Halmai Tamás: Akusztika és identitás

/Meg nem írt könyvek öröme/

„Az ember jobb híján írással igyekszik kipótolni a szóbeli
örökkévalóság hiányát, ha pedig ír, legkésőbb az első betű
papírra vetése előtti pillanatban el kell döntenie,
hogy az éghez beszéljen-e, vagy a porhoz.”
(Nacsinák Gergely András: Iniciálé)

„Amit anyanyelvnek hívunk, az is csak egy az idegen nyelvek
közül, még ha idővel tökéletesen el is sajátítjuk.”
(Christian Bobin: Távolodás, ford. Bittner Gábor, Pál Ágnes)

Bár számos kedves szerzőmről jegyzek kismonográfiát vagy esszékötetet (ezek jobbadán verselemzésfüzérek), mégis: voltak, akikhez nem tudtam vagy nem mertem közelíteni, esetleg a tettrekészség hiányzott alkalmilag belőlem. Pedig Beney Zsuzsa vagy Petrőczi Éva költészeti metafizikája éppúgy megérdemelne egy(-két) monografikus földolgozást, mint, mondjuk, Visky András vagy Vörös István vonzóan sokszínű életműve. Hasonlóképpen Balassa Péter kritikai esszéisztikája vagy Дeva (Takács Dorina) dalművészete is nagy ívű értelmező mozdulatokért suttog. Föl-fölrémlett bennem időszakosan, hogy dalesztétikai írásokat fűzzek egybe, vagy hogy kedves sorozatomat, Az elnök embereit fogjam vallatóra. Regényt írni – egy Krisztus nélküli, alternatív jelent képzelve el – Prométheusz evangéliuma címmel? Hangjátékot Novíciák fölirattal? Memoárverseket ezresével, adott formában? Késztetéseimet fájlba zártam, a fájlt mappába, a mappát feledésem áldásos zugaiba.

Miért nem szabad, amit lehet? Alkalmasint ez a kérdés tántorított el attól, hogy A semmit tudó ember (Pilinszky Jánosról – gyerekeknek) ötletét kibontsam. A semmire koncentráló alkotói habitus; a történelem átvérzett szövete és a botrány misztikája; a jóvátenni a jóvátehetetlent gondolatköre; a katolikus költő fogalmi dilemmája; vagy hogy Pilinszky épp száz évvel született Dosztojevszkij után, elhunyta pedig az orosz író halálának centenáriumára esett: csupa komoly-komor témairány, nem gyereknek való vidék, sötét ragyogások tanulságaival. Miközben begyakorolhatók lettek volna a verselemzés szempontjai (cím, műfaj, hangnem, lírai én, téma, szerkezet, szóképek, alakzatok, rímek, ritmika, nyelvtan, kontextusok stb.), s már a megolvasandó műveket is összeboronáltam: Őszi vázlat, Egy szenvedély margójára, Fabula, Azt hiszem, Van Gogh imája, Elég, Pascal, Keringő, Visszafele, Itt és most, Átváltozás, Kegyelem, Levél…

Morfondíroztam némi folytatáson is: Aki a fáktól tanult élni (Nemes Nagy Ágnesről – gyerekeknek), Esztergom prófétája (Babits Mihályról – gyerekeknek)… De Hölderlin, Arany és Rilke is sorra kerülhetett volna. A sorozatot a csodálatos Szabó Imola Julianna illusztrációival képzeltem el. Képzelem el ma is. De csak elképzelem.

Legkedvesebb meg nem írt (egybe nem szerkesztett) könyvem talán A személlyé olvasott szöveg (Költészetelméleti jegyzetek). Ez harmincéves publikációs gyakorlatomból válogatta volna össze azokat az esszéimet és esszétöredékeimet, melyek a versolvasás és a költészetpoétika vizsgálati módszertanához kínáltak volt valamelyest új szempontokat és fogalmakat.

Milyen írások kerültek volna bele?

