Szili István: A gyermekkor démonai

A háborúnál nagyobb démont elképzelni sem lehet. Ezért is így kéne leírni a nevét: DÉMON. Már többször, többféleképpen is elmeséltem, hogy e veszedelem árnyékában nőttem fel. Csakis a szerencsének, vagy ha úgy tetszik, a Gondviselésnek köszönhetem, hogy ebből az árnyékból épen kerültem a magatudó emberek sorába. Persze a háború veszedelmei nem csak gyermeki veszedelmek, bár éppen a gyermekek körében mutatják meg legszörnyűbb, legszégyenletesebb arcukat.

Most azonban szolidabb démonokról lesz szó. Talán nem is igazi démonokról, ezt döntsd el magad, Kedves Olvasó. Azonban a gyermek, aki voltam, a mai napig sem felejtette el őket. Vagyis gyermeki nézőpontból mégiscsak igazi démonok lehettek. Mert azzá varázsolta őket a képzelet, és hát, valljuk be, a tapasztalat szerint is a Gonoszra hajaztak. Vasorrú Bábára, Emberevőre és mindenféle, csak a gyermek képzeletében fellelhető Szörnyre. De nem a képzelet szülötteiről lesz szó, hanem hús-vér lényekről, akik, vagy amik mindennapjaimhoz kötődve léteztek és bennem olykor reszkető félelmet váltottak ki. Előre kell bocsátanom, hogy a szüleim sohasem ijesztgettek, vagy fenyegettek ilyesfélékkel, még a meséket is megválogatták, vagyis a képzetek nem a szülői háztól valók. Hanem honnan? Hát a közeli világból, amitől bizony cseppet sem elszigetelve éltem. Mindenekelőtt a nagyobb gyerekektől, főleg a szomszédoktól, akik számomra ismeretlen forrásokból táplálkoztak. Persze, ma már tudom, hogy ki volt az a néhány ember, aki forrásként táplálta őket, aki a régi mítoszok, hiedelmek, magatartást megszabó félelem-parancsok, gúzsba kötő szabályok özönét zúdította az arra érdemesnek tartott hallgatójára. Ez a néhány ember kedvét lelte abban, ha bűbájos mondataiktól a gyerekeket kirázta a hideg. Mindez elég volt élesztőnek ahhoz, hogy megmozduljon a gyermekészben szunnyadó képzelet-folyam, és a mindennapok részévé váljon.

Az igazi démon félig állat, félig ember figura. Egy kutya tehát jól teljesítheti az efféle elvárásokat. Állat ugyan, de érti az emberi szót, és nem hagyja el az embert. Baj csak akkor adódik elő, ha felmenti magát az ember iránti kötelezettségei alól, vagy akkor, ha éppenséggel túlzásba viszi azt.

Csuli, a pulitól és más ismeretlen felmenőktől származó loboncos fekete ördög az utca állata, vagy inkább réme volt, annak ellenére, hogy mindenki tudta róla: ő a Cs-ék kutyája. Mert ha akart, de csak akkor, nekik fogadott szót. Amúgy senki másnak. Még nagyobb kutyának sem. Uralta az utcát, sőt utcákat, lévén törzshelye az a sarokház, ahol az utcarendszer háromfelé ágazik. Ebből következik, hogy a legmozgalmasabb helyet választotta magának, ahol reggeltől estig bőven akadt megugatni való. Nem lett volna semmi nagyobb baj, ha Csuli – igen, így szólította mindenki, bár az állat sohasem mutatta, hogy hallgat-e a névre – beérte volna az ugatással.

