A VHK lekottázza az ősrobbanást, de órákon át tartó tust is tud húzni /pódiumbeszélgetés/ (VII/5*)

*Toót-Holló Tamás írása

Előző rész: http://www.naputonline.hu/2025/06/05/a-vhk-a-vilag-legmagasabb-de-lathatatlan-epulete-podiumbeszelgetes-vii4

Idén, 2025-ben ünnepli 50. születésnapját a Vágtázó Halottkémek (VHK), ez a műfajilag besorolhatatlan, a megszokott zeneértelmezéstől gyökeresen eltérő utat járó, és már évtizedek óta kultikus státuszt elérő magyar zenekar. Az évforduló tiszteletére – a VHK frissen megjelent albumának címét alapul véve – április 23-án összművészeti és létfilozófiai konferenciát rendeztek a Petőfi Irodalmi Múzeumban, amelyen rangos tudósok és művészek előadásaikban, pódiumbeszélgetéseikben igyekeztek utánajárni annak, mi mozgatja ezt a zenekart, minek köszönhető, hogy nemcsak a zenéjével, gondolataival, hanem úgyszólván minden mozgásművészeti, képzőművészeti megnyilvánulásával, ősi szertartásokat idéző üzeneteivel is hatni képes, s ezzel magát a magyar kultúra páratlan jelenségévé avatja.

A konferencia második pódiumbeszélgetésén a meghívott vendégek azt fejtették ki, hogy milyen, a VHK művészi törekvéseivel rokon párhuzamokat tudnak azonosítani térben és időben. Toót-Holló Tamás moderátor kérdéseire Poós Zoltán József Attila-díjas író, költő, Csáji László Koppány Kőrösi Csoma Sándor-díjas író, költő, kulturális antropológus, az MMA MMKI igazgatója, Barcsik Géza grafikusművész, a VHK lemezborítóinak tervezője, valamint Jósvai Péter operatőr, a Bódy Gábor hagyatékát gondozó honlap és archívum szerkesztője válaszolt.

A VHK művészetének messzire kisugárzó hatásáról szólva Poós Zoltán azt emelte ki, hogy ez a zenekar szerinte egy olyan origót jelent, ahonnan mindenféle művészeti kapcsolat ki tud bontakozni, mert a VHK zenéje szinte mindennel reakcióba tud lépni. Felléphetett a banda ipari zenészek vagy punkrockerek mellett, Test Department, Jello Biafra vagy Henry Rollins társaságában, de ha nem a zenéről volna szó, hanem például az irodalomról, akkor is csak azt lehetne megállapítani, hogy a VHK gyakorlatilag minden művészeti ággal érvényes szimbiózist tud alkotni – sorolta fel. Erre Poós Zoltán példaként a művészeti koncertszínházat megalkotó Szkárosi Endrét hozta fel – aki, ha élne még, szerinte ugyanúgy érvényesen szólalhatna meg Grandpierre Atilla mellett, mintha valamelyik írótársával működne együtt. A VHK egyfajta hidat alkot tehát, ami fantasztikus adottság – hívta fel a figyelmet, hozzátéve: nagyon kevés művész és produkció képes arra, hogy közös nevezőt hozzon létre a valamiféle nemzeti minimum jegyében. Talán Cseh Tamás volt még ilyen – említette meg, s erre kijelentésére a moderátor is rácsatlakozott, emlékeztetve arra, hogy a konferenciát megnyitva maga is épp Cseh Tamást hozta fel példaként. Arra szolgáló éterien tiszta példaként, hogy ő ugyanúgy konzervatív világlátású előadó volt, mint ahogyan Grandpierre Atilla is az, de ők ketten ennek ellenére is minden fenntartás nélkül elfogadhatóak a liberális művészi körökben is, mert olyan, ritka kivételnek számítanak, akiket a szellemi lövészárkokat eltüntető, ideális szellemi tér vesz körül.