Például a Vakfoltok a horizonton[1] (in: Közelítések, távlatok, 2008), melyben Kosztolányi Dezső és Szittya Attila Bendegúz egy-egy versének összehasonlító elemzésével példáztam, hogy értékítéletünket értelmezői hozzáállásunk alapozza meg, amit viszont előzetes benyomásainknak köszönhetünk. Azaz – bizonyos ízlésminták felől tájékozódva – éppoly szikár érvek gyűjthetők Szittya, mint Kosztolányi versének nagyszerűsége mellett. A zűrzavaros expedíció című dolgozatom (in: uo.) az „öko-hermeneutikai irodalomértés” esélyeit mérte föl, az irodalmi művekben allegorikus-parabolikus jelentést hordozó állati szereplőket kiszabadítva az emberközpontú olvasati rendből. A szellem anyanyelve (in: Versnyelvtanok, 2008) a költészet ontológiai megbízatását a verselemzés antropológiai keretezésében írta körül. Az eredetileg Rókatárgyak a telepen föliratot viselő írás[2] – mely csak kontextusa okán „vitairat” – a (főként kortárs) költészetről kockáztatott meg gondolatokat. A test zenéje[3] (in: A szabadság esztétikája, 2025) a dal mint (irodalmi-zenei) műfaj összművészeti komplexitásán merengett. A Képzeletbeli barátaink[4] a szövegekből kinyerhető hang/beszélő baráti jelenlétét ajánlotta a szerzőközpontú befogadás obskúrus indiszkréciója helyébe. A műelemzés mint nyomozás[5] az interpretációt detektívmunkára emlékeztető visszafejtésként azonosította, melynek során annak eredünk a nyomába, hogy épp ott, épp akkor, épp ránk miféle esztétikai tényezők hatottak úgy, ahogy. És kozmoszi keretezésben vetette föl A szavak evolúciója[6] című esszém (in: Búvótenger, 2024), hogy miféle következményekkel jár világképünkre nézve, ha nem az embert, hanem a nyelvet (és a költészetet) tekintjük az evolúciós genezisek kulcsszereplőjének.

Olvasati esszéimben előszeretettel használt fogalmakra is kitértem volna. Hogy mit értek verstudaton vagy versnyelvi magatartáson (a „lírai én” és a „versbeszélő” típusú, a szöveget nyomatékosan antropomofizáló, abba humán jelenlétet igéző terminusok helyett javasolnám alkalmazásukat); hogy amikor egy költőt megszeretünk, voltaképp vershangot szeretünk meg (melynek analízise bevégezhetetlenül kedves feladat); hogy a jelenléti energetika (egy szerző civil imázsának leképeződése az olvasói köztudatban) miképp rajzolódik bele a befogadás mintázataiba; hogy a hagyományok – és szövegkultúrák – áttörténések alakjában keresztezik egymást.

Egy-egy – több helyütt megfogalmazott – ráismerésemet is felelevenítettem volna. Most csak tallózgatok köztük: (1) Mi a feltűnő irodalmi kánonjainkban? Hogy egy-egy évszázadot visszalépegetve az időben, mind kevesebb kanonizált szerzőt találunk. Az érettségi törzsanyag legnagyobb részét huszadik századi alkotók teszik ki. Amit nemcsak az irodalmi részesek megsokasodása magyarázhat, hanem az is, hogy kollektív emlékezetünk kapacitása véges. Ha ma beemelünk tíz kortársat, három középkorinak ki kell hullnia. Meglehet, háromszáz éve múlva a modernség magyar irodalmából már csak Pilinszkyt fogja olvasni a magyarul olvasó (ember vagy mesterséges intelligencia), hiszen figyelmét lekötik a galaxisközi művészeti irányzatok legfrissebb fejleményei. (2) Ugyanígy érdekes tapasztalás lehet a fordításban olvasott alkotók megítélése. Állításom: ha a kötött formához igazodó Goethe- vagy Mallarmé-versfordítások magyar költők eredeti művei volnának, alacsonyabb rangot vívtak volna ki kánonjainkban – szemben azokkal a szabadabb versekre hajló szerzőkkel, akik magyar átültetésben is meggyőznek nagyságukról (Kavafisztól Szymborskáig). (3) Mitől „nagy” egy regény vagy egy vers? Hogy magaslati minőségét közmegegyezés övezi, mondhatnánk. Föltűnő ugyanakkor az Apokrif vagy a Hajnali részegség gyakori kiemelése, Pilinszky és Kosztolányi egyéb – és nem kevésbé érdekes – költeményeinek rovására. Mintha a terjedelem bűvölete felülírná esztétikai ítéleteinket… (Ez még szembetűnőbb kritikai hozzáállás az epika körében: korszakos műnek inkább a több száz, mint a nyolcvanoldalas regényeket szokták nevezni.) (4) Babitsot nagyra tartjuk, Szabolcska Mihályon mosolyogni szoktunk. Miért? Minthogy objektív és univerzális esztétikai igazság aligha létezik, a magyarázat kézenfekvő: olyan ízlésformák hagyományozódtak ránk, melyek felől tekintve Babits jelentős költő, Szabolcska pedig nem. Holott ez fordítva is megeshetett volna – ha száz év előtt (vagy ötszáz esztendeje) a Szabolcska-típusú versalkotásmódot és esztétikai értékválasztást emeli a művelt konszenzus paradigmatikus középpontba. (Miképp magyaráznánk el egy marslakónak, hogy miért tartósabb egy Babits-rím, mint egy Szabolcska-klapancia?) (5) Szívderítő paradoxon, hogy amint a szerelem vagy a vallások, a költészet is: olyan eszképizmus, mely miközben menedéket nyújt a szavakon túli valóság elől, épp ezzel az otthonteremtési képességgel illeszti vissza létezésünket a világba, azaz teszi okafogyottá az eszképista hajlandóságot… (6) Közhelyes tudásunk szerint a vers eredendően „személyesebb”, mint a próza. Holott fordítva látszik logikusnak és igazolhatónak: míg egy versben enigmatikusan objektív rekeszekbe rejthetem szándékaim bármelyikét, a prózai terjedelem és részletesség a tárgyválasztás, a szóhasználat, a mondatépítés, a stílusmenet, a szereplőábrázolás megannyi útján-módján lelki-szellemi kondíciómra vallhat rá. (7) Szembetűnő aránytalansága a hazai prózakritikának, hogy az epikai műveket jellemzően nem mint nyelvi alkotásokat elemzi, a mikropoétikai analízisekkel rendre adós marad – miközben energiái kimerülnek a történet összefoglalásában, a szerkezet áttekintésében, a karakterek jellemrajzos megfogalmazásában. (8) Hogy a szabadvers is formavers, csak magára szabottan egyszeri a morfológiája: nem különösebben eredeti tétel, de érdemes el-elismételni, annyiszor feledkezünk meg róla.[7] (9) A vers az, amit mondani kell? Szép ez a – gyermekszájtól kölcsönzött – Kányádi Sándor-bonmot. A vers az, amit olvasni kell? Halmosi Sándor barátom szíves szóbeli közlése szerint utolsó éveiben Kányádi így módosította-pontosította véleményét. Izgalmas ez az oszcilláció a szóbeliség archaikus (de a versmegzenésítésekben újjáéledő) és a néma olvasás történeti korszakai közt, a jelen hibrid fényében…

