Borsodi Léda: FELJEGYZÉSEK A SZÉPRŐL, NA MEG A FENSÉGESRŐL

*

A Szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium humán tagozatos diákja, Borsodi Léda 2025-ben 11. osztályos volt, amikor ezt a tanulmányt írta a Szegedi Akadémiai Bizottság és a Szegedi Egyetem közös pályázatára, mely a „SZAB Tudományos Díj” címet viseli. A Magyar Irodalmi Munkabizottság diákom írását 3. helyezéssel jutalmazta. Az értekezés műelemző természetű, emellett egy izgalmas kis helyi közvélemény-kutatást is magában foglal: a szerző miniinterjúval a „szép és fenséges” fogalmáról tájékozódott környezetében, amely motívumkör – többek közt – a kisregény egyik szervezőelemeként kap jelentőséget. Mint a pályamű gondozója és a pályázó felkészítő tanára hittel vallom: érdeklődésre méltó munkát tarthat kezében az olvasó, legyen bár fiatal középiskolás vagy idősebb-kortalan.

Fabulya Andrea

Borsodi Léda

FELJEGYZÉSEK A SZÉPRŐL, NA MEG A FENSÉGESRŐL

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij:

Feljegyzések az egérlyukból – műelemzés

Bevezető

Dolgozatom témája Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij műve, a Feljegyzések az egérlyukból, ennek értelmezése, elemzése. Korábban is találkoztam az alkotó más munkáival, így ismert volt számomra a stílusa és az az irodalmi vonal, amelyet képvisel, ezenfelül kedveltem is ezeket, így mindenképpen valamely Dosztojevszkij-írással szerettem volna foglalkozni. Hosszas gondolkodás után erre a remekműre esett a választásom, mégpedig azért, mert a tárgykör, amelyet feldolgoz, közel áll érdeklődési körömhöz. Jelentősége számomra abban áll, hogy – az eddig általam olvasott művek mindegyike–felmutatja azt a humánumot, amely nélkül talán nem is érdemes élni. Ezt érdekfeszítő és példa nélküli vállalásnak látom, még akkor is, ha tanulmányaim során megismerkedhettem már a tolsztojanizmus vagy Csehov és Gogol félelmetesen gyönyörű eszméivel is. A Feljegyzések az egérlyukból egyes szám első személyben íródott, az elbeszélő egy névtelen hivatalnok, akinek belső monológja egyfajta önvallomásként tárul elénk. Az ő alakjában ötvöződik a társadalomból kivetett, megalázott kisember és az önreflexióra hajlamos, intellektuális gondolkodó. Az alkotás egyik meghatározó gondolatsíkja, melyen több más motívumszál is áthalad a „gondolkodó” (tudatos) ember dilemmája: mit kezdhet magával az, aki túlságosan is mélyen érti saját létezésének tragikumát? A főszereplő egyrészt lázad a társadalom konvenciói ellen, másrészt azonban képtelen aktívan cselekedni, így saját gondolatai csapdájába esik. Ez az ambivalencia teszi őt a modern ember archetípusává: egy olyan karakterré, aki felismeri a világ abszurditását, de nem képes bármit is tenni ellene. Munkámban először a főhős karakterét és pszichológiai vonásait, ideológiai elképzeléseit vizsgálom, majd kitérek Dosztojevszkij filozófiai üzenetére, annak relevanciájának és fontosságának szemléltetésére pedig egyéni kutatásom eredményét mutatom be.

A szerzőről

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821-1881) a XIX. századi orosz realizmus meghatározó alakja. Az epika műnemében alkot, ezen belül kedvelt műfaja a regény, elbeszélés, kisregény. A polifonikus látásmód és ezzel együtt az eszmeregény, polifonikus regény megjelenése az irodalomban az ő nevéhez fűződik, mint ahogyan Mihail Bahtyin munkájában is olvasható (Mihail Bahtyin: Dosztojevszkij poétikájának problémái, Könczöl Csaba fordításában, Gond-Cura/ Osiris, Budapest, 2001, 11.o.).

Az elszegényedett nemesi családból származó írót édesapja a szentpétervári Hadmérnöki Intézetbe küldi, ahol elképzelései okán nem tud azonosulni a létesítmény behatárolt kereteivel és rendjével. Emellett a jobb módú társai megalázóan viselkedtek vele: neki ugyanis például nem állt módjában a „különtea” megvásárlása. Ez olyannyira mélyen érintette a fiút, hogy a Feljegyzések az egérlyukból című kisregényében is rálelhetünk ennek visszhangjára a főszereplő ezen felkiáltása során: „Inkább a világ pusztuljon el, csak én ihassak teát!” Az apa kegyetlenkedései nemcsak a családi atmoszférában teljesedtek ki, hanem jobbágyaival való bánásmódjában is, így azok egy alkalommal megelégelték viselkedését, fellázadtak ellene, és meggyilkolták. Ez a sorscsapás Dosztojevszkij életében megint csak olyan tényező, mely romantikus képzeteit felülírva megalapozza az író pesszimista szemléletmódját, mely munkásságában is tükröződik (Bakcsi György: Dosztojevszkij világa, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1974 (második, bővített kiadás) , 14-16. o.). Az 1847-es esztendő elején Dosztojevszkij részt vesz a Petrasevszkij-féle összejöveteleken, melyre a hatalom nem sokkal később fényt derít. Halálra ítélik mindannyiukat, és mikor már a kivégzés helyszínén állnak, csak akkor olvassák fel felmentésüket ez alól, és szabnak ki Dosztojevszkij számára négy évnyi, Szibériában letöltendő kényszermunkát. Abban a pillanatban az író epilepsziás rohamot kap, mely (akkoriban még gyógyíthatatlannak számító) betegség innentől kezdve élete végéig jelen lesz (Bakcsi György: Dosztojevszkij világa, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1974 (második, bővített kiadás), 51-53. o.).