Poós Zoltán azt emelte ki, hogy ez a zenekar szerinte egy olyan origót jelent, ahonnan mindenféle művészeti kapcsolat ki tud bontakozni, mert a VHK zenéje szinte mindennel reakcióba tud lépni. Fotó: Bach Máté

Poós Zoltán – aki az Étvágy imákra című regényében egy éppen Kádár János temetésének napján tartott VHK-koncertet is hangsúlyosan szerepeltetett – azt is nagyon fontosnak tartotta érzékeltetni, hogy milyen szellemi környezetben került a nyilvánosság elé a VHK. A nyolcvanas években jelent meg magyarul Seligmann könyve, a Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban, elérhető lett Várkonyi Nándortól a Sziriat oszlopai, kijöttek Hamvas kötetei, a zenei életben működni kezdett a Neue Deutsche Welle hatása, s ehhez jött hozzá aztán a VHK koncertjein elszabaduló szubkulturális eksztázis is, amivel ők tényleg lekottázták az ősrobbanást – emlékeztetett Poós Zoltán, aki szerint fontos mindenkiben tudatosítani, hogy egy VHK-koncert páratlan kulturális jelenség: valami olyasmi, amit ő a leginkább atomvillanásnak nevezne.

Nincs ehhez fogható kulturális élmény, ezt a hatást nem váltja ki egy Kassák-festmény, de még egy másik rockzenekar koncertje sem: ha hazamegy valaki egy Guns N’ Roses koncertről, utána még akár elmehet vacsorázni is, de egy VHK-koncert után nem tudsz lenyugodni – fejtette ki Poós Zoltán, aki szerint egy-egy ilyen élmény átalakította a résztvevők tudatát, s egy másik tér-idő világba helyezte őket – és ez akkor is igaz volt, ha nem olvasták a mágia természetéről író Várkonyit vagy Hamvast, s nem úgy kavarogtak bennük az ismeretek, mint Grandpierre Atillában.

Jósvai Péter erre reagálva azt az ordító különbséget emelte ki, ami a szocializmus varázstalan szürkesége és a nyolcvanas években elinduló művészeti avantgárd elvarázsolt eksztázisa között mutatkozott. Mint mondta, a VHK zenéje azért volt annyira elementáris, mert egy kiüresedett világban a semmiből kiindulva csináltak zenét azzal, hogy megfogták a hangszereket, s egyszerűen csak elkezdték azt megüzenni, ami kiszakadt belőlük, miközben szavak nélkül is megértették egymást. Egyrészt persze folyamatosan beleütköztek a hivatalos valóság szürkeségébe, ami vagy depresszálta őket vagy irritálta, másrészt viszont, amikor zenélni kezdtek, akkor benyomták a torzítót, meg elkezdte Szónusz bundok nélkül pengetni a basszusgitárt, Ipacs pedig törzsi révületben verni a dobot, hogy egy varázstalan világba mindig érvényesen hozzák el a varázslatot.

Barcsik Géza ugyanerre a vágtázó, viharzó élményre a szavakat keresve ehhez még azt is hozzátette, hogy a nyolcvanas évek VHK-ja olyan volt, mint valami a semmiből előtörő természeti tünemény vagy természeti csapás. Mint mondta, ismerjük a zenéből azt a jelenséget, hogy a számok végén egy zenekar a hangulatot felfokozva tust játszik – de ő hallotta már azt a megjegyzést is, hogy a VHK zenéje valójában egy órákon át tartó tus.