Ő azonban nem érte be. Minden arra eltekerő kerékpárost megkergetett, és a lassan poroszkáló tehenes-, vagy jobban igyekvő lovas fogatokat is rendre ijesztgette. Csak a legelőre kihajtott, vagy onnan megtérő gulyára és kondára nem vonatkoztatta elképzeléseit, mert a tömeg eltaposta volna. Hanem a legnagyobb veszedelmet az iskolába igyekvő, vagy onnan hazatérő gyerekekre jelentette. Mint mondtam, Csuli az utcán élt, és territóriumát – legalábbis kutyafogalmak szerint – szabályos birodalommá növelte. Aki oda belépett, vagy csupán megközelítette azt, számolhatott azzal, hogy közelebbi ismeretségbe kerül Csuli mosatlan fogazatával. Csókás doktor úr lenne a megmondhatója, hány megharapott gyereket kezelt a háború utáni években. A manapság divatos, hangzatos kóresemények között alighanem Csuli-szindróma néven szerepelne. Mindenesetre a kutya harapta gyereknek illett azonnal felvilágosítani az orvost, hogy Csuli volt-e a tettes. Ez estben ugyanis nem kellett a veszettségtől tartani, mert Csulit minden ádáz tiltakozása ellenére évről évre beoltották. Na persze, ez senkit nem nyugtatott meg, és a szülők szövetkezni kezdtek, hogy Csulit valamiképp likvidálják. Méghozzá úgy, hogy Cs-ék a részleteket ne tudják meg. Mert hát Cs. úr volt a falu villanyszerelője. A háza előtti jókora térségben pedig, a hármas útelágazás elején volt a villanyoszlop- és vezeték raktár. Hja, akkoriban még nem kellett attól tartani, hogy ellopják az oszlopokat vagy a vörösréz drótot. És ha mégis erre vetemedett volna valaki, hát Csuli félelmet nem ismerőn megvédte a közvagyont. Cs. úr ezért szerette és védelmezte a kutyáját. Arra már nem jutott ideje, hogy megtanítsa az állatot azon a nüánsznyi különbségek felismerésére, amelyek az iskolást és a tolvajt megkülönböztetik.

Történt aztán, hogy egy gazda, aki joggal féltette a kutyától nem rég igába fogott fiatal lovát, és nem akarta, hogy az a kutyáktól félve ijedős legyen, szóval ez a gazda felkészült a találkozásra. Gondolta, egy kis lecke a kutyának is jót tesz. Így aztán, amikor a kutya, mint rendesen, rátámadt a ló véknyára, a gazda a maga mellé készített ösztökével (egy szántásnál használt vasalt végű farúddal) úgy szájon találta Csulit, hogy az egyik oldali fogsora azonmód kitört, és az állat azt véresem a porba hörögte.

Hát bizony a lecke túl jóra sikerült. Eb még nem vonyított úgy, mint a testi épségében megsértett Csuli. Így persze a dolognak azonmód híre ment, és nem mondanám, hogy a legelkötelezettebb állatvédők kivételével bárkiben is sajnálatot váltott volna ki.

Csuli lassanként felgyógyult, de csak árnyéka volt korábbi önmagának. Fél fogsorral már csak mímelni tudta a harapást, nem is félt tőle többé senki, legfeljebb a szomszéd faluból koldulni átjáró cigányok. Még a hangja is megváltozott: az ugatásból nyafogás lett, nevetésre ingerlő, ha lett volna kedve bárkinek is nevetni ezen. Egyszóval: Csuli rémuralma véget ért. Szégyenében rákapott a mezőn való bóklászásra. Ott érte aztán a vadőr megváltó lövése. Mert ha az emberek már igen, a nyulak, fácánok még nem lehettek nyugton tőle.

Bár fénykorában Csuli igazi démon volt, és jó ideig egyedül az utcára kilépni sem mertem miatta, nekem mégis nagy szolgálatot tett. Ugyanis megtanított kerékpározni. A dolog pedig így történt:

