Esszé

június 22nd, 2025 |

Fodor Miklós: Milyen költői módokon hevíthető fel az isteni elem a lélekben?

Turai Kamil Apoteózisok című versciklusának értelmezése
(Summae Poeticae verskötet, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024)

A ciklus három legfontosabb fogalmáról – apoteózis, szerelem, sors – tömören:

Apoteózis:
A lélek érzi-tudja magában az isteni részt.
Az isteni lélekrésznek gondja van a halandó lélekrésszel:
azt szeretné, ha az létezne csak, ami örök!
Szűnjön örök és halandó ádáz feszültsége – erre serkent.
Az alvilági út a tévelygő rész lemorzsolása a szenvedés révén.
Az olümposzi út az istenek (képzelt) társaságába vezet
az isteni rész felizzítása révén,
hogy fénye a halandó részeket teljes mértékben átjárja
kis időkre, intenzív tartamokra.
E két ösvényt járva keletkezik Turai Kamil szakrális karakterű költészete.

Szerelem:
Az Istentől eredőnek megélt szerelem
elvesztése miatt
érzett fájdalom
és a kényszerű emlékezés
hevítő hajtóereje révén,
az értelmezés szellemi munkájával
az ős-kulturális istenképeket, mítoszokat, rítusokat, lényegi teológiai fogalmakat
a szent beteljesedésre sóvárgó költői én
ráolvassa saját jelenbeli élményeire, múltbeli emlékeire, önmagára
az alkotói folyamat felhevült, ihletett állapotaiban.

A sors
alakulása a szakrális érintettség következménye.
Az útvonalat az életvilágban megszakadt,
ezért a lélekbe temetkezett,
ám ott mégis aktívan ható,
múlhatatlannak (öröknek) megtapasztalt szerelmi kapcsolat
visszaszerzésének ösztönös-érzelmi és tudatos-értelmi igénye rajzolja.
A sorskanyargás szellemi távolodások és visszatérülések,
végletes hangulati ingadozások ritmikájában
tölti tartalommal az én életidejét és verseit.

Az isteni eredetű szerelem összetett, drámai ősélménye

Hívlak s hívsz

A lírai én „Csodalány”-nak nevezi szerelmét. A csoda a természeti folyamatok rendszerében elzárt, egyedülálló valami, melynek nincs logikus összefüggése környezetével. Isteni deus-ex-machinaszerű beavatkozás. Ilyennek tekinti szerelmét a lírai én. És mint abszolút pozitív adományra: áldásra tekint.

Az isteni eredetű jelenés ad neki valamit, ami nehezen érthető és kincs-szerű. Miként a csoda is elzárkózik a természetes értés elől, a lány személyisége és hozzá érkezése is. E szerelmi történésnek a hatásának ereje az időben nem lankad. Az isteni természet karakterének egyik lényeges vonása ez: nem sajátja az időbeliségre jellemző lankadás, elerőtlenés. 20 év után is hat és nemcsak érzelmileg a szívben, hanem a testben is. E hatást nevezi a költő máshol elementárisnak.

„Zord”, „fenségesen rettenetes” – ezeket a jelzőket kapja a csodaszerű lelki hatás e versben. A fenséges, zord jelzők az isteni jelenlétnek arra a vonására utalnak, mely az emberi erőhöz képest mérhetetlenül nagyobb. Ez az összemérhetetlenség csodálatot, döbbenetet kelt. Ugyanakkor némi félelmet is, hogy az én-t nem tiporja-e el…(?) E ciklust keresztül-kasul átszövi a szerelem édeni jellegű jelenléte mellett a félelmet, fájdalmat, én-pusztítást keltő hatása is. Ez döntően annak tudható be, hogy a szerelem beteljesült – a költő megtapasztalta isteni karakterét –, majd elszakadt az általa (is) létrehozott kötődés, ám e szakadás csak földi értelemben történt meg és véglegesült, míg lelki értelemben a lírai én felől nézve nem tudott elszakadni, érzelmi értelemben minden elszakadási, elengedési kísérletet túlélt. Ezzel is bizonyította isteni, azaz örök karakterét.

Amikor a költő az „önemésztés démonait” és az elválás „pokolkapuit” említi, mely képekkel a kapcsolat kezdetét jellemzi, magát a kapcsolatot – miként a ’csoda’ fogalmával korábban a lányt – a szakrális jelképezés világába emeli. Mint látni fogjuk, ez a költői módszer – a versbéli szereplők, az értelmezés, a történések, a megszólalás műfajának szakralizálása, a vallásos hagyományok (sumér, görög, keresztény, ős-magyar) képeivel, fogalmaival, rítusaival, műfajaival való megidézése és értelmezése – e ciklus legjellemzőbb, legszembetűnőbb mű-alkotási módszere.