Időnként próbáltam új látószöget nyitni jól ismert életművekre. Populáris zsánerek felől olvasni Pilinszkyt és másokat (Kódok, koboldok, kontextusok, in: Az anyagtalan morfológiája, 2014; kibővítve: ua., in: A megtérés művészete, 2021); kortárs poétikai kontextusban vizsgálni Lázár Ervint (A Dömdödöm-paradigma,[8] in: Az anyagtalan morfológiája); dalszövegekhez (Bereményi Géza, Lovasi András stb.) versértelmező eszköztárral közeledni. A Rába György-versek hangsúlyos énközpontúságát egy egyetemes alanyiság megnyilatkozásaként szóra bírni (in: Korszerű mágia, 2014); Szécsi Margit önfelnövesztő – s a feminizmus és a genderszemlélet felől is kifülelhető – női mitológiáját az ember (mint a nyelv alanya, avagy a modern szubjektum, esetleg az isteni én/önvaló) általános ontológiai státuszára vonatkoztatni (in: Kleopátra aranyhajói, 2020). Az elemzendő vers formájában írni elemzést (pl. Ráolvasó,[9] in: Az anyagtalan morfológiája; Tündérevangélium,[10] in: Versmeditációk, 2018; A zöld selyeming, in: Nikla és Dardzsiling között, 2019;); a versformának, a nyelvi megalkotottságnak jelentésképző erőt tulajdonítani (Arany János Mátyás anyja című balladájában[11] vagy a Bin-Jip Heavy című számában); egy 20. századi klasszikus (József Attila: Születésnapomra) verstani előképét egy 19. századi klasszikusban (Arany János: Epilogus) sejdíteni meg;[12] dalszövegírói korpuszt (Balla Gergely / Platon Karataev) kortárs költészeti összefüggésrendbe helyezni[13] stb. Klasszikus és kortárs művek (Biblia, Rilke, Iancu Laura) átigazgatása haikuformába (Örömnek olaja rajtad, 2024;[14] Orpheusz-haikuk, 2025 [A Vörös Postakocsi felületén];[15] Vasárnapból van az ember, 2025) is szolgálhatott volna érdemi belátással.

A tervezett kiadvány szépírói szövegeket is felölelt volna. Amint prózakötetemben (A tengerszelídítő, 2015) és prózákat is tartalmazó könyveimben (pl. Amsterdam blue, 2005; Örömmévalóság, 2017; Az egypartú folyó, 2023), úgy „regényjátékomban” (A varázsló madara, 2024) is azzal a gondolattal bíbelődöm, miféle alternatív univerzumba nyithatnak miféle átjárókat az esztétikai tapasztalás energiái. Emellett számos versem – a Könyvektől (in: Kalligráfia, 2010; Jézus öregkora, 2019) a Bolygón sétáló holdakon (in: Hangtáj, 2023) át a Szövegképig (in: uo.) – szembesíti a szavak és a dolgok valóságát, ars poeticus elszánással.

Lett volna miből válogatnom.

Volt mi felett szemet hunynom.