A legtöbb gyerek elég gyorsan, úgy nagyjából az iskolába menetel idejére megtanult „fél lábon” kerékpározni. Vagyis rollerként használta a kerékpárt: a jobb lábát a baloldali pedálra helyezte, a másikkal meg lökdöste magát. Közben éppen csak, hogy ellátott a kormány alatt vagy felett. Volt is ebből baleset éppen elég, de ez egy gyereket véletlenül sem tántoríthatott el a gyakorlástól. Magam is ezt cselekedtem, miután alaposan meggyőződtem, hogy Csuli sehol sincs a láthatáron. Ezért is a legnagyobb rémületet váltotta ki belőlem, amikor meghallottam Csuli rohamosan felém közeledő csaholását. Ijedtemben, hogy bele ne harapjon a lábam szárába, máig sem tudom, hogyan, de lábat cseréltem, vagyis a balt a bal pedálra, a jobbot pedig a váz túloldalán lévő jobb pedálra helyeztem. Nem csak helyeztem, de nyomtam is, és a tekerés hatására a kerékpár veszedelmes gyorsasággal kezdett előre haladni, nyomomban az acsarkodó kutyával. A fenyegető lehetőség hatására nem vettem észre, hogy éppen az utcát keresztező vizesárok fedetlen szakasza felé tartok, majd zsupsz! – kerékpárostól és kutyástól belehuppanok. A kerékpár a kutyára esett, ezért nem harapott meg, én pedig, ahogy csak bírtam, beugrottam a legközelebbi ház kiskapuján. Onnan szemléltem, hogy a kutya nagy nehezen kikászálódik a váz alól, és megszégyenülten oldalog hazafelé. Csak ekkor merészkedtem az árokhoz vissza, és egy jókora nyolcassal az első kerekében a gépet hazatoloncoltam. Anyám, aki tépett-csapzott állapotomban meglátott, szólni sem tudott a rémülettől. Én annál inkább:

„Képzeld Anyu, megtanultam biciglizni!..”

Nos kutya-démona rajtam kívül még nagyon sok gyereknek lehetett. Annál is inkább, mert a régi világban a kutyák többsége nem annyira az ember társaként, hanem szolgaként szolgált. Házőrző volt a végkimerülésig. Ennek megfelelően vad, és éppen ezért láncra kötve. A Csuli-élvezte szabadságot legfeljebb csak éjszaka élvezhette, amikor elengedte a gazdája. De még akkor sem mindegyik. Ezek rabszolgák voltak, az élet értelmének minden kelléke, reménye nélkül. Bosszúvágyuk az egekbe szökött, harapós hírük félelmetessé tette őket. Az utcafront kiskapujára kiszegelt figyelmeztetés, a „vigyázz, a kutya harap” tehát cseppet sem volt figyelmen kívül hagyható.

De inkább hagyjuk ezt a témát! Hiszen voltak rafináltabb démonok is az életemben. Olyanok, akikről csak egy gyerek tudhatta, hogy az illető egy rémséges démon. Mindegyik közül a legfélelmetesebb egy vénséges vén öregember volt, felületes ránézésre afféle „apó” – aki azonban a gyerekek szemében maga volt a Rémség. Aki elől a kisebbek eliszkoltak, a nagyobbak viszont a háta mögé kerülve hangosan csúfolták, és kővel dobálták. Erre aztán a feldühödő öregember eltorzult arccal, vérben forgó szemekkel rikácsolni kezdett, kampósbotját meglóbálta, majd a csúfolódók közé vágta. Hol tanulta, ki tudja, de a kampó mindig beleakadt a megcélzott gyerek lábába, és hasra ejtette. Ha az öreg el tudta kapni a szabadulni igyekvő gyereket, hát annak egyszeriben vége volt. Nem csak a pofonok miatt, amit sebtében kiosztott, hanem, mert a nyakon csípettet becibálta az iskolába. Mert, el ne feledjem megemlíteni, mindez az iskola környékén történt, lévén, hogy a közelében laktam. Az iskolában aztán akadt egy kipróbált eszmetársa, egy régi századokból itt felejtett, megőszült, megkopaszodott „iskolamester”, aki többnyire nádpálcás leckéket adott, hogy a követendő út felé a helyes irányt megmutassa. (Az illető „Elek” keresztnévre hallgatott, gyermekszerető meseíró druszájára nézve teljesen érdemtelenül…)

A démoni öreg – a gyerekek adta nevén „Öreg Cserepes”, a falu száján pedig „Cserepes H.”, mert elsőként ő cserélte fel a házán a nádtetőt cseréptetőre – szóval az öreg, más dolga nem lévén, ugyancsak szeretett az iskola környékén téblábolni. Azt leste-várta, hogy felbukkanjon valaki, és elmulassza őt köszönteni.