A szerelmi kötés elszakadásának a következő földi okait említi a vers: elvárások, kötelességek a nő szülei felől, a férfi felől „sokszoros kiszolgáltatottság”, a férfi rokonai a lánynak estek, önzéssel vádolták, „kétségbe vonták kapcsolatunk Istentől eredését”. Ha a szerelem: kötés, akkor e negatív törekvéseket nevezhetjük tépő hatásoknak. A széttépetés, szétmorzsolódás, részekre szakítódás a halál felé közeledés legfőbb motívumai. Miként korábban az „emésztődés” képe is az volt. A halál hívása az egységek egységbe vonó erejének, azaz az isteni teremtő-szervező erőnek az ellentéte. Hatása az életben: fájdalom, szenvedés. A nagy kérdés az én számára mindig az, mit kezd, hogyan küzd a fájdalommal, miként értelmezi, miként képes megakadályozni, hogy a szenvedés küldője, a Halál (Hádész) magnetikus ereje magához láncolja a lelket…(?) E kérdések és e kérdésekre adott én-reakciók végig kísérik az egész ciklust. A kapcsolat pusztulásába húzó hatásokra a két résztvevő lélek elszenvedő és menekülő módon reagál: megtöretés, tehetetlenség-érzet, kiúttalanság-érzet, szégyen-érzet, szenny-érzet. A nő a kapcsolat megtartásának felelősségét a férfira terheli: „az a te dolgod, hogy el ne szakadjunk”; a férfi azonban ezt a terhet nem bírja el, összeomlik és elmenekül: „másfele fordultam mentvén megmaradó / lehetőségeim: bukdácsoltam nők zátonyain vissza se / nézve!”

És most engedtessék meg, hogy a vers befejező sorait kissé hosszasabban idézzem. E sorok ugyanis megadják annak a költői értelmezésnek a pilléreit, mely a ciklus egészének értelmi hátterét is képezik. A ciklus verseire úgy tekintek, hogy azok reakciók az eredeti élettörténésre (a csodaszerű szerelem megtörténésére), továbbá reakciók arra a válaszra, melyet a költői én erre adott (szakított, kompenzált, szublimált, reménykedett) valamint reakciók arra a lelki tényre, hogy az eredeti történés emlékének és jelentőségének intenzitása nem csökkent a szakítás óta eltelt években, sőt, évtizedekben mérhető időben:

„de most – 20 év múltán – végeleges vesztés
éles sikolyával szakad létembe tékozolt üdvöm
nem lett volna szabad eleresztenem téged! hóttig
halál után is ragaszkodnom kellett volna végleges
egységünkhöz (mert ez volt az igaz) hisz most is
elaraszolnék pilisi ablakod alá én gyönyörű Mátkám
Kedves Áldásom! iszonyú távolról hívlak s hívsz!”

Az érzékelt, élt világban a vesztés végleges. Önmagát a lírai én üdv-tékozlóként azonosítja. A felismerés sikoly-szerűen éles hasítás. Hiba volt, bűn volt elereszteni szerelmét, a kapcsolatot megszakítani, elengedni. E bűn annál súlyosabban nyomja a lelkét, minél inkább Istentől eredőnek értelmezi magát a szerelmet. A bűn szakrális keretben értelmezve mindig Isten elleni tett. De lehet-e Isten ellenében tenni bármit is? Meg lehet-e szakítani egy szerelmi kapcsolatot, ha azt Isten akarta, Isten kötötte össze? Nem! A kapcsolat kezdetén, még bizonyossággal nem lehet tudni, hogy a kötés isteni eredetű. A sejtelmet az idő igazolja vagy cáfolja. Mivel azonban a költői én minden próbálkozása dacára, lelkében az érzés, a kötés, amit kezdetben érzett a „Csodalány” iránt, erős maradt, ezért az az értelmezés, hogy „Istentől eredt”, egyre igazabbá válik. A bűnérzet és az igazság felismerése egyként abba az irányba hat, hogy a lírai én megkísérelje helyrehozni a kapcsolatot, visszaállítani az eredetet. Vissza szeretne térni az eredeti isteni szándékhoz és tartalomhoz. Tékozló fiúvá szeretne válni, akit visszafogad az Isten, az isteni szerelem, mely megébred az elhagyott nőben is… Ezért zarándokolna el hajdani szerelméhez képzeletben, ezért nevezi „Mátkám”-nak, „Kedves Áldásom”-nak, ezért fejezi ki a hívását, és ezért tulajdonít a nőnek is hívást. A férfi a magában eltemetett érzést, kapcsolatot újraélesztette, feltámasztotta, és feltételezi, hogy a nőben ugyanennek kellene lejátszódnia… de az utóbbi hiú vágy marad. A feszültség: a lélekben ható, a képzelhető-érezhető-gondolható isteni-örök szerelem ÉS az életvilágban elpusztított valóságos szerelmi teljesség között feloldhatatlan, életfogytig rögzített.

A gyermek mint isteni közvetítő

Közbenjáró ima

Az egymástól véglegesen elszakadt szerelmespár között természetes közvetítőként jelenik meg gyermekük, Hunor a versvilágban. Ám ez a közvetítési igény csak a férfi oldaláról olvasódik rá a fiúra, hisz egyedül ő akarja, vágyja az isteniként mégélt-értelmezett szerelmi kapcsolat helyreállítását, a nő nem. A nőnél a férfi legfeljebb feltételezni tudja azt, hogy ha nem lennének akadályok, ő ugyanígy elindulna az újraegyesítés sorsútján. Az életvilág versvilágon belüli ábrázolása, megidézése viszonylag kis arányú e költészetben: összesen négy szereplőt érzékelünk: a nőt, a férfit, gyermeküket és a szakítás után megjelenő különböző nőket, akiket az egyszerűség kedvéért – valójában megengedhetetlenül – itt most egynek veszek.

