Komáromi Gabriella: Ez a mese egyszer csak véget ért (Női sors meg egy régi fénykép)

Csak nem úgy ért véget, ahogy a mesék szoktak, mert ez a történet nagyon a valóságból való. Egyébként el szoktuk felejteni, hogy talán a mesék is végződhetnének másképp, ha a „minden jó, ha jó a vége’ nem lenne kötelező, legalábbis a népmesékben. Még tovább gondolni sem szabad, hogy mi van a csoda után.

Ottlik Géza Az utolsó mese c. művében a beteljesült boldogságra kérdezett rá. Hőse megölte a sárkányt, felépítette a kacsalábon forgó várat, kiszabadította a befalazott királylányt, meg is nevettette. Csak ez után jön a baj. Hát most mihez fogjunk? – kérdezi a királyfi.” Most, boldogok vagyunk”. Elismételgetik néhányszor ezt, aztán a hős megpróbálja visszailleszteni a sárkány fejét, felépíteni a várat, befalazni a királylányt. Nem sikerül. De megpróbálja. Másba is foghatna, de azt a régi boldogságot szeretné visszaszerezni.

Ebben a régii történetben nem biztos, hogy megpróbálta volna a hős, hogy bármit is tegyen. „A most boldogok vagyunk” – érzés unalmát valószínűleg holtig elviselte volna. De élete meséje egyszer csak véget ért.

Távoli történet. Hogy mennyire az? A kezdete több mint százesztendős. De annál is többnek látszik. És valamivel öregebb is. Egy 1919-es családi fotót nézegetek. Összesen kilencen vannak rajta, többen voltak. Ki tudja, hol a többi? A képen az anya, az apa, közöttük a legkisebb fiú, akkor 17 éves volt, belőle lett később a család fekete báránya (egyéb vétke is volt, de a megbocsáthatatlan, hogy bordélyból házasodott, s ezután a lábát se merte többet betenni a szülővárosába). Mögöttük négy nagylány, kettő már a párjával. Jóképű, bajszos fiúk. De az apa, Mátyás bajszával egyiké sem vetélkedhet. Összebújnak, ahogy egy rendes családi fotón szokás. A jobb szélen álló fiatalasszony, akit Gizellának hívtak, 23 éves akkor, 26 éves korában már halott. Fekete ruhát visel, mintha előre gyászolná magát. Ennyi maradt belőle, egy fénykép és egy anyakönyvi bejegyzés. Te jó Isten, hány emberből nem marad ennyi sem!

Csak az egyik nagylány különcködik. Kicsit távolabb áll balra a hátsó sorban. Jóval magasabb a többinél. Szép arcú, kedves, komoly, jó alakú, tartása van, de olyan mintha csak közéjük keveredett volna. A többiek szépen fésült kontyot viselnek, ő rövid hajú, frufrus. Lázadás számba mehetett akkoriban. Rá van írva, semmi kedve ehhez az egészhez. Huszonkét éves és nincs még párja, lassan és reménytelenül vénlánynak számít. Ő a nagyanyám, tényleg tévedésből született ide. Abszolút hallást, gyönyörű mezzoszoprán hangot kapott a sorstól. Nem ismerte a kottát, de hallás után bármit elénekelt. Hangja betöltötte hatalmas barokk templomunkat. Ave Mariájára nemzedékek emlékeztek. Az apátság taníttatta volna, de a család nem engedte. Megrontanák, mondták. Kilencéves korától korrepetálta a kisváros gazdag, butácska lányait, nem pénzért, habos kávéért, kalácsért. Később valószínűleg naccságázta a „tanítványait” vagy kerülte őket. Egyetlen álma volt, a gyerekeit majd taníttatja, kerül, amibe kerül. Ennek a gondolatnak élt. Ezért kuporgatott egy életen át, ezért imádkozott. Gyári munkás férje húsz évig nem ment szabadságra, hogy dupla pénzzel megváltsa ezt az időt. Pedig ő csak osztotta a felesége álmát. A világ legtermészetesebb dolga akkor az volt, hogy az apa fiának adja át a kalapácsot. (Ha tudta, még az özvegy is átvette.) Az ő fia meg rendhagyó módon ötvösművész lett. Szóval látszik a fotón, hogy nem erre a nagylányra büszkék.

