Tanulmány

május 25th, 2025 |

Toldi Éva: Boldog IV. Károly tihanyi emlékezete (A Kálvária kálváriája [1931 – 1960 – 2013])

„A béke barátja volt”

„A keresztény ember meghatározó feladata abban áll, hogy Isten akaratát keresse és ismerje fel mindenben, s hogy aszerint is cselekedjen. Ezzel a mindennapi kihívással nézett szembe az államférfi és keresztény hívő, az ausztriai házból származó Károly. A béke barátja volt. Szemeiben a háború ’elborzasztó valóság’ volt. Az első világháború viharában vette át országai vezetését, s megkísérelte felkarolni elődöm, XV. Benedek béketörekvéseit. Károly uralkodását már kezdetektől úgy fogta fel, mint ’szent szolgálatot’ népeiért. Komoly szándéka volt, hogy a keresztény embernek az életszentségre szóló hivatását politikai tevékenységében is kövesse. Ennek kapcsán fontos volt számára a szociális szeretet. Legyen ő mindannyiunk számára példakép, de különösen azoknak, akik ma Európában politikai felelősséget viselnek!” – e szavakkal emelte a boldogok közé II. János Pál pápa 2004. október 3-án IV. Károly osztrák császárt és magyar királyt.[1]

Az azóta már a ’szentek’ között tisztelt egyházfő imént idézett gondolatai mai korunknak, a mai, minket is fenyegető, világméretűvé szélesedhető háború kilátástalansága ellen békét kiáltó államférfijainak, a magyar nemzet politikusainak is szólnak. E gondolatok ugyanazt az üzenetet fogalmazzák meg, amelyet 2013-ban XVI. Benedek pápa a Máltai Lovagrend 900. évfordulóján a római Szent Péter-bazilikában adott át Kozma Imre atyának, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnökének, hogy vigye haza, közvetítse a magyar állam vezetőihez, a magyarokhoz: „Vigyázzanak Szent István örökségére! Szent István Isten előtt vállalt felelősséget nemzetéért. Példája legyen követendő minden magyar számára!”

Mondhatnánk, a szent elkötelezettség, amit a történelmünket nyitó, sorsunkat megkeresztelő első királyunk és a történelmünkben a királyság korszakát lezáró utolsó uralkodónk vállalt magyar nemzetünkért, valóban olyan példa, amely a köztársasági államformában is példát ad a ma emberének, országunk vezetőinek, összekapcsolva mintegy népünk múltját, jelenét és jövőjét az Istennel való lelki szövetség jegyében. Ezért is méltó, hogy idén méltóképpen megemlékezzünk nemzeti múltunk gyászos eseményéről, a tihanyi IV. Károly-kálvária lerombolásának (1960. május 19-i) 65. évfordulójáról és az ahhoz vezető útról.

(1) IV. Károly (2) … koronázási palástban

IV. Károly királyt „a háború kellős közepén, 1916-ban koronázták meg; és Károly tudta, hogy Krisztus a töviskoronát adta neki.

És vállalta – olvassuk a bécsi katolikusok internetes honlapján. Megtett mindent, amire lehetősége volt, elsősorban népe békéjéért. A száműzetésben megkérdezték tőle:

’Megérte? Most mit tud tenni?’

Azt felelte:

’Fölajánlom az életemet áldozatul a népeimért; őket pedig Szűz Mária oltalmába ajánlom.’

Ugyanezt tette első királyunk, Szent István is. Isten pedig elfogadta a mindössze harmincöt éves király és édesapa áldozatát; elfogadta értünk is, a népeiért is.” [2]

2016 a jubileumok éveként vonult be a történelmünkbe, hiszen ez évben emlékeztünk meg a mohácsi vész 490. évfordulójáról, Tours-i Szent Márton püspök születésének 1700. jubileumáról, Isten Szolgája Márton Áron erdélyi püspök születésének 120. évfordulójáról, az 1956-os magyar forradalom 60. évfordulójáról… Mindezek mögött kicsit talán háttérbe is szorult, kevésbé került az országos figyelem előterébe Habsburg IV. Károly osztrák császár és magyar király, valamint hitvese, Bourbon-pármai Zita magyarországi megkoronázásának centenáriuma, illetve két másik, talán kevesebbet emlegetett esemény: a száműzetésbe induló királyi pár 95 évvel ezelőtti tatai, majd tihanyi tartózkodásának (a tihanyi volt az utolsó magyarországi állomása) emlékezete a bencések Szent Ányos monostorában (1921 októberében), illetve a király tiszteletére és a trianoni sorstragédia mementójaként Tihanyban emelt IV. Károly kálvária felszentelésének 85. évfordulója. A hiátust pótolta némileg az 1916-os királykoronázási ünnepségre emlékezve a 2016 májusában Veszprémben nyílt tematikus kiállítás az érseki palotában, illetve júniusban az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet reprezentatív tárlata a fővárosban, valamint az augusztusban Tihanyban az ún. „királyszobákban” (az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézettel közösen) rendezett hasonló tematikájú kiállítás. Októberben pedig konferencia szerveződött a koronázás, a királyi pár tihanyi tartózkodásának és a kálvária építésének történetét megidézve, ugyancsak Tihanyban, az apátságban.

Az említett háttérbe szorulás okai között nyilván ott lapul az a máig is gyakran megfigyelhető értetlenség, sőt helyenként valamiféle ellenségesség is, amely már életében is fogadta a magyar társadalom egyes csoportjaiban a ’pacifistának’ leszólt IV. Károly uralkodói személyiségét, s mellette (előítéletesen) Habsburg-voltát is. S tisztelőiben akkor is és ma is sokan az elmaradott jelzővel illetett legitimistákat látták.

Gömbös Tamás helytörténész írja IV. Károlyról szóló könyvében: „Katonának nevelték, de lelkében sohasem tudott igazán azzá válni, mert irtózott az erőszaktól, a brutalitástól, mindattól, ami a háborúval együtt jár.

Jóságos szívéhez érzékeny lélek és mély vallásosság is társult. A fronton személyesen élte meg a sebesült és haldokló katonák szenvedéseit, a pusztítást, az öldöklést. Mindez túlságos erővel hatott rá, végigkísérte pályáját, és döntően befolyásolta rövid uralkodásának minden fontos elhatározását (…) A háborúnak már akkor véget akart vetni, amikor a hadi helyzet még nem vált kilátástalanná. A szövetséges II. Vilmos német császár hallani sem akart békekötésről, hiszen még úgy vélte, olyan ’csodafegyvert’ tart a kezében, amelyet ha bevet, akkor majd ő diktálhatja a békét. E ’csodafegyver’ a tengeralattjáró volt. Ennek bevetéséhez azonban IV. Károly hozzájárulása is szükségeltetett. Ám ő hallani sem akart róla. Lelki szemei előtt feltűntek a megtorpedózott hajók sebesülten fuldokló tengerészei. Ő békét akart. Véget akart vetni az emberek értelmetlen mészárlásának (…) Nem adta fel a békekísérletet. 1917 márciusában sógora, Sixtus pármai herceg titkos közvetítésével levelet juttatott el Poincaré francia köztársasági elnökhöz, abban az iránt érdeklődött, hogy az antanthatalmak milyen feltételek mellett kötnének fegyverszünetet és békét? A válasz lesújtó és megalázó volt: magyar viszonylatban körülbelül a trianoni diktátum föltételeit foglalta magában. (Ez már akkor készen állt!) (…) Később, amikor a tömegmegmozdulások már a fővárosra is átterjedtek, a budapesti városparancsnok, Lukachich Géza altábornagy szintén fegyverhasználatot akart elrendelni, valamint azt javasolta, hogy az Astoria Szállóban megalakult Nemzeti Bizottmányt – Károlyi Mihályt és társait – tartóztassák le és zárják börtönbe. A király az ő kezét is lefogta. Inkább tárgyalásba kezdett Károlyival, s végül önként lemondott a hatalomról, mert mint mondta: „Az ország érdeke így kívánta.” (…) Magyar kritikusai a háború után közvetve Károlyt is okolták a trianoni tragédia bekövetkeztéért. Ha – úgymond – hagyja, hogy a szigorú katona, Lukachich altábornagy a kellő időben szétverje a forradalmi megmozdulásokat, akkor nem akadt volna olyan hazaáruló magyar, aki Belgrádban aláírta volna 1918-ban az ország megcsonkítását tartalmazó katonai egyezményt.

Csakhogy báró Lukachich altábornagy 1933-ban megjelent emlékirataiban ezzel kapcsolatban a következőket írta: „…közvetlen közelről láthattam azokat a hibákat és fogyatékosságokat, amelyek a katonai fegyelem felbomlásához vezettek. Már 1919-ben kezdett terjedni az a mendemonda, hogy az összeomlás azért következett be, mert a budapesti karhatalmi csapatok királyi parancsra nem használhatták a lőfegyvert az összeomlás éjszakáján. Ez a mese azoknak a közleményeknek folyományaként keletkezett, amelyek a ’Diadalmas forradalom’ cím alatt megjelent könyvben közvetlenül a felfordulás után láttak napvilágot. S e mese alapján mind többen hiszik el azt, hogy az összeomlás éjszakáján, azaz 1918. október 30-áról 31-ére virradó éjszaka rendelkezésre állott volna Budapesten még olyan katonai csapat, amellyel a rendet fenn lehetett volna tartani, azaz, amely parancsra lőtt volna…” [3]

XV. Benedek pápa béketörekvéseinek egyetlen elkötelezett támogatójaként Károly király minden erejét a háború befejezésére fordította tehát, de legnemesebb törekvéseit is végzetszerű félreértések kísérték. [4]

Bizonyára mélyen éltek, visszhangoztak Károlyban a koronázási szertartáson Isten előtt letett királyi fogadalmának szavai, s komolyan vette a koronázás latin imádságait is, amikor országaiból elűzetve lelkiismerete szavára és a királypártiak sokaságának, a magyar bíborosnak, sőt magának a pápának biztatására kétszer is megkísérelte, hogy visszatérjen Magyarországra, melynek királyává koronázták, s melynek védelmére esküt tett a szertartáson: „Kösd fel oldaladra kardodat, leghatalmasabb, de ne feledd, hogy a szentek nem a kard erejével, hanem hitükkel győzedelmeskedtek királyságok felett!…Ne feledd, hogy a korona a szentség dicsőségét, gazdagságát és hatalmát jelképezi, amelyek által a király a főpapokhoz válik hasonlóvá, mert Isten szolgái a lelkeket kormányozzák, a király pedig a veszedelmektől oltalmazza Isten egyházát. Légy ezért jó király, az erények drágagyöngyeivel ékes, hogy majdan az örök boldogság diadémjával koronáztassál meg a mennyben. Ámen.” [5]

1989-ben (az azóta megboldogult) Pászthory György Valter bencés szerzetes atya plébánosként (a rend képviseletében) megérkezett Tihanyba, hogy megtegye az előkészítő lépéseket a bencés monostor visszaállítására. Mikor az 1931-ben IV. Károly tiszteletére emelt, majd 1960-ban barbár módon lerombolt kálvária visszaállításának lehetősége is felszínre kerülhetett, az atya (és a tihanyiak) szinte minden igyekezetét megyei és országos szintről többnyire előítéletes visszhang fogadta e kérdésben, mert abban valamiféle legitimista gondolatot, törekvést véltek felfedezni. A királyság kora lejárt, a köztársaság idején nincs értelme elavult államformákkal, királyokkal „nosztalgiázni” – volt a „levegőben”. (Persze 1989-ben a kálváriának a trianoni drámát megidéző vonatkozásaihoz is még eléggé felkészületlen volt a diktatúrán felnőtt akkori magyar társadalom.)