A régi világban a magyar falvak népe mindenkinek köszönt, persze szigorúan az illedelmesség sorrendjét betartva. Ami pedig a kortól és nemtől függött, de a rangtól is, méghozzá nagyon. Bár ez utóbbit éppen gyermekkorom idején kezdte ki a korszellem. Az Öreg Cserepesnek azonban az egész falu előre köszönt, még a tiszteletes úr is. Igen, mert vénségéig presbiter volt, és mulasztás esetén mindenki megtapasztalhatta rátartisága határtalan következményeit. Ki tudja miért, ez az udvariassági forma, a köszönés, szabályos rögeszméje lett. És hát a kialakult gyakorlat szerint ő, mint elsőként köszöntendő, újra meg újra próbára tette a gyerekek figyelmét, kellő tisztelettel veszik-e észre a jelenlétét. Így lett aztán belőle a háta mögött a legvásottabbak céltáblája, és a jóravalók démona. Mert még az őt illedelmesen köszöntő gyerekben is talált hibát. Száraz, aszott, májfoltos kezével megszorította a szerencsétlen páciens nyakát, és faggatni kezdte, ki fia-borja. Persze el lehetett szökni előle, de bottal való eltalálás félelme valósággal megbénította az áldozatot. Aki csak tehette, kikerülte az Öreg Cserepes hatáskörét, vagy időben elszaladt előle. Az egyik tél aztán ágynak döntötte az öreget és tavasszal mindenki megkönnyebbülten vette észre, hogy már csak Csulira kell vigyázni.

A régi századokban rossz idők jártak a démonokra. Különösen, ha nőneműnek születtek. Bizony, még gyermekkoromban is találkoztam olyanokkal, akik szerint nem csak voltak, de vannak is boszorkányok. Sőt, a szomszédék (nem a gyermekekről, hanem a szüleikről van szó) állítása szerint az egyik közelben lakó idős asszony is boszorkány. Igaz, afféle ütődött boszorkány, félnótás, akitől legalább annyian rettegtek, mint ahányan kicsúfolták. Pedig – noha ez ma már kideríthetetlen – csak egy veleszületett beszédhibája volt, ami fejlődési rendellenességéből származhatott. Mert, hogy félnótás nem volt, azt apám nyomatékosan a tudtunkra adta. Vagyis kizárólag a tisztelet hangján állhattunk volna szóba vele – már, ha futotta volna a bátorságból. Beszédét nem értettük, hiszen a saját nevét is ’urinuni’-nak mondta a T. Juli helyett. És hát szegény, kivel mással lehetett volna szünet nélküli haragban, mint a vásott, csúfolódó gyerekekkel? Akiknek már a látása is kiváltotta benne a gyűlölködő hajlamot? Elrikácsolt szidalom-özönét aligha értette más rajta kívül, de nem is annyira a tartalma, mint a módja volt a fontos. Mert azt már a legkisebb gyerek is utánozta, és a vitatkozó, veszekedő gyerekközösségben szokásban volt az urinuni-s beszédmodor.