A főhős karaktere

A kisregény középpontjában az úgynevezett „egérlyuk-ember” áll, aki mindvégig így tételeződik, névtelen személyként. A XIX. századi orosz realizmus, a csinovnyik(hivatalnok) irodalom visszatérő karaktertípusa (sok más mellett Nyikolaj Vasziljevics Gogol: A köpönyeg, Anton Pavlov Csehov: A csinovnyik halála című művekben is megjelenik), aki épp úgy kis és jelentéktelen ember is, mind egyénként, mind a rendszer egy elemeként. Az itt jelenlévő államapparátusban a benne élő, dolgozó emberek a rendszer szempontjából nem számottevőek mint személyek, csak a gépezet részei, fogaskerekei, akik a fenntartásához szükségesek, de nem pótolhatatlanok. Legalább is nem mint individuum, bármikor helyettesíthetőek, kicserélhetőek, hiszen mindig lesz egy másik, aki elvégzi ugyanazt a szolgálatot ugyanúgy, mert az nem igényel semmiféle egyéni, különleges készséget. Ugyanakkor ez a meglévő helyzet a személyek aspektusából nézve hosszútávon tömegesen előidéz olyan berögződéseket, kényszerképzeteket, mint a rangkórság, címkórság. Ezek még inkább felerősítik a hivatalnokrendszer felőrlő mechanizmusát. Számos másfajta dologban kifejeződik a főszereplő feleslegessége, jelentéktelen jelleme: habár egy részről tudatosan, önkéntesen is, de elszigetelve él a társadalomtól, az emberi kapcsolatoktól. Ennek az egzisztenciális elidegenedettségnek a következménye a világnézeti dezorientáltság. Hiába nagy tudású, olvasott ember, a való életben ezt nem tudja alkalmazni, mert nincs rálátása, egészséges tapasztalata abban, hogyan kellene a gyakorlatban viselkednie, élnie, ily módon könnyen ítélkezik saját korlátai között. Menekül a saját „világába”, mely a gondolatai tárházát jelenti, ahol Ő mégsem számít jelentéktelennek, és kezd elmélkedni, majd bíráskodni a társadalom felett. Teljesen jogosnak érzi azt, hogy ítélkezzen más emberek felett, minősítse, behatárolja őket, ezzel létrehozva azt a fajta benyomást, hogy felettük áll erkölcsileg. Az író által tudatosan is elkülönített két gondolatsorban egyaránt megmutatkoznak a főhősre tekintve negatív, illetve empátiát keltő tények, ezzel kiegyenlítve a befogadóban az elítélés és a felmentés érzését, minden téren: etikailag, pszichológiailag. Ezen tények többnyire nem az olvasó szubjektív olvasásélményéből fakadnak, hanem az objektív információkból, melyeket a főhős cselekvéseiből, szituációkból ismerhet meg (hasonlóság lelhető fel Gogol Holt lelkek című írásával). Így teremtve egy olyan leírhatatlan, beskatulyázhatatlan átmeneti főszereplőt, akinek személyisége ezúton már kívülről szemlélve is paradoxonok sokaságából áll (Király Gyula: Dosztojevszkij és az orosz próza, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983). Labilis, bizonytalan embert vélhetünk felfedezni a központi figurában. Ezen tulajdonságok fakadhatnak elmebéli (túlfejlettségéből) avagy morbid, torz mivoltából, a kritikája megfogalmazásának, ideológiája előterjesztésének, belső vívódásának megindítója mégis a „földalatti lét”. Elméleti dilemmái a világ működéséről, az erkölcsi magatartásokról rendkívül kiterjedtek, ugyanakkor zavarosak is: egyik gondolatát tagadja a másik után, átformálja korábbi véleményét, saját magát cáfolja meg két állításával. Érzékelni lehet, hogy a szélsőségekben támadt ellenérzéseit ő maga sem tudja miképp kezelni. A helyszínábrázolás is beszédes a főszereplő jellemét tekintve. Már maga a cím is sokatmondó, ám ez tovább árnyalódik, amikor környezetét mutatja be: „Azelőtt is ebben a zugolyban laktam, de most megtelepedtem ebben a zugolyban. Szobám hitvány, pocsék, a város szélén. Szolgálóm a butaságtól folyton mérges falusi öregasszony, akinek ráadásul mindig rossz szaga van. Azt mondják, hogy a pétervári éghajlat árt nekem, meg hogy az én lapos erszényemhez képest túl sokba kerül a megélhetés Pétervárott” (Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból, Makai Imre fordítása, Troubadour Books, Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen, 2024, 10.o. ). Ez a kijelentés külső tényezők bevonásával is érzékelteti az „odúlakó ember” szerepkörét, amely voltaképpen a szóban forgó személy társadalmi-karakterológiai tulajdonsága, és voltaképp tekinthetjük a realizmus típusalkotó igényének: tehát nemcsak individuális jellemrajzot, hanem társadalomrajzot is látunk. Dosztojevszkij egyedi módszere a főhőse jellemzésére, hogy ahelyett, hogy a többi szereplő szemszögéből és megadott tényezők egyvelegéből alkotna személyiséget, a karakter aspektusából szemlélve alakít ki egyéniséget. Azt látjuk, hogyan vélekedik az adott ember a világról és saját magáról, csak azokat a dolgokat, mintákat, jellemzőket ismerjük, amelyekre ő betekintést enged, és ezeket az információkat is csak olyan módon, ahogyan ő előadja (Mihail Bahtyin: Dosztojevszkij poétikájának problémái, Könczöl Csaba fordításában, Gond-Cura/ Osiris, Budapest, 2001, 62-65. o.).

Ez a különleges narrációs technika – meglátásom szerint – a naplóregények műfaja felé sodorja olvasóját, azonban itt másfajta érzelmességet tapasztalunk, mint a klasszikus vallomásosságot felmutató levél- és naplóregényekben: a beolvadás, a kapcsolódás, a viszonyrendszerekbe lépés (barátság, szerelem) vágya helyett azok állandó, görcsös elutasítását látjuk. Érdekes az, hogy épp ez a mániás ragaszkodás a lélek odújához juttatja az olvasó eszébe: a valahová tartozás reménytelen vágya okozhatja a narrátor önáltató begubózását. Tehát mindenképp számolnunk kell egy komoly lélektani tünetegyüttes felmutatásával is a szerzői szándék felől. Itt a bahtyini polifónia mintha úgy valósulna meg, hogy maga a tudathasadásos narrálás gyakran egymásnak ellentmondó dikciói egy személyben jelenítenének meg több tudatot, hangot és ezzel karaktert. Vagyis: a paradox, egymásnak gyakran ellentmondó kijelentések hoznak létre polifóniát a kisregényben, egy személy sok tudatú vetületeként.