E ponton hangsúlyoznom kell egy általános művészetelméleti szemléletmódot: a művek világában sok esetben ábrázolódik az a valóság, melyet a művész megél, azonban a műalkotás sohasem napló, ebből következően a műélvező – az olvasó, befogadó – nem szerencsés, ha ekként olvassa. A megéltként elénk kerülő valóság is a versvilág része, és csak mint ilyet értelmezhetjük. Azaz csak a művészet világát elhagyva kezdhetnénk itt lélektani értelmezésekbe, és kérdezhetnénk meg például azt, vajon nem rak-e a férfi túl nagy terhet a gyermekére, vagy azt, vajon nem a fájdalom szublimációja – azaz én-védelem – zajlik-e a költői személyiségben, amikor az apoteózisokat elvégzi. Ehhez hasonló kérdések csak akkor vethetők fel jogosan, ha a költő is felveti a versvilág szövetén belül, ám akkor is csak e szövet szerveződése szempontjából lehetnek fontosak: azaz nem léphetünk át az életvilágba.

És most nézzük meg, milyen konkrét lépésekben valósul meg az „apoteózis”, az istennel vagy szentséggel való telítődés ebben a versben.

E vers műfaja: ima. Költő és vers a szöveg-szövet szintjén belép a szentség világába. Apoteózis a versműfaj szintjén.

A közbenjárás ember és Isten közötti közvetítői szerepet jelent. Amennyiben imáról van szó, a közvetítés-közbenjárás angyali-papi szakrális pozíció. A gyermeket közvetítésre, segítségnyújtásra kérik („Hunor segíts!” – imamalomszerűen tér vissza szabályszerűen hétszer a kérés), és mert a szülők közötti szerelmi kapcsolat szentként értelmeződik, ezért az apai kérés, hogy ennek helyreállításában közreműködjön a fiú, profán és szent közötti közvetítésre is szól. Apoteózis a szakrális szerepbe állítás révén.

„Ellopták anyádat az ördögök” – hangzik apai nézőpontból az egymástól való elszakítottság értelmezése. Az értelmezés mitikus-mesei szinten ragadja meg a rossz hatóokát: „ördögök”, akiknek fogságába kerül az anya. Apoteózis az állapotot fenntartó végső ok szintjén.

A gyermek mint végső remény jelenik meg az ördögök okozta hiány és ezt követő egyetemes pusztulás – „minden összedőlt”, „semmivé vált a képzelt kincs” – közepette: „másban reményem már porszemnyi sincs”. Apoteózis teológiailag tartalmas fogalmak használata révén.

A szerelmi kötés hajdani létrejöttének értelmezése szerint a férfi társát a mélyből emeli fel és teszi széppé: „anyádat sötét örvények közül / emeltem szépasszonynak örökül”. A felemelés vagy kimentés teljes mértékben analóg az apoteózis mozgásával.

A gyermek-közbenjáró a legfőbb emberi értékeket közvetíti édesanyja felé: élet, szeretet, igaz-valóság.

Az apa-szerelmes őrt áll. Őrzi a kapcsolat lényegét-jóemlékét, mint egyfajta lelki magot, melyből az újjáélesztés, újrateremtés elvileg lehetővé válhatna bármikor. A legfőbb érték őrzése szeméthegyek, fájdalmak, tehertételek közepette a Jézus-i apoteózist követi.

Megjelenik az önzetlen szeretet is, mely lényege szerint nem üzleti alapon megtérülő áldozat a távoli időben: a ’jótett helyébe jót várj!’ mesebeli ígérete szerint. Talán nem túlzás ezt az emberi szeretet apoteózisának tekinteni. Megjelenik az üdvözítés teológiailag eléggé terhelt fogalma is, mint a szülőpár – szent-szerelmi – kapcsolatának helyreállítása.

A vers vége egy édeni emlék: a gyermek az apa nyakában utazik, kalimpál, „kongattál lábaiddal”, mint egy kis harang, teszem hozzá. A harang rejtőzködően jelenlevő képe az emlék apoteózisa, hiszen a harang az isteni Hang az emberek világában. „a messzeségen át csak kicsit ints / Hunor segíts!” A gyermeki intés, integetés három szinten hozna létre messzeséget-szakadékot legyűrő, életóvó kapcsolatot: édeni múlt és örvényes jelen, transzcendens Isten és földi ember (utalva a harangra), kérés és kérés teljesítése között.

Istenalakok, héroszok és a himnikus hangütés szerepe – Diána, Kirké, Orfeusz

Az apoteózis pozitív vagy olümposzi útja, ha a lélek az istenek vagy az Isten társaságába jut egy felfelé vezető képzelt-rituális-lelki lépcsőn, eközben teljes lényét átitatja az isteni hatás. A negatív vagy alvilági útja az, amikor mindenétől, romlékony testének sóvárgásaitól és legfőképpen téveszméitől megfosztódik a lélek mérhetetlen szenvedést kiállván, míg végül lénye a lelkébe rejtett isteni magra nem koncentrálódik.