Csáji László Koppány a nyolcvanas éveknek a beszélgetés során sokszor leírt szürke, varázstalan világát tágabb összefüggésekkel is megmagyarázta, nagyobb időbeli távlatokba is helyezte. James George Frazerre hivatkozott, aki még a XIX. század végén egy olyan metaforával élt, hogy a világ gondolkodása olyan, mintha egy szövet lenne. Ott van az elején a vörös szövet, a mágikus gondolkodás, aztán átveszi a vörös szövet helyét a fekete szövet, a vallásos gondolkodás, majd ennek az egésznek a végén a fehér szövet kezd uralkodni, hogy teljesen kifehéredjen ez a metaforikus vászon: ez a fehérség jelenti a tudományos gondolkodás képviselte racionális, ésszerű világot – sorolta el Frazernek a mágikus színekkel kapcsolatos meglátásait Csáji László Koppány, hogy aztán Max Weber jellemzésével egyetértve megerősítse: ez a folyamat valójában nem más, mint a felvilágosodás kora után a világunkat átható radikális elvarázstalanodás.

Képaláírás: Csáji László Koppány szerint nekünk nem kell Közép-Afrikáig menni, ha az ősi varázslatok forrásait keressük, mert nekünk máig az éltető erőnk az a Kárpát-medencei gyökérrendszer, ami elementáris szimbólumaink világával köt össze minket. Fotó: Bach Máté

De ez a varázstalan világ egy később egyre táguló hiányt teremtett, ami aztán a művészet olyan útkeresésébe torkollott, amit a rituális színház olyan nagy útkeresőinek munkássága is gazdagított, mint Antonin Artaud, Jerzy Grotowski vagy Eugenio Barba, akik a nézőkből egy misztikus közösséget akartak formálni. Ez a törekvés azonban – éppen a varázstalan világ hatására – egyre nehezebben volt képviselhető: gyakorló színházcsinálóként Peter Brook ezért tehette fájdalmasan szóvá, hogy a mai kor már nem érti a szimbólumokat, már nem érti az elementáris metaforákat sem, már elvesztette azt a nyelvet, ami valaha a középkorban, az ókorban megvolt. Ugyanezt a jelenséget írta le Csáji László Koppány szerint színházi teoretikusként Erika Fischer-Lichte is, aki szintén teljes evidenciaként kezelte, hogy egy fogódzóit elvesztett művészeti világban élünk. Ezeket a nyugat-európai gondolkodókat tehát a táguló hiány érzete vezette el odáig, hogy dél-indiai templomi táncokat menjenek tanulmányozni, hogy rácsodálkozzanak a balinéz kultúrából táplálkozó ketjak tánc teátrális működésére, felfedezzék maguknak Japánban a nó színház nyújtotta ihletforrásokat vagy Közép-Afrikában a ndembu törzs táncait – fejtette ki Csáji László Koppány, utalva ugyanakkor arra, hogy mi nagyon más helyzetben vagyunk Magyarországon és a Kárpát-medencében, ahol még nem veszett el a metaforikus anyanyelvünk és az ősi zenei világunk. Nekünk nem kell Közép-Afrikába mennünk, mint Victor W. Turner tette, hiszen a mi világunkban Lovász Irén még a közelmúltban is néprajzi anyagot gyűjthetett a gyimesi csángók között – utalt Csáji László Koppány a konferencia egyik korábbi előadójának munkásságára. Ez az a helyzet, ami miatt törvényszerű, hogy a Vágtázó Halottkémek, a Vágtázó Csodaszarvas, de a VHK körül mozgó – Kirsten Dehlholm dán rendező kezdeményezésére, Jankai Ágnes vezetésével létrejött – Rituális Színház sem születhetett meg Franciaországban, Németországban vagy Angliában, mert ezeken a helyeken a nyolcvanas években más volt a történelmi helyzet, más volt a mentális környezet. Nekünk pedig még éltető erőnk volt – ahogy ma is az – az a gyökérrendszer, ami elementáris szimbólumaink világával köt össze minket, s amelyhez Grandpierre Atillát saját édesapja, Grandpierre K. Endre munkássága is közel tudta hozni. Mi tehát még ma is az ősmúlt és a jelen közti határterületen élünk, s épp az ilyen helyzetekre mondja azt Victor Turner, hogy ez a fajta liminalitás az, ami átlényegít és visszavezet minket a varázslathoz – emlékeztetett Csáji László Koppány, aki szerint a mi Kárpát-medencénk tehát egy olyan szellemi hídszerkezetet formáz meg, amely az északot a déllel, a keletet a nyugattal is összeköti, és ami még most sem más, mint a mi egykori sztyeppei civilizációnk sajátos folytatása. A mi világunkban tehát még mindig kimutatható az a vérkeringés, az a nyirokrendszer, ami kulturálisan megtermékenyítette az egész eurázsiai kultúrtörténetet a történelem során – állapította meg Csáji László Koppány, aki szerint egyébiránt ez az a tudás, amelynek segítségével például Barcsik Géza a VHK számár tervezett lemezborítói is az ősi vizuális elemeinkben olyan gazdagon jelenhetnek meg előttünk, és mi, a közönsége pontosan értjük még az általa használt törzsi jelnyelvet.