A kőfal mint szimbólum megjelenése a műben

„A lehetetlenség tehát kőfal. Milyen kőfal? Magától értetődik: természeti törvények, természettudományos következtetések, matematika. Ha például bebizonyítják, hogy a majomtól származol, akkor nincs mit ráncolnod a homlokodat, akkor fogadd el úgy, ahogy van. Ha egyszer bebizonyítják, hogy lényegében egyetlen csepp zsírod szükségképpen drágább neked, mint százezer hozzád hasonló ember, és hogy ennek folytán végül is feloldódnak az úgynevezett erények és kötelességek meg egyéb lázálmok és előítéletek, akkor fogadd el úgy, ahogy van, nincs mit tenni, mert ez kétszer kettő: matematika. Próbáld csak cáfolni” (Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból, Makai Imre fordítása, Troubadour Books, Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen, 2024, 19.o.). Azok a „kőfalak” melyekről itt szó esik, nem csupán a hagyományos, hétköznapi értelemben- mint gátlások, vagy akár, mint biztonságot nyújtó komfortzóna- jelennek meg, hiszen a kor aktuálpolitikájának firtatása is fellelhető bennük: az ekkor fennálló diktatórikus rendszer indikátorként szolgál Dosztojevszkij kritikájának. Az I. Miklós cár hatalma alatt kiépült bürokratikus hivatalnokrendszer okán kialakult társadalmi tünetek, mint címkórság, rangkórság központi témaként szerepelnek, melyeknek közeli bemutatása a főszereplő személyén keresztül történik.

„De hát mi közöm nekem a természet törvényeihez meg a számtanhoz, amikor nekem valahogy nem tetszenek ezek a törvények, és nem tetszik a kétszer kettő négy sem! Én természetesen nem töröm át a falat a homlokommal, ha valóban nincs erőm ahhoz, hogy áttörjem, de nem is békülök ki vele csak azért, mert kőfal áll előttem, és mert nekem nincs elég erőm” (Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból, Makai Imre fordítása, Troubadour Books, Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen, 2024, 20.o.). A „természeti törvények” valójában itt a társadalmi berögződéseket jelenítik meg, melyek generációk óta mélyen az emberekbe ivódtak: ezek szerint élnek, cselekednek. Melyeket egyszer meghatároztak és leszögeztek, s azóta annyira evidenssé, szokványossá váltak, hogy még csak az sem merül fel az emberekben, hogy megpróbálják értelmezni, de főleg az nem, hogy megkérdőjelezzék ezeket. A kőfalak deklarálásában fontos az a kérdés, hogy ezen határok körvonalait önmaga állította-e az ember, vagy a már megteremtett rendszer és sematizált világ megszokásaiból, előírásaiból tiszteli-e ezeket.

A mű szerkezeti felépítése

A kisregény két nagyobb egységre tagolódik: az elsőben filozófiai, ideológiai, pszichológiai jellegű, az „egérlyuk-embertől” származó megállapításokat olvashatunk, amelyek a névtelen elbeszélő gondolatait, elméleteit mutatják be. Beszél alapvető emberi tulajdonságokról és viselkedésformákról, próbálja magyarázni, megítélni a jelenlétüket és olykor magára vetíteni ezeket: ilyen az értelem, hiúság, rosszindulatúság, gyávaság, vagy bosszú. Az emberi lét csúf tényezőinek definiálását is láthatjuk, például: „Mert hát kinek van kedve táblázat szerint akarni? Sőt az ember akkor nyomban orgonasíppá vagy effélévé változik; mert hát mi az ember vágyak, akarat és akarások nélkül, ha nem csupán síp az orgonában?”(Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból, Makai Imre fordítása, Troubadour Books, Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen, 2024, 37.o.). Az emberi lét szépségei közé tartozik a vágyakozás, amely sokszor képes átváltozni káros szenvedéllyé, ám amíg egészséges vágyódásról beszélünk, az egy olyan magasztos belső motiváció az áhítat tárgyának elérése felé, mely mozgatóereje lényünknek, és mely értelmet s nemkülönben célt ad. Ezek hiányában csak üres testek kötegei lennénk, melyek elhagyatott életek sokaságában vannak bolyongásra ítélve.

„Mert a tudat közvetlen, törvényes gyümölcse a tehetetlenség, vagyis a tudatos ölbe tett kézzel ülés. Ezt már előbb is említettem. Ismétlem, nyomatékosan ismétlem: minden természetes és cselekvő ember éppen azért cselekvő, mert buta és korlátolt. Hogyan magyarázzuk ezt? Ilyenformán: korlátoltságuk következtében a legközvetlenebb, a másodlagos okokat elsődlegesnek tartják, ily módon másoknál hamarább és könnyebben meggyőződnek arról, hogy vitathatatlan alapot találtak cselekvésükhöz, s ebben meg is nyugszanak; és ez a legfontosabb.” (Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból, Makai Imre fordítása, Troubadour Books, Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen, 2024, 25.o.). Ez a részlet ábrázolja, hogy a rendszer milyen módon kényszeríti ki a tétlenséget, magatehetetlenséget önmagával szemben, ami azután szükségszerűen eredményezi az elgépiesedést, az uniformizmust, az automatikus beolvadást (mai, divatos szóval: droiddá válást.) Ha valaki „hisz” a rendszerben, vagy csak egyszerűen gondolattalanul elél az automatizmusok mentén, azok biztonságos gyűrűjében, melyek pontosan megadják, mit szabad és mit nem, mi helyénvaló és mi nem az, akkor nincs igénye önállóan meghatározni, bírálni ezeket, és egyéni megítélés alapján tenni ellenük. Vagy tudatában van mindennek, felismeri a negatívumaival és hiányosságaival, de ez esetben azért nem mutat aktív ellenállást, mert tisztában van ennek az őt hátrányosan érintő következményeivel. Felvetődik a „gondolkodó ember” dilemmája — ezen tények ambivalenciája között döntse el megfelelően, hogyan cselekedjen. Forradalmár legyen és Übermensch (mint pl. Sztavrogin vagy Raszkolnyikov), krisztusos önfeláldozó (Miskin herceg), vagy szeparálódjon, izolálódjon a rendszertől, mint antihősünk a Feljegyzésekben—hogy csak a legalapvetőbbeket említsük.