Diána – himnusz

A himnikus hang magyarul emelkedett hang, mely olyan tartalomról illetve olyan személyhez beszél, melyet isteninek, istennek lát. Az emelkedett hangütés emeli a lelket. De mi készteti arra, hogy emelkedjen? A vágy, a sóvárgás. A vágy gyökere: az érintkezés ösztöne-szükséglete, mely nélkül élő nem élhet, hiszen eleve összeszövöttségekbe születik, ott él, s minden fájdalmas elszakadás csak felizzítja az újraszövés igényét. A nő szépségének látványa talán a legerősebb vágykeltő hatalom a férfi számára. Főleg, ha művészi-teremtő lélekalkat. Ilyen látvány-élmény indítja a Diana – himnusz című verset.

Egy szép nő áll a tengerben napsütésben, a víz hullámai combjait érik. A nő valamilyen értelemben sebzett, földi személyisége, sorsútja az alkotói szándék szempontjából érdektelen. A vágy felerősödése és az ennek hatása révén történő lélekemelkedés a cél: végül az isteni közegbe való megérkezés. A férfiúi vágy azonban nemcsak a férfi lelkét emeli, képzeletben a nőt is istenné avatja – áttételesen pedig, ha a befogadó bevonódik, őt is megigézi. Nézzük meg tüzetesebben a nő ezen apoteózisának lépéseit!

Az első metaforikus megnevezése a látványnak: „dúsan szirmaiba bomló tubarózsa”. A rózsa, a szirmok, a dússág, a kibomlás mind-mind egymás erősítő módon érzéki, hívogató hatásra utalnak. Ez a virágazonosítás a természet termékeny szépségét olvassa rá a tengerben álló nőre.

A második megnevezés már a természet mitizáltsága felől érkezik: „Coeur-Auróra”. Az isteni természettel való eggyé válása a nőnek abból látszik, hogy „ujjongva” merül saját elemébe, a tengerbe „buján”. Combjait és Vénusz-dombját nevezi meg még a költő a valóságos nőnek, és azt a történést, hogy a tenger felszíni hullámai épp e testrészeket csapkodják „játékos fecsegéssel-kecsegtetéssel”.

Ezen a ponton elburjánzik a költői-mitikus fantázia – a sokasodás a termékennyé vált férfiúi állapot kifejezője: „íme, az istennő!’, „lebeg a fény hintájában! Ninti”, „megtestesült ím a Szirén”, „itt / fürdőzik a Hérekleitoszt megigéző viruló / lét-tündöklet! duzzad az asszonyi teljesség”, „Artemisz”, „Diána”, „Szűzanya-Nagyistennő”, „Torem-Medve-Ünő”. Az élményképet teljes mértékben és keresztül-kasul átitatta isten-alakjaival az érzéki vágy hevítette mitikus képzelet.

A lírai én maga is egy istennel azonosul, mégpedig azzal a technikai zsenivel, aki többek között arról ismert, hogy a legapróbb részletekig kidolgozva ábrázolja a mitikus világot. És ez nem véletlen: a költő szeretné örökké tenni, kimerevíteni ezt a képet, mely bár a valóság egy kérész pillanata csupán, neki azonban hatalom adatott (kitől is?) a művészet eszközeivel a megőrzésre. „nem szabad őt kiszakítani elementáris közegéből”, „így kellene megmerevednie életteli pózban / póztalan életörömben özönlő bíbor pompában”. A művészi apoteózis megvalósult: a költő is a látvány is megistenült, a beszédmód is himnikus-extatikus-emelkedett-túláradóvá vált.

Az apoteózis utolsó stációjaként megfogalmazódik e rituálé során létrejött műalkotás – jelen esetben vers, de lehetne festmény vagy szobor is – értelme, kettős-szent feladata: 1. „hívogathassanak vissza a haldokló / illékony viasz-halandók késlekedő vénségükben” – magyarul váljon a műalkotás egy ősrégi rítussá, melynek során a rítusban részt vevők teste-lelke megfiatalodik, 2. keltődjenek „jászol-lágy Jézus-alomként remegő / merész remények” – magyarul éledjenek új erőre a legmerészebb emberi (messiási) remények, azonosak azokkal, melyeket Jézushoz kötöttek a benne hívők.

Orfikus oratórium

Általában emberi világ, énvilág és mitikus istenvilág valamifajta párbeszéde, interakciója zajlik az Apoteózisok ciklusban. Az Orfikus oratóriumban azonban a költő teljes mértékben mintegy belebújik a mítoszba. Azonosul Orfeusszal, a hérosz hangján szól, a hérosz szemével lát, érzéseivel érez.

Ennek a totális belehelyezkedésnek az lehet az oka, hogy az alvilágjárás görög mítoszát a költő egészében érzi analógnak saját központi szerelmi történetének sorsalakulásával. Önmaga vagy a szerelem vagy az elveszített nő föld alá temetettsége, szimbolikus halálban léte, ördögök, rossz szellemek, rosszakarók általi elrablottsága vissza-visszatérő motívum a ciklusban. A lírai én azon vágya, sőt, törekvése, hogy szerelmét kiszabadítsa az elveszettségből – és itt keveredik számára való elveszettsége az általában vett elveszettségével – szintén állandó motívum. A mítoszba ott kapcsolódunk be, amikor Orfeusz már elindult felfelé az Alvilágból, háta mögött érzi Rhea-Eurydikét, sőt, arcát tükröződve látja is: „homályosan verődött át a folyó tükrén a lágy arc”.