Akármilyen volt is ez a szegény asszony, a kertje csupa szorgalomról, törődésről árulkodott. Akkoriban, a gyerekkoromban még nagy becsben állt a kert, ahol a zöldségféléken kívül sokféle gyümölcsfa, ribizli és csemegeszőlő, sőt néhol még virágoskert is díszlett. A kertek legtávolabbi végén pedig legtöbbször kukorica, takarmányrépa, lucerna vagy burgonya, sőt dohány jelezte a birtok végét. Egy ilyen közel egyholdas kert az egész családot kiszolgálta, és még a háziállatokat is ellátta friss takarmánnyal. T. Juli kertjében különösen nagy megbecsülésnek örvendtek a nagy szemű kék ringlószilvákat termő öreg fák. Talán mondanom se kell, nem csak a gazdájuk részéről. Szerencsére eléggé hátul, a kert vége felé, vagyis a kukoricások között észrevétlenül megközelíthető helyen sorakoztak. Csak fel kellett kapaszkodni valamelyikre, és a dús lombok között már el is kezdődhetett a lakmározás. Előfordult, hogy némelyik fán ketten-hárman is megosztoztunk. A mézédes ringlószilvák augusztusban értek, de mi már korábban is bele-beleharaptunk a hamvaskék gyümölcsökbe, hogy aztán éretlenül a fa alá dobjuk. Az árulkodó harapásnyomokkal együtt. T. Juli rövidlátó lévén, csak akkor vette észre, hogy „róka járt a szőlőben”, ha egy ilyen fogsornyomos gyümölcs a kezébe akadt. Mindenesetre szilvaérés idején váratlan őrjáratokat iktatott be, és ha valakit a fán talált, jó kemény földrögökkel addig dobálta, amíg az illető hanyatt-homlok le nem esett és, ha tudott, elmenekült. Különben még a Juli kampósbotjával is megismerkedhetett.

Egyszer bizony én is így jártam. Sőt, még rosszabbul, mert Juli megismert és az apám elé cibált. Az igazi nemulass csak akkor kezdődött. Meg a leckeadás a „mit szabad és mit nem” című elévülhetetlen témakörből. Talán ezért is maradt meg az egész az emlékezetemben. Ám azt is megjegyeztem, hogy olyan finom ringlókat, mint a ’Nuni’-é, soha többé nem láttam, és nem is ettem.

Ha már kert, és megdézsmálni való csemege, amit egy démon őriz, hát csak a szomszédba kellett átmennem. Mentségemre legyen mondva, sohasem, még a T. Juli kertjébe sem a magam elhatározásából, hanem csábításra, vagy egyenesen parancsra. Mert a gyerekközösség berkeiben dívó hierarchia, amiről ugyan fogalmam sem volt, de létezését nagyon is megtapasztaltam, vagyis a kisebb gyerekek függőségét a nagyobbaktól, arra kényszerített, hogy emeljek el egy-két almát, körtét, lasponyát, szilvát, mogyorót a fáról, húzzak ki egy marék sárgarépát a földből, szakítsak le egy-egy fürt szőlőt a lugasból. Mikor mit – a szomszéd „nagyfiú” parancsára. Aki, tettenérés idején aztán rám mutogatva az ártatlant játszotta. Pedig dehogy volt ártatlan, de még a felnőttek sem voltak azok, akik miatt ez a szituáció kialakult.

Szomszédunkban egy nagycsalád lakott – kettészakadva, örökös gyűlölködésben. Az öreg házaspár bírta és uralta az egészet, vagyis a lakóházat az összes gazdasági célú melléképülettel és hatalmas kerttel. Csupán egy parányi „lyuk” – egy konyha, és a belőle leválasztott alvófülke jutott belőle a fiatalabb házaspárnak és három gyerekének. Az öregek kényelmes terebélyességben, a fiatalok szorongó nyomorúságban. Mind ez az „öreg” és a „fiatal” férfi, apa és fia közti nemzedéki ellentét vérre menő, fegyverszünet nélküli háborúságában. Aminek okául a nősülés, az apa által ellenzett meny feleségül vétele szolgált. Hiába volt minden józan kibékítő szándék: az öreget is, de a fiát is egymás ellen hajló fából faragták. Az öreg, presbiter volta ellenére szembe fordult még az Istennel is, a fia úgyszintén, abban bízva, hogy az eljövendő kommunizmus majd igazságot tesz. Az egymásra utaltság mégsem engedte szétválni őket, hiszen az öregek már nehezen boldogultak a földdel, a gazdasággal, ezért a fiatalokat, a jogos juss várandósait cselédként alkalmazták. Az öregúr azonban még egy szem gyümölcsöt sem adott önként az unokáinak. Ezért kellett hát nekem nap mint nap a kertet megdézsmálnom. Amikor már „eszebíróbbá” váltam, átlátva a szégyenletes helyzetet, nem is nagyon kellett kérésre, parancsra várnom. Mert a faluban az volt az általános, hogy ha egy öregember hazafelé tartott a szőlőből, nem csak az unokájának adott barackot, szőlőt, vagy mézédes citromkörtét a tarisznyájából. Elég volt nagyon szépen és hangosan előre köszönni, és máris megnyílt a mezei ember tarisznyája. (Azt, hogy ez a mentalitás nem csak etnikai gyökerű, de alighanem foglalkozással járó tulajdonság, jóval később Törökországban tapasztalhattam meg igazán.)