A második rész konkrét történetekre, élményekre épül, melyeket az elbeszélő visszaemlékezéseiből ismerhetünk meg. Az első ilyen részletben azt az estét taglalja, amikor betért egy ivóba. Törést okozott benne, hogy egyszer, amikor vágyna az emberi kapcsolatra, Ő nyit efelé (bár gyenge próbálkozás ez, hiszen csak bemegy és arra vár, hogy történjen, lényegében bármi, akár csak hogy összevesszenek vele), de észre sem veszik, nem foglalkoznak vele. Az eset után kitér arra a gondolatra, hogy meghátrált a tiszt elől, pedig a romantikus hős jegyében párbajra kellett volna hívnia őt, hogy kivívja magának a tiszteletet, amelyet megérdemel. Azonban a gondolatmenetnek az az állítása vet véget, mely szerint a tiszt nem azok az emberek közé tartozik, aki párbajozna vele, hiszen a rangja miatt neki alanyi jogon jár a tisztelet és az alázat. Itt —Gogolra utalva—a narrátor ismét megfogalmaz kritikát a rendszerrel szemben: „Ó, ha az a tiszt azok közé tartozott volna, akik hajlandók kiállni párbajra! De nem, ez éppen azok közé a (sajna, rég eltűnt) urak közé tartozott, akik jobban szeretik dákóval elintézni a vitát, vagy miként Pirogov főhadnagy Gogolnál, a feletteseik révén. Ezek nem álltak ki párbajra, mert rangjukon alulinak tartották volna a párbajt a magunkfajta civilbagázzsal; sőt általában valami értelmetlen, liberális, francia dolognak tartották a párbajt, de ők maguk kedvükre sértegettek másokat, kivált, ha öles termetűek voltak” (Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból, Makai Imre fordítása, Troubadour Books, Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen, 2024, 68.o.). Sokáig töpreng még az eseményen, olyannyira sokat, hogy már-már rögeszméjévé válik: eljár egy sétányra, ahová az „ellenfele” is. Dühítette, hogy a tiszt sosem tér ki előle, mikor egymás útjába kerülnének, mindig csak Ő lép félre, hogy ne ütközzenek össze, ezért egyszer elhatározza, hogy ezúttal nem fog így tenni, összeütközik a tiszttel: „Ellenségemtől háromlépésnyire hirtelen elszántam magam, behunytam a szemem, és a vállammal beleütköztem a vállába! Nem engedtem egy hüvelyknyit sem, és teljesen egyenrangú félként elhaladtam mellette! Vissza se nézett, és úgy tett, mintha nem vette volna észre; de csak úgy tett, ebben bizonyos vagyok! Természetesen én kaptam az erősebb lökést; ő volt az erősebb, de nem ez volt a fontos. Az volt a fontos, hogy elértem a célomat, megőriztem méltóságomat, egyetlen lépést se engedtem, és nyilvánosan, társadalmilag egyenrangú félként viselkedtem vele. Úgy mentem haza, mint aki teljes mértékben bosszút állt mindenért. Ujjongtam. Diadalt ültem, és olasz áriákat énekeltem” (Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból, Makai Imre fordítása, Troubadour Books, Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen, 2024, 75.o.). Mint esztétikai minőség, a groteszk helyet kap ennél a résznél. Az elbeszélő számára ez a cselekedet hatalmas jelentőséggel bír, mintegy mesebeli hőstettként fogja fel, ami mindenki más számára valójában teljesen mellékes, mindennapos dolog, melynek senki sem tulajdonít figyelmet. Egyszerre kelt szánalmat az egérlyuk ember-felé az olvasóban és ad humoros kicsengést ez a bagatell tárgyú jelenség.

