Handó Péter: Közép-európai üvöltés

Porosodó könyvekkel körülbástyázott helyemet
kellő időben nem hagyhattam el, itt ragadtam
átmenetinek tekintett szállásomon, amelyet továbbra is
fenntarthatok a kőkoptatott önérzetem mentsváraként,
mivel ezt az ideológiákkal összemaszatolt planétát
már csak így próbálhatom napról napra belakni, mintha
lehetne annál tágasabb otthona az ember forrongó lelkének,
mint a mérhetetlen fájdalmak felvételére alkalmas teste,
amibe belecsomagolták a fogantatását követően,
amelyben az idegen anyagok számolatlanul szaporodnak
a létezése során magához vettek által, hogy így nyerjen pár napot
a növekvő szenvedése további megfigyeléséhez, pedig
valamennyi világtapasztalat haszontalan, és
át nem örökíthető semmibe és senkibe,
szapora szavakba csomagolva is úgy vész el,
akár a rosta résein át visszatarthatatlanul pergő,
szél által felkapott elemi részecskék,
porosodó könyvekkel véd- és dacszövetségben élek
– jobb híján –, belőlük töltöm föl szellemi energiatartályom,
mert az ekként keletkezett belső sugárzás táplálni képes
azt az érzést, amitől hiábavalóságom nyomása alól
még ki-kicsírázhat az életösztönöm apró magvacskája,
ez a mélyről fakadó fenevadi üvöltés, amit
csak az érthet, aki egykor Európa beteg szívébe
sejtesült, s némi sejtelem gyötri afelől, mi dolga lenne,
lehetne, mennyire dolgavégezetlen kell porrá morzsolnia
napjait, mert kimaradt a pitiáner alkukat kötők csapatából,
nem lehetett jókor és jó helyen, s nem tudta olyanná építeni
személyiségét, ahogyan azt elfogadhatónak tekinthették volna
ebben az ócska szerepekbe kényszerítő panoptikumban,
ahol az érzelemhalászatnak mindenki részese
– kihasználója és kihasználtja – valamiképp,
mégis szabad akaratot mímel a folyton tagadott
– de bőre felfakadó kelésein át tapasztalt – Istene előtt is,
porosodó könyvekkel csöndben összeporosodva
tápláló szókazlakat emelek, hogy a világban szanaszét sereglett
állati elmék gondolattakarmányozásához hozzájáruljak, hívén
– mert másképp képtelenség elviselni –, hogy nem
fölöslegesen teszem elébük legjobb részem, emésztő
nedveikben feloldódva eztán nem csak szarkupacok hullnak
belőlük a földre – bizonyíték gyanánt –, hogy a szent ostya mellé
ezt is magukhoz véve szellemükben szépen gyarapodnak,
holott tisztán látom, bármint is erőlködöm miattuk, feléjük,
réges-rég halálra ítéltek nyelvén beszélhetek csupán,
a lejtőre állított jelentések egy humánusként tálalt
posvány felé csúsznak, értelemfosztott tekintetekben
tűnnek el, a valóság már befogadhatatlan, vagy
angyali porok által generált plázaminőségű illúzió,
bármennyire is úgy hirdetik folyton folyvást
az intermediális platformokon keresztül,
már csak miattuk működik az elfogadás
kollektív és korszakos grandiozitása, tisztán látható,
miattuk lehet a szavakat egyféleképp formálni,
megmondják, mint szólhatok – mikor és hol –
boldogulásom érdekében, hogy szépen
megboldogulhassak, mikor időszerűnek látják,
mikor nyom nélkül el lehet tüntetni, de addig
nagylelkűen megengedik az ideológiába deklarált,
programszerű létezésérzést meg- és átélni,
porosodó könyvek között feledetten
csontom csikorgása már számomra is
érdektelenné vált, mivel önmagam kreatúrájaként
bontogathatom elaggottságomban pelyhedző szárnyaim,
ami ahhoz sem elegendő, hogy néha-néha fölülemelkedjek
a mindenfelől csorduló trágyalén, amit már nem lehet megúszni,
de úszni sem lehet benne, mert ragacsos masszája bekebelez,
magához köt, nem enged elkalandozni, itt-tart belebolondulásig,
vagy – ha totális ledegradálásomhoz ez szükségeltetik –
még azon is túl, akár addig az örökkévalóságig, amelyben
embervoltából kivetkőzötten flangálhat az, aki mindenáron
szeretne élni eztán, de én erre már alkalmatlan lévén, csupán
ideképzett vagyok, ide, ebbe a fantáziavilágba,
önmagam fantazmagóriájaként…