Mindig megkönnyebbülök, amikor elengedek egy könyvötletet.[16] A lemondás üressé tesz, az üresség szabaddá. S fölérezni olykor: a véghez nem vitt szándékok és meg nem valósított tervek is – valami titkos sorsdimenzióban – velünk maradnak, hozzánk adódnak, belénk szervesülnek.

Hiányok akusztikája is identitásunkra vall rá.

Jegyzetek

[1] https://magyar-irodalom.elte.hu/prae/pr/200206/30.html

[2] https://muut.hu/archivum/27629

[3] https://www.magyarkurir.hu/hirek/a-test-zeneje-gondolatok-dalrol

[4] https://www.magyarkurir.hu/hirek/kepzeletbeli-barataink-szemellye-olvasott-szoveg

[5] https://www.magyarkurir.hu/hirek/a-muelemzes-mint-nyomozas-gondolatkiserlet

[6] https://www.magyarkurir.hu/hirek/a-szavak-evolucioja

[7] Vö. pl.: „Az is forma, ha szabadverset írsz, mert zenei elemekkel dolgozol, ha tudsz róla, ha nem. Még a prózai szövegben is így van, a szórend is zene. Ha nem volna, az nem lenne irodalom. Mindegy, hogy a szótagok szintjén is megszervezed-e a szövegzenét, vagy csak másként, zene nélkül nincs élet, az író elsősorban komponista.” (Csehy Zoltán, Litera-interjú, 2025. április 18.)

https://litera.hu/magazin/interju/csehy-zoltan-minden-hataron-tulinak-hivhatnak.html

[8] chrome-extension://efaidnbmnnnibpcajpcglclefindmkaj/https://vigilia.hu/pdfs/Vigilia_2013_10_facsimile.pdf

[9] http://barkaonline.hu/uzenet-a-palackban/3616-uezenet-a-palackban-2

[10] http://barkaonline.hu/szepirodalom/18-versek/4414-halmai-tamas-haikuesszeje

[11] https://www.magyarkurir.hu/hirek/eltorodesek-kulin-borbala-csak-szeretek

[12] https://www.magyarkurir.hu/kultura/egy-versforma-atvaltozasa-arany-janos-epilogus-jozsef-attila-szuletesnapomra

[13] https://www.magyarkurir.hu/hirek/tuz-viz-madar-erdo

[14] http://ujnautilus.info/tobbe-nem-en-enekeljetek-sirva-is-mondom-odafelvalok

http://www.naputonline.hu/2023/09/08/halmai-tamas-a-kalaszszedegeto-otestamentumi-haikuciklusok/

https://www.irodalmijelen.hu/2023-okt-04-1036/vilagossagul-rendeltelek

https://www.facebook.com/literaturamuveszetimagazin/posts/pfbid0pK4fpb3KrdCsxeAeKGXffpeASKuF6tG9H3h6F2b47ZfnJwKgxtrLVeyaYcZ1RJqLl

http://www.barkaonline.hu/szepirodalom/18-versek/8803-halmai-tamas–mester–hol-lakol—-janos-evangeliuma

https://www.jelujsag.hu/beke-es-orom

http://www.naputonline.hu/2024/08/21/halmai-tamas-lelki-szellemi-gyakorlat-versek-folvezeto-gondolatsorral/

http://www.naputonline.hu/2024/08/27/szandekolt-garazdalkodasok-okan-hetveneves-zalan-tibor/

https://alfoldonline.hu/2024/11/halmai-tamas-versciklusa/

stb.

[15] https://www.avorospostakocsi.hu/2025/04/04/halmai-tamas-orpheusz-haikuk-i-resz-/

https://www.avorospostakocsi.hu/2025/04/22/halmai-tamas-orpheusz-haikuk-ii-resz-/

https://www.avorospostakocsi.hu/2025/05/20/halmai-tamas-orpheusz-haikuk-iii-resz-/

https://avorospostakocsi.hu/2025/05/30/halmai-tamas-orpheusz-haikuk-iv-resz-/

[16] Vö. „Amikor mi, költők megosztunk olyan dolgokat, hogy ebben és abban a lapban megjelent versünk, jó vagy rossz kritikát kaptunk, azt hiszem, azért tesszük, mert bizonytalanok vagyunk magunkban. A mi hivatásunk nem az önbizalom megmutatása, nem a hangsúllyal való trükközés, nem az erődemonstráció, hanem egy lehetséges, mély, megrendítő beszélgetés előkészítése.” (Jónás Tamás, Facebook-bejegyzés, 2025. március 19.) – „A versírás mégiscsak őszinteség, / nagyon sok mindenhez képest. / A versírás mégis csak őszinteség.” (Simon Bettina: A kétségbeesés évei, in: Rengeteg állat a vonatból, 2024.)