A második esemény, amely meghatározó szerepet tölt be az elbeszélő életében, amikor három volt iskolatársával találkozik. Amikor váratlanul odaér Szimonov házához, csak akkor tudja meg, hogy a többiek már eleve ott vannak, és éppen egy találkozót szerveznek egy másik barátjuk (Zverkov) búcsúztatása okán. Kapva az alkalmon, gyakorlatilag meghívatja magát az eseményre. Régi ismerősei felbukkanása miatt a történet elbeszélése közben kis kitérővel visszaemlékezést tesz a gyermek-és fiatalkoráról. Azt említi, hogy az intézményben a többi gyerek lenézte, gúnyolta, kinevette mind külsőjét, mind lényét, nem tudott rendesen beilleszkedni közéjük és ebben a kívülállásban egyedül érezte magát, mások összezártak, szoros kapoccsal teljesen kihagyva őt. Ettől még jobban meggyűlölte őket, a haragja egyre erősödött, rögeszmésen sértődötté vált. A találkozó napján ő érkezett először, a lefoglalt asztal nem állt készen az érkezésükre, hiszen a társai egy órával előbbre hívatták a helyszínre, mint ami valójában az érkezés időpontja volt. Zavarban volt ezen emberek társaságában, hiszen egyfelől előkelőbb származásúak, másfelől intellektuálisan alacsonyabb „rendűek” voltak nála. Így alá is ásta pislákoló önbecsülését a saját maga szemében és a többiek szemében is. Érzékelteti ezt a szaggatott beszéd, amely megfigyelhető az elbeszélő szinte minden megszólalásakor. Gogol A köpönyeg című kisregényében jelenlévő kishivatalnok sem képes artikulálni érzéseit, ez ismét egy példa arra, hogy érzékelhessük a szereplő bizonytalan, bárgyú valóját. Az összejövetel során többször is a fiatalkori szerepére ismert rá újra: nevettek esetlenségén, átnéztek rajta, nem vonták be a belsős hangnembe, kitaszították (nem feltétlenül szándékosan tették ezt, az elbeszélő viselkedése is hozzátett ennek a viszonyulásnak a létrejöttéhez). Ismét felhalmozódott benne a sértettség, düh, melyeknek ezúttal hangot is ad, teljes felháborodása közben köszöntőt mond Zverkov „tiszteletére”, mely szarkazmussal vegyítve remekül kifejezi és összefoglalja—az egyébként a cári hivatalnokrendszer kritikájának is tekinthető— bírálatot: „Zverkov főhadnagy úr – kezdtem -, vegye tudomásul, hogy én gyűlölöm a szócséplést, a szószátyárokat meg a könnyen hajló derekakat… Ez az első pont, ez után következik a második. Mind a négyen ugyancsak feszengtek. – A második pont: gyűlölöm a kicsapongást meg a kicsapongókat. Különösen a kicsapongókat! Harmadik pont: szeretem az igazságot, az őszinteséget, a becsületet! – folytattam szinte gépiesen, mert már majdnem megdermedtem a rémülettől, és magam se tudtam, hogyan mondom én ezeket… – Szeretem a gondolatot, moszjö Zverkov, szeretem az egyenrangúságon alapuló igaz barátságot, de nem a… hm… Szeretem a… Egyébként miért ne? Én is iszom a maga egészségére, moszjö Zverkov. Csábítson el sok-sok cserkesz lányt, lője halomra a haza ellenségeit, és… és… Egészségére, moszjö Zverkov!”(Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból, Makai Imre fordítása, Troubadour Books, Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen, 2024, 103.o.) Zverkov megtestesítője a bürokratikus rendszernek, ő az a rendszerhű alkalmazott, aki nem gondolkodik, elmélkedik azon, hogy jó-e az, amit szolgálatával éltet, csak beépül a meglévő szerkezetbe és élvezi azokat ez előnyöket, melyek ezzel járnak. Ezért is van ekkora hangsúly a műben a főszereplő és közte lévő ellentéten, konfliktuson. Zverkov és a hozzá hasonló jellemek leképezik a hatalmas rendszer működését, amely nem csak mint makroszerkezet az ország vagy akár világ színterén játszódik le, hanem ugyanúgy, az emberi kapcsolatok terén is, mikroszerkezetként. Ugyanúgy megjelenik az elnyomás, abuzálás és a jelentéktelenség, áldozati szerepkör mintája, mely voltaképpen circulus vitiosus (ördögi kör), hiszen minden, ami megvalósul, újra lejátszódik és folytatódik kisebb-nagyobb egészben is, attól függően, hogy a résztvevők éppen melyik pozícióba esnek, milyen reszortot kapnak, mert ugyanaz a szereplő betölti egyrészről a fentebb álló, másrészről pedig az alávetett szerepkört is. Ez a „köszöntőbeszéd” Zverkovnak mindenképp elemeiben is tovább értelmezendő: kifakadása értékrendjének tisztázása is egyben, amely ugyanakkor ismét példa a polifóniára, hiszen életmódjából és megfutamodásaiból nem erre a hitvallásra, hanem inkább akár az ellenkezőjére is következtethetünk. Ezt követően egy bordélyházba ment, ahol is megismerkedett Lizával, az egyik ottani hölggyel. Először csak egyoldalú társalgás vette kezdetét közöttük, Liza egyszavas válaszokat ad, viszont később mégis mélyebb tárgykörökre térnek. Különös viszony alakul ki közöttük, a főszereplő talán most találkozik életében először egy olyan emberrel, akit nem maga fölé, hanem alá helyez, Liza foglalkozásából eredően az erkölcsi határokat tekintve lehet az egérlyuk-ember jobb helyzetben. Egyszerre csak ő kerül abba a szituációba, hogy oktasson valakit, hogy ő mutasson rá az erkölcsi-etikai válaszfalak fontosságára és helyességére, a társadalmi normák vonatkozásából adódóan (Király Gyula: Dosztojevszkij és az orosz próza, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983, 131-132.o.).

A narráció és a dikció töredékes, mely az elbeszélő zaklatott lelkiállapotát tükrözi. Paradoxonokat, ambivalenciákat tapasztalunk itt is, ez a belső bizonytalanságot és ellentmondást láttatja, mely származhat a széleskörű tudás, a kritikus önreflexió, ugyanakkor a bezártság, a rögeszmésen termelékeny, beteg, morbiditásokban megnyilvánuló emberi tudat tevékenységéből.

Mindent a „szépről és fenségesről”!

Tanulmányi munkámban kiemelten fontosnak találom a műben megjelenő „szép és fenséges” szószerkezet jelentőségének feltárását. Többször is szó esik róla a kisregény fejezetein át, egyértelmű magyarázatot viszont nem ad rá az elbeszélő, a fogalom határait súrolja csak, körülírja, sejteti, hogy mire gondol.

„Mondják meg nekem: miért volt az, hogy azokban, igenis, éppen azokban a pillanatokban, amelyekben a leginkább képes lettem volna tudatosítani – ahogy valamikor mondták nálunk – “minden szépnek és fenségesnek” minden finomságát, nem sikerült tudatosítanom semmit, hanem olyan siralmas tetteket követtem el, amilyeneket… nos hát, egyszóval amilyeneket bárki elkövethet, de amelyekre éppen akkor állt rá a kezem, amikor a legjobban tudatában voltam annak, hogy egyáltalán nem volna szabad elkövetnem őket? Minél jobban fogalmat alkottam a jóról és arról a “szépről és fenségesről”, annál mélyebben belesüppedtem a mocsaramba, és annál inkább képes lettem arra, hogy teljesen beleragadjak” (Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból, Makai Imre fordítása, Troubadour Books, Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen, 2024, 12. o.). Egyfajta értelmezésben jelentheti ez azokat a dolgokat, amelyek társadalmilag „jónak” számítanak. Például beszélhetünk erkölcsi normákról vagy helyesnek meghatározott tettekről, lényegében olyan elvárásokról, íratlan szabályokról, amelyek szerint élnünk és cselekednünk kellene ahhoz, hogy kifogástalan polgárai legyünk az emberiségnek és mindemellett teljes értékű és boldog életet valósítsunk meg.