Az ábrázolt felfelé vezető út drámaiságát (e versben is) az teremti meg, hogy a hérosznak nem szabad hátrafordulva megtapasztalnia, hogy valóban jön-e mögötte a vágyott-imádott nő. Úgy kell végigcsinálnia a folyamatot, annak minden testi-lelki fáradalmaival, nehézségeivel, hogy nem bizonyosodhat meg arról, van-e értelme, eléri-e célját. Miért ezen isteni tiltás? „hisz gonoszak a nyomukban szárnyaló lények / rávetnék magukat a felismert menekülőkre”. Magyarul: a halálából visszahozott, beteljesült szerelem látványa olyan irigységet, frusztrációt okozna az elkárhozásra ítélt lelkekben, hogy e kínt elviselni nem bírván, megsemmisítenék látványát. Ez az értelmezés messzemenően analóg azzal, ahogyan a lírai én más verseiben az isteni eredetű szerelem elvesztésének okát értelmezi: ellenakaratú rokonság és belső érzelmi „démonok” mindkét oldalon.

A döntő kérdés: Miért fordul meg Orfeusz célja elérésének kapujában? A verstörténet szerint egy darabig valamiképpen érzi maga mögött kedvesét, ám ez a halvány érzet teljesen eltűnik. A következő „tébolyodott” gondolat hatalmasodik el benne: „örökre az örvénylő feketeségben kell keveregnem? / elhagytak az istenek engem!” A hit előretekintő megsemmisülése után az önsorsrontás „kárhozatos kárörvendése” hatalmasodik el rajta, és készteti a tiltott, tragikus megfordulásra. E mitikus történet megélésével a lírai én végletekig feszíti lelkében a frusztrációt:

„ám Rhea ott várt! százszor szent szerelemben
csordult sápadt ajkán a szabadból hulló holdfény
mert ekkor bukkantunk ki a szörnyű szakadékból –
Rhea-Eurydiké halványan tovahullámzott
s én boldogtalan Kronosz-Orfeusz egyfolytában üvöltök
az Alvilág kapujánál az émelyítő éjszakában”

A könyörgés, az ima, az átok, a siralom és a gonoszűzés rituális-költői műfajai

Az Apoteózisok ciklus számos ősi rituális (szent) közösségi formát alkalmaz. Mi történik egy-egy ilyen esetben a költővel? Mi történik a verssel? Talán érdemes itt Jánosi Zoltán egy fogalmát segítségül hívni az értelmezéshez – remitologizáció. E fogalmat Nagy László lírájának értelmezése során dolgozta ki a szerző. A fogalom azt az alkotói törekvést nevezi meg, melynek során a költő a mítoszokból ismert alakokkal, jelképekkel, történésekkel tűzdeli tele a versszövetet. Egy deszakralizált, mítosztalanított kulturális állapotban egy ilyen törekvés megtagadott, megbélyegzett ős-emberi tartalmakat tesz újra átélhetővé. Amikor azt észleljük, hogy Turai Kamil nemcsak a sumér, görög, keresztény, ó-magyar mitikus alakokat idézi meg, hanem az imát, a siratót, a könyörgést, a gonoszűzést, a dithürambuszt is használja a költői tartalom kifejezéséhez, akkor bízvást állíthatjuk, hogy valamilyen mértékben remitologizálja, reritualizálja a versszövegeket, önmagát, a verseken keresztül a befogadó lelkeket, rajtuk keresztül pedig a jelen kultúráját is. Nézzünk néhány példát ezekre az ősi vallásos-rituális formákra! Közben ízlelgessük ennek a veretes lírának a komor-szakrális szépségét!

„készülök a hosszú túlvilági utazásra

ti segítsetek meghaló és feltámadó istenek
te minden titkok tudója Thot és a földből aranyat

emelő Hádész és örökkévaló dicsőséget adó
Dionüszosz és halálból is feltámadó Krisztosz
de te is a lét ezerébe vetett kín-Ozirisz s Attisz

a Küprisz-Kübelének szánt kasztrált! nézzetek
erre a szerencsétlen emberre! élni se halni se
nem tud hányódik a senkiföldjén Seol határán
se Zeusz nem fogadja be diadalsugarába sem

Hermész nem szállítja túlsó partra rokonai
elpártoltak tőle szerelmei szertelenül szerte-
szaladtak a dűnén: maradj mellette napisten-
Marduk”
(Halotti istenhimnuszok (5))

„tekints le tehát te Fény-Lány
fellegekbe merült feleségemre
oszlasd fel vérében a gyűlöletet
s engedd szabadon szállni pokol-
pompák posványától távol a szeretet
tágívű szárnyán szellős tengereken”
(Ima Filoménához)

„csapj le fekete karokkal Átok
oszd számolatlan a halált és dögvészt
nyugalmuk ne legyen az aljasoknak
míg rá nem ébrednek az Ítélő Isten
mindent vezérlő édes irgalmára
forgasd belükben a förtelmet Átok
nehogy kegyelmezz a hamis tanúkon!”
(Átok-fohász)

„én meg már panaszkodni se tudok
csak önnön sötétembe merülök

mint bunkóval kupán vert őstulok
félek: megőrülök
szemem homályos szívem szapora
koponyámban száz kovács kalapál

elöl vigasztalan napok sora
és közeli halál
szépen beszélni szörnyű bajaim
hányingernél nekem undorítóbb
hová címezzem hosszú jajaim

mondd! Megszabadítóm”
(Tört siralom)