„Többször föltették nekem a kérdést, mikor utolsó királyunk emlékét őrizve az 1960-ban meglehetősen barbár módon lerombolt, IV. Károly emlékezetére emelt kálvária újjáépítésén fáradoztunk: ’Legitimista vagy?’ …” – idézte az említett 2016-os tihanyi emlékkiállításon dr. Korzenszky Richárd, a Tihanyi Bencés Apátság akkori perjele is, aki 1994-től vette át és valósította meg végül a Pászthory Valter által megkezdett kálvária-visszaállítást. Majd így folytatta emlékezését:

„Hogy ki milyen államformát tart elfogadhatónak, az a magánügye. De egyáltalán nem magánügy, hogy történelmünket megbecsüljük-e vagy sem, hogy ami hozzánk tartozik, azt vállaljuk-e vagy sem, s hogy igyekszünk-e a történelemből okulni. S IV. Károlynak van üzenete hozzánk mai magyarokhoz is…”

Igen, van üzenete korunkhoz a kiállításoknak, a kálváriának, a királyszobáknak és IV. Károly egész életének, személyiségének! Mint azt Szent II. János Pál pápa is kiemelte, a legfőbb üzenet kétségkívül a béke védelmére hív fel, amely mindannyiunknak feladatot ad, kis és nagy közösségeinkben, nemzeti, sőt nemzetközi értelemben a mai háborús időkben is.. (A bécsi bencések iskolájában nevelődött Károly Szent Benedek buzdítását – „Keresd a békét és járj utána!” – érzelmes hűséggel szem előtt tartotta, átjárta egész egyéniségét, lelkiségét.)

Minden cselekedetében a rábízott népek iránti szeretet vezérelte, csak az ő javukat kereste, életét érettük áldozta fel. Vallotta, hogy egy király legszentebb kötelessége a béke helyreállítása. Ő volt az egyetlen a vezető európai politikusok közül, aki támogatta XV. Benedek pápa megbékélést szolgáló erőfeszítéseit: „Trónra lépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb a háború borzalmaitól megszabadítsam; amely háború keletkezésében semmi részem nem volt” – vallotta Svájcban, mikor Ausztriából száműzték.

A béke barátjának „elavult nézeteit”, politikáját számos igaztalan bírálat, negatív kritika érte, pedig Károly korát messze megelőzte több haladó intézkedésével. A rendkívül súlyos háborús politikai helyzet ellenére belpolitikai téren széleskörű és példaértékű szociális törvénykezésbe kezdett. Az egyház társadalmi igazságosságról szóló tanítása alapján gyakorolta uralkodói hatalmát. Uralkodásának már az első napján olyan intézkedéseket indított útjára, amelyek akkoriban az udvarban sokak számára megdöbbentőek voltak, a hagyományokkal szemben szinte szentségtörésnek számítottak. „Az új uralkodó – olvasható Gömbös Tamás idézett könyvében [6] – 1916. december 31-én hatályon kívül helyezett minden elavult udvari etikettet és fölösleges ceremóniát. Az öreg, begyöpösödött udvari méltóságok elszörnyedve nézték, hogy fiatal, új uralkodójuk mosolyogva, kezet nyújtva megy a jövevény elé, aki hivatalosan vagy meghallgatást kérve keresi föl, leülteti, és távozáskor – kimondani is szörnyű! – az ajtóig kíséri látogatóját, sőt néha még bele is karol. Ezek az első intézkedései friss légáramot hoztak a császári udvar megdohosodott légkörébe, s nagy népszerűséget szereztek az új császárnak és királynak.

A hadseregben eltörölte a fizikai büntetést, s általában könnyíteni igyekezett a legénységre nehezedő terheken. Így hamarosan a katonák körében is közszeretetnek örvendett.”

Mikor 1918. november 13-án eckartsaui nyilatkozatában lemondott a magyar államügyekben való részvételéről is, elismerte azt a döntést, „mellyel Magyarország jövendő (köztársasági) államformáját megállapítja”. Kérdéses, ha az erőszakos detronizáció nem következik be, milyen hatalmi megosztás jöhetett volna létre Magyarországon, s abban Károlynak milyen szerep juthatott volna (mondjuk mai értelemben vett 20. századi királyságok – holland, belga, spanyol, Egyesült Királyság… – modellje alkotmányos vagy parlamenti monarchia államformával?!). Persze erről elmélkedni sem érdemes, hiszen erre akkoriban még felkészületlenebb volt a háborútól zaklatott ország, mint a köztársasági létformára.

A király tisztelete Tihanyban

Tihanyban különösen erős tisztelet, szeretet övezte, s övezi ma is a 2004-ben a boldogok sorába emelt Károlyt, s a boldoggá avatására váró Zita királynét.

Erről vallanak Halbik Ciprián tihanyi apát és Perényi Otmár tihanyi házfőnök egykori levelei is, melyekben beszámolnak Bárdos Remig pannonhalmi főapátnak IV. Károly és Zita királyné tihanyi tartózkodásáról, [7] s arról, hogy a mélyen hívő házaspár naponta áldozott, s a száműzetésbe is Istenbe vetett hittel, az életpróbát elfogadó alázattal és szentségekkel megerősítve indult el. Bizonyára ismeretesek voltak továbbá a tihanyi nép előtt is a trónra lépő Károly azon kijelentései (melyeket ma már szállóigeként idéznek a történészek), amelyek hitvalló keresztény helytállásáról tanúskodtak politikai téren is:

„Szeretném mind a két népemet, a magyart is, amelyiknek a királya lettem, és az osztrákot is, amelyiknek a császára lettem, Isten törvényei és az Egyház szociális tanítása szerint kormányozni… Igyekezetem mindig és mindenben az Isten akaratának lehető legtisztább felismerése és követése volt, az emberileg elérhető legtökéletesebb módon…”

1918-ban, miután a király kényszerű politikai helyzetében nyilatkozatban jelentette ki, hogy visszavonul az osztrák, majd később a magyar államügyek intézésétől is (noha császári és királyi tisztéről nem mond le), 1919 tavaszán az osztrák kormány felszólította őt Ausztria elhagyására. Miután Károly erre nem volt hajlandó, az országaitól elszakított uralkodót családjával együtt „kísérték át” brit tisztek – az antant utasítására – Svájcba. Az osztrák nemzetgyűlés pedig 1919 április elején kimondta a detronizációt (trónfosztását). Az osztrák kiutasítást, hamarosan a magyar követte, amelyre második sikertelen magyarországi visszatérési kísérlete után került sor 1921 októberében, amikor is a királyi párt a Nemzeti Hadsereg őrizetbe vette, s előbb Tatára, majd Tihanyon és Baján át (az antant vezényletével) Madeira szigetére száműzte.

Az 1921. október 26-31-i tihanyi tartózkodásuk emléke nyomán a mélyen vallásos, törvényt és történelmi hagyományokat tisztelő tihanyi nép – bár szinte teljesen el volt szigetelve az uralkodó pártól – mégis örökre szívébe zárta Károlyt és Zitát, akik a keresztény alázat méltóságával fogadták el kiszolgáltatott helyzetüket, Istenre bízva sorsukat. A királyi párt az apátságban szállásoltak el, a „felszínen” rejtve hagyva, hogy tulajdonképpen foglyok, s internálásuknak Tihany csak egyik állomása.

(Siménfalvy Tihamér vezérkari ezredes, aki a királyi pár elszállásolásának volt a felelőse, utasításba adta, hogy „az apátság folyosóit csak akkor foglalhatják el az őrök és a titkosrendőrök, amikor mindenki elfoglalta a számára kijelölt szobát. Így a vendégek azt érezhették, hogy valóban vendégek, és nem internálás végett helyezték el őket Tihanyban. Pedig minden sarkon, minden ajtó előtt fegyveres őr állott és minden ablakmélyedésben néhány detektív”.) [8]

Az első napon a tihanyi nép teljesen tájékozatlan volt, nem értette, mi történik a településén. Az események sodrásában, a katonai őrizet és a szigorú biztonsági intézkedések közepette ugyanis a tihanyi lakosság tájékoztatására nem került sor, s ezért a helybéliek először rémülettel fogadták, hogy „a katonaság október 25-én estére hármas gyűrűt vont a település köré, október 26-án reggeltől pedig csak igazolvánnyal lehetett a községbe bejönni és a községből kimenni”. [9] (Ezt a biztonsági zárlatot a királyi pár érkezése előtt egy nappal vezették be, s érvényben volt egészen október 31-ig, amikor a királyt tovább utaztatták Baja felé). Így a lakosság körében a király érkezése, tihanyi tartózkodása leghamarabb csak a második napon válhatott ismertté, különböző belső (bizonyára nem hivatalos) csatornákon. A templomi szertartásokon sem láthatták a királyi párt, mivel ők csupán a templom oldalsó kiskápolnájában foglalhattak helyet, így zárva el őket a helybéliekkel való mindenféle érintkezés lehetőségétől. A falu lakóiban mégis élénken élt a király rövid tihanyi tartózkodásának emléke („2010-ben is még több idős tihanyi volt, aki emlékezett IV. Károlyra: volt közöttük, aki látta is a királyt, volt, aki a katonaság igazoltatásaira emlékezett, mások pedig arra, hogy a király a feleségével sétált a templomkertben.”) [10]

A királyi pár öt napos tihanyi tartózkodásával kapcsolatban felmerülhet, hogy miért nem indították őket tovább már a második-harmadik napon… Nyilván ennek nyomós oka volt. Többen és többször megpróbálták ugyanis Károlyt rábeszélni, hogy mondjon le királyi tisztéről, trónigényéről, de ő erősen ellenállt. A tihanyi tartózkodás idején a kormány nagyon bízott Csernoch János bíboros időzített látogatásában, amelynek tervezett célja volt, hogy rábeszélje az uralkodót a lemondásra. A hercegprímás október 28-án délelőtt érkezett Tihanyba, de meggyőzési kísérlete eredménytelen volt. A főpap a Szentszéknek küldött levelében így írt a találkozásról: „…a király az én előterjesztésemet kegyesen meghallgatta, azokat elfogadta, majd szabadon kijelentette, hogy sohasem mond le, jóllehet előre látta, hogy a detronizáció bekövetkezik. Nekem egy sajátkezűleg írt okmányt adott át, amelyben kijelenti, hogy a detronizációt, amelyet a nemzetgyűlés fog erőszakkal végrehajtani, nem fogadja el. Ezt a dokumentumot nem mulasztottam el átadni a magyar kormánynak.” [11]

Emlékjelek a király tiszteletére

A trianoni tragédia sokkja utáni első felocsúdás jeleként a tiltakozás és a revizionista gondolat jegyében országszerte emlékművek, emlékjelek, emlékszobrok felállítása kezdődött el, nemzeti hőseink, nagyjaink példáját idézve, a nemzeti öntudatot megerősítő célzattal s mintegy a Szent István-i birodalom egységét hirdetve. Urmánczy Nándor, örmény származású erdélyi politikus, országgyűlési képviselő, a Védő Ligák Szövetségének elnöke 1925-ben hirdette meg az Országzászló Mozgalmat, amelynek nyomán az 1930-as évek alkonyára már több mint 600 magyarországi településen lengette a szél a történelmi Magyarország emlékét megidéző, félárbócra engedett zászlót. Urmánczy szavaival élve ’ezen lobogók voltak hivatottak a magyar egység és a nemzet feltámadása gondolatát hirdetni’.[12]

Budapesten a Szabadság tér vált az első számú kultikus emlékhellyé. Itt hatalmas kör alakú virágágyást alakítottak ki. A különféle színű virágok és a fehér kavicságy a régi és az új országot, a folyókat és a „Magyar hiszekegy” sorait mintázta. 1921. január 16-án állították és szentelték fel az Észak (Felvidék), a Kelet (Erdély), a Dél (Délvidék) és a Nyugat (Alpokalja) szimbolikus elnevezésű szobrokat, melyek nemzeti hőseinkre emlékeztettek történelmi tematikájukkal. Itt állították és avatták föl 1928. augusztus 20-án az első ún. ereklyés Országzászlót, amelynek talapzatában jelképesen a csonka ország minden községének, az elszakított nemzetrészek valamennyi törvényhatóságának, illetve a nevezetesebb történelmi helyeknek a földjét tartalmazó zsákocskákat helyeztek el, és az ereklyetartót a következő feliratot viselő zárókővel zárták le: „Tudd meg, óh, ember: e helyen Nagy-Magyarország vérrel, könnyel és verejtékkel megszentelt földjén állasz.” [13]

Tihany 1926-ban kapcsolódott lélekben és szándékaiban a fővárosi és az akkor már országossá terebélyesedő ’revizionista mementókhoz’ –, sajátos helyi jelleggel. Ebben az évben alakult meg a IV. Károly Tihanyi Országos Emlékbizottság, mely célul tűzte ki, hogy az I. világháborúban hősi halált halt tihanyi férfiak és az 1922-ben száműzetésben elhunyt törvényes magyar király, IV. Károly emlékét ápolja, valamint felhívja a közfigyelmet a trianoni tragédia következményeire.

Az Emlékbizottság kezdeményezésére és szervezésében készült el és került felszentelésre az ún. IV. Károly-harang (mely ma is az apátsági templom tornyában van), valamint a királyi pár tiszteletére emelt márvány emléktábla az apátságban az 1921-es tihanyi tartózkodásuk helyszínén, az ún. „királyszobákban” (ahol ma emléküket kiállítások őrzik), továbbá az I. világháborúban elesett tihanyi katonák emlékére állított kegyeleti tábla (az apátsági templom külső falán), és végül az Emlékbizottság szervezésében történt meg a IV. Károly kálvária megépítése 1927-1931 között.

Korábban mindenütt arról írtak, hogy 1927-ben készült el a kálvária, de ez téves adat! Ugyanis 1927-ben az apáti napló és a korabeli híradások szerint is a leendő kálvária helyén még csak tábori szentmisét mutathatott be Rott Nándor püspök IV. Károly emlékére. A stációk a következő években készültek el, s a kálvária végső felszentelésére pedig majd csak 1931-ben kerülhetett sor. (Lásd a továbbiakban a Zalai Közlöny évenkénti tihanyi tudósításait a „királynapokról”!)

(3) A Tihanyi kálvária egykor

1926. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén tartottak először Tihanyban ünnepséget a néhai uralkodó emlékére (elsősorban legitimista főurak részvételével) a IV. Károly Tihanyi Országos Emlékbizottság szervezésében.

A mementó kezdetén az apátsági templom előtt Rott Nándor veszprémi megyéspüspök megáldotta a IV. Károly-harangot: „Ez a harang az élőket fogja az Isten házába hívni – mondotta – s megtanítja őket, hogy kell a kezeket imára kulcsolni. A borzalmas háború nemcsak az ország, de a lelkek integritását is széttépte. Ez a harang lesz hivatott, hogy megtanítson bennünket olyan megnyugvással és türelemmel tűrni a szenvedéseket, amint azt megboldogult királyunktól, IV. Károlytól láttuk. Ez a harang szavával szét fogja oszlatni a testvérháború fergetegét s hirdetni fogja azt, amit néhai IV. Károly királyunk hirdetett nemes életében – az egyetértést” – idézte a főpásztor ünnepi beszédét a Zalai Közlöny tudósításában.

Az ünnepségen a legitimisták nevében gróf Széchenyi Emil is beszédet mondott, melyből szintén idézett a lap: „A gróf jellemezte azt az állapotot, amely Károly király bevonulásakor, 1916. december 29-én az országban uralkodott: Nem tudjuk, hogy a szörnyű Trianon után mit hoz a jövő, mondotta, mi azonban továbbra is törhetetlenül ragaszkodunk a szent magyar koronához”.

Ez alkalommal leplezték le azt a márványtáblát is a „királyszobákban”, amely máig hirdeti: „Itt töltötte a haza szent földjén utolsó napjait IV. Károly koronás királyunk, hűséges hitvesével, Zita királynéval 1921. október 26-tól október 31-ig”. A püspök végül szentmisét mutatott be az ún. Óvár vagy Óhegy déli lejtőjén, az Attila-dombon (a későbbi kálvária helyén). [14]

– Egy év múlva (1927-ben) az augusztus 15-ei emléknapot már „királynap”-ként emlegették Tihanyban.

Az apátsági templomban tartott Nagyboldogasszony-napi ünnepi szentmise után leleplezték a templom falán ekkor emelt emléktáblát, mely Tihany község I. világháborús hősi halottai előtt tiszteleg. [15] Ezután Rott Nándor veszprémi püspök tábori szentmisét (ahogy akkor már emlegették: „királymisét”) mutatott be az Óvár déli lejtőjén, majd beszédek következtek. Az esemény vendége volt ezúttal többek között Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter is. [16]

A kálvária építésének célja az volt – fogalmazódik meg az Emlékbizottság alapító okiratában –, hogy Jézus Krisztus szenvedés-teli, Golgotára vezető keresztútjával és felfeszítésével Magyarország trianoni keresztre feszítését, megcsonkítását, a Nagy Háborúban elesett vagy megsebesült magyar katonák szenvedéseit, valamint Károly király tragikus sorsát szimbolizálják, illetve a Megváltó harmadnapra történt dicsőséges feltámadásával hazánk „újjászületését”, az ezer éves Magyarország visszatérését.

A kálvária építésére kiszemelt terület tulajdonosa a Tihanyi Közbirtokosság volt, amely e nemes és kegyeletes célra való tekintettel minden ellenszolgáltatás nélkül átengedte azt az Emlékbizottságnak. Az építkezés pénzügyi fedezetét a vármegyék biztosították. Az önálló vagy összevont vármegyék egy-egy stáció felállítását vállalták a régi 63 vármegye nevében.

– 1928. augusztus 15-én Rott Nándor püspök szentmise keretében megáldotta az első, Pest-, Fejér és Zala megye felajánlásával elkészült stációkat az Attila dombon. Az ünnepi szertartáson részt vett a kormány és a kormányzó nevében Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter is, valamint a királyi család több tagja.[17]

– 1929. augusztus 15-én pedig a püspök már újabb négy vármegye (Somogy, Tolna, Veszprém és Győr-Moson-Sopron) elkészült stációit áldhatta meg az ünnepi szentáldozat keretében az Óhegyen. [18]

A kálvária kiépítésének befejező ünnepélyes mozzanataira végül 1931. augusztus 15-én kerülhetett sor. Az ünnepségen, amely szakadó esőben zajlott, jelen volt ezúttal is gróf Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter. Ezen alkalommal a kálvária-dombon „emlékfát ültettek el a névtelen hősök emlékezetére” és leleplezték az Attila-domb csúcsán lévő természetes sziklán (amelyet Hármashalom formátumúvá alakítottak át) az elhunyt uralkodó bronz domborművű képét. Majd Ripka Ferenc, Budapest főpolgármestere jelképesen átnyújtotta a főváros adományát: a Krisztus a keresztfán szoborcsoportot (Siklódy Lőrinc alkotását), melynek alakjait (Krisztus és a két lator szobrát) a kőkeresztekre előzőleg már felszerelték az ünnepi alkalomra.

Az eredeti tervek szerint ezennel elkészült kálváriát Serédi Jusztinián bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek szentelte fel. [19]

A kálvária „szocialista Trianonja”

A történelem kegyetlen párhuzamot húzott a száműzött király és az emlékére állított tihanyi kálvária tragikus sorstörténete között, utóbbiról évtizedeken át beszélni is tilos volt. Keserű valóság, hogy nemzedékek nőttek fel Tihanyban és környékén, meg szerte az országban úgy, hogy soha nem is hallottak a IV. Károly-kálváriáról (s még talán IV. Károlyról sem)! Elsőként 1989 júliusában Ráday Mihály népszerű városvédő televíziós műsora (Unokáink sem fogják látni) törte meg a jeget, melyben felidéződtek az emlékezetes kálvária 1920-as években megkezdett építésének és 1960-ban történt barbár leromboltatásának történelmi stációi.

(4) A kálvária lerombolása

A tihanyi kálvária építésének kezdete és földig rombolásának tragédiája közötti időszakban lezajlott egy újabb pusztító világháború, majd Európa keleti felén kiépült a kommunista diktatúrák hálózata Moszkva irányításával, és soha nem látott mértékű egyházüldözés vette kezdetét az ún. „szocialista szektor” államaiban. E nyomás alatt a katolikus egyház sem tudott mindig egyenes derékkal szolgálni, hitelességének különösképpen ártalmára volt besodródása/besodortatása az 1950-es évektől kiépülő békepapi mozgalomba, valamint az ügynöki (besúgói) hálózatba. A korszak tisztító erejű eseménye volt a magyar földön 1956-ban kitört forradalom, amely az első szakadást jelentette a kommunizmus megdönthetetlennek látszó rendszerén. A tisztító erő úgy tűnt, az egyházat is kifehéríti, hiszen mint Rainer M. János írja „Hatvanas évek” Magyarországon c. tanulmányában [20], a korabeli szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy a forradalom után az egyház megerősödve tér magához. „A békepapi mozgalmat Mindszenty és hozzá hű püspökei, valamint a Vatikán lényegében ’lefejezték’: a magyar egyház vezetője november 5-ei levelében tizenegy meghatározó békepapot eltiltott minden egyházi és közéleti tevékenységtől (több püspök ezt már a forradalom napjaiban elvégezte a saját aulájában). Azonban a forradalom bukása után, 1956–1957 fordulóján elkezdett magához térni az államhatalom, s az egyház elleni küzdelem folytatódott. Az 1959. évi 25. számú törvényerejű rendelettel újra kimondták: ’az állam és a vallásfelekezetek közötti ügyek intézésére Állami Egyházügyi Hivatalt kell felállítani’ (valójában visszaállítani!), melynek elnökét a minisztertanács nevezi ki, szervezetére, hatáskörére, valamint működésére, vonatkozó rendelkezéseket a minisztertanács állapítja meg”. [21] Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) intézkedései nyomán azután a püspöki aulákba visszatértek az állami egyházügyi megbízottak, s a rákosista módszerek újjáéledése volt tapasztalható (megfélemlítés, internálás, börtönbüntetés, fizikai bántalmazás, politikai gyilkosság). „Az ÁEH civil megbízottjai beköltöztek a püspöki palotákba, irodákba. Magukhoz vették a hivatali pecséteket, a pénztárak és levéltárak kulcsait. Ellenőriztek minden érkező és kimenő postát. Engedélyük nélkül nem kereshették fel a főpásztort a papok, a hívek. Ők jelölték meg, kik lehetnek papnövendékek, kit lehet felszentelni, ki milyen állásba jut (…) Az egyházmegyei hivatalok az ÁEH végrehajtó szerveivé váltak.” [22]

A magyar egyházra nézve talán a legsúlyosabb csapás Badalik Bertalan veszprémi püspök 1957. augusztus 15-én történt internálása volt. Ő az ÁEH jelentéseiben úgy szerepelt legtöbbször, mint „a legveszélyesebb főpap” („Mindszentyhez mérhető ellenség”), akinek tevékenysége egyértelműen az ÁEH és kinevezett vikáriusai, illetve a békemozgalom ellen irányul Az ő vezetése idején a békepapi mozgalom nem tudott kibontakozni a Veszprémi Egyházmegyében.

1957-ben jelent meg a 2. sz. törvényerejű rendelet, amely hivatalosan a ’70-es évekig, de ténylegesen egészen 1990-ig meghatározta az egyházpolitikát: állami hozzájárulás nélkül nem lehetett egyházi állásokat betölteni (tartozzon a döntés a pápa vagy a püspök hatáskörébe akár). [23] És itt érkezünk el a tihanyi kálvária sorsának tragikus fordulatához, lerombolásához, amelyben kulcsszerepe volt a Veszprémi Egyházmegye akkori vezetőjének, állami jóváhagyással kinevezett „apostoli kormányzójának”, Klempa Sándor Károlynak (OPraem. 1898-1985), aki készségesnek mutatkozott a barbár cselekmény kivitelezésében, az állami vezetéssel egyetértésben.

A „fordulat évében”, 1990-ben a Gondviselés jóvoltából még magam is (Toldi Éva) találkozhattam (mint a Veszprém megyei napilap, a Napló munkatársa) az események hiteles tanújával, az akkor már nyugalmazott Vass Sándor Alberik bencés atyával, egykori tihanyi plébánossal, és megszólaltathattam a hálával és szeretettel épült, majd parancsuralmi diktátummal lebontatott kálvária sorsáról. Alberik atya 1937-1962-ig szolgált a településen, s testközelből látta, fotóival meg is örökítette a kálvária fénykorát és „démoni erővel végrehajtott eltakarítását” 1960-ban. (Bár a felvételeket sokszor az ÁEH tilalma ellenére készítette, a parancsuralmi rendszerrel dacolva, s több tekercs negatívját be is kellett szolgáltatnia az egyházmegye „bajszos püspökének” utasítására, mégis sok fényképe, diája megmaradt az utókorra). Nem felejthetem el Alberik atya örömét, mikor megtudta, hogy a „kálvária-dráma” ügyében keresem, hogy írni szeretnék róla a veszprémi Naplóba, s még inkább nem felejthetem azt a bizalmat, amellyel egy egész dossziényi fotót a rendelkezésemre bocsátott beszélgetésünk végén, pusztán ígéretemhez kötve, hogy amint a lapnál fotósaink másolatot készítenek róla, visszaküldöm neki postafordultával.

Az akkor már Keszthelyen élő (azóta megboldogult) atya így emlékezett 1990 nyarán a IV. Károly kálváriára:

„Az 1926-ban megalakult IV. Károly Tihanyi Országos Emlékbizottság kezdeményezte a kálvária megépítését IV. Károly király fogságának és a trianoni országcsonkításnak emlékére az elszakított vármegyékkel összefogva a tihanyi Óhegy alján, az Attila-dombon. Siklódy Lőrinc tervei szerint a három kereszthez 14 stáció vezetett fel. Ezek Magyarország sorsát szimbolizálták, a nemzet keresztre feszítését Krisztus keresztútjának és kínhalálának rézdomborításokon megörökített állomásaival, s a Megváltó feltámadásának ígéretével mintegy a nemzet dicsőséges feltámadását sugallva. A stációképek alá pedig a kálvária építését adományaikkal támogató szabad királyi városok és vármegyék címereit készítették el a kőfaragók művészi igényességgel. A dombtetőn a három monumentális kőkereszt mögött a sziklából kiképezett szimbolikus Hármashalom csúcsán az apostoli kettőskereszt volt látható – vörösrézlemezből készült kiváló mestermunka – a stilizált magyar koronával, s alatta IV. Károly bronz domborművű portréjával. A keresztek előtti mellvéden belül pedig a Trianonban elcsatolt vármegyék címereit örökítették meg a kőfaragók. A Magyar Hiszekegy pár sora is olvasható volt itt.” [24]

A kálvária neves vallási zarándokhely volt egészen 1950-ig, de az „irredentának” tekintett emlékeket 1945 után folyamatosan felszámoltatta a szocialista állam. A tihanyiak a keresztutat nagyhéten mindig a kálvárián járták végig. 1950-től azután a csoportos keresztútjárás már csak rendőrségi engedéllyel volt lehetséges Tihanyban is. De mivel idegenforgalmi látványosság is volt a zarándokhely, a turistákat nem korlátozhatta a rendőrségi rendelkezés.

A kálvária „szocialista Trianonja”, ahogy Alberik atya fogalmazott, az ’50-es évek végén kezdődött el, és vandál módon 1960-ban fejeződött be.

Alberik atya szerint a tihanyi községi tanács kezdeményezésére került a „tisztogató államgépezet” figyelmének előterébe a kálvária, s rendelték el aztán megyei szintről a lebontását: „Kétségtelen, hogy a tanácselnöknő, Stoltz Gusztávné fejében született meg a kálvária elpusztításának a terve, s aztán már nem volt nehéz 1960-ban partnereket találni a kivitelezéshez. Úgy tudom, hogy a nagybátyja a Központi Bizottságnak volt a tagja. A tanácselnöknő Nagy-Magyarország címerébe kapaszkodott bele, amit ő irredentizmusnak fogott föl. Hivatkozott holmi csehszlovák turistákra, akik emiatt – állítólag – háborogtak…” [25]

Horváth Teréz néni – ősi tihanyi lakos – írta a Tihanyi kalendárium 1998-as kötetében, hogy az elnöknőt, aki hű kiszolgálója volt a kommunista pártérdekeknek, valószínűleg azért is helyezték Tihanyba, mert a hatalomnak igencsak szúrta a szemét a IV. Károlyról elnevezett kálvária. Stoltzné kinevezése után hamarosan azt hangoztatta szerte a faluban: „Tihanyban folyton csak kolompolnak, de még ezeket a tornyokat is ledöntetem!” . [26]

Az egyre fenyegetőbbé váló eseményeket Alberik atya naplójában rögzítette annak idején, s így pontos képünk lehet a rombolás szomorú stációiról. (A napló részletei 2005-ben a Tihanyi Bencés Apátság gondozásában kötetbe gyűjtve is megjelentek „Bevégeztetett” címmel.)

„1959 októberének első napjaiban (…) megszólal az ajtócsengőm. Dr. Langmár kancellár, általános helynök és Prazsák Mihály, a ’bajszos püspök’ (mi neveztük el így a veszprémi egyházmegye egyházügyi megbízottját) álltak az ajtóban – olvasható Alberik atya naplójában.[27] ’Erre jártunk. Gondoltuk, meglátogatjuk’ – mondták. A szokásos udvariassági kérdések között néhány a Kálváriára vonatkozott. Szoktunk-e oda kimenni? Látogatják-e? Hol végezzük a keresztutat a nagyböjtben? E kérdések hallatán nem gondoltam még semmire. Néhány szó még s a látogatók elmentek. Sejtelmem sem volt arról, ami a kérdések mögött lapult”.[28]

A látogatásnak – bár az atya jóhiszeműen fogadta – valójában előkészítő jellege, felkészítő célzata is volt bizonyára, mely azután 1960 tavaszára a vandál intézkedések végrehajtásához vezetett. A lebontásról szóló döntést februárban kapta kézhez Alberik atya. Erre így emlékszik vissza naplójában:

„1960. február 21-én vasárnap délelőtt, mikor a másodikat harangozták a nagymisére, hozták a postát, s benne az Egyházhatóság kék borítékos, 1960. február 18-án kelt 426-2/60. számú leiratát. Nem tudom, miért, nyugtalan érzéssel, kissé remegő kézzel, tehát rosszat sejtve bontottam fel és olvastam:

’Nagytisztelendő Esperes Úr! Tudomásul és mihez tartás végett megküldöm az apostoli Kormányzó Úrnak a Veszprém megyei Tanács Vb. Elnökéhez (Bakos Istvánhoz) intézett alábbi sorait az ún. Károly király kálvária (…) ügyében (…):

Elnök Úr! Tudomásomra jutott, hogy Veszprém megye 15 éves felszabadulását emlékmű felállításával óhajtja megünnepelni. Ezen nagyjelentőségű tervet megvalósulásában támogatni óhajtom. Tekintve, hogy Tihanyba tervezik az emlékmű felállítását, a magam részéről helyeslem és támogatom az elgondolást, hogy a volt Károly Király Kálvária helyén állíttassék fel az emlékmű (…)

Tisztelettel – Veszprém, 1960. február 11.

Dr. Klempa Sándor s. k. apostoli kormányzó’

Mikor elolvastam, fejembe borzasztó, még soha nem érzett nyomás jött. Vértolulás! Ha nem ülök, elesek. Húsz perc alatt mindent elfelejtettem. Nem tudtam visszaemlékezni még a tervezett szentbeszéd tárgyára sem. Így mentem misézni. Megrendülésemnek nem az volt a fő oka, hogy az országos kincset, az európai hírű kálváriát elpusztítják, hanem az, hogy ehhez a szabad menetet egy főpap keze adja meg! Ahelyett, hogy tiltakozna minden erejével, még a lebontás gondolata ellen is, ő maga dobja oda áldozatul a hóhér kezei közé.” [29]

Az apostoli kormányzó levele és Alberik atya megrendülése/megbotránkozása fényt vet az akkori idők állam-egyházi viszonyaira, a papság kiszolgáltatottságára, a diplomácia veszélyes vizeire tévedt, illetve megfélemlített/beszervezett papok meghasonlottságára. Dr. Klempa Sándor ellentmondásos személyiségével kapcsolatban Legeza Márton a PPKE-BTK történelem szakos hallgatójaként A tihanyi IV. Károly Kálvária lerombolása, és annak körülményei (1959-1960) c. szakdolgozatában megdöbbentő információkat tett közzé kutatómunkája eredményeként, melyből kiderül többek között, hogy a rendkívüli műveltségű premontrei szerzetes, dr. Klempa Károly Sándor, aki több nyelven beszélt, és több tudományterülettel is foglalkozott, s e mellett kiemelkedő közösségszervező tevékenységéről is híres volt (tanítványai szívesen emlékeztek a nagyszerű cserkészvezetőre, az élményszerű órákat tartó, magát folyamatosan továbbképző tanárra), aki Keszthely város egyik legismertebb polgára volt, sokakra gyakorolt pozitív hatást – vagyis mindezek által megtestesítette azt, ami a kommunista vezetés szemében üldözendőnek minősült. A szerzetesrendek feloszlatása után több helyen látott el papi szolgálatot. 1949 és 1954 között már rendszeresen megfigyelték, ami egyre jobban megterhelte, lelkileg tönkretette őt, majd 1954-ben letartóztatták, bebörtönözték. A Veszprém megyei ÁEH iratai alapján egy eltitkolt, múltbeli magánéleti esemény lehetett az, amivel megzsarolták, s aztán derekat hajlítva az életét mentők engedelmességével fogadta el a beszervezést az állami ügynökhálózatba. Püspöki helynökként még feletteséről, Badalik Bertalan püspökről is jelentgetett „László” fedőnév alatt. Történészek szerint komoly része volt abban, hogy a püspököt félre állíthatták, internálhatták. Szomorú momentuma életének, hogy a tihanyi IV. Károly kálvária lebontását, megsemmisítését elősegítette, támogatta. Ez különösképpen súlyos fényt vet – úgy is mondhatnánk – megbomlott személyiségére. Ugyanis, mint azt Legeza Márton feltárja, családját apja révén komoly érzelmi szálak kötötték össze a méltatlanul és megalázó módon elűzött, száműzött IV. Károllyal. Apja Klempa Kálmán (1868-1940) az I. világháborúban őrnagyként harcolt. IV. Károly második visszatérése idején csatlakozott az uralkodóhoz, hű legitimistaként, és hűségére feleskette az egész győri helyőrséget. A szentéletű királyhoz való ragaszkodásáról később, IV. Károly halála után is több alkalommal tanúbizonyságot tett: így például a mohácsi csata 400. évfordulóján (1926-ban) családjával együtt meglátogatta a száműzetésben élő királyi családot, ahol Habsburg Ottó kérésére Klempa Károly Sándor (akkor már, mint premontrei kanonok) misét celebrált a mohácsi elesettek emlékére. [30] Apja pedig a IV. Károly király emlékét ápoló Kálvária Alapító Bizottság tagja volt! Mindezek alapján Legeza Márton összegzésével egyetérthetünk: „tragikus fintora a sorsnak, hogy a kálvária egyik építője az apja volt a kálvária egyik lerombolójának”.

Ellentmondásos megbomlott személyiségére vonatkozóan jegyzi meg továbbá Legeza Márton, hogy több hónapos börtönbüntetése során teljesen megtörve tért vissza egyházmegyéjébe Klempa Sándor, hogy aztán „érdemei elismerése mellett” Badalik Bertalan internálása után – már beszervezettként – apostoli kormányzóként folytassa egyházi megbízatását, s a kormány és a Szentszék közti tárgyalások során 1972-től címzetes püspöki rangot is kaphatott. (Bár kiderült a különböző ÁEH-beli jelentésekből, hogy ingadozó engedelmességgel és alakoskodó módon végezte munkáját, megnyilatkozásaival mindig a tárgyalópartner szája íze szerint foglalva állást. A veszprémi egyházmegye élén – olvasható a Veszprém Megyei Életrajzi Lexikonban – komoly érdemeket szerzett a kulturális örökség megőrzésében: „a veszprémi székesegyházat kívülről renováltatta, rézlemezekkel fedette a tetőzetét, felújíttatta a püspöki palota berendezését, restauráltatta freskóit”. [31] Veszprémbe szállíttatta a vidéki plébániák veszélynek kitett műtárgyait, megtörtént a püspöki palota szakszerű felújítása. „A vitathatatlan eredmények mellett azonban a kulturális örökség rombolását is támogatta, ha érdekei vagy a kényszerhelyzet azt diktálta” – állapítja meg joggal Legeza Márton. Elgondolkodtató az is, tehetnénk hozzá, hogy ez a szétesett lelkületű, lelki nyomorúságot szenvedett ember szakértői minőségben részt vehetett a II. Vatikáni Zsinaton. A kormány és a Szentszék közti tárgyalások nyomán pedig bázai címzetes püspöki rangot kapott 1972-ben. [32]

A „latordöntögetők” vallomásai

1990 nyarán a veszprémi Naplónak a „kálvária kálváriájáról” írott cikkem (Toldi Éva) visszhangjaként hamarosan több levelet is kaptam Tihanyból és Balatonfüredről. Jelentkeztek többen, akiket a kálvária eltávolításának folyamatába belekényszerítettek 1960-ban a diktatúra inkvizítorai Erdélyi Gyula (a balatonfüredi hajógyári darukezelő), az egyik traktoros, Solymár József (aki a stációk ledöntögetésében részt vett), s a rombolás szervezője, a Balatonfüredi Községgazdálkodási Vállalat megfenyített műszaki vezetője, Ther Antal), akik kétségbeesetten vallották meg, hogy sokukat az akkori cselekményekért még ma is „latordöntögetőkként” emlegetnek megvetéssel a lakóhelyükön. Voltak, akik védekeztek a kényszer ellen, beteget jelentettek, szabadságot kértek, megtagadták a munkát, de erőszakkal is kivezényelték őket a kálvária bontására. „Az én főnökeim is a felettes szervek sakkfigurái voltak” – mondta a műszaki vezető – a községi tanácsé, a járásé, a megyéé! – a helyi nagyhatalmaké!” [33]

A Megyei Tanács Építési Osztálya a balatonfüredi községgazdálkodási vállalatot bízta meg a „munkálatok” elvégzésével, április 6-án küldte el erről szóló intézkedő levelét a vállalatnak.

„Egyik nap telefont kaptam – emlékezett Ther Antal a kezdetre: ’Azoknak a létesítményeknek Tihanyból el kell tűnni! Ez a felsőbb utasítás!’ Bennem persze fellázadt az ellenállás, hiszen mélyen vallásos ember voltam. Megpróbáltam minél távolabbra odázni az eseményeket. Kértem a megrendelést, majd a szerződést, az engedélyeket. Ezzel több hét telt el. Mikor megvolt az engedély is, vártam, hogy majd csak valaki megfellebbezi. Senki sem tette. Akkor szóltam a Balatoni Intéző Bizottságnak. Bérczes Pistának, a főmérnöknek jeleztem, mi a feladatom. Ő elmondta, hogy a véleményüket megküldték már a megyének, s abban a tihanyi kálváriadombot teljesen alkalmatlannak ítélték felszabadulási emlékmű állítására. Bérczes még azt is említette, hogy nemrég járt Moszkvában, s ott látta, mázsaszám kenték fel akkortájt a templomok kupolájára az aranyat. ’Magyarországon pedig ilyen vandalizmusra készülnek?! Ki érti ezt?’ – erősítette meg döbbent kétkedésemet…”

Végül április közepén rendelték el a bontást, de az elsőként kivezényelt három szakmunkás (kovács) megtagadta a méltatlan munkát (a stációk míves reliefjeinek a leszerelését), bár megfenyegették őket munkaviszonyuk megszüntetésével is, ha nem hajtják végre az utasítást. Aztán Léber István lakatos és Szabó Kálmán kovács elvállalta a munkát, és április 22-én elkezdődött a stációplakettek kibontása. A népharag azonban hamarosan elkergette a vandál munka végrehajtóit hegyes vasvilla és furkósbotok fenyegetése kíséretében. Ezután a rendőrség közreműködésével folytatódott a bontás. A megfigyelők a bokrok közé lapulva biztosították – fegyverrel!! – a „nyugalmat”. [34]

„Május elsején vasárnap a stációk oszlopai még álltak, a reliefek nélkül – jegyezte naplójába Alberik atya. Bántó az ürességük. Mint élettelen hulla tátott szájjal mered a szemlélő felé a relief megrongált helye a márványról. Litánia után az egész Tihany a Kálvárián van. Mint a hangya, rajzott ott a nép. A rombolást szemlélték.” [35]

Bár kezdetektől érzékelhető volt, hogy a rombolás megállíthatatlan, mégis a tihanyi asszonyok (a korábban emlegetett) Horváth Teri néni vezetésével aláírásgyűjtést szerveztek a kálvária lebontása ellen, s a száztíz aláíró tiltakozása eljutott Münnich Ferenc titkárságára is. De a pártakarattal szemben ez is hatástalannak bizonyult. (Münnich az ÁEH-hoz továbbította a levelet, választ várva a tiltakozás körülményeiről, hátteréről. Később az ÁEH próbálta Alberik atyára fogni, hogy ő szította az asszonyok tiltakozását, s ő volt az inkriminált levél megszületésének elindítója. Pedig a kezdeményezés egyedül Horváth Teri néni ötlete volt, s a levelet különböző felekezetű vallásos, sőt nem vallásos asszonyok is aláírták. Teri néni csak asszonyokat keresett meg – mint elmondta – mert nem akarta, hogy a férfiakat emiatt meghurcolják, családjaiktól elszakítsák. [36]

A stációk ledöntését öt traktorral végezték el. A traktorok elejére óriási fagerendákat erősítettek, s azzal mentek neki a kőoszlopoknak. Mivel a döntögetés közben a földre zuhant stációoszlopok széttöredeztek, ezért módosítottak a technikán, s a továbbiakban drótkötelet erősítettek a stációkra, s úgy húzkodták ki traktorral az oszlopokat. Mikor a stációkat és a Golgotát övező, a szabad királyi városok címereit tartalmazó két mellvédet is „legyőzték”, következett volna a kőkeresztek ledöntése…

„A bontást személyes jelenlétével ellenőrző tanácselnöknő ekkor boldogan kiáltott fel: ’Már csak a három lator van hátra!’ – idézte Alberik atya, aki néhány tihanyival szemlélte a közelben a rettenetes rombolást. ’Mi, akik fültanúi voltunk ennek a beszédnek, elgondolkodtunk: ki lehet a harmadik lator, mert mi csak kettőt ismertünk eddig. Talán az elnöknő magára gondolt?! – vetette fel egyikünk.’ (Utólag azonban őt is ledöntötték a talpáról, hamarosan!).”[37]

„A hét egyik éjjelén (…) a tihanyi asszonyok egy csoportja kiment a Kálváriára – jegyezte fel naplójába Alberik atya. Az egyik azt mondta nekem később: El akartunk búcsúzni tőle. Ott végezték el utoljára imádságaikat, melyeket az előző esztendőkben gyakran végezték ott, egy időben mindig késő éjjel, sötétben” [38] (Mert titokban tették).

A keresztek ledöntését daruval tervezték végrehajtani.

„Akkoriban a megyében csak két darus kocsi volt. Az egyik az én nevemen szerepelt a vállalatnál. Csak én értettem a kezeléséhez – idézte a nehéz napokat Erdélyi Gyula darukezelő munkás 1990-ben. Mikor behívattak, és közölték velem a feladatot, én kijelentettem, hogy nem akarok kimenni és elvégezni a vandál munkát. Kapóra jött az időhúzáshoz, hogy a darus kocsit már korábban is javítani kellett volna, mert lejárt az olajcseréje. Szerelőkkel együtt gyorsan belefogtunk. Közben én mindent megpróbáltam: szabadságra kértem magamat, majd betegállományba, egyik se jött be, s a vállalattól se engedtek leszámolni. Azt mondták: minden körülmények között nekem kell ezt megcsinálni, mert csak én értek hozzá. Persze idegesítette őket, hogy a turisták százai szemtanúi voltak e barbarizmusnak. Mikor elkészült a daru, másnap értem jöttek reggel civil ruhás egyének, s mondták: azonnal csomagoljak, mert visznek a tetthelyre. Én tiltakoztam, megtagadtam a feladat végrehajtását. Bevittek a veszprémi rendőr-főkapitányságra, s mondták, készítsek két oldalas önéletrajzot, majd hazaengedtek. Tanácsot szerettem volna kérni, mit tegyek, hogyan kerüljem el a kényszert, de mindenki elzárkózott előlem, minden hivatalos ajtó bezárult előttem. A gyárban a párttitkár is csak azt tudta mondani: Meg kell csinálnod, mert beláthatatlan következményei lesznek makacsságodnak rád és családodra is! (Akkor volt az első fiam két hónapos!) De ellenálltam mégis. Újra bevittek a rendőrkapitányságra, s egy hústorony nekiállt trágár szavakkal „belátásra bírni”, majd miután nem hajlottam, tettlegességhez folyamodott, megrugdosott és leütött. Akkor egy rendőr százados (talán a főnökeim sugallatára) megálljt intett. Elengedtek. De én még akkor sem, és sosem mondtam nekik igent. Erőszakkal kivittek másnap. A két szélső keresztet könnyen kiemelte a gép, a középső nem ment. Kibontották a betonaljzatot, s a corpus fejére tekerve a kötelet, húzatták ki velem. Milyen érzés lehetett ezt tenni??! Bűnösnek érezni magam és védtelennek? Aki átélte már, ismeri ezt a szorongást. A kidöntés után a corpust fejjel lefelé kellett a földre dönteni, mert a civil ruhások (redőrök és ÁVH-sok) féltek, hogy a tihanyiak az éj leple alatt elviszik a szobrot. Az esemény után fegyelmit kaptam és levettek a darus kocsiról.”[39]

A pusztítást, a keresztek kitépkedését a domb lábánál dermedt némasággal, rettegve szemlélték a tihanyi asszonyok, akik a szörnyűség láttán többször hangos zokogásban törtek ki.

„Olyan érzése volt az embernek – idézte fel a rettenetes rombolást Alberik atya –, mintha egy páncélos csata helyszínére került volna… Ráadásul ekkor már nyár volt, turisták százai fordultak meg az apátság környékén. Mind szemtanúi voltak e barbárságnak. A tihanyiak nappal nem mertek, de esténként szelencét (orgonát) és liliomot hoztak a ledöntött Krisztusra, s megálltak énekelni: ’Keresztények sírjatok!” [40] A néppel sírtunk mi is, papok, meg a kis óvodások. Az ő folyosójukra hordták be ugyanis először a kibontott rézreliefeket s könnyezve mindig azt kérdezték: ’Miért bántják a szegény Jézuskát?’. Annyira hatott rájuk a dolog, hogy az óvónénik közbenjárására a helyi tanács elhordatta a szeneskamrájukba, mintha máshol nem akadt volna hely. Onnan vitettem fel később a lakásomba a folyosóra…[41]

„1960. május 19-én délután 3 órakor kijött Veszprémből dr. Klempa Sándor apostoli kormányzó is (…), és megtekintette a bontási munkálatokat. A rombolás éppen ’in floribus’ volt. Ledöntve a földön hevert már minden ledönthető. Amikor az autóból kiszállva meglátta a pusztulást, ennyit mondott csak hangosan, hallhatóan: Rettenetes! Több szó nem jött ki az ajkán. Csak szuszogó lélegzését lehetett hallani, midőn a töredékek között elindult felfelé a már ledöntött Golgota irányában.” [42]

„A keresztek napokig a földön hevertek, majd mikor vasfűrésszel levágták a három corpust a kereszt márványoszlopairól, egy teherautó behozta őket is a plébánia folyosójára.” [43]

„Rengeteg fotó is készült turisták által e vandalizmusról. S bár az egyháznak és a lakosságnak tilos volt a fotózás, a negatívokat be kellett szolgáltatni az ÁVH-ra, mégis a pusztítást megörökítő fényképek a külföldiek körében megőrződtek, s később visszajutottak Tihanyba is.” [44]

(5) A ledöntött Krisztus

Kő kövön nem maradt május 19-re a kálvária helyén. Bár Klempa Sándor apostoli kormányzó megegyezett a megyével, hogy ’a bontásból származó építési anyagokat az egyházközség vezetőségétől megjelölt helyen kell tárolni’ – írta Alberik atya naplójába –, minden mozdítható anyagot, törmeléket elszállítottak a rombolás helyszínéről a teherautókkal. Úgy kezelték a bontási anyag elszállítását, mintha szemételtakarítást végeztek volna. A corpusokat előbb a zalaszentgróti temetőben rakták le a földön a fűbe, ahol hetekig hevertek, gyakran arra járók által kigúnyolva, mások virágot tettek a lábaikhoz. Innen aztán a sümegi temetőbe vitték, s a ravatalozó mellett állították fel őket kereszteken, a tihanyihoz hasonló módon. A stációk reliefjei pedig a veszprémi Árpád-házi Szent Margit-templom belső falán szolgáltak a továbbiakban keresztútként. [45]

Alberik atya naplójában szó van arról is, hogy a bontás már visszafordíthatatlan záró stádiumában Pannonhalma jelentkezett, hogy a Kálváriát felállítaná a monostor és a Boldogasszony kápolna közötti úton, de kérését/felajánlását figyelmen kívül hagyták. [46] Klempa Sándor egyik leveléből kitűnik, mintha a lelkiismeretét nyugtatgatná vele, hogy a kálvária elemei mind jó helyre kerülnek, mindenről intézkedett…[47]

A Horváth Teri néni által szervezett aláírásgyűjtő levélre csak hónapokkal a pusztítás után (augusztus végén) érkezett válasz az ÁEH-tól Münnich Ferenc titkárságára, melyben Miklós Imre így érvelt:

„A tihanyi kálvária lebontását a veszprémi egyházmegye apostoli kormányzójának egyetértésével és hozzájárulásával hajtotta végre a Megyei Tanács. A kálváriát reakciós és soviniszta jellegü kifejezése miatt kellett lebontani. Rombolás nem történt. A kálvária keresztjei az egyházmegye kormányzójának kivánságára Zalaszentgróton kerülnek felállitásra. A stációk helyét Tihanyban parkositották, és a megye terve szerint ott az elkövetkezendö idöben „Balaton a dolgozóké” emlékmüvet fognak felállitani. Az aláirásos beadványt a tihanyi katolikus hivek küldték, mert nem ismerték a fent emlitett egyházi és állami intézkedést. Időközben az egyházi, valamint a párt- és állami szervek a szükséges tájékoztatást megadták a tihanyi lakosoknak.” [48]

A Kálvária helyére nem emeltek felszabadulási emlékművet, pedig a rombolás „hivatalos” okaként ezt tüntették fel. Később kiderült az is: sem a rombolás előtt, sem utána nem készültek erre vonatkozó építészeti tervek sem.

„Az építmények feldúlása és szétverése után csend lett – írta Alberik atya naplójába. A pusztulás és a halál csendje. A IV. Károly Kálvária felett is elhangzott a nagypénteki ’Consummatum est’. A félszigetre újra rátelepedett a csend és silentium. Megszűnt a kalapálás, a motorberregés, a szállítójárművek kerekeinek, fékjeinek nyikorgása, csikorgása. Elhallgattak az emberi szívek mélyéről feltörő részvétnyilvánítások, a zokogás és sírás könnyes kitörése, a kárörvendők, Isten-ellenségek gúnykacaja, az istenkáromlás zaja, az Úr újra a befelé forduló lélek pusztájába vezette övéit (…) a hívő az Izaiásnál prófétáló Isten szavaiból meríti a jövőbe vetett reményének erejét: ’Dicsőségemet pedig másnak nem adom!’ Az ember pusztítani pusztíthat, de sose az Istent, hanem mindig önmagát” – zárta a kálvária lerombolásáról emlékező naplóját Alberik atya.[49]

Az igazságtétel pillanata elérkezett

Több mint hat évtizeden át nem lehetett beszélni sem mindarról, ami Tihanyban történt 1960-ban, a IV. Károly-kálvária barbár lerombolásáról. A diktatúra névtelen ellenállói, a kálvária tihanyi őrállói azonban, akiket hitük, reményük megerősített, nem feledkeztek meg róla, s mikor lengedezni kezdtek a szabadság szellői, rögtön jelentkeztek, és jeleztek, hogy a kálváriát vissza kell állítani, mert az igazságtétel pillanata elérkezett. És valóban elérkezett? Szomorú és tanulságos a valóság, hogy a 28 nap alatt lerombolt kálvária visszaállítására csaknem két és fél évtizeddel később kerülhetett csak sor. Mert lerombolni bármit könnyű, de felépíteni hihetetlenül küzdelmes. És ezt már milyen sokszor megtanultuk, megszenvedtük történelmünkben…!

Pedig már 1988-ban levelet írt a Veszprém megyei egyházügyi titkárnak az akkori tihanyi plébános, Mail József, jelezve a visszaállítás szándékát. S a kálvária hamarosan zöld utat is kapott: „A kálvária visszaállításának elvi akadálya nincs. A további engedélyeket kérem, szerezze be!” – állt a titkár válaszlevelében.

Pászthory György Valter OSB kezdeményezésére – aki 1990-től 1994-ig volt Tihany plébánosa, s a monostor visszaállításán tevékenykedett –, 1991. április 16-án a Tihanyi Bencés Apátság és Tihany Község Önkormányzata összefogásával (Kántás Vince polgármester vezetésével) létrejött a IV. Károly Kálvária Alapítvány, melynek feladata volt tagjai által, hogy a visszaállítás folyamatát elindítsa.

A következő évben, 1992. március 28-án már ünnepélyes alapkőletétel színhelye volt az Attila-domb. Az ünnepi alkalom az apátsági templomban kezdődött szentmisével, melyet dr. Várszegi Asztrik pannonhalmi bencés főapát celebrált, megemlékezve IV. Károly tragikus halálának 70. és felesége, Zita királyné születésének 100. évfordulójáról. „Homíliájában Szent Máté evangéliumának az Utolsó ítéletről szóló igéit állította példázatként a megjelent hívek elé, akik között a Habsburg-család képviselői is jelen voltak. Csak a mélyen humánus ember, az éhezőknek enni adó, a szegények sorsát segítő, a betegeken, elesetteken meginduló lelkű, értünk küzdelmet vállaló ember képviseli a krisztusi, az igaz értékeket a társadalomban is – mondta. Csak azok az uralkodók, dinasztiák maradtak meg tehát a népek jó emlékezetében, azok élők ma is, akik emberszeretetükben, törődésükben e krisztusi sorsot vállalók voltak. Károly és Zita küldetésükkel keresztúti sorsban éltek. A keresztúti sors azonban tovább mutat: a feltámadás felé, a reménység felé.”[50]

A szentmise után az újabb, az immár második IV. Károly-királyszoba ünnepélyes megnyitására került sor, amely az apátság és a Laczkó Dezső Múzeum közös gondozásában született újjá. Eredeti bútorait az elmúlt évtizedekben hűséges emberek őrizték meg a pusztító kezek, az enyészet fátumától. Itt vetette papírra többek között IV. Károly e sorokat: „Amíg Isten erőt ad hivatásom teljesítésére, a magyar trónról nem mondok le.” – hangzott el a megnyitón. Az emlékszoba létrehívásáért dr. Habsburg Ottó, a Páneurópai Unió elnöke mondott köszönetet a bencéseknek.

Ezután az egybegyűltek (köztük a Habsburg-család tagjai) kivonultak a lerombolt kálvária helyszínére, ahol Pászthory Valter plébános mondott ünnepi beszédet, melyben a Monte Cassino-i ősi kolostor szimbolikus üzenetét idézte az egybegyűltek elé: „Tőről metszve újra hajt”.

„Ezen a kálváriadombon, ezek előtt a stációk előtt járta Tihany népe, az ország népe a keresztutat (…), ide menekült a pásztoraitól megfosztott, számában megritkult hívő magyar nép, amikor Hitler csapatai lerohanták hazánkat, és nemzetpusztító háborúba kényszerítették, s ide menekült, amikor a vöröscsillagos katonák elhozták és megszilárdították istentelen ideológiájukat; magyarok százezreit kínozva meg, gyilkolva le – emlékeztetett. A meggyötört nép Krisztus kínszenvedéséből merített erőt. Megneszelte ezt, megértette ezt a sátáni rendszer, és elpusztította a kálváriát. Saját magának akart emlékművet állítani helyette. Nem sikerült! (…) A kálvária drámájának azonban nem a kereszthalál a vége, hanem a húsvét hajnali feltámadás. A tihanyi kálváriának is a feltámadás, az újjáépítés lesz az osztályrésze…” [51]

A kálvária alapkövét ezután Szendi József püspök áldotta meg az egybegyűltek reménykedő közösségében.

Ezután újabb hat év telt el, s 1998. február 8-án az alapítvány kuratóriuma (Gyűrű Géza érseki helynök, dr. Entz Béla elnök, dr. Detreházy Károly, Punk Ferenc, Komáromi Sándor, dr. Korzenszky Richárd OSB tihanyi perjel) megbízást adott Pálinkás P. György építésznek az újjáépítési tervek elkészítésére, s végül az ezredfordulóra elkészültek és felállították a hasonmás stációkat, melyekbe visszakerültek a keresztúti reliefek is. De a kőkeresztek helyett ekkor még csak három fakereszt állott a dombtetőn.

(6) A helyreállított kálvária

2000. október 15-én, vasárnap délután 3 órakor Gyűrű Géza atya vezetésével imádságra gyűltek egybe a kálváriánál helybéliek, környékbeliek és távolabbról érkezettek, hogy hálát adjanak Istennek mindazért, ami addigra elkészülhetett, illetve kérjék Isten segítségét a folytatáshoz:

„Nem építhetnénk újra itt Tihanyban ezt a Kálváriát, ha nem emlékeznénk vissza 1960-ra, amikor e szent helyet lerombolták. Nem állíthatnánk itt kálváriát, ha nem tudnánk megbocsátani, ha nem tudnánk a kereszten szenvedővel szívből és igazán együtt mondani: ’Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!’ (Lk. 23,34) (…) Urunk, hirdesse e Kálvária az irgalmat! Minden őszintén megtérőnek megbocsát az Úr! A Szentatya éppen az idei szentévben rendelte el az isteni irgalmasság vasárnapjának ünnepét. Mondjuk hát Szent Pállal: ’Elfelejtem, ami mögöttem van, és nekifeszülök annak, ami előttem van’ (Fil 3,14). Ezt az irgalmat kell megértenie a világnak.” [52]

Az ünnepséget Korzenszky Richárd tihanyi perjel atya gondolatai zárták: „Legyen az újjáépülő Kálvária a község összefogásának és a békességnek jelképe!”

S egy újabb bő évtized követte ezt az ezredfordulós ünnepséget, míg a szándék és a lehetőségek, azaz a politikai és gazdasági körülmények elérhetővé tették, hogy a régi fényében megtörténhessen a kálvária teljes visszaállítása. Hogy meggyorsítsák a folyamatot, az Alapítvány szervezői a Tihany Turizmusáért Egyesület és az apátság szervezésében kegyeleti megemlékezést tartottak és kulturális jótékonysági programot szerveztek 2007. április 21-én az apátságban és a kálváriánál, hogy a széles nyilvánosság elé tárják a teljes helyreállításra váró kálvária szerepét, jelképes nemzeti összekapcsoló erejét a múltban, a jelenben és a remélt jövőben, s feltárva egyúttal a továbbépítés lehetőségeit és akadályait.

Korzenszky Richárd atya örömét fejezte ki, hogy a templomban ezúttal „egy hajóban” ülnek a legkülönbözőbb felfogású, pártállású emberek, akik összefognak a kálvária teljes helyreállításáért.

Ugyanakkor elhangzott: a keresztek korpuszait a sümegi önkormányzat ígérte, hogy visszaszolgáltatja, de kéri egyúttal, hogy Tihany készíttesse el azok másolatát Sümegnek. Ez felmérhetetlen költséget jelent, s a teljes helyreállítás így az 50 millió forintot is meghaladja. Ezért adományokat vár a település, hogy egy majdani pályázathoz az önrészt elő tudják teremteni. A megyei közgyűlés elnöke, Lasztovicza Jenő jelezte, hogy a megye is támogatni kívánja Tihanyt ebben a törekvésében, a Balatoni Fejlesztési Tanács pedig regionális pályázatot ígért a településnek, amelyen eséllyel indulhat.

Ez a 2007-es megemlékezés és jótékonysági összejövetel adott egyúttal alkalmat arra, hogy letegyék az alapkövét annak a kicsi, mintegy 1,2 négyzetméter nagyságúra tervezett emlékkápolnának, amely a Hármashalomban kerül kialakításra, s benne a 2004-ben a boldogok sorába emelt IV. Károly ereklyéjét fogják őrizni. Az alapkövet Márfi Gyula veszprémi érsek áldotta meg. A program a kálvária lábánál emelt sátorban fogadással folytatódott, melyen Vizi E. Szilveszter, az MTA elnöke és Habsburg György (Boldog IV. Károly unokája) mondtak köszöntőt, Sasvári Sándor és Pitti Katalin előadóművészek énekeltek, majd fenn a kálvárián Eperjes Károly színművész tartott rendhagyó „magyarságórát” Ady Endre, József Attila istenes verseit idézve. [53]

Végül 2013 szeptemberére fejeződött be a kálvária teljes újjáépítése, s készültek el korpuszok másolatai és (új építményként) a kis emlékkápolna. (Az eredeti szobor-korpuszokat végül Sümeg megtartotta, s így a békesség kedvéért a másolatokat helyezték fel a keresztekre Tihanyban.)

(7) A helyreállított kálvária-keresztek

A nagy múltú zarándokhelyet ünnepélyes ökumenikus istentisztelet keretében szentelte fel Márfi Gyula érsek és áldotta meg Bölcskei Gusztáv református, Szemerei János evangélikus püspök. Az ünnepségen Barkó Gábor Ágoston, az apátság akkoriban felszentelt ifjú szerzetespapja ismertette a kálvária történetét és újjáépítésének menetét, kiemelve, hogy az emlékjel eredendően nem keresztútjáró helyként épült, hanem az I. világháborúban hősi halált halt tihanyi férfiak és a száműzetésben elhunyt IV. Károly emlékének ápolására, valamint Trianonra mutató történelmi felkiáltójelként, mementóként. Később azonban helyi jellegét meghaladva nemzeti és nemzetközi keresztútjáró hellyé, trianoni zarándokhellyé vált. A most újjáépített kálvária elsősorban a keresztények imádkozó- és elmélkedő helye kíván lenni, másrészt figyelmeztet arra, hogy a Magyarországért mondott imádság és a tettekben vállalt felelősség minden időben fontos.

Tósoki Imre, Tihany polgármestere az ünnepségen hangsúlyozta: a mostani újjáépítés nem csupán településtörténeti jelentőségű, hanem az igazságtétel, a jóvátétel pillanata is, tanúskodik arról, hogy a sötétség sosem oltja ki az emberek hitét egy jobb világban. Majd Habsburg György nagykövet nagyszüleinek, IV. Károly király és Zita királyné száműzetés előtti tihanyi tartózkodásának napjait s a 2004-es boldoggá avatás eseményét idézte fel.

Korzenszky Richárd pedig hálaadásra és könyörgésre hívott fel hitvalló keresztény, magyar elődeinkért, hogy „ma élő magyar testvéreink és az utódok is hűségesek legyenek keresztény és magyar gyökereikhez, és építői lehessenek egy olyan Európának, amelyben szent az élet, szent az emberi méltóság, a nemzeti közösség, a haza”. [54]

A perjel szavai méltó zárszavát adják „a tihanyi kálvária-drámának”.

Jegyzetek

[1] Magyar Katolikus Lexikon 88. o.

[2] www.katolikus.at/ (Bécsi-Magyar Katolikus Egyházközség) 2016. 11.15.

[3] Gömbös Tamás: Akikről Budapesten utcát neveztek el – Heraldika, 1997. In: IV. Károly, a tragikus sorsú király 325. o.

[4] http://www.mindszentyalapitvany.hu/szentte-avatas/magyar-boldogok/boldog-iv-karoly-kiraly/ 2016. 11. 15.

[5] Kovács Gergely, Fogadd a koronát!, Új Ember Kiadó, Bp., 2004. 105-109.

[6] Gömbös Tamás: Akikről Budapesten utcát neveztek el – Heraldika, 1997. In: IV. Károly, a tragikus sorsú király 327. o.

[7] Tihanyi kalendárium 2001 (Tihanyi Bencés Apátság) 60. o.

[8] Vidóczy Asztrik: IV. Károly és Zita királyné tihanyi tartózkodása – in: Tihanyi kalendárium 1997. Tihanyi Bencés Apátság, 50.

[9] Vidóczy Asztrik: IV. Károly és Zita királyné tihanyi tartózkodása – in: Tihanyi kalendárium 1997. Tihanyi Bencés Apátság, 48.

[10] Csizmazia Márton: Volt egyszer egy falu. Tihany, Tihany Fejlesztéséért Alapítvány, 2010, 137. o.

[11] Csernoch János hercegprímás levele az Apostoli Szentszéknek, melyben beszámol Károly királlyal való 1921. október 28-i találkozásáról (Esztergom, Prímási Levéltár)

[12] Kovács Ferenc: Az országzászló-mozgalom története, Katonaújság 2010. 1. sz. 23-28. o.

[13] Pótó János: Revíziós emlékművek in: História 1988, 02-03. 22. o.

[14] Zalai Közlöny 1926. 08. 17. /1. o.

[15] Veszprém Megyei Levéltár (Háborúban elhalt hősök emléktáblájának a IV. Károly Tihanyi Országos Emlékbizottság által kiállított adományozó levele 1927: 19-49.)

[16] Zalai Közlöny 1927. 08. 17. 1., 2.

[17] Zalai Közlöny 1928. 08. 17. 1.

[18] Zalai Közlöny 1929. 08. 17. 2.

[19] Zalai Közlöny 1931. augusztus 17. 3.

[20] Szabó Csaba: Magyarország és a Vatikán (Egyházpolitika a hatvanas években). in: Rainer M. János „Hatvanas évek” Magyarországon. (Bp., 1956-os Intézet, 2004, 67.)

[21] Köpeczi Bócz Edit: Az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenysége, Akadémiai, Bp., 2004, 16-17.

[22] Mindszenty József: Emlékirataim (Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 1989. 433. o.

[23] Szabó Csaba: Magyarország és a Vatikán (Egyházpolitika a hatvanas években). In: Rainer M. János: „Hatvanas évek” Magyarországon. Bp., 1956-os Intézet, 2004, 70.

[24] Napló (Veszprém megyei napilap) 1990. 08. 18. 7.o. (Toldi Éva: Tihanyi „kálváriatöredékek” – Barbárok, anno 1960)

[25] Kő András, A tihanyi kálvária kálváriája, in: Mai Nap, 1990. V. 16., 17. o.

[26] Horváth Teréz, Dr. Vass Sándor Alberik – vagy ahogy mindig is ismertük őt: az Esperes Úr in: Tihanyi Kalendárium 1998, Tihanyi Bencés Apátság, 80-81.

[27] Vass Alberik, A tihanyi kálvária-dráma, kézirat, a Tihanyi Bencés Apátság tulajdona, 3.

[28] Vass Sándor Alberik: „Bevégeztetett” – Tihanyi emlékezet (Tihanyi Bencés Apátság 2005) 81. o.

[29] Németh Éva: A IV. Károly kálvária története in: Tihanyi kalendárium (Tihanyi Bencés Apátság 1997) 61. o.

[30] Tar Ferenc, Dr. Klempa Sándor Károly (1898-1985), in: Klempa Károly és a keszthelyi premontrei gimnázium, szerk. Uzsoki András, Bp., 1991, 11-12.

[31] Veszprém Megyei Életrajzi Lexikon – Veszprém Megyei Önkormányzat 1998. 279.

[32] Gárdonyi Máté: Lelkipásztorkodás a második világháborútól a rendszerváltozásig, in: Megyetörténet. Egyház- és Igazgatástörténeti tanulmányok a Veszprémi Püspökség 1009. évi adománylevele tiszteletére Veszprém, Érseki Levéltár, 2010, 289.

[33] Toldi Éva: „Féltünk, hogy újra ismétlődik a történelem!” – Jelentkeztek a „latordöntögetők” in: Napló (Veszprém megyei napilap) 1990.09. 08. 7.

[34] Uott.

[35] Vass Sándor Alberik: „Bevégeztetett” – Tihanyi emlékezet (Tihanyi Bencés Apátság 2005) 82.

[36] Horváth Teréz, Dr. Vass Sándor Alberik – vagy ahogy mindig is ismertük őt: az Esperes Úr in: Tihanyi Kalendárium 1998, Tihanyi Bencés Apátság, 81.

[37] Toldi Éva: Tihanyi „kálváriatöredékek” – Barbárok , anno 1960 in: Napló (Veszprém megyei napilap) 1990. 08. 18. 7.

[38] Vass Sándor Alberik: „Bevégeztetett” – Tihanyi emlékezet (Tihanyi Bencés Apátság 2005) 83. o.

[39] Toldi Éva: „Féltünk, hogy újra ismétlődik a történelem!” – Jelentkeztek a „latordöntögetők” in: Napló (Veszprém megyei napilap) 1990.09. 08. 7.

[40] Toldi Éva: Tihanyi „kálváriatöredékek” – Barbárok , anno 1960 in: Napló (Veszprém megyei napilap) 1990. 08. 18. 7.

[41] Tihanyi kalendárium 2001 – Tihanyi Bencés Apátság – in: Vass Alberik 1989-es levele Márton Antal hárskúti plébánoshoz 64.

[42] Vass Sándor Alberik: „Bevégeztetett” – Tihanyi emlékezet (Tihanyi Bencés Apátság 2005) 83-84.

[43] Uott. 84.

[44] Toldi Éva: Tihanyi „kálváriatöredékek” – Barbárok , anno 1960 in: Napló (Veszprém megyei napilap) 1990. 08. 18. 7.

[45] Vass Sándor Alberik: „Bevégeztetett” – Tihanyi emlékezet (Tihanyi Bencés Apátság 2005) 84-86.

[46] Vass Alberik, A tihanyi kálvária-dráma, 18.

[47] Vass Sándor Alberik: „Bevégeztetett” – Tihanyi emlékezet (Tihanyi Bencés Apátság 2005) 89.

[48] Legeza Márton: A tihanyi IV. Károly Kálvária lerombolása, és annak körülményei(1959-1960) PPKE-BTK szakdolgozat 43. (MOL XIX-A-21-a 21. d. M-5-8/1960.)

[49] Vass Sándor Alberik: „Bevégeztetett” – Tihanyi emlékezet (Tihanyi Bencés Apátság 2005) 89.

[50] Napló (Veszprém megyei napilap) 1992. 04. 03. in:Toldi Éva: Tőről metszve újra hajt” – Emlékszoba-avatás, alapkőletétel Tihanyban 3.

[51] Napló (Veszprém megyei napilap), 1992. 09. 12. in: Hit-Világ melléklet – Toldi Éva: „Tőről metszve újra hajt” – Emlékszoba-avatás, alapkőletétel Tihanyban

[52] Tihanyi kalendárium 2001 – Tihanyi Bencés Apátság – in: Gyűrű Géza: Imádság az újjáépülő tihanyi Kálvárián október 15-én 78.

[53] Napló (Veszprém megyei napilap) 2007. április 23. in: Toldi Éva: A magyar nemzet kálváriája – Összefogás a helyreállításért 5.

[54] Magyar Kurír 2013. szeptember 16. (http://www.magyarkurir.hu/hirek/az-igazsagtetel-pillanata-tihanyi-kalvaria-ujjaepitesenek-unnepe/) in: Toldi Éva: Az igazságtétel pillanata – A tihanyi kálvária újjáépítésének ünnepe