„Fogalmaztam egy igen vonzó, gyönyörű levelet, és rimánkodtam neki, hogy kérjen bocsánatot; visszautasítás esetén eléggé határozottan céloztam a párbajra. A levél úgy volt megfogalmazva, hogy ha a tisztnek akár csak halvány sejtelme van is “a szépről meg a fenségesről”, akkor okvetlenül máris rohan hozzám, a nyakamba ugrik, és felajánlja a barátságát” (Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból, Makai Imre fordítása, Troubadour Books, Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen, 2024, 70.o.). Egy másfajta perspektívából takarhatja ez az etikus, nemes viselkedést, jómodort, melyet megkíván az illem. Csupán a mindennapi apróságok, amelyek hozzáadnak egy személy külső megítéléséhez, például ahogyan másokhoz viszonyul, megtartja a korábban kialakult lovagi erényeket, melyek átalakultak bizony, de horderejük megmaradt: alázattal fordulni társaihoz, illedelmes gesztusok a nők felé, gyengébbek és kisebbek védelmezése. Maga a tisztelet és megbecsülés megadása és biztosítása mindenkinek, hatalommal, jó adottsággal, előnyökkel semmiféleképpen sem visszaélni.

„Ismertem egy urat, aki egész életén át büszke volt arra, hogy ért a bordóihoz. Ő ezt pozitív tulajdonságának tartotta, és mindig igen magabiztos volt. Nem csupán nyugodt, hanem diadalmas lelkiismerettel halt meg – és tökéletesen igaza volt. Én pedig akkor ilyen karriert kívánnék: lajhár lennék és nagyevő, de nem akármilyen, hanem olyan, aki fogékony minden szép és fenséges iránt. Hogy tetszik ez önöknek? Nekem már régóta motoszkál az agyamban. Az a „szép és fenséges” nagyon megnyomta már a tarkómat az én negyven esztendőm alatt: de persze ez alatt az én negyven esztendőm alatt – mert egyébként, ó, egyébként minden másképp lenne! Mindjárt keresnék egy megfelelő tevékenységet, például: innék minden szép és fenséges egészségére. Megragadnék minden alkalmat, hogy előbb könnyet hullajtsak serlegembe, aztán pedig minden szépet és fenségest felköszöntve – felhajtsam. Akkor én széppé és fenségessé változtatnék mindent a világon; még a kétségtelenül, fertelmesen pocsék kacatokban is felkutatnám a szépet és fenségest. Úgy csurogna a szememből a könny, akár a víz a szivacsból. Egy festő például ugyanolyan képet festene, mint Ge. Én azon nyomban innék annak a festőnek az egészségére, aki ugyanolyan képet festene, mint Ge, mert szeretnék minden szépet és fenségest. Egy szerző írna valamit „kinek hogy tetszik”; én rögtön innék a „kinek hogy tetszik”-re, mert szeretnék minden „szépet és fenségest”. Megkövetelném, hogy ezért tiszteljenek, és üldözném azt, aki nem adná meg nekem a tiszteletet. Nyugodtan élnék, és diadalmasan halnék meg – mert hiszen ez gyönyörű, sőt a gyönyörűnél is gyönyörűbb lenne! És olyan pocakot, olyan dupla tokát eresztenék, olyan rezes orra tennék szert, hogy mindenki azt mondaná, ha rám nézne: „Ez aztán plusz. Ez aztán igazi pozitívum!” Márpedig – akárki akármit mond, uraim, a mi negatív századunkban fölöttébb kellemes ilyen véleményeket hallani!” (Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból, Makai Imre fordítása, Troubadour Books, Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen, 2024, 27-28.o.) Vagy akár megjelenítheti a materiális dolgokat, amely a magántulajdon megjelenése óta (legalább is biztosan) meghatározza az ember életét. Hasonlóképp a rang, foglalkozás, tanultság, jólképzettség, melyeket az ember morális értékét egyre inkább mellőző rendszer párhuzamosan kiaknáz és eltorzít. Ám ezek az egyébként mind nemes dolgok ne jelentsenek görcsös elvárásokat. A szabadság fogalmát is kimerítheti, több értelemben is. Mint fizikai szabadság, melyet a XIX.századi ember igen nagyra tart, néhányak szemében szinte megfoghatatlan, elérhetetlen képzet, de mégis a lehető legnagyobb értékű dolog. Mint elmebéli szabadság: ha már fizikailag korlátok közé van zárva valaki, az elméjének ne szabjanak határfalakat. Ne legyen leszögezve, hogy miképp és miképp nem gondolkodhat bárki is, hogy egy adott felfogást ne merjen senki megkérdőjelezni, főleg ne átformálni. Mindenki tudjon és akarjon tudni annyit, ammenyire képes, az a dolog, a gondolkodás, amely megkülönbözteti az emberi fajt mindegyik másiktól, adassék meg szabadon és korlátlanul. Használják fel, építsék be, természetesen addig, amíg az a fejlődést szolgálja és nem a hanyatlást.

A „szép és fenséges” tárgykör feldolgozásához, a téma közelebbi értelmezéséhez egy szokatlan módszert választottam: kisebb szabású felmérésbe kezdtem. Az motivált, hogy kiderítsem a magam számára, mit jelent ez a különös mellérendelő kapcsolatos szószerkezet a ma embere számára. Egyáltalán: mennyire van benne nyelvi regiszterünkben a „szép és fenséges” fogalomköre? Többféle korcsoport embereinek tettem fel a kérdést, hogy mi az első dolog, ami eszükbe jut e szószerkezet hallatán. Elfeltevéseim közé tartozott, hogy a műbeli és a jelen korunk felfogása között különbség lehet, ez pedig hatással bírhat a fogalom értelmezésére, hiszen mást és mást jelenthet a különböző korokban, így nem feltétlenül lesz egyezés a jelenkori asszociáció és a XIX. századi elképzelés között. Természetesen semmiképp nem tekintem Dosztojevszkij antihősét sem, és a magam megkérdezettjeit sem reprezentatívnak ebből a szempontból. A felmérés célja az volt, hogy némi képet formáljak magamnak a fogalom továbbéléséről saját környezetemben (iskola, szülők, ismerősök, lakóhely), és levonhassak magamnak tanulságot a fogalom használatáról a két dimenzió (az odúlakó és kortársaim) viszonylatában.