Biztos vagyok benne, hogy a szomszéd gyerekek sokkal többször kaptak anyámtól egy-egy zsíros vagy lekváros kenyeret, mint tulajdon nagyszüleiktől. Akik közül a nagymama, a „Szüle” ugyan jó szívű volt, de a férje mellett soha nem merte kimutatni. Így vált, ebben a torz kapcsolatban az „Öreg Sz.” maga is démonná. Valamikor, már több éve, ezt írtam róla:

Öreg Sz. Mihály

Azért öreg, mert volt ifjabbik is. Több is. Hivatalosan persze az „idős” megjelölés dukált. Errefelé majdnem minden vezetéknév több tulajdonosra is vonatkozott. Még keresztnévvel együtt is. A magamét is beleértve. De azért Öreg Sz. Mihály csak egy volt. Egyetlenegy. Nekünk, haszontalan kölyköknek, akik közé az unokái is beleszámítottak, különösen. Ő volt szünet nélküli heccelődéseink célpontja. Könnyen haragba hozható, fölöttébb indulatos, csípős beszédű ember. Amúgy színjózan, aki, bár megtermelte a maga borát, azt csak az első mértékhatárig itta. És aki, bár szemben lakott a templommal, még a Jóistennel is hadban állt. Mi tagadás, akadt lehetősége bőven, ahol ezt a harci szellemet megtanulhatta! Két háborúval a múltjában milyen is lehetett volna? Ámde erre csak Vica néni („Szüle” – ahogyan unokái bizalmaskodva szólították), vagyis a felesége tudott volna mást mondani. De ő nem mondott, mert ő maga volt a Béketűrés Angyala.

A két háborúból a harciasságon kívül más is megmaradt Mihály bácsi portáján. Mindenekelőtt a kis hucul ló, „aki” félig vakon ugyan, mégis korlátozott ló-boldogságban fejezte be Mihály bácsi szolgálatában ismeretlen hosszúságú életét. Boldogsága pedig abból állhatott, hogy mi gyerekek rendszeresen meglovagoltuk, anélkül, hogy folytonos tüzérségi tűzben magas hegyekre kellett volna felkapaszkodnia. Csak megérezhette a szeretetet és a ragaszkodást, mert soha nem dobott le bennünket, ellentétben más nehézfejű parasztlovakkal. Mihály bácsi is kényeztette, hiszen az egyetlen lova volt: tehát nélkülözhetetlen érték. Akiről ő néha azt is állította, hogy a ló még cirkuszban is szolgált. Való igaz: néha furcsa mutatványokba kezdett, és ha hosszú szárra kötötték, borzasztó pontosan galoppozott körbe-körbe. Kötőfékre amúgy mindig szüksége volt, mert vezetés nélkül könnyen nekiment a falnak, fának. Na, Mihály bácsi szerető képessége ki is merült a lova körüli teendőkben. Bennünket, gyerekeket már csak megkergetni szeretett, teljesen mindegy, hogy miért. Teljesen bizonyos az is, hogy a kertjében tapasztalt tolvajlásokért csakis bennünket hibáztatott. Amiben igaza is volt, mert hol a zsenge sárgarépát dézsmáltuk meg, hol az érőfélben lévő cukorborsót, vagy a még zöld kukoricacsöveket. Máskor meg a nagyon féltett „magyaró bokorról” csentük le az amúgy még ehetetlen makkokat. Nagy népszerűsége volt a szilvafának is, ahová kockázatos dolog volt felmászni, mert ott csapdába eshetett az ember és megismerhette a mogyoróvessző csípős áldásait. Nem csoda hát, hogy amikor feltűnt a sisera gyereksereg, Mihály bácsi azonnal hadat üzent. Mennyit, de mennyit futottunk előle! Ma mégsem ezen, inkább az ő állóképességén csodálkozom.