„ördög lódulj

pusztulj-tisztulj
távozz sátán tájfun hátán

irtson Krisztus
pusztulj-tisztulj
míglen majd új fényűrből úr

gyönggyé nem gyúr
pusztulj-tisztulj
étlen ébredj
szomjan roskadj”
(Ható dal)

Értelmi küszködés a szinte elviselhetetlen lelki szenvedéssel

Szeplőtlen sorozatgyilkosság

Kegyetlenül tiszta kései költői sorsértelmezés. Drámai végletes feszültségben és összetartozásban a szeplőtlenség, mely a legértékesebb – az istenség emberi – megfoganására utal, és a sorozatban elkövetett gyilkosság. Az egyik oldalon a valóságos nők, és az általuk hordozott „éleny”, a másik oldalon a versírás belső kényszere, melynek működéséhez elengedhetetlen a másik nemet éltető lelki-szent „valami”. A belátás, a bűntudat – nem vagyok szeplőtlen -, legyen bár kései, ha igaz, és nem egy sztereotípia lélekre olvasása, szolgálhat egy sorsbugyorból való kijutást.

A vers önértelmezése arra próbál választ találni, miért veszíti el a lírai én nőkapcsolatait. Korábban arra hajlott, hogy e téren vétlen, hogy valamiféle külső erők dolgoznak ellene, hitt abban, hogy vagy visszatérve az elsőhöz, vagy egy új szerelemben egyszer még elérheti a teljességet. A most vizsgált versben önmagára veszi a felelősséget: a lírai én önmaga előtt „sorozatgyilkos”-ként lepleződik le. Bizonyos értelemben, bizonyos cél érdekében megöli szerelmeit. Ez a bizonyos értelem-cél általánosan fogalmazva: az élet feláldozása azért, hogy a művészet megszülethessen. A lírai én számára nagyobb érték a vers, mint az életöröm: az életöröm, életkedv, az életgyönyör a műalkotást szolgálja. Azért van szüksége a nőkre, hogy a bennük rejlő életlényeget ihlető erőként használja, ám ezt a nők megérzik, nem akarnak efféle áldozattá avanzsálódni, és eltávolodnak a költőtől.

Figyeljük meg lépésről lépésre azt az alkotásfolyamatot, melyet morálisan kérdésessé tesz önmaga előtt a lírai én:

Az ihlető lényeget kivonja az életből: „csak élő nőkből tudom kiszedni azt az élenyt / mely gyönyörűvé galvanizálja Boldogasszony Ódáimat?”
A kiszemeltek felismerik a költői szándékot és tiltakoznak: „nem akarnak áldozatokká válni” „lehetséges asszonyaim”, „ezért hagyott el hát irgalmatlanul Villő?”, „ezért menekült szitok-özönbe burkolva Ninti?”
Az alkotói folyamat életre gyakorolt kegyetlen hatását felismeri a lírai én: „lényegem a gyilkosság: a preparált tökéletesség a / gombostűre tűzött gyönyörű pillangó”.
A művészi-alkotói sors drámai feszültségét morálisan kérdésessé teszi: „én aki életet-életeket akarok menteni dalnoki / szolgálatommal épphogy a pusztulást szolgálom?”
Felismeri: bűn és bűntudat nélkül nincs művészi alkotás (?): „fedőbűn minden praktikám a szépség elérésére?”
Elfogadja, hogy az élet inkább akar a „bűnben” és a „bűvöletben” élni, mintsem meghalni és preparátummá avanzsálódni.
Reflektál arra, hogy korábban ezen felháborodott – eltávolodik ettől az érzelmi reakciótól: „felháborodásom teljességgel életszerűtlen valamint mulatságos de főként felháborító”.

E költői önreflexiót felülemelkedésnek, profán apoteózisnak tekintem. Az alkotói folyamat tisztán látása lehetőséget teremt arra, hogy ettől kezdve a lírai én efféle tudatossággal és nyíltsággal lépjen újabb kapcsolatokba, és/vagy tekintsen eddigi kapcsolataira és e kapcsolatokban mindkét félre. A „sorozatgyilkos” kegyetlen, túlzó ön-bélyege éppenséggel azt szolgálja, hogy ebből a sorsképletből akár ki is léphessen a lírai én. Vagy ha benne marad, másként maradjon benne, mint a tudatosítás-felülemelkedés előtt.

Elengedés-ciklus II.

Ki lehet-e fejezni a bumeráng jelenségével az elengedést? A visszatérő karakteréről híres tárgy jelzi a költő régi szerelméhez fűződő kétértékű, érzelmi ellentéttől feszülő viszonyát. Nem tudja és nem akarja véglegesen elszakítani azt a köteléket, melyet isteni eredetűnek él meg. Viszont ha a nő emlékképe és a hozzá kapcsolódó erős érzelmek túl közelről hatnak a mindennapi élet irányításakor, döntéshelyzetekben, akkor torzíthatják a jelent. Ebben a versben a lírai én elszánja magát arra, hogy elhajítsa az isteni szerelem emlékét minden kötöző hatásával együtt, mégis bumerángként értelmezi az elhajítást, azaz véglegesen nem tud, nem akar lemondani a reményről, hogy az elhajított egyszer visszatér. A tapasztalat és az abból levont szigorú következtetés azonban nem enged teret a reménynek, és bár a bumeráng képét-értelmezését engedi ráolvasni a lírai én világára, a visszatérést a végtelen tér-időbe, a semmibe tolja ki.