A beérkezett adatok (77 darab visszajelzés) összesítése után három nagyobb egységre tudtam osztani őket a legtöbbet emlegetett témakörök alapján, az ezeket ismertető és arányukat remekül szemléltető kördiagram az alábbiakban látható:

A korosztályok között egyáltalán nem találtam viszont szignifikáns különbséget, így ezt a szempontot nem is vittem tovább. A fontosságok és jelentőségek súlypontjai máshova tevődnek. Érdemes a szabadság gondolatát értelmezni: a szabadság gondolata egészen átalakult a századok során. Azok a jogok és életvitel, melyekhez a múltban csak áhítattal és sóvárogva, messzi ideaként tudtak fordulni az emberek, mostanra magától értetődővé, természetessé váltak. A társadalmi változások által másféle jelentést kapott a szabadság: olyasfajta érzések és környezet szintézise, melyeket akkor érünk el, mikor a mindennapos kötelezettségek és feladatok mezsgyéjén túllépve lelki felüdülésre lelünk. A kérdésre beküldött válaszok között is fellelhető ennek az életérzésnek a méltóságteljes pozícióba helyezése, mintegy 35 %-a a válaszadóknak ilyen vonatkozásban gondolkodott. A legtöbbször előforduló ilyen válasz természeti vonatkozású, például: „alpesi táj lélegzetelállító kilátással”; „egy augusztusi alpesi táj, amiben életem végéig képes lennék gyönyörködni”; „egy táj, ami a hegyekben van egy nagy folyóval, ami átfolyik a városon”; „egy nyári nap, ahol a naplementében sétálok a város szélén. Az égen színek kavalkádja, arcomba meleg szellő fúj.”; „egy nyári naplemente a határban, ahol egy lélek se jár”; „Egy csapat ló, amely lobogó sörénnyel vágtat a tengerparton, mindenféle kötöttség nélkül, szabadon.”; „Delibes: Lakmé — virág duett; tavaszi kék égbolt; kilátás hegytetőről”; „Nekem az jut eszembe róla, hogy egy nagyon szép helyen nyaralok és gyönyörködöm a tájban.”; „Mikor egy nyári napon a hegy tetején ülsz, és lenézel a tájra a távolba, és jó érzéssel tölt el a látvány”. Talán öntudatlanul is, de ezek az asszociációk mind a kötelességek, felelősségek alóli felszabadulás és a határtalanság, önfeledtség, oldottság megjelenítői és esszenciális ötvözői önmagukban. Ezt a jelentéskört pontosítja és árnyalja az is, ha tudatosítjuk: a természeti közeg, a természeti elemek közé helyezi magát a nyilatkozó.

Sokak visszajelzéséből (a válaszadók körülbelül 30%-a) következtethetünk arra, hogy számukra valamiféle tiszteletet parancsoló, nagyra tartott jelenség, fogalom implikálja az adott kifejezés jelentéstartamát, például: „száz éves tölgy”; „egy hattyú vagy uralkodónő”; „egy hölgy vagy lány”; „magasztos, orgonamuzsika, terített asztal, nem hivalkodó pompa, megható muzsika, csipke, selyem”; „Nekem elsősorban egy olyan jelenség/dolog jut eszembe, ami nem csak külsőleg vonzó, hanem a mögöttes tartalom is mélyebb hatást gyakorolhat ránk; tiszteletet vagy csodálatot is indukálhat. Lehet akár transzcendens vagy immanens síkban értelmezhető.”; „Egy olyasvalaki, aki kitaszító és megvető környezete ellenére is maga marad és virágzik.”; „a görög mitológia istenei”; „Egy nagy sötét árny, sárga szemmel ahogy kisétál a sötétségből és a nap megüti a bundáját. Ez az árny egy ló alakot vesz fel, magas és büszke, magabiztos.”; „Valami, amire vigyázni kell, tiszteletre méltó. Esetleg egy nő.”; „Valaki nem csak kívülről szép, hanem cselekedeteivel és viselkedésével elbűvöli az embereket. Felnéznek rá és példaképként tekintenek rá.”

Számos válaszadó konkrét személyre, épületre, helyre, fogalomra, idézetre gondolt: „Kant”; „Talán távolról indultam, de Karácsony Sándor “primitív és objektív” tétele jutott eszembe. Ezt Karácsony Sándor az “átlagos” magyar emberre használta, és a primitív nem rendelkezik negatív felhanggal. Ilyen formán a “szép és fenséges” is használható a magyar társadalomra, amely annyi megpróbáltatás után is elkerülte a nemzethalált.”; „Eiffel torony”; „királyi palota”; „Édenkert”; „A Fekete szépség című regény!”; „Sixtus-kápolna” ; „ Ez az idézet: ,,És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó.”

Ezek a dolgok mind olyanok, melyek diccsel és beccsel bírnak, ám itt előbb bemutatott természeti környezet hangsúlya után most a művészeti alkotások és tereptárgyak, épített környezetünk, a kulturális-művészeti közeg kapja a hangsúlyt. Üzenetük, jelentőségük abban van, hogy életpályánk során legyen valami, ami nemes, és ami utat mutat saját magunkhoz mérve, amire felnézhetünk, vagy csupán csodálattal fordulhatunk felé.

Szintén nagy számban voltak olyanok (a válaszadók újabb 30%-a), akik ezen szószerkezet értelmezését egy-egy kifejezéssel akár, de esztétikai szempontból magyarázták, legyen szó belső vagy külső képről: „A szép és fenséges jelzőkről legelőször a tágabb értelemben vett esztétikai szépség jut eszembe. A fenséges egyfajta magasztosságot, pompát is hordoz magában. A szépről pedig asszociálok a szemnek láthatatlan formában megjelenő értékekre is.”; „Valami nagyon gyönyörű és valamiféle szeretni való tárgy vagy személy”; „Magasztosság, emelkedettség, báj”; „A tökéletes utópia, ahol minden ember jól érzi magát, és minden tökéletes, és harmóniában van az egész világ”; „Boldogság és gyönyör. ”; „Kivételes, ellenálhatatlan”; „Nem csak gyönyörű hanem inkább lenyűgöző és tekintélyes.”; „A harmónia és az erő, magasztosság.”; „ápoltság, elegancia”; „Esztétikus, ízléses, szemrevaló, elbűvölő dolgok összessége…”.