Az ünnep még tart.
Mindig kell valakit-valamit ünnepelni.
Malaszttal teljes képetekről szüntelen lerí,
degeszre malaccal tömnétek leginkább,
végeláthatatlan hízókúrára fogva magatok,
mindent fölzabáltok, ami utatokba kerül,
elétek terítetten képtelen elmenekülni,
vagy már belátta, nincs menekvés
előletek, karjaitok ragadozócsápok,
gyomrotok feneketlen bendő,
s elmétek lúgos kémhatása
úgy terjed és telepszik rá a társadalomra,
hogy lebonthassa mindazt, mi belőle
életszerű, ennek a szépen kiagyalt
evolúciós piramisnak csúcsát elfoglalva
így üzemeltetitek ezt a mértéktelenül kretén
világot, ahol élvezetről és elélvezésről folyó közbeszéd
trágyaléként határozza meg a tudatot, akkor is,
ha torkon ragad, gégefőt roppantva fojtogat,
ha befolyik a védtelen fülbe, ha
rohadásnak indít, ragályként terjed és
ígéreteiben sosem az, ami a
malaszttal teljes képetek vigyora mögött húzódót
egy picit is felfedné, mutatná úgy, ahogy van,
ahogy megvalósulni igyekszik általatok,
mert ez a bűzlő televény a ti Mennyországotok,
ez az a körömragadós Kánaán, melyben a férgek
proteindús falatokkal korlátlanul ellátják a benne
dagonyázót, és ahol az az egyedülálló és nagyra becsült
Isten ti lehettek – feltehetően – időtlen időkig, ez hát
az áhított beteljesülésetek, amelynek bűvöletében
malaszttal teljes képetekre az önelégültség
összefüggő rétegben hordja föl
a gondolkodásmentes területet jelző
viaszmaszkot, hogy kellő kellemet
áraszthassatok éjjel-nappal, akár
purgatóriumi tűz kimódoltan áldásos
bevetésének segedelmével is
a totális malasztért…

Mindig kell valakit-valamit ünnepelni. A győztes háborúkat, ahol
emberdaráló gépezetekkel uszultattok az ellenségként deklaráltak
táborára, hogy tárt ajtajú mészárszéketekben végtag nélkül kiterített
testek hosszú sora mutassa, mekkora áldozatot illik hozni
egy nemzetért, egy országért, egy tárgyiasíthatatlan
hazáért, amelyben – az egyenlőtlenség elve alapján –
az megy a front első vonalába, aki még hisz
a pénz és hatalom önjelölt bitorlójának, vagy nem hisz
többé már semmiben és senkinek, és ölni és halni kíván
legalább azért, hogy ne kelljen állnia a másik ember
tekintetének tükrét, látványát annak, akivé általatok vált ebben az
emberdaráló gépezetekkel teletukmált világban, ahol
megfoghattátok az Isten lábát, és lerángathattátok magatok
mellé, mert bennetek formálódik észvesztővé a valóság, mert
ti lehettek a beteljesítői a kőfalakra vésett jóslatoknak, ti
irányíthatjátok a sors szekerét neki a falnak, hogy véglegesen
eltűnhessen a múlt, a jelen és a jövő, többé ne legyen szükség
emberdaráló gépezetekre, se hús-, se növénydarálókra,
a továbbiakban tekintsünk el a test-lélek-szellemőrleményektől,
hogy a mennyei dicsőséget ki lehessen hirdetni a feldolgozott
népek előtt, műtrágyának nevezett sóval be lehessen vetni
a termőföldeket, bele legyen asszimilálva mindenkibe
pár művégtag, gépi tüdő, szintetikus szív, kiválasztásában
programozható máj, mesterségesen huzalozott agytekervény,
mivel csak így maradhat felhőtlen a gyilkológépesdit játszók
önbecsülése, amikor az igazság véresebb szintre lép, fölfoghatatlanul
történnek a dolgok, minden örömszerzés ölésben ölt végleges és
végletes alakot, és tinektek nem kell már többé semmit megvetnetek,
mert elértétek az eszmék szaporításának végső határát, győztetek, és
abból a magasságból, ahonnan utoljára lenéztek, csak az számít, aki
újra és újra ünnepel…

Jogos a zsigerekig hatoló mámor.
Az ünnep még tart.

Bontom a határt, s ha bontható,
bizonyosan nem az, aminek nevezem,
mert egyetlen valódi határ sem bontható el
következmények nélkül, mivel
a rajta ejtett lyukon át elillanna minden,
ami én vagyok, lennék, lehetek
abban a parányi univerzumban, amit
könnyű lélekkel próbálok kitölteni
nap mint nap, de nem sikerül,
és sosem sikerülhet, hiszen
a jelenlét teljessége csupán
valóságot édesítő szerként adott,
illúzió, amely megmagyarázhatatlan
okból hiteget a tudat elevenségének
többletével, hiszen folyton folyvást
részletekben létezem csupán,
vegetálok és gondolkodom
zárványaim közé szorulva,
így oldódva fel azokban a szavakban,
melyekben kívánatosabb formát adnék
a bennem csomósodó végességnek,
amitől mégis visszavonhatatlanul magamra
bontom a határt, sebeket ütök befelé,
a híguló szöveteken át, kifelé ellenben
karcolni is képtelennek bizonyulok,
nyomot nem hagyhatok tehát
kiterjedésem szilárduló peremén,
nemhogy azon túl, ahová
vágyakozva tekintek, és ha a
horizontot semmi sem korlátozná be
belőlem, távoli pontokat szemlélhetnék,
láthatnám azt, amiből és ahová
hozzám hasonló görcsök formálódnak,
de sosem lehetek elegendő ahhoz, hogy
bármit is érzékeljek abból, ami
rajtam túl leledzik, irányomba ontja
váladékát, így hát füstölésre szánt
sonkaként vergődöm saját létként
deklarált és degenerált páclevemben,
semmivé erjedő jelenlétszemcséimben,
pedig időtlen idők óta feléjük is
bontom a határt – szelíden és
türelemmel –, akár egy idomított
vadszamár az ügető fölvillanyozott
kerítését, ahová versenyeztetni terelték
nála nagyobb hatalmak, ám ettől még
nem érti, mit is várnak el tőle,
minek is kényszerítik paripák közé,
hagyhatták volna karámban bőgve,
vonyítva, sorstalanságára panaszkodón,
így vagyok magam is, hiszen az, amit
bizonyosságként elébem állíthatnék a
világba-vetettségemről, az eredményezi a
legbizonytalanabb történéseket, melyek között
valamiképp mégiscsak megfogalmazódni látszom
kínomban, ám ez a látszat hiábavalóságok
visszfénye maradhat csupán,
s úgy kelti fel a tetszetősebb korok
álmát, hogy miatta már-már
megszállotti inspirációval
bontom a határt, holott lebonthatatlan
számomra minden pillanat, s hogy mégis
bomlásnak indul azonmód, ahogy megérint
és megérinthetem, nem az akaratomon múlik,
ez a dolgok természete, ez az, ami időben
szűkülést hoz el, rám töpörödik, aszottá tesz
és elrothaszt előbb–utóbb, hiába vélem azt, hogy
létezésemnél nemesebb célokért
bontom a határt,
ami volt, van, lesz – hogy ezáltal
végre csendességre jusson bennem
a sűrűsödő embersztyeppe üvöltése –
a halálom beállta előtt.

A beteljesült mindenen túl
egyetlen csöppben oszlok szét
a rám ömlő korlátlan fényben,
ahogyan átbukdácsolok kifehéredett
önmagamon, s látni engedem az
örökkön örökké tartó kozmikus semmibe
nyújtózó evilági árnyékomat, amelyben
elnyerhetem végső alakom, megszabadulhatok
attól a kísértéstől, hogy egyszer csak nincs tovább,
se élet, se szenvedés, se gondolkodás nem toszogat többé
új remények csillámait begyűjteni, ami pedig anyagként
hátramarad halványuló nyomomban, arra
lassú és megmásíthatatlan szublimálás vár,
utolsó pillanatában – számos értelmetlenségen
átvergődve – mégis visszakapja eredeti értelmét,
egy mindenen túli semmibe illővé válik,
szinte már azzá, aminek mindig is tartották a
kegyelmeseknél kegyelemkenyérért könyöklők,
kiktől meddő munka származhatott csupán
erre a planétára, kiktől kivert a hideg verejték, mert
nem kerülhettem el a velük való kényszerű párbeszédet,
amikor portámra ette őket a cifraszűrbe öltöztetett fene
fizikai nyomorúságomon csámcsogni utólag,
kiktől bókokat lehetett várni, őszinteséget soha,
kiktől így – a mindenen túlra szabadulva –
végül mentesülök, beváltva a beválthatatlant,
végképp elhatártalanodva, hiszen az így felfedett
életfa koronájának levelén egyetlen csöppben oszlok szét
megismételhetetlenül, ami pedig a kiserkent vérem
táguló tavát mintázza a nagyérdeműek terítékére,
az már semmit sem számít, hiába kalkulálnak vele
a mennyei kalkulátorok, a halhatatlanságuk után sóvárgó,
bukdácsoló angyalok fölöslegesen szürcsölnek már ebből
a lélekmaradványomból, hogy felpezsdüljön bennük
a vénán áthaladó, lejárt szavatosságú elixír, eztán is csak
habzani nyílik a szájuk, és kifoszlik rajtuk az importált,
trehány dagasztású szókalács, ám ennek ellenére is
válhatna belőlük még talán jól megrágott manna,
csak a visszaöklendezett hab gusztustalansága
megfutamodásra késztet mindenkit, vagy tán
előremenekülésre, szórvány nyomaim követésére
mindaddig, amíg látszik, amíg el nem párolog, enyész és
föl nem emészti az a humanizált tenyészet, mellyel szemben
nagy elvárásokat támasztottak alászállásuk idején, amikor
megérkeztek, bevackolták maguk egy-egy emberbőrbe,
hogy változtassanak a teremtés koronájának hitt
bioszerkezeten, ezen a velem is koptatott és kopó
testkoporsón, amelyről könnyebb lemondani, mint
segíteni rajta gyógyszerezéssel, megváltó pirulákkal,
sugalmazással és rábeszéléssel, lemondok tehát
arról, hogy bármibe is fogjak eztán, bármilyen alakban
újrajátszassák velem ezt a közép-európai drámát,
amelyben pontosan azt alakítottam, amit
más nem alakíthatott se ilyenné, se olyanná,
amilyenné számomra deklarálták
születésem jogán és következtében, ezért
egyetlen csöppben szétoszló mindenen túl is
betegen üvöltök még utoljára, mert
láttam nemzedékem…

Láttam…

Nem én,
az idő tudja ezt
semmivé tenni…

Eztán
helyettem
üvöltsetek!

∞.

Végtelen pont.

Sem a végtelennek, sem a pontnak nincs kiterjedése. Ugyanakkor mindkettő egyazon elméleti skála egy-egy végpontján áll. Minden, ami létezéssel – azaz kiterjedéssel – bír, e két végpont között valósul meg. Még a gondolat is.

Az űrnek van kiterjedése. Az üres papírnak is.

A papír üressége a létezés, a gondolatrögzítés lehetőségét kínálja. Mert mi más az ember, mint gondolat? Az, amit önmaga és az érzékelt felől gondol. Nevezzük azt világnak, valóságnak vagy bármi egyébnek.

Születésünkkor a pont vagy a végtelen felől érkezünk? Halálunkkor hová tartunk? A pont egyenértékű a végtelennel? És a végtelen egyenértékű a ponttal? A pont végtelenségét belátjuk? És a végtelen pontszerűségét?

Olykor érteni vélem az üres papír kiterjedését, de ha rögzíteném vélekedésem, ezzel elrontanám azt, ami a lényege. Ettől lényegtelenné válna a

végtelen pont

A mű első két része:

http://www.naputonline.hu/2025/06/02/hando-peter-enborton-vers-grafika-multimedia/

http://www.naputonline.hu/2025/09/30/hando-peter-kozep-europai-uvoltes/