„lódulj csak gyönyörű bumeráng! élvezd a / határtalan távolságok pezsdítő szédületét”. A bumerángot elhajítja egy „mesteri Kéz”. E kéz azonos a lírai énnel, önmagát itt kívülről is szemléli. A bumeráng leginkább maga a nő, akivel a kapcsolatot megszakítja, hogy az élvezhesse az életet: „ível”-jen, „hímez”-zen, „verseng”-jen „táncol”-jon, „tárul”-jon. Élje ki magából azokat az energiákat, melyek – ha magához kötné őt a lírai én – talán benne rekednének a lelkében. Ugyanakkor ebbe az ívelésbe negatív hangok is belecsendülnek: „semmid selyme”, „kidobottságod”, „hamisan nagyító Nap”, „tál-lencse” – különösen a tál lencse bibliai-mitikus képe utal arra, hogy itt a nyereség messze nem áll arányban a veszteséggel. Ezért logikus a lírai én felől nézve, hogy a bumeráng képét alkalmazza: ha az elengedett-eldobott nő bejárja útját, évek múltán felismerheti a jelentős értékkülönbözetet, és akkor a visszatérés-visszafogadás, az eredeti kapcsolati minőség helyreállítása lehetővé válik: ”tűnj el tündér, hogy újra feltűnhess”. Ezen a ponton azonban elkomorul a vers: kiderül, nemcsak a férfi dobta a nőt, a nő is dobta a férfit: „ám elrúgsz! rút szavakat szórsz ragyavert arcomba”. A nő dobása nem egy bumeráng eldobását jelentette, nincs benne remény, nincs benne az a jó szándékú értelmezés, amit a férfi képez meg. Így viszont a végtelen időbe, a sohába tolódik annak lehetősége, hogy a nő olyan értékkülönbséget ismerjen fel, amelyről a férfi álmodik. A bumeráng-metafora lassan értelmét veszíti: a nő – mert nem tér vissza a férfi által isteniként értelmezett kapcsolathoz – pokolra jut; a férfi sorsa sem sokkal különb: a kétségbeesés szakadéka tárul szemei elé: „így pakol pokolba minket az Isten / hogy külön-külön kárhozatunkban elkáprázzunk”.

A lírai én az abszurditásig viszi a bumeráng-hasonlatot, ám amíg ragaszkodik hozzá, az elengedés nem valósul meg: „egyetlen megoldás (sírnivalóan szánalmas) őrület ellen / a kétségbeesetten merész bumeráng semmibe hajítása”. Így végződik a vers, és itt már a bumeráng inkább a lírai énben élő szerelmi emlékre utal, nem a valóságra. Létrejön a következő értelmezési lehetőség: a bumeráng a semmiben megsemmisül…

Szunjászi

Ez az Apoteózisok ciklus utolsó, lezáró verse – egyben az apoteózisok mitikus-rituális-költői gesztusainak idealizálásokként való leleplezése. A szankszkrit szanjászi szóról a következőt kell tudnunk: A szanjászi szó megtisztulást, lemondás-t, felajánlás-t jelent. A szanjászi a világról lemondott ember, aki életét kizárólag a magas minőségű és szent célok érdekében tartja fenn. Otthontalan, a külső világról teljesen lemond, belső minőségeit próbálja összehangolni, megtalálni a legmagasabb tudati állapotot.

Amikor a lírai én istenek társaságába lép, amikor az istenképeket ráolvassa valóságos élményeire, amikor szenvedései hatására a megváltó-könyörülő Istenre fókuszál, amikor vallásos-rituális-mágikus formákban szólal meg, amikor teológiailag kidolgozott fogalmakat használ az értelmezéshez, amikor felülemelkedik önmagán, amikor a szerelmet Istentől eredőként érti – maga is bizonyos mértékig megistenül, szentté avatódik. Saját eddigi apoteózisait, rituális-lelki felemelkedéseit-alászállásait ebben a versben „hamis”-aknak, „sok valamiságom”-nak, „semmisség”-eknek”, „tört tükörkép”-eknek” bélyegzi, azaz lefokozza a lírai én. A nő már nem az, akit Isten rendelt melléje társként, nem az, aki eltévelyedett, amikor nem akarta helyreállítani a kapcsolatot. Gyökeresen átalakul minden eddigi értelmezés. A nőnek e versben a lírai én épp azért hálás, mert elutasításával elérte azt, hogy a férfi megszabaduljon az önmagára, a szeretett nőre és másokra ráolvasott istenképeitől: „semmibe vettél szemérmetlenül / tiportál engesztelhetetlenül / saját tört tükörképeimbe vesztem / ma már látom: bálványképeket törtél / mert a hamisat összetörni törvény”.