Mégis, mégis az örökös edzések ellenére egyszer, amikor már erőteljes siheder voltam, Mihály bácsi megszólított a kertjéből. Szomszédok voltunk, ha kellett, ha nem, láttuk egymást. Ott állott a lucernája közepén, kaszáját fente. (Azóta sem hallottam úgy zengeni-pengeni azt a leggyönyörűségesebb ritmikus hangot). Szépen kipödört, dús, megőszült bajusza nekihegyesedett a világnak. Feje tetején egy cukros-zsákból* készített törökös formájúra hajtogatott papírcsákó meredezett. Ez volt ám csak a hecc, egy ilyet ellopni tőle és felpróbálni! Na, de ez a felidézett időszak már a békülékenyebbek közé tartozott, ahol mindkét részről kerültük az összecsapás lehetőségét.

– Gyere átt, hadd kérdözzek valamit! – hívott az öreg. Hirtelenjében végig gondoltam, most meg mi baja lehet, de hanghordozása ezúttal nem a megszokott indulatos volt. Odamentem hát, a közelébe, ügyelve arra, hogy ha muszáj, merrefelé ugorhatok meg.

– Mondd csak mög – kezdte el tűnődve – mondd csak mög: igaz-e, hogy fő akarnak mönnyi a Hódra?

Alaposan meghökkentem. Erre aztán nem számítottam.

– Mer’ aszt gondulom, hogy oda fő mönnyi nem löhet. Hugyan is tunna odamönni akárki is? Nincs akkora lajtorgya. Asztán meg mibe kapaszkonna? Höhö…leesne, bele a Halastóba.

Na, ha eddig döbbent voltam, most már paffá lettem. Úristen segíts, mit mondjak neki? Mert éreztem, hogy meg kell védenem a tudományt, az iskolát, amiről Mihály bácsinak – gépészmérnöknek tanuló unokája ellenére – a lehető legrosszabb volt a véleménye. Mert, hogy nem a tiszteletre tanítja a nebulókat, hanem ilyen rossebes, nyives, ménkű haszontalan dolgokra.

– Mihály bácsi…A Holdra nem létrával mennek majd fel, hanem rakétával. És a Hold nem is akkora, mint aminek látszik. Sokkal de sokkal nagyobb…

De gúnyos nevetése közbevágott:

– Höhöhö…rakétáva’! Hisz a’ kiégeti a seggit, aki csak hozzáér!

Hát persze. Ő csak a jelzőrakétát ismerte. A faluba beszállásolt katonáknál mi is láttunk ilyet, de minden könyörgésünk ellenére sem lőhettünk vele. Csak megnézhettük a csodát, az égre ívelő zöld, piros tűzcsíkot. Na, éreztem, hogy megbuktam Mihály bácsi előtt. Nevetségessé tett, ahol több vitának helye már nem lehetett.

Aztán eljött a Nap, amikor ember feljutott a Holdra. De Mihály bácsi beelőzött. Ha egyáltalán befogadták, akkor ő már messze túl járt a Holdon, valahol a hadat viseltek Megbocsátó Mennyországában, annak is egy átnevelő intézetében. Ahol az égitestek ismeretén kívül többek között a szelíd magatartást és választékos beszédet is tanítják.

*A cukorrépa termelők akkortájt (az ötvenes években) 25-50 kilós papírzsákokban egyenesen a gyártól kapták a cukrot.

Illusztráció: Penovác E.