előtte, hogy igyak.
Elmondtam neki valahogy ekkor,
talán a szamaritánus történetét;
és kiröhögött.

Letérdelt, imádkozott a Pénzhez,
imádkozott a Goldman Sachs-hoz,
Washingtoni gépfegyverekhez,
a Rheinmetallhoz, a Burger Kinghez,
a Netflixhez és vizet nem adott.

Elmondta, hogy ők olcsó és mérgező ipari műhús gyártásra adnak és
minimum egy euromilliárdot;
és maximum tolerálják azt, aki szabad.

Mondtam, hogy én is ott dolgozom,
de látta (sőt megfogta)
filmszakmai badge-emet,
értsd: érzékeny lelkemet,
tehát szolgált,
szolgált és nevetett.

Mentem hát tovább egy balti fogadásra véletlen és
vagy három órát beszéltem, szinte élveztem,
két bájos alkotó emberrel,
kreatív producerek vagy mi,
mint én, vagy ki.

Valami furcsa édes barna sört ittunk,
egy idő után pult alól,
a baltiak hagyták,
végül is nem beszéltünk oroszul.

Európa, de tényleg, a térképen túl,
hova bújtál?
Hová rejtőztél hamuszürke magányodban?

Ha van vized: halott, középkori?
Ásítasz csak bankjegy-tájaidon át
amíg felvásárolja a Colosseumot is a Walt Disney,
vagy mi?

Korhadó faék

Két hegy között a palló,
rendkívül szűk tudatállapot;
nem a szoknyád kincse,
hanem illúzió, szokásjog;

a szabadságnak ellenben
még füstje is friss kalács,
csábító erdei nedű,
nem szupermarket-hímestojás;

szívből jövő
reakciókon
keresztül vezet
az élet útja;

ami közöttünk
van az a lényeg,
a fázis, a viszony,
a földelés, a nulla;

ha nem lennénk a
mi, én sem lennék,
úszunk a létben,
mint korhadó faék;

elkopott az
ajtó alatt, vagy
új ajtót hoztak,
amelyhez nem kell fadarab;

a Lake Tahoe egyik
kövén ültem,
néztem, hogy úszik
el ez az ék;

alig hallottam,
Pascalba merülten,
hogy fecseg körülöttem
a kemping, mit mond az ég;

mintha felülről
mondta volna valaki,
hogy nélküled
az élet csak valami akármi;

most itthon vagyok, és
két napja csak pakolok,
életem nagytakarítás,
torkon ragad, megöl
megemészt,
és felragyog.

Bretagne

Egy hete vagyok Szilviával Saint-Maloban;
francia nyelvi kurzus, szeretkezés,
vad veszekedés, lelki élet, meditáció,
néha némi zaklatott szünet, a stressz, az alvás.

Közvetlenül a tengernél lakunk,
egy hatalmas fekete gránitsziklán,
a sirályok alattunk köröznek.

Talán ilyen a létezés tisztán;
madár-ricsaj a dallam,
hullám-mormogás a ritmus,
napfény a hangnem, sóillat a mámor,
mikor jön be végre a meghittség az előszobából?

Ma este leereszkedtünk a sziklákba vájt lépcsőn,
a süppedős algabársonyon át tengerhez.
Szilvia nem jött be, félt, hogy hideg.

Elúsztam a sziklák felé,
néztem a kékes-szürke napot,
a mindig közeledő esőfelhőket.

Az apeiron áradt a lelkembe ahogy
a vízen át a napba néztem és
néha régi hajósokra gondoltam.

Fél óra úszás után kijöttem, futottam a homokban,
csapkodtam, ujjongtam, egy kicsit, ahogy.

Majd felmásztunk a sziklákon, át az algabársonyon.

Bent teát ittunk, kicsit beszélgettünk,
egy-két fotót nézegettünk.

Gyorsan beálltam a zuhany alá és
áhítattal, vágyakozva csak annyit mondtam:

tenger! tenger! tenger! tenger! tenger!
tenger! tenger! tenger! tenger! tenger!
tenger! tenger! tenger! tenger! tenger!
tenger! tenger! tenger! tenger! tenger!
tenger! tenger! tenger! tenger! tenger!
tenger! tenger! tenger! tenger! tenger!
tenger! tenger! tenger! tenger! tenger!
tenger! tenger! tenger! tenger! tenger!
tenger! tenger! tenger! tenger! tenger!
tenger! tenger! tenger! tenger! tenger!
tenger! tenger! tenger! tenger! tenger!
tenger! tenger! tenger! tenger! tenger!
tenger! tenger! tenger! tenger! tenger!
tenger! tenger! tenger! tenger! tenger!
tenger! tenger! tenger! tenger! tenger!
tenger! tenger! tenger! tenger! tenger!
tenger! tenger! tenger! tenger! tenger!
tenger! tenger! tenger! tenger! tenger!
tenger! tenger! tenger! tenger! tenger!
tenger! tenger! tenger! tenger! tenger!
tenger! uhu, ah, a tenger!

Úgy döntöttek, meg fogok halni

Beszélni sem tudok, de halni kell,
vége az észnek, a tesztnek,
az embertelen kivagyiságnak,
ennek a holdnak, vérnek, sárnak nevezett
prostituáltnak.

Addig pedig szórakozom,
keresem a jéghegyeket a belső radarokon;
ha látok egyet, térdre borulok,
valami ősi, hűs borzongást érzek:
mintha lába és szeme lenne ilyenkor az égnek;
jó volna látni megint téged.

Fotók

Stein am Rhein