Ám itt a lírai én létrehoz egy furcsa csavart: „azért jöttél, hogy jól megsemmisíts”. E mondat árulkodó. Természetes ésszel azt gondoljuk, hogy mindenki azért lép szerelmi kapcsolatba, hogy neki, illetve kettejüknek jó legyen, nem szoktunk olyasmit feltételezni, hogy valamilyen sorsút-igazítás lenne a célja egyik vagy másik félnek. Ha ezt gondolja a lírai én, akkor egyrészt túlzottan önmagára koncentrál, másrészt fonák módon ugyan, de benne marad az apoteózis mitikus-szakrális világképében. Az igazság feltárulása, ami itt a lírai énnel történik, megigazulást is jelenthet, tehát teológiai értelmet is kaphat. Mintha a szerelmes társ isteni törvényt hajtana végre, azaz isteni küldött lenne, amikor bálványokat dönt… Ám ez nem emeli fel őt a férfi szemében, sőt, egyenesen az emberi alulértékeltség mélyére taszítja: a lírai én nem elégszik meg azzal, hogy visszavonja saját idealizáló hatását, „egy olyan senkit, mint aki te vagy / idealizáltalak”: senkinek, kegyetlennek, ostobának nevezi a korábban idealizált nőt. Még mindig erősen hatni akar rá – tehát az érzelmi kötődés él, csak elsötétült -, meg van győződve arról, hogy a nő által összetört tükör – ami ő – mégis a nőt tükrözi, egész pontosan negatív értékét, melyet az idealizálás után kapott a férfitól.

Szubjektív és abszolút szellem együttműködése alkotja meg az apoteózisokat

Apoteózis

Az Isten szellem. Legfontosabb jelzője, hogy „sóvárgó”. A sóvárgás alapvető, mindent átható jelenlétéből érthető meg az emberi szellem lényege, mely mindig valahonnan valahova törekvés: ahol a ’honnan’ kisebb értékű a ’hová’-nál, ezért sóvárog iránta. A sóvárgás a teremtés, az alkotás motorja is.

A lét méhében isteni eredetű sóvárgás az emberi szellemben is hat. Az emberi szellemben legfőbb célja az istenvilág, az isteniség elérése: a megistenülés, istenivel való telítődés. Ha az alkotó tudatosítja önmaga és a teremtő vágy isteni eredetét, akkor alkotása során apoteózisok születhetnek, mert akkor magában tudja-érzi a felülemelkedés, a többé válás vágyát.

Mit tesz – Turai Kamil költészetében – az emberi szellem vagy mi történik vele e vers tanúsága szerint?

Összetartja a szétesőt. A fájdalom, veszteség miatti szenvedés a lelket széteséssel fenyegeti. A szétszabdaló legvadabb érzések közepette is jelen van a versekben az összetartó erő, és ez mindenkor isteni természetű.

Igent mond Istenre. Isten, vagy az isteni karakterű létezők, élmények, megszólalásmódok mindig pozitívak, ha drámaiak is, mindenkor megőrző, előrevivő, győzni tudó módon hatnak a lélekre.

Tiltja a gyönyört. Hol tiltja, hol sóvárogja.

Dicséri a kört. (A tökéletest? A szabályszerűt? A körbehatárolót?)

Sírba viszi az ént. A szellem megromolhat, hatalma alá kerülhet a szétesést kényszerítő erőknek.

A lírai én hisz a szellemben. A szellem lényege jó, teremtő, szerető, óvó… Istennel azonos, bár valamelyest ambivalens.

Megidézi elveszített szerelmét. Mert képes felismerni és értelmezni azt, ami örök értéket hordoz.

Érzékelhetetlen fellegként száll a lírai én fölött, illetve a szerelmes pár fölött. A reflexió, az értelmezés, a felülemelkedés lehetőségét hordozza, mintha gondviselő vagy világügyelő volna.

Felolvad az anyag-semmiben. Fel is olvadhat, fel is támadhat. Ilyen a létmódja.

Rajongóvá teszi szerelmese iránt az ént. A rajongás feltétele mindenkor Isten, azaz a magasabb rendű létező felismerése. Ez az apoteózis közvetlen motorja.

Örül a másik szellemének. A szellem leginkább a szellemet keresi mindenben.

„a képek könnyen elszivároghatnak /de mögöttük ott leng a láthatatlan / ésszel felfoghatatlan tiszta lényeg”. Rejtőzködhet érzékelt vagy művészileg megalkotott képek mögött a szellem. Ilyenkor van komoly feladata az értelmezőnek. A szellem számára legvonzóbbak azok a képek lesznek, melyek végtelen értelmezői feladatot rónak rá, hisz – végső soron – felfoghatatlanul utalnak a lényegre, ami mindig valamiképpen isteni.

Lehetővé teszi a szeretetet. Szellem és szeretet egymás nélkül nem elgondolható és nem is létezhet.

A szellem az emberben elromolhat. Ilyenkor a sóvárgó abszolút szellem űzni kezdi: hogy a megromlott héjat levesse, újra cserélje, megváltódjon a rosszból, „hagyatkozzon a fényes semmire / mely semmi: de a mindenség szíve”.

Az egyéni szellem és Isten (az abszolút szellem) együttes erővel elvezeti a lelket a mindenség lényegéig, ahonnan elvileg „küszködő” szerelmének beteljesülését igaz módon vágyhatja. Az apoteózisok rituális tetteinek legvégső reménye az, hogy nemcsak képzeletben, nemcsak művészetben, nemcsak időlegesen, hanem élethossziglan valósuljon meg a szent szerelem: ez az Istentől eredőként megélt férfi-nő kapcsolat beteljesedése volna. A vizsgált nagy ívű versciklus e hit melletti szívós kitartásról, ám hosszas és változatos kísérletezések után végül beismert kudarcáról szól.