Barcsik Géza elmondása szerint ennek a jelnyelvnek a művészi használatára akkor nyílt először lehetősége, amikor kezdő főiskolásként Fákó Árpád barátja azzal kereste meg, hogy Grandpierre Atilla szerint gond van a VHK készülő lemezének borítójával, s ezért már a hatodik vagy a hetedik grafikust fogyasztják. Mint felidézte: ő azonnal lelkesen reagált a kreatív munka esélyére, hiszen a VHK zenéjét ismerte és nagyra tartotta.

Barcsik Géza grafikusként olyan precíz feladatleírást kapott Grandpierre Atillától az első VHK-lemez borítójának megtervezéséhez, amit akár egy gépészmérnök is jegyezhetett volna. Fotó: Bach Máté

Csak attól félt rögtön – mesélte el –, hogy miképpen tudnak majd szót érteni az elvégzendő feladatról, s amikor ezt a félelem kerülgette, akkor valójában azokra a Kutya éji dala című Bódy Gábor-filmben lejátszódó zavaros, teljesen őrült jelenetekre gondolt, amelyekben a riportert játszó Bonta Zoltán kérdéseire adtak eszement válaszokat a zenekar tagjai. Mint mondta: attól tartott, hogy a lemezborító megtervezéséről szóló instrukciók is valami ilyen összevisszaságban érkeznek meg hozzá. Ehhez képest – legnagyobb meglepetésére – egy olyan precíz feladatmeghatározást kapott Grandpierre Atillától, amit akár egy gépészmérnök is jegyezhetett volna: igaz, hiába volt precíz az anyag, azért nem volt egyszerű. Három oldalt tett ki, s olyan volt, mintha egy film forgatókönyvét olvasta volna. Ez az 1988-as grafika, A halál móresre tanítása című album borítóterve volt az első közös munkája a VHK-val – idézte fel Barcsik Géza.

Arra a kérdésre válaszolva, hogy a VHK kedvéért megteremtett képi világát mennyire tudta más alkotásaiban is hasznosítani, Barcsik Géza azt mondta, hogy ez a képi világ számára elsősorban a VHK-ról szól, ráadásul nagyon szép, de nagyon nagy munka is, amit szinte már zsigeri szinten végez el, ezért minden sejtjére szükség van hozzá. Volt azonban néhány olyan munkája, amelyekbe kezdve inspirációként igenis érdemes volt visszaemlékeznie a Grandpierre Atillával közös alkotómunkára. Ilyen volt a Magyar Állami Népi Együttes Mihályi Gábor rendezte, legendás táncos produkciója, a Naplegenda, amelynek a látványtervezője volt, de ilyen volt a Szörényi Leventével közös munkája, mint például az Atilla – Isten kardja című rockopera lemezváltozatának általa jegyzett borítóterve is – idézte fel Barcsik Géza.