Aki középen áll délceg párjával, azzal büszkélkedtek. Látszik, hogy ő maga is el volt telve a sorsával. Huszonnégy éves fiatal anya. Sugárzik róla a büszkeség. Micsoda férjre tettem szert, mondja szavak nélkül is. Tudjuk, hogy hozomány nélkül. Nagy dolog volt ez akkoriban. Ettől a magabiztosságtól valahogy csinosabbnak is látszik, mint amilyen lehetett. Vagy nem maradt semmi abból, ami valaha tetszhetett rajta. Évtizedek múlva is legendák szóltak arról, hogy vasárnaponként hintó vitte a templomba párjával. Gyalog is mehettek volna. És micsoda kalapokat hordott ez a fiatalasszony! Akkor még Jozefinnek hívták.

Sose hittem, hogy írok róla. Az a régi fénykép mindennek az oka. Kezdtem elhinni a történetét. Egyszerre sajnáltam és nehezteltem rá, hol ez, hol az kerekedett felül bennem. Egyre jobban értettem őt, de egészen sose tudtam felmenteni. Közben rájöttem, a története nemcsak az övé. Emberhez, korhoz egyformán tartozik. Egy darabka a múltból, a mindennapi történelemből. Női sors elkésett válaszokkal a valóságra. A nevét is elvesztette, annyira megváltozott az élete. Az én gyerekkoromban már mindenkinek Pepi néni volt. Van-e szimplább név a világon? Illett hozzá. Télen-nyáron fekete flanelruhában járt, tutyit hordott, s hozzá fekete micisapkát. Kánikulában is. Egy szál nem sok, annyi haj se látszott ki a sapka alól. Kezdtünk kételkedni, vajon van- e haja? Kortalanul öreg lett, pedig nem volt az. Senki jobban meg nem foszthatta volna a nőiességétől, mint ő magát. Hozzájárul persze, hogy szegény lett nagyon. Semmire se telt. De nem is tudott mit kezdeni magával. Régi életében gyerekei mellett biztos, hogy dajka volt. A konyhában se lehetett sok gondja. (Ha futotta rá, ha nem.) Mivé lett ez a kalapos dáma? Legendává.

Tizenegy néhány év után számára élete meséje véget ért. Fiatal férjét elvitte egy szívroham, ő öt kisgyerekkel egyedül maradt Férje, aki 1921-ben még téglagyárvezetőként dolgozott, [1] nem volt olyan jómódú, mint amilyennek látszott, s valószínűleg a pénzzel se tudtak bánni. Se örökség, se hozomány! (A hozomány és a kaució ilyesféle váratlan helyzetekre is biztosíték volt). S. József utóda (valószínűleg Alajos öccse) 1932-ben az illetményjegyzék szerint havi 100 pengőt keresett, és egy kétszobás lakást kapott. Komoly jövedelemnek ez se számított. (Ahogy mondták, viccelni havi 200-zal lehetett akkoriban!) De ő jól házasodott. A gyámoltalan özveggyel a rokonságot se tartották. A sógor is korán halt. Holtában ne bántsuk!

Akkoriban öt kisgyerekkel nincstelenül özveggyé lenni, elemi csapásnak számított. A nyugdíj, az özvegyi nyugdíj, a családi pótlék, az árvaellátás csak a közszférában voltak ismerős fogalmak. Ha özvegy édesanyja nem fogadja vissza a családi házba, Jozefin fedél nélkül marad. Haláláig ott élt. Idővel az egész sarokházat a családjával lakta. Pontosabban lelakta. Évtizedek múlva lebontandó romként örökölték a dédunokák. (44-en voltak szerte a nagyvilágban.)

