Kritika

június 19th, 2025 |

Kovács katáng Ferenc: Tartalmas lélekutazás

•

„lelkiismeretfurdalása van
az időnek,
jövőt kértek tőle, s ő
múltat adott” ([1] Idő, 56.o.)

Aki könyvvásárláskor a boltokban, könyvpavilonokban a címekre hagyatkozik, azt valószínűleg a hangzatos, három szótagnál nem hosszabb, kövér, rikító színes betűkkel írottak csábítják el.]

Juhász Anikó hetedik verskötetének a címe kétszavas, három és öt szótagos. S még nem is ez a legösszetettebb, hanem mindjárt az első gyűjteményéé: Kék repkények, bukott angyalok [2].

Szereti kötet- és fejezetcímeiben is előre jelezni, hogy mire számíthat az olvasó. S ha első látásra talányosnak is tűnnek, feltételezi, különösen a korábbi olvasóitól már el is várhatja, hogy használják fejüket, fantáziájukat…

Borítógrafikái is elvontak, absztraktak.

Egy szóval csupa talány minden kiadványa.

Az ilyen talányokra én úgy szoktam reagálni, hogy lapozgatás, kóstolgatás nélkül nekiesem a kötetnek, s meg sem állok az utolsó oldalig. Juhász Anikó esetében – ahogy a mi korunkbeliek szoktuk volt mondani: ahogy azt Móricka képzeli…

Haladok, haladgatok.

Van, hogy sorközben megállok, gyorsan valami ház körüli munkába kapok, hogy a fejem szabadon őrölhessen, morzsolhassa tovább a „juhászanikós” dolgokat. Vagy egy sötét sarokba vonulok: „a csend nemcsak befelé forduló, hanem hideglelős. Jobb időnként sötétben lenni. Csak gondolkodni, vagy azt sem. Megpihenni. A villanykörte leoltása sötétséghez vezethet.” – válaszolta korábban Anikó egy vele készített interjúmban.[3]

Egy hét is rámegy, mire végzek az új kötetével. Már értem, érzem, hogy mire ment ki a játék, hol akart fülön fogni, gondolataiba avatni, gondjaiba értővé fogadni…

Higgyék el, hatalmas élmény! Nagy kaland. Tartalmas lélekutazás.

Mintha napról napra egy magasabb szintről folytatná az ember a befogadást.

Vigyázat! Akrofóbiások vegyenek vissza, fokozatosan kapaszkodjanak a meredek emelkedőn!

Juhász Anikó új kötetében „a leszállópálya a metaforikus megfelelője többféle zuhanásnak, betegségnek, útbogáncsnak és az alig észrevehető süllyedésnek is.” – tájékoztat a hátsó borító szövege [1 hb].

Halmai Tamástól olvastam nem is olyan régen: „kutatom az olyan versanyagokat, melyekből sorok emelhetők ki – mottónak, igazságnak, emlékeztetőnek.”[4]

Gyakran teszek én is így.

Ez a kötet már első olvasás után úgy néz ki, mint egy tarajos sün. A lapok szélére ragasztom a színes jelzőfüleket. Néhány könyv, később, így kerül fel a polcra, de a legtöbből, újrahasznosítás végett, visszanyerem a lapkákat.

Újra kezdem olvasni a Fémmadár… c. vaskos könyvet. Hogy ritkítsam a füleket. Hát pont az ellenkezője történik. Szaporodnak bőven… Mit lehet ilyenkor tenni? Kezdeni elölről, s ösztönünkre hallgatva haladni, és amúgy halmaisan válogatni… Ezúttal a beszédes fejezetcímek is segítenek.

I. HÍD, RAKPART, BOLYGÓK, FÉMMADÁR

Versről versre vezetnek a félelemmorzsák: „a híd leroskadt / a partra, / az embereket / a folyó kitágult / vizébe szórta le,” (Álommaradék, 13.o.).

„Remeg a kutya, / a dörgés ijesztette meg, ” (Remegés, 14.o.).