A Barcsik Géza által már emlegetett Kutya éji dala című Bódy Gábor-filmről – úgy is, mint a VHK mítoszát máig elevenen őrző alkotásról aztán Jósvai Péter is részletesen beszélt a pódiumbeszélgetésen, külön is kitérve a Barcsik Géza által már megemlített filmbeli interjújelenetre, amelyet Bonta Zoltán készített, s ami Jósvai Péter szerint egy önmagában is megálló érvényességű remekmű – s talán az sem véletlen, hogy éppen a film közepére került.

Jósvai Péter azt a filmbeli interjút – mint mondta – egy egyszerre posztmodern és avantgárd manifesztumnak tekinti, s szerinte lenyűgöző benne az a szabadon repdeső sok-sok asszociáció, amelyekbe feledkezve a zenekar tagjai a filmnek abban a szakaszában közösen megfogalmazzák, hogy mit jelent az a zenekarnév, hogy Vágtázó Halottkémek, és hogyan és honnan jött az az elgondolásuk, hogy az élet a Földön megszűnt, amely kijelentés – tehetjük rögtön hozzá – részben összecseng a VHK50 évforduló tiszteletére közreadott kiáltvány gondolataival, amely szerint azért siklott ki a civilizáció, mert az egyetemes élet javára irányuló kozmikus életelvet felcserélte az anyagelvűségre.

Bódy Gábor filmjének egyik főszerepét – idézte fel Jósvai Péter – maga Grandpierre Atilla alakította, aki a filmben gyakorlatilag önmagát, egészen pontosan önmaga végtelen kettősségét adta vissza, egyszerre jelenítve meg magát tudós csillagászként és egy, a punkzenekarokat is messze felülmúló energiájú, besorolhatatlan zenekar énekeseként.

Képaláírás: Jósvai Péter szerint a Bódy Gábor filmjében szereplő Grandpierre Atilla a szocializmus szürkeségét azonnal átragyogó, vitális kombinációt hozott létre saját személyiségeinek kettőségével játszva. Fotó: Bach Máté

A forgatókönyvnek ez a része egy gyilkos erejű, de valójában vitális kombinációt alkotott, a film cselekményébe is átemelve a VHK egyik legfőbb varázsát, azt a kettősséget, ami miatt Jósvai Péter szerint a zenekar ilyen óriási ívű pályát tudott befutni, s ami arról szólt, hogy ők nemcsak egy organikus zenét hoztak létre, hanem közben végig ott munkált bennük a Világegyetem megismerésének vágya is. Ahogy a Kutya éji dala kapcsán felvett – egy teljes VHK-koncertet és interjúkat dokumentáló – később betiltott, Extázis 1980-tól című Bódy-filmben Atilla elmondta: ötvenezer évet húzhatsz előre azzal az egyetlen, döntő lépéssel, hogy minden képességedet egyszerre kifejted. A következő jelenetben – folytatta a Bódy-film részletének felelevenítését Jósvai Péter – Attila egy könyvtárszobában egy káprázatos előadást tart a sablonmentes, organikus, népzenei, illetve ősi zeneteremtésről. Hát ebből nőtt ki a VHK – emelte k Jósvai Péter, aki szerint ugyanez a kettősség másrészt arra is jó volt, hogy ez a szocializmus szürkeségét azonnal átragyogó, vitális kombináció el tudta kerülni a cenzúra radarjainak figyelmét. Ebben az volt a játék Bódy Gábor és persze a VHK részéről is talán, hogy látszólag elfogadták azt az ártatlan megközelítést, hogy ez csak a kutyák éji dala, a kutyák meg ugye csak ugatnak, a karaván viszont halad, ami annyit jelent, hogy az ő lázas hőbörgésük nem is zavarhat senki, ők csak “punkok”, hadd ugráljanak – érvelt Jósvai Péter, aki szerint pontosan ez a művészi játék tette lehetővé, hogy ez a film egy mindent felforgató telitalálat lehetett, ami egy gigantikus robbanást hozhatott létre. De ehhez éppen az kellett, hogy Grandpierre Atilla a filmben önmaga, ne csak zenész, hanem csillagász is legyen, vagyis a precíz és pontos megfigyelések is a sajátjai lehessenek – tette hozzá Jósvai Péter.

A pódiumbeszélgetést lezáró kérdésnek annak firtatását szánta a moderátor, hogy ki milyen választ tudna adni arra a jelenségre, hogy a nyolcvanas évek underground világának alternatív rockzenekarai közül alig van már csak pár, amelyik még ma is koncertezik, de ezek közül hatásában messze kiemelkedik a ma is aktív, folyamatosan újabb és újabb lemezekkel jelentkező, s most éppen a kozmikus életerő friss kiadványát is közreadó VHK.

Annak magyarázatát keresve, hogy vajon mi táplálhatja a VHK mindent túlélni képes fizikai és szellemi erejét, Poós Zoltán félig ironikusan azt a választ adta, hogy szerinte a VHK az alternatív kultúra közegében egy külön kultúrát alapított, s ez a kultúra éppen olyan, mint a híres filmsorozatban az Alfa holdbázis, amely 1999-ben a Holddal együtt kikerül a korábbi keringési pályájáról, s végeérhetetlen csillagközi vándorlásba kezd. Nos, a VHK is csak így van ezzel – állapította meg Poós Zoltán –, vagyis utaznak, még mindig utaznak tovább a csillagközi térben.

De a VHK túlélési képessége – fordította komolyra a szót Poós Zoltán – abban a rendkívül szerencsés csillagállásában rejlik, hogy mindenhez kapcsolódni tud a bécsi akcionizmustól az archaikus kultúrán keresztül a neoavantgard transzpoétikai performaszokig. Poós Zoltán felidézte a Nagy Attila Kristóf által szervezett hangköltészeti rendezvényeket, amelyeken Grandpierre Atilla ugyanolyan hitelesen és érvényesen tudott jelen lenni, mintha mondjuk a szentendrei Skanzenben tartott volna egy előadást.

A kedvező csillagállás hozta el azt is számukra, hogy a történelem számukra univerzális szinten jelenik meg. Itt minden egy csillagközi térben robban fel előttünk. Ennek köszönhető, hogy a VHK úgy tudott rendszerváltó zenekar lenni, hogy nem volt például semmi olyan szövegük, ami mondjuk Orwell 1984-ére reflektált volna – állapította meg Poós Zoltán, aki szerint a VHK mindezt elhagyva inkább valami eszelős életigenléssel jelezte, hogy itt el kell jönnie valami másnak – ahogy egyébiránt a most megjelent kiáltványuk is ugyanezt az igényt fogalmazza meg.

Jósvai Zoltán a VHK túlélési képességének magyarázatát abban látta, hogy ők nem átmentették magukat egy másik idősávból a jelenbe, hanem egyszerűen újjászülettek, s most is folyamatosan újjászületnek, ezzel biztosítva a művészetük szüntelen működését.

Illusztráció: A Fellázadt a Semmibe vett Öröklét! címmel megrendezett konferencián, amely a Vágtázó Halottkémek zenekar születésének 50. évfordulóját köszöntette, az első pódiumbeszélgetésén a meghívott vendégek azt fejtették ki, hogy milyen hatást gyakoroltak a VHK számai a magyar és a nemzetközi zenei életre. Toót-Holló Tamás moderátor kérdéseire Poós Zoltán József Attila-díjas író, költő, Csáji László Koppány Kőrösi Csoma Sándor-díjas író, költő, kulturális antropológus, az MMA MMKI igazgatója, Barcsik Géza grafikusművész, a VHK lemezborítóinak tervezője, valamint Jósvai Péter operatőr, a Bódy Gábor hagyatékát gondozó honlap és archívum szerkesztője válaszolt. Fotó: Csíkvári Dóra