Egyszerűen hihetetlen, hogy Pepi néni akkoriban még csak az ötvenes éveiben járt. Ne felejtsük el, másképp múlott akkor az asszonyok fölött az idő. Kaffka Margit 1912-ben írta a Színek és éveket. főhőse Pórteleky Magda a tavaszkor múlt ötven, s már csak a múltat lapozgatja. Minden mögötte van, amitől a pergő esztendőket életnek érezheti az ember – írtam egyszer Kaffka hőséről. Eljátszotta kiosztott életszerepeit. Panasztalan, amiért ritkán nyitják rá az ajtót. Bár néha maga is azt gondolhatta, korán van ahhoz, hogy a világ így leszokjék róla. Gondolt-e Pepi néni ilyesmit? 10-15 év múlva is reménytelenül idősnek számított. Öt gyerekkel és szegényen a legrosszabb partinak. (Ha meggondoljuk, ma egy negyvenéves gyereket szül. Egy ötvenévesnek utána fordulnak az utcán.) Ő lapozgatta-e a múltat? Visszaálmodta-e azt, amikor még Jozefinnek hívták. Senki se tudta. Kevés szavú volt, nehezen teremtett kapcsolatot, feladta az életét. Meggyászolta a boldogságát. Kaffka Margit hőse elszántan akarta, hogy a lányainak majd ne kelljen a kenyérért férjhez szaladni. Pepi néni számára valószínűleg a házasság jelentette a biztonságot mindörökre, az anyagit, erkölcsit egyszerre. Pedig az első világháború után a jobb módú polgárcsaládokban is szokássá vált, hogy a lányokat a polgári után varrni taníttatták. Hármat is ismertem, aki a doni katasztrófa után ebből tartotta el a családját, ebből taníttatta a gyerekeit.

Pepi néni a Jóistenre bízta magát. „Legyen meg a Te akaratod!” – gondolta sokszor. És talán soha azt, hogy „segíts magadon, az Isten is megsegít”. Nem jutott eszébe más, minthogy két szobája közül az egyiket kiadja három gimnazista fiúnak. Nem volt külön bejárata, átjártak a szobán, ahol három lányával lakott. (Öt gyereke közül kettő elmenekült a nyomorúságból. A lány Amerikáig „szaladt”, a fiú eltűnt.) Egyébként jólelkű volt, senkit se bántott. Olyannyira sajnálták. hogy csak halkan mondták a háta mögött: Itt az a nagy kert, megművelhetné. Kiárulhatná. Csak szép évelő virágok nyíltak benne. Az apja ültethette, aki az apátság kertésze volt, amikor a tágas, kétlakásos családi ház épült. Ritkán. de megkockáztatták a rokonok, hogy Pepi néni, ki kéne takarítani már. Azok közé tartozott, akik körül pillanatokon belül rendetlenség támad. Aztán eluralkodik felettük, elbánik velük. Segíteni se lehet rajtuk. Születési hiba.

Nem lehet szépíteni, lumpen körülmények közé került. Egész nap szorongatta az imakönyvét, pergette a rózsafüzérét, s mintha csak a templomig vezető utat ismerte volna. A vallásba menekült. Nem volt fanatikus, nem volt erőszakos hittérítő, se elfogult és türelmetlen. Alapjában véve békés lény volt. Nagy dolognak kellett ahhoz történni, hogy megfeledkezzen magáról. A kolostor szerzetesei kisebb-nagyobb adományokkal támogatták, másoktól is kapott ezt-azt, szüntelenül várta az égi csodát. Meg a földit is.

Két nővére a meggazdagodás álmával „kitántorgott” Amerikába. Mindenféle gondot a kisebbekre hagytak, de szentül ígérték, gazdagon majd segítenek rajtuk. Hozományra ennek a sok lánynak bizony nem lesz gondja, mondták. Egyikük 1926-ban hazalátogatott. Gyönyörű hajóládája családi ereklye ma is. Tele volt ajándékkal. Ők küldték anyám csodálatos esküvői ruháját, de már nászúton voltak, amikor a háborús években megérkezett. Pedig ilyen csipke ruhát senki se látott még a mi kis városunkban. Kisebb-nagyobb ajándékok holtig jelezték, hogy nem felejtettek el bennünket, hogy hazavágynak, de dúsgazdagok nem lettek soha. Egy-egy levelükben 5 dollárosok lapultak.