Ezeknek a kijelentéseknek közös jellemzőjük, hogy valamifajta ideális világról, a „gyönyör” érzetének megéléséről tanúskodnak, és az esztétikai rácsodálkozás elvontsága felől közelítenek. Tehát nem konkrét, akár a természeti szép (szabadság: első csoport), akár a művészeti alkotás szépsége felől (tisztelet: második csoport) hanem az esztétikum mint elvont élmény felől. Ha egyensúly van a világban, a negatívumok és pozitívumok tökéletesen kiegyenlítik egymást, akkor terem harmónia, ezért is kutatjuk folytonosan saját életünkben is az elragadó, katartikus mozzanatokat. Akaratlanul is arra törekszünk, hogy (talán nem távoli az elvonatkoztatás) a rilkei értelemben használt katarzis-élményt megvalósítsuk: „Változtasd meg élted!” Ezenfelül természetünknél fogva epekedünk valamennyi elbűvölő objektum vagy attrakció után, pusztán azért, mert szemrevaló, impozáns és bájából fakadóan csodálata örömet okoz. Ezzel összevetve az odúlakó antihős törekvéseit, mégsem olyan idegen lelkiség ez: hiszen ő mindettől megfosztva, megfosztatva él. Kivonulása egyfajta lázadás. És mivel ő gondolkodó lény, ezért a cári rezsim diktatórikus hegemóniájában mindenképp sikertelenségre van ítélve. Mit tesz tehát? Önkéntes „secessiót” vállal, melyben az az üzenet is benne van, hogy a rendszerszintű „szép-telenség és fenség-telenség” megnyomorító, hangsúlyosan fosztóképzős világa nem élhető a számára.

(A reflexiók hozzávetőlegesen 5%-a egyéb, egyéni vagy egyedüli, a felmérés szempontjából nem értelmezhető tartalommal bírt.)

Összegzés

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című műve a XIX. századi orosz társadalom mélyrétegeibe enged betekintést. Az 1864-ben megjelent alkotást sokszor az egzisztencializmus előfutárának tartják, hiszen központi kérdése az egyén és a társadalom viszonya, a szubjektivitás, valamint az emberi önazonosság keresése. A regény különleges narratív szerkezete és főhősének zaklatott belső monológja előrevetíti az író későbbi nagyregényeinek (Bűn és bűnhődés; A Karamazov testvérek) gondolatvilágát, sőt, elődje lehet a modern irodalom számos pszichológiai és filozófiai irányzatának. A mű az akkori orosz társadalom tükreként is értelmezhető: a hivatalnoki világ, a társadalmi alávetettség és a belső meghasonlottság mind-mind olyan témák, amelyek Dosztojevszkij más alkotásaiban is visszaköszönnek. A regényben megjelenő filozófiai és társadalmi kérdések—például az individualizmus és kollektivizmus konfliktusa, a szabad akarat problematikája vagy az erkölcsi változások dilemmája—évszázadok múltán is aktuálisak maradtak, ezáltal a mű napjainkban is releváns olvasmány.

Végezetül dolgozatomban visszatérnék a kőfal motívumára, melyet a téma tárgyalásának az elején már egyszer végiggondoltunk. Az elvégzett, kis közvélemény-kutatás nyomán kiderül, hogy a kőfal és a hozzá kapcsolódó jelentésmező (izoláció, szeparáció, ridegség, keménység) nem jelent meg a „szép és fenséges” gondolatkör értelmezésekor. Kizárólag egyetlen jelentésben merült fel a kő, nem mint fal, hanem mint falra festett kép (lásd: Sixtus-kápolna), vagy valamilyen másik műalkotás formájában, az esztétikum, a gyönyörkeltés indikátoraként. Ebből az egyszerű és nagyon adekvát jelből is arra következtethetünk, hogy az általános emberi tudatban (sensus communis) sem jelenhet ez meg másképp. Így tehát miközben ez az „odúlakó” folyamatosan valamilyen viszonyrendszerbe szeretne lépni a széppel és a fenségessel, ezzel párhuzamosan állandó elszigeteltségben és voltaképpeni éhezésben él. Pedig valójában semmi másra nem vágyik, mint legalapvetőbb, legprimérebb emberi élményre, a „szépnek és a fenségesnek” az egészséges megtapasztalására. Ez is okozhatja szeparációját, általános létfájdalmát, sőt, a létezés örömeiről való leszakadását is.

Az én kis felmérésem közvetve azt is bizonyíthatja, hogy végső soron ennek az odúlakónak a természetes emberi lét megélése hiányzik. Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij ezzel a kisregénnyel tehát egy olyan teljesen elemi és alapvető igényre világít rá, amely emberségünk megélésének, emberi mivoltunk által követelt és mindenki számára elvárható joga, ennek hiánya okozza a humánum hiányát is.

Végső soron minden Dosztojevszkij alkotás erre irányítja rá a „szépet és fenségeset” éhező, kíváncsi olvasók figyelmét. A minden bizonnyal beteges tudatú, torz gondolkodású, sok tekintetben morbidnak érzékelhető és viselkedésében is anomáliákat felmutató főhős- antihős betegség-diagnózisának feltárása ennek a dolgozatnak nem volt és nem is lehetett célja. Vizsgálódásaim tárgyát sokkal inkább az képezte, hogy rámutassunk és mindeközben magunk is rádöbbenjünk arra, hogy a „szép és fenséges” érzésének, tudatának megélése emberi mivoltunk mindenkoron közös és általános, el nem tagadható igénye, vágya, szükséglete.

Források

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból, Makai Imre fordítása, Troubadour Books, Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen, 2024
Bakcsi György: Dosztojevszkij világa, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1974 (második, bővített kiadás)
Király Gyula: Dosztojevszkij és az orosz próza, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983
Mihail Bahtyin: Dosztojevszkij poétikájának problémái, Könczöl Csaba, Szőke Katalin, Hetesi István és Horváth Géza fordításában, Gond-Cura/ Osiris, Budapest, 2001
Nyikolaj Valsziljevics Gogol: A köpönyeg, Makai Imre fordítása, Európa Könyvkiadó Kft., 2024
Anton Pavlov Csehov: A csinovnyik halála, Európa Könyvkiadó, Budapest, Devecseriné Guthi Erzsébet, Szőllősy Klára, Kosztolányi Dezső, Lányi Sarolta, Makai Imre és Rab Zsuzsa jogutódai