Velünk élnek az életciklusok, tudjuk, belenövünk. De mégsem mi irányítunk… „átkelünk gyermekbetegségen, / felnőtteknek látszunk, / kezdjük megszokni az / öregség / idegen arcait” (Partfalak, 23.o.).

Örömteli tapsikolásra semmi okunk, „mert felnövünk mind, / kik voltunk gyerekek, / és a halálnak sem / leszünk többé / idegenek.” (Között, 26.o.).

Addig is „a lélek iránya a / katonás kalandpark, / legfőbb izgalma / a háború.” (Reggeli kép, 24.o.).

S hogy mégis van némi remény? Habár régen rossz, ha csak a természet ölén: „Nagy a természet / memóriája, / összeköt egymással / kiszáradt tavakat és / áradó folyót.” (Felejtés, 30.o.)

A félelmen, a szorongáson túl az ember, mint a sebzett vad „erőszakos / nincs benne gát, / nincs benne mérték,” (Tenger, félelem, 32.o.).

Az első fejezet harmadán túl a harcmező villantja fel szörnyűségeit: „…háború kell, / a sereg / bontatlan ott legyen,” (Fotórealizmus, 36.o.). “A béke volt a hálózsákunk, / s ahogy bontogatni / kezdtük, kigördült / belőle a háború.” (Hálózsák, 56.o.).

Álszent lennék, ha a Fjordok hidege című verset nem idézném ide. Merthogy nekem ajánlotta a költő. Pontosabban annak, aki negyvenegy évig voltam ott, a fjordok tövében, ahol „egyszerre van hideg / és szűkület”, s bármilyen hihetetlen, a napsütéses órák száma június végén nagyobb lehet, mint honunkban (természetes is, hiszen a nap hajnal négykor kél, és csak éjjel fél tizenegykor nyugszik. S ha az eső elkerüli ezt az időszakot, a világ legfinomabb epre ott terem). Ellenben a költő nem gyümölcsrôl, de halakról ír a versben: „pikkelyeik mellett / még ott szalad a víz, / s a napot oda / lejutni, / ha óvatosan is, / még engedi az Isten.” (52. o.)

„Juhász Anikó hetedik verseskötete (Fémmadár, leszállópálya) egyrészt szoros közelségben áll a repülőterek világával, másrészt szimbolikus értelmet is hordoz, a történelmi le-fel hullámzás sokféle vetületét mutatja meg hétköznapi és metafizikai értelemben.” – olvashatjuk ezt is a kötet hátsó borítóján. [1 hb] A belső, 3. oldalon pedig a nekem dedikált szavakkal „A fent és a lent ritmusában és káoszában…” azt sugallja a költőnő, hogy az élet hullámvasút volta ellenére is egyedi és felülmúlhatatlan…

II. ROVARVALÓSÁG, GYEREKEK, LÁGERKERÍTÉS, ISTENKERESÉS

Minden igyekezetem ellenére ez a fejezet áll tőlem a legtávolabb. Már-már tűnhet úgy is, hogy én tartom/taszítom el magamtól. Tudjuk, a strucc…

Becsukom a szemem, befogom a fülem: „itt benn a folyosó / még jobban rejti / mélyét, egyre nagyobb / bogarak uralják / köveit, a borzalmak / már csak egymással / szeretkeznek, és / készek megszülni a / szörnyeket.” (Csörrenés, 83.o.)

S hiába futnék utána, vigasztalnám, „Kisgyerek árválkodik a / dombtetőn, egyedül / jutott fel oda, / s maradt / egyedül a / visszaúton is,” (Dombtető, visszaút, 66. o.)

A természet benövi a civilizációt, „Üvegkábelek / futnak mindenfelé, / ők a jövő / előhírnökei,” s a technika valamikori alapanyagától „a fákon rezesednek / a madarak, rézkábelek / végére ültek, / nem tudják, / az a múlt.” (Kábel, 77. o.).

De valahol lennie kell egy fának „mégis, ha köré és / koronája / alá gyűlnek a rovarok, / ő mindegyiknek ad / önmagából / valamit.” (A fa élete, 82.o.).

Engem az sem nyugtat meg igazán, hogy „a halál órapontos, / belül méri ki a / lélek ütemét, / s tartja magát a / menetrendhez,” (A halál napja…, 99.o.).

Anikó egy korábbi kötetéről vallotta (Kék repkények, bukott angyalok [2]), hogy „az élet ferde, lebegő, zuhanó oldalait, jelenéseit is jelentős hányadban mutatja.”

Magam, amint elidőzöm egy-egy versállomásán, olykor oldódni is képes vagyok valamelyest. „Ment a kislány, / dalt dúdolt, / kezéről katicát / reptetett / az égnek, “, s ha fantáziám szorosan követi a katica röptét, elkerülhetem a folytatás történéseit: „óvatosan lépkedett, / átlépett / minden halottat,”, s mint legtöbbünk, ő, a verselő-én “…az éjszakát / megkerülni / nem tudta, / beleénekelte / magát ő is / a sötétbe.” (Ének az úton, 136. o.).

Hit? Remény? Szeretet? Kérdőjelek nélkül hirdeti a Biblia legtöbbet idézett része (1 Korinthus 13:13). Juhász Anikónál teljes bizonyosság: „a templomba beszáll / egy madár, // messziről jött, / embert keres, // templomok / tornyainak / jelen emberét,” (Templomkapu, 118. o.).

S végül, szívem szerint, e fejezetet az alábbi sorokkal zárnám: „Megfürödni sok örömben, / s maradni úgy, ahogy a / tenger tartja egyben / hullámait…” (Öröm, 119. o.).

III. KÓRTEREM, FÁJDALOM, STÁCIÓK

A hátsó borító szövege így sűrítette egy háromtagú mondatba a harmadik fejezet verseit: „A kórterem a betegállapot sajátos nézőszögeit, a betegség többféle formáját ábrázolja, olykor némi fanyar iróniával.” [1 hb].

A versek ironikus, szarkasztikus felhangjaiba kapaszkodom:

„a keresztúton / dönteni kellett, / merre megy, // élni fog vagy inkább / azt keresi, hol van az / enyhet adó, / meszes víznyelő.” (Döntés, 152. o.).

„szívének pitvarában / már meg-megmozdultak a / halvány árnyak, / keresték a / villanykapcsolót.” (Villanykapcsoló, 147. o.).

„odakinn a / beteg természet / ügyködött? // Átrendezett mindent / pontról pontra, / a péntek után / tette be a / csütörtököt.” (Változás, 170. o.).

„… a csontot átvinni a / legnehezebb, / lehet, hogy ezért / hagyjuk gyakran / magunk / mögött.” (Holt lét, 148. o.).

„Sok alakban látta / már az orvos / a halált, //… a halállal nem / barátkozott.” (Halálképek, 139. o.).

IV. HALÁLFORMÁK – KÖLTŐK, ÚTBOGÁNCSOK

Halálformák, csataterek, történelmi nagyjaink lazán egymáshoz kötött rövid sorokban követik egymást: „István és Imre fia,” (Apa és fia, 177. o.); „mozdul a kép, / sír az eső, / az ingovány fölött / ott a Nap, / bánat van benne / elhantolt harag; // a szél megindul, / Mohácsról dob felénk / kavicsot,” (Emlékhely, Mohács, 180. o.)

Juhász Anikónak szinte minden sora kútbanézés. A feneketlen kút víziója. Vízcsillogás nélküli sűrű, sötét mély. „Valami kezdődik, / s valami végződik is, // pogány kutakba / az ősistenek már / csak ritkán néznek,” (Pogány kutak, 176. o.).

Vagy barlang szája tátong, „barlangba lépni / a fény nem akart,” (S jött az ember… – köteten kívüli vers [5]). A fény sötétet tol maga előtt, s hangfoszlányokat: fókaugatást (Harmadik szemhéj,186. o.); tintahal némaságot (Tintahal, alvilág, 187. o.); elefántrikoltást, „borjával vándorol / ha apad az eső / megy tovább, / nedves / vidéket keres,” (Az elefánt útja, 189. o.); cápa hangtalan üzenetét „ma már műholdas / jeladó követi / útjukat,” (Cápák történelme, 190. o.).

„A személyes útbogáncsok kapcsán” – a hátsó borító szövege [1 hb] – két költőfigurát emel ki a szerző: Emily Dickinsont és József Attilát. Utóbbit idézve 7-8 vers olvasható itt, s még e kötet megjelenése előtt, JA halála napján, 2024. december 3-án a Napút Online felületén (némi átfedéssel) még öt került közlésre [6].
Nagyjaink nagyokra emlékező versei között is helytállnak Juhász Anikó gondolatai: „jaj, Attila, nem vigyáztak / rád az angyalok, // az Isten is csak a /versbe emelt,” (Panzió, otthontalanság, 192. o.); „jaj, költő nélkül / üres a század…” (Írógéped…, Attila, 193.o.); „tudta, délután az / ember betegebb, / a láza sietős, felfut / az égig,” (A költő vonata, 194. o.); „ez a december / másképp / viselkedett.” (Szorongás, vasúti átjáró, 195. o.);

A kötet végére jut némi dohogás is. Ki bírná megállni, hogy ne szóljon, ha lát…
Hobo/Póka nótája ugyan arcunkba vágta, hogy „Oly sokáig voltunk lenn, / Hogy nem is tudjuk, milyen fenn.”, de egyúttal sugallta is, hogy ez inkább a hatalom sara volt. Anikó felemlíti a MI felelősségünket is: „A történelem / húzószalagján mind / feljebb mennénk, // de tévedünk, / elvétjük, / hol van a fent és a lent,” (Húzószalag, 204. o.); „Ha már mindent / kódoltál, / megfejtetted a lét / rejtélyeit, // az unalom kódja / kínálja neked még / örökérvényű / tételeit;” (Kódrendszer, 212. o.); „önmagán kívül / mindent a / felhőben tárolt.” (Online-tér, kikötő, 215. o.).

A 217. oldaltól a kötet végéig van még hat vers (olvastam is, értékelem is), ennek ellenére én ezzel a kurta, felszabadult sóhajjal zárnám e gondolatgazdag, kiváló verskönyvet: „magam voltam, / aztán kifogytam / magamból is.” (Madártetem, 217. o.).

Utószóként még csak annyit: „Ha azt nézem” – vallotta Anikó a korábban már emlegetett interjúnkban –, „hogy a köztes területen állás, ez a léthelyzet (tudományművelés, költészet) ad, adott pluszt is, elégedett vagyok. […] A megjelenő köteteimről számomra teljesen ismeretlen irodalomtörténészek írtak. Ebben valóban érezhettem az olvasói visszhangot is, nem fűződött hozzá érdekeltségük. Számomra is megható kritikák, elemzések láttak napvilágot. Volt olyan is, hogy email-üzenetben ismeretlen olvasók írtak az érzéseikről, az olvasmányélményről. Ez is hozzájárul a szerző érzelmi felszínen maradásához.” [3]

Juhász Anikó: Fémmadár, leszállópálya, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025.

Jegyzetek

[1] Fémmadár, leszállópálya, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025
[2] Kék repkények, bukott angyalok, Napkút Kiadó, 2012
[3] http://www.naputonline.hu/2025/01/21/tengercsira-verskavics-juhasz-anikoval-kovacs-katang-ferenc-beszelgetett/
[4] https://www.magyarkurir.hu/kultura/mesemondo-versek-stenszky-cecilia-sotet-anya
[5] http://www.naputonline.hu/2025/06/08/juhasz-aniko-ocean-versek/
[6] http://www.naputonline.hu/2024/12/03/juhasz-aniko-halalod-helye-attila-versek/