Próza

május 1st, 2026 |

Horváth Júlia Borbála: Szőnyegbombázás, ámen. Méltatlan halálok (Egy könyv a békéért)

Fülszöveg

Valahol a világban most is fekszik valaki háborús romok alatt. A teste tönkrement, az elméje még ép, gondolkodásra képes. Felmérte helyzetét, hogy az elkövetkezendő órákban végigélheti a halálát. Vagy az életét? Ez a regény nem bocsátkozik elemzésekbe, és nem kívánja minősíteni a világ- és a magyar történelem kínzó korszakait. Az idézett események igazodnak az ismert történelmi valósághoz, amint végigkövetik egy házaspár és leszármazottaik bombazáporos életútját.

A történet előterében az ember áll, egyszeri megismételhetetlenségében; a nép, a lakosság, a szomszéd, a szülő, a gyermek és a szerelem, amelyek nélkül értelmetlen a földi lét.

Ajánló

„Júli-ah! No, végre elolvastam.

Hogy „csaj” létedre… Ezt vedd elismerésnek, ha nem is úgy hangzik.

Le vagyok nyűgözve – hogy rövidre zárjuk.

Engem ugyanúgy levesz a lábamról a líraiság, mint a „tárgyi hitel”; „átment a kezük alatt a halál” egyfelől, másrészt „gyilokbomba”, meg „sínbusz”. Meg Fiume helyzetrajza.

Az meg nemcsak levesz, hanem le is dönt, ahogy jön-jön Itália felől az Öt Wing… kedélyesen hozva a batyujában a halált… Mit sem tudva rólunk…

Valóban bámullak: információ, elkötelezettség, stílus + költészet + téboly. A mindenségedet!

Ha sznob vagyok, ha nem – olvasás közben megkerestem és meghallgattam Rahmanyinov cisz-moll prelűdjét: ez volt a ráadás minden koncertjén. Azt képzelte el benne, hogy a barátját élve temették el – a szögeléstől az utolsó hörgésig…

No, ennyit a legújabb magyar regényről. A. K.” (Alexa Károly)

MI van veled?

Ha nem küzdesz valamiért, meghaltál. Fekszel odalent, fölötted a szikes föld. Hallod, ahogy koppannak a kemény földrögök, mintha jégeső verné a tájat. Durván és szenvtelenül gyűlnek a rétegek, s mire megtelik veled a gödör, egyre tompábbak a puffanások; most már lehetetlen kiásni magad.

Bomba mart a földbe, tölcsérsebet ütött a felszínen. Pár év, és benövi a fű, a kráter viszont megmarad, és az arra járó utódok majd azt hiszik, ufó szállt fölöttük, amíg aludtak. Csendesen, nesztelenül suhant át a légtéren, kikerülte a radarsugarakat; fejlett földönkívüliek készíthették – magyarázzák az Univerzum glóriáját az irigy földönbelüliek.

Honnan tudnád, mi történik veled? Fekszel nyugodt békességben, kihasználva, hogy számodra szünetel a küzdelem. Ráérősen szívod magadba a levegőt, ügyelsz, ne túl sokat fogyassz, mert hamar elfogy a drága oxigén. Ujjaiddal a nyakad körül babrálsz, megoldod az ing nyakát, alatta hűvös a fém, de nem süt a hidege; az arany barátságos, puha fém, tán azért van belőle oly kevés.

Matatsz tovább. Hiszen ez a melleden viselt kicsiny medál!, rózsafoglalatban Anyánk, szelíden néz reád, s ha már így alakult, mondasz hozzá egy imát.

Lejjebb csúszik a kezed, íme a kitűző. Rájössz, hogy aznap reggel ünnepséghez öltöztél, s szíved fölé a gyár, amely kenyeret adott a szádba, emblémáját akasztottad. A nyakkendőtű következik, beleszúr a tenyeredbe. Örülsz, talán még soha ennyire a fájdalomnak, hiszen rájössz, hogy élsz.

Fölemelnéd a karodat, de nem megy. Nem kutatod okát, jobban érdekel a tű, ami beléd állt. Jól emlékszel rá, hiszen te készítetted a két szép ép kezeddel, a gombján körfelirat:

„A legkiválóbb minőség. Szívós keményre edzve. Weiss Manfred anno 1882.” Elmosolyodsz. Nemhiába a legkiválóbb minőség!

Szinte már nevetsz, szívós és kemény a gyártmányod. Akárcsak TE. A büszke munkás, aki a gyárban dolgozik, s úgy érzi, nem is melós ő, hanem egy kifinomult szervezet alkalmazottja, havonta csaknem kétszáz fixszel. Műszak után lehányjátok magatokról a ruhát, a bőrötökről gