A VHK nem alternatív zenekar, hanem az egyetlen alternatíva /pódiumbeszélgetés/ (VII/6*)

*Toót-Holló Tamás írása

Előző rész: http://www.naputonline.hu/2025/06/09/a-vhk-lekottazza-az-osrobbanast-de-orakon-at-tarto-tust-is-tud-huzni-vii5

Idén, 2025-ben ünnepli 50. születésnapját a Vágtázó Halottkémek (VHK), ez a műfajilag besorolhatatlan, a megszokott zeneértelmezéstől gyökeresen eltérő utat járó, és már évtizedek óta kultikus státuszt elérő magyar zenekar. Az évforduló tiszteletére – a VHK frissen megjelent albumának címét alapul véve – április 23-án összművészeti és létfilozófiai konferenciát rendeztek a Petőfi Irodalmi Múzeumban, amelyen rangos tudósok és művészek előadásaikban, pódiumbeszélgetéseikben igyekeztek utánajárni annak, mi mozgatja ezt a zenekart, minek köszönhető, hogy nemcsak a zenéjével, gondolataival, hanem úgyszólván minden mozgásművészeti, képzőművészeti megnyilvánulásával, ősi szertartásokat idéző üzeneteivel is hatni képes, s ezzel magát a magyar kultúra páratlan jelenségévé avatja.

A konferencia harmadik pódiumbeszélgetésén a meghívott vendégek azt fejtették ki, hogy milyen néprajzi, természettudományos, történelmi és filozófiai világkép bomlik ki a VHK dalszövegeiből. A moderátor kérdéseire Sánta Kristóf, a Vágtázó Halottkémek és a VAD zenekar basszusgitárosa, képzőművész, Tóth Máté író, egyetemi oktató, energiajogász, a Magyar Energetikai Társaság alelnöke, valamint Harangozó Imre Erdélyi Zsuzsanna-díjas és a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett tanár, néprajzkutató, az MMA levelező tagja válaszolt.

A VHK dalszövegeiben megfogalmazott üzenetek témájához kapcsolódva Sánta Kristóf legelőször arról beszélt, hogy a VHK számaiban a dalszövegekkel megszólaló és a szöveg nélküli ének szerinte egyaránt a kapcsolatteremtés mágikus dimenziójában értelmezhető cselekvést jelent. Felidézte azt a nagyjából tízéves korára tehető élményét, amikor a Pecsában először volt jelen egy VHK-koncerten. Mint mondta, akkor a dalszövegekből szinte semmit sem értett, de utána hazament, elővette a szülei VHK-cédéjét, széthajtogatta a benne lévő bookletet, s abban elolvasta a szöveget. És akkor, gyerekként ugyanazt érezte, mint amit ma is érez, amikor a színpadon játssza ezeket a számokat: hogy ezek nem is hagyományos dalszövegek, hanem varázsigék, valamiféle bűbáj eszközei és művei.

Sánta Kristóf szerint a VHK-dalszövegekben a szó teremtő ereje a lényeg. Fotó: Csíkvári Dóra

Itt nem a szöveg kommunikációs funkciója, hanem a szó teremtő ereje a lényeg – hívta fel a figyelmet Sánta Kristóf, aki szerint ugyanakkor a dalszövegeket kísérő ősi bűbájnak köszönhetően ez a teremtő erő már akkor is velük van, amikor Grandpierre Atilla a dalok szöveges verzéjével olykor szavak nélkül is elénekli a dallamot, aki ilyenkor nem szöveget ad elő, hanem csak hangokat énekel ki. De ugyanez a hatást érik el akkor is, amikor a dalokba ágyazva a hujjogással vagy bármilyen más, indulatot kifejező, szöveg nélkül vokalizációval díszítik a dalok hangzását – tette hozzá. Mint mondta, a legjobb VHK-dalszövegekben rendre ott van a teremtő erőnek ez a kettőssége: néha a szavak szinte túlburjánzó gazdagsága, néha pedig a szavakkal csínján bánó, mágikus monotónia. Ez utóbbi példájaként a Nincs más megoldás című VHK-szám szövegét hozta fel, jelezve, hogy az egész szöveg csak 13 szóból áll, igaz, azon az áron, hogy egyes emblematikus szókapcsolatai – mint például a „pótolhatatlan halhatatlanság” szófordulata – olyan toldalékhalmozások, amelyeket az irodalomtanárok bizonyára szent szörnyülködéssel fogadnának, ennek ellenére a szövegben így is minden, de minden benne van, ami a mágikus erejű üzenet tolmácsolásához szükséges – fejtette ki Sánta Kristóf.

Harangozó Imre néprajzkutatóként kapcsolódott rá a VHK-dalok mágikus erejét kifejtő szavakra. Mint mondta: ennek az ősi erőnek a jelenléte rokonítja a VHK számait a manysi sámánénekekkel, de a magyar regős énekeink, archaikus imádságaink és balladáink legmélyebb időkbe visszatekintő fordulataival is. Fontosnak tartotta megjegyezni ugyanakkor azt is, hogy bár a VHK eksztázist teremtő, delejes erejű dallamvilágai nem a magyar népzene szokványos forrásaiból erednek, ahhoz, hogy a VHK 1975-ben megszülessen, s pont olyan hangon szólaljon meg, ahogyan megszólalt, szerinte feltétlenül szükség volt az akkor éppen fénykorát élő magyar táncházmozgalomban hallható népzenék bravúros lüktetésére is a háttérben, ami akkor szabályosan rabul ejtette a magyar kultúra arra érzékeny képviselőit.

Harangozó Imre egy Jékely Zoltán-verssel példázta, hogyan és honnan hozzák a felszínre a VHK zenészei is a mi eltűnt ősvilágunk képeit, teremtő varázslatait. Fotó: Csíkvári Dóra

Harangozó Imre néhány a VHK által inspirált irodalmi asszociációját is megosztotta még a közönséggel: ezek közül Jékely Zoltán a Barlangkutató című versét hozta szóba, megemlítve, hogy azt már többször is elemezte, nem egyszer Diószegi Vilmos A pogány magyarok hitvilága című könyvét is alapul véve ehhez, de azt a verset most egy új összefüggésben is láttatni tudja. Azt érzékeltetve, hogy amiként Jékely Zoltán barlangásza talált a rá a mélybe ereszkedve az ősi ember emlékjeleire, úgy hozzák a felszínre a VHK zenészei is a mi eltűnt ősvilágunk képeit, teremtő varázslatait. De amit a létezés mélyéről felhoznak nekünk, az teljesen önazonos élmény számunkra ma is: hiszen a saját leleteikkel valahogy azt a létformát jelenítik meg, amely Isten önmagáról szóló szavaival vág egybe, aki magát az örök jelenbe helyezve azt jelentette ki Mózesnek válaszolva, hogy „vagyok, aki vagyok”. A VHK az ősmúltat feltárva is az örök jelenidőt idézi meg tehát a számunkra, ami egyébiránt az emberi kultúrának is a lényege – fejtette ki Harangozó Imre.

A modern kor válságjelensége az, hogy az ősidőkhöz képest, amikor az emberiség kultúrája még egységes volt, ma minden széttöredezőben van, s ez akkor is így van, ha csak a Kárpát-medencét nézzük – holott itt elvben még mindegyik nép kultúrájában ott van a pogány múlt öröksége is, s ez még akkor is összeköt minket, ha ma néha úgy látszik, mintha egyre csak egymást ennénk és emésztenénk – hívta fel a figyelmet Harangozó Imre, aki ezt bizonyítandó Ratkó József Tánc című versét idézte fel: „Magyar, oláh, szláv – mindigre / ebhitű pogány, / csűrdöngölőt járunk ma is / Ady homlokán. // Hát mulassunk! – egyiket se / gyűlölöm, hiszen / énérettem él az is, ki / engemet eszen”.

Az előző pódiumbeszélgetésen elhangzottakra, a VHK és a magyar alternatív rockzene viszonyrendszerét elemző megszólalásokra utalva Harangozó Imre végül egy erőteljes kifejezés használatát látta szükségesnek: mint mondta, a VHK az ő számára nem alternatív zenekar, hanem az az út, ami az egyetlen alternatíva. Ha a világ nem ezt az utat követi, akkor nincs jövője – jelentette ki Harangozó Imre, ezzel is nyomatékosítva a VHK születésének 50. évfordulójára kiadott memorandum, a Kozmikus Életerő Kiáltványa üzenetét, mely szerint az ősi lélekközpontú szemlélet lényege az embert az emberrel, a Természettel és minden élőlénnyel összekötő lelki kapcsolat, mert ebben jelenik meg az a kozmikus életerő, ami minden élőlényt arra ösztönöz, hogy azt tegye, amit az élet kiteljesedéséhez tennie kell, hiszen ez a kozmikus életerő az elkötelezett életszeretet forrása, az emberi együttérzés hajtóereje, a családalapításra, a családi, a közösségi összetartozásra ösztönző természeti erő.

Tóth Máté ugyanúgy a VHK-dalszövegekben megmutatkozó teremtő erő érzékeltetésével kezdte hozzászólását, mint ahogy Sánta Kristóf is. Goethe gondolatát felidézve ő maga is hitet tett amellett, hogy az életben az isteni jelenlét mindig a keletkezések láttán figyelhető meg a legjobban: mint például a növekedésnek induló növényben, hiszen ez a növekedés maga a teremtő erő. Goethe után még Heideggert is megemlítette Tóth Máté, aki szerinte élete végén jutott el az egyik kulcsmondatához, hogy ami a kezdetben van, mindig jövő marad – „Herrkunft aber bleibt stets Zukunft”.

Ezzel összefüggésben Tóth Máté arra hívta fel a figyelmet, hogy a VHK világában a teremtő erő mindig az őseredeti élmények vonzáskörében marad, s ennek bizonyságául rögtön idézte is a VHK Őseimmel című dalának szövegét: „Gondoljatok őseinkre / Ha fényes csodát láttatok /
Attila márvány palotájában / Tegnapelőtt jártatok, hej!”.

A VHK ezzel is az idő dimenziójában kezd otthonosan mozogni – mutatott rá –, azon az időablakon keresztül ugyanis, amit a VHK ilyenkor kinyit, a tegnapelőtt egy karnyújtásnyira van, s ez az időablak egyszersmind közel hozza hozzánk a mindenkor keletkezőt is – jegyezte meg.

Számára ez a VHK-val eljegyzett keletkezés akkor kezdődött, amikor 1996 táján eljutottak hozzá másolt magnókazettákon az első VHK-felvételek. A semmi kapuin dörömbölve volt az első album, amit megismert tőlük – emlékezett vissza, hozzátéve: a mostani mondandója szempontjából arról az albumról egy instrumentális szám, az Ősvilág az egyik legfontosabb szellemi impulzus, mert számára a kozmosz törvényeihez kapcsolódó, őseredeti teremtő erő végeredményben egy egyéni út bejárásához vezetett, s szerinte ez az egyéni út teljesen azonos az emberiség kollektív útjával, hiszen amikor az ember kilépett az ősvilágból, azzal a káoszból rendet teremtett, ahogy egyénként is mindig ugyanez a dolgunk.

Tóth Máté energiajogászként is nagyban hagyatkozik Grandpierre Atilla meglátásaira, akinek köszönhetően felismerte: a Nap nem egy élettelen gázgömb többé a fejünk felett, hanem egy élőlény, egy élő entitás. Fotó: Csíkvári Dóra

A VHK tehát az önmagunkra találás egyik fontos eszköze lehet, ahogy számára is az volt – jegyezte meg, elárulva azt is, hogy számára energiajogászként mennyire fontos felismerés az, amit a Napról fogalmazhat meg magának, s amit a Bauer Ervin által kidolgozott elméleti biológia felismeréseit követő és továbbgondoló Grandpierre Atillának és a dalszövegeinek köszönhet. Hogy a Nap nem egy élettelen gázgömb többé a fejünk felett, hanem egy élőlény, egy élő entitás, s csakis így, ennek a felismerésnek a birtokában tudunk vele igazán megfelelően kapcsolatba kerülni.

A VHK – és a zenekar dalszövegeit jegyző Grandpierre Atilla – világképére Sánta Kristóf is kitért, aki szerint Grandpierre Atilla tudósként és művészként megalkotott világképének az a legnagyobb érdeme, hogy az egyrészt teljes, másrészt konzisztens, harmadrészt pedig mindent átfogó. Ennek a világképnek a struktúrája a hagyma héjainak szerkezetét formázza meg, s ilyenformán ott van benne az egyén, a család, a mikroközösség, a nemzet, az egész bolygó és végezetül az egész világegyetem, s ezek a rétegek egyformán élő organizmusokként épülnek egymásra – fejtette ki Sánta Kristóf, s a Vágtázó Kiáltványra utalva úgy fogalmazott, hogy ő az egyén és az emberiség összekapcsolódásának dimenzióját emelné ki ebből a leginkább.

„Ismerd fel azt, ami túl van rajtad, és ami mégis belőled fakad, hiszen a világot megismerni ugyanaz, mint önmagadat megismerni, és ezt a kettős kutatást kell neked végezned” – mondta erről a kapcsolatról szólva Sánta Kristóf, jelezve: hogy ez csak akkor vihető véghez, ha képesek vagyunk megfelelni annak a kötelezettségnek, hogy az életünket a lehető legmagasabb hőfokon éljük.

Ezt a magas hőfokú létezést tanította meg számára Grandpierre Atilla világképe és vele együtt a VHK zenéje. Hogy itt van az életed, és kezdj el végre élni – jelentette ki Sánta Kristóf, aki ennek az üzenetnek a helyes értelmezését segítve rögtön kinyilvánította viszont azt is, hogy ezt a tételt nem a maga popkulturális, hanem inkább a létfilozófiai értelmében kell a magunkévá tennünk.

A magyarság kollektív tudattalanjában élő őseredeti, primordiális élményekről szólva Tóth Miklós arról beszélt, hogy a VHK jelentősége szerinte abban áll, hogy a Jung által jól azonosított mítosztalan létezés rémképét a magyar viszonyok között folyamatosan el tudják oszlatni, mivel össze tudnak kapcsolni minket a magyar ősmúlt aranykoraival és az azokban még velünk élő szakralitással. Ezzel a Védákban megörökített Szatja-juga csakúgy a közelünkbe kerül, mint a Mondák könyvéből Puszta, az öreg király mesebeli ideje – tette hozzá, kitérve arra is, hogy miután az egyén koncentrikus körökön keresztül kapcsolódik az egyetemeshez, ez a kapcsolódás elsősorban azon a minőségen keresztül lehetséges, amivé születtünk. Számunkra, a magyarok számára a magyar hagyományokon keresztül: így például a tárnokvölgyi csatán keresztül, ahová mindannyian eljutottunk már a VHK-val együtt. Égszínkék ruhában, szemek zászlajában, hunok táborában, Attila városában – idézte Tóth Máté a legendás VHK-dal, a Hunok csatája sorait.

Az ilyen élményeket magunkhoz engedve nem történik más – fejtette ki –, mint hogy a magyar nyelven keresztül, a magyar szimbólumélményen keresztül vesszük magunkhoz a Kárpát-medence több ezer éves varázsát, s ezen keresztül a Föld minden varázsát, mindazt magunkhoz szólítva, ami egy másik forrásból, a magyarság kollektív tudattalanjából eleve is, időtlenül is hozzánk szól még.

Ami a VHK kinyíló időablakán át, például a hunok csatáin keresztül elénk tárul, s ami a magyarság kollektív tudattalanjában mindig is benne élt, az lényegében egy és ugyanaz – mondta Tóth Máté, aki a magyarság ősiségtudatának időtlenségét érzékeltetendő egy klézsei élményét is felidézte a közönségnek, nem függetlenül attól a gondolattól, ami a VHK és a VCSSZ zenéjét egészen az ázsiai múltunk örökségéhez vezeti vissza.

Mint mondta, amikor egyszer a Kárpátokban jártak, Klézsére is eljutottak a csángókhoz, ahol beszédbe elegyedtek egy öreg csángóval, aki szinte minden szavával azt az elveszettnek hitt misztikumot hozta közel hozzájuk, ami ott még elevenen él.

Mutatta a házak sárkára berakott köveket. Mondta, hogy azok mind régi pogány bálványkövek, amiket szeretetük jeléül beépítettek a házukba az emberek.

Mondta, hogy nézzék meg a falu szélén a kutat Klézsén, mert annak az ő gyerekkorában még mindenki úgy köszönt, hogy „Üdvözlégy, kútforrás!” – emlékezett Tóth Máté, s itt, a forrásnak kijáró csángó tisztelet felidézésénél azonnal utalt Szent László törvényeire, amelyek épp a forrásokhoz, patakokhoz, sziklákhoz vitt áldozati ajándékok elhelyezését tiltották meg, s bélyegezték megengedhetetlen pogány szokásnak.

Aztán azt mondta az öreg csángó, hogy nézzék majd meg a térképen, hogy az ő egész falujuk kelet-nyugati tájolású, egyetlen hatalmas utcából áll csak, úgy rendelkeztek be hát az életre, mint ahogy a honfoglalás korában rendezték el a sírokat a temetőkben.

Aztán végül azt mondta a klézsei öreg csángó, hogy nézzenek fel a Kálvária-domb tetejére, mert neki most ott van dolga, mennie kell visszabetonozni a Kálvária ledőlt keresztjeit. Kérdezték is rögtön az öregtől – folytatta a mesélést Tóth Imre –, hogy mi történt, miféle vandalizmus ez, talán a románok garázdálkodtak-e arra.

Erre megnyugtatta őket az öreg, hogy nem, dehogy a románok voltak, egyszerűen csak arról van szó, hogy ez a domb korábban a Táltos-domb nevet viselte, mert a táltosok szertartásainak volt a színhelye, s bennük ez az emlék nagyon is elevenen él, lévén, hogy ők még tartják magukat ahhoz a közös tudatukhoz, hogy a falu népe döntően az etelközi magyarok leszármazottaiból áll, s ahogy a saját eredetüket sem feledik, úgy a táltosaik emlékét is híven őrzik.

Ezért is lehet az, hogy évről évre újra meg újra, maguktól kidőlnek a valaha volt táltosdombon a keresztek – tette hozzá az öreg csángó, amihez a történetet felelevenítő Tóth Máté már csak annyit tett hozzá, hogy ez a klézsei történet mindmáig azt üzeni neki, hogy hozzánk, magyarokhoz nagyon is közel van még az az őseredeti erő, ami a múltunk egészét meghatározza.

Tóth Máté egy klézsei öreg csángó a táltosok dombját megidéző történetéből értette meg, hogy a VHK és a VCSSZ zenéjének ősiségtudata egy máig velünk élő múltból táplálkozik. Fotó: Csíkvári Dóra

Vagyis csak látszólag szakadt meg a kapcsolatunk az őseredeti élményeinkkel, mert hiszen a kollektív tudattalanunkból felsejlő képek olykor még a XX. és a XXI. század valóságában is köztünk élnek – mondta Tóth Máté, aki szerint Grandpierre Atilla tudományos munkássága, a VHK általa írt összes dalszövege, valamint a VHK körénk vágtató összes zenei hatása a saját múltunknak ugyanezt a közelségét fejezi ki, mint amit számára ez a klézsei élménye is megüzent.

Illusztráció: A Fellázadt a Semmibe vett Öröklét! címmel megrendezett konferencián, amely a Vágtázó Halottkémek zenekar születésének 50. évfordulóját köszöntette, az első pódiumbeszélgetésén a meghívott vendégek azt fejtették ki, hogy milyen hatást gyakoroltak a VHK számai a magyar és a nemzetközi zenei életre. A moderátor kérdéseire Sánta Kristóf, a Vágtázó Halottkémek és a VAD zenekar basszusgitárosa, képzőművész, Tóth Máté író, egyetemi oktató, energiajogász, a Magyar Energetikai Társaság alelnöke, valamint Harangozó Imre Erdélyi Zsuzsanna-díjas és a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett tanár, néprajzkutató, az MMA levelező tagja válaszolt. Fotó: Csíkvári Dóra