Érdekes módon három lánya közül kettő életrevaló volt. A középső, Terus kisruha-varróként dolgozott, mint a Kincskereső kisködmönben Malvinka. Nincs már ilyen foglalkozás. Terus hetente más-más családhoz vette be magát, Előhúzták a varrógépet, és megvarrta a gyerekeknek az évszakra való ruhát. Gyönyörű kislányruhákat, pompás napozókat. Ma butikot nyithatna. Akkor saját varrógépe se volt. A legifjabb, a csodaszép Ida három műszakban szőtte a selymet gyárban. És a legidősebb? Csak úgy elvolt. Szakasztott anyja, mondták róla, de nem Jozefinre gondoltak. Nagyon jószívű, tették hozzá, hogy jót is mondjanak.

Terus egyszer csak eltűnt. Babát vár, sutyorogták. Tudni vélték azt is, hogy az anyja kidobta. Micsoda bűn, mekkora szégyen! – gondolták akkoriban együttérzéssel. De néhány hónap múlva megjelent Terus.

Gyalog jött végig a fő utcán – a karjában a pólyással. Boldognak látszott. Az állatorvos jólelkű felesége befogadta villájuk alagsori lakásába. Aztán hamarosan megjelent az ifjú apa, házasságot kötöttek, és példás életet éltek holtodiglan-holtomiglan. Szép otthont teremtettek egy másik városban, és remek gyerekeket neveltek. Az anya idővel megbékült, de sokkot kapott az eseménytől.

A meglepetés erejével hatott, amikor a legidősebb lányról, Vilmáról is kiderült, hogy várandós. Őt is „megejtették”, ahogy akkoriban nálunk mondták. Egy négygyerekes özvegy ember volt a tettes, de mire az ötödik kisfiú megszületett, sebtében összeházasodtak. Idő sem volt a haragra. Pepi néni befogadta a népes családot a családi házba. Vilma márvány sírja, olyan, mint egy hírességé. Az öt felnevelt fiú kései hálája.

De megpróbált a sors! – mondogatta. S maga se hitte, hogy lehet még folytatás. Lett. A csodaszép Ilda egyszer csak kezdte elveszíteni nádszál derekát, begombolhatatlanul szűk lett rajta a zöld téli kabát, aztán ahogy eljött a tavasz. ikreket szült, és hiába várta fehér lovon a katonáját.[2]

Epilógus

Jó tíz éve családfakutatásba fogtam. Találtam egy amolyan összesített anyakönyvi kivonatot. A színmagyar M. Mátyás és a heuligenkräuzi F. Terézia tíz gyermeknek adtak életet anélkül, hogy egymás nyelvét megtanulták volna. Hét gyereket felneveltek, három kicsi meghalt. 1882. február 5-én volt az esküvőjük. Mari lányuk akkor már egyéves volt. M. Mátyás az esküvőn ismerte el a magáénak. Vajon tudta ezt Jozefin? [3]

Jegyzetek

[1] Kovács Ferenc: A téglagyártás története Vas megyében. In. Építőanyag. 2002. 4. sz.

[2] A kisfiú meghalt, a kislányt egyedül felnevelte. Aztán hazament, hogy beteg anyját elkísérje a halálig nyomorúságos körülmények között

[3] Ma a gyerekek csaknem fele élettársi kapcsolatokban születik. Se szégyen, se tabuk, se titkok. De ne higgyük, hogy a dolog problémátlan! A megesett gyereklányok története, nagy témája maradt az irodalomnak, a filmnek – és a mindennapok narratívájának. (Ld. Belgiumban tízezer lányanya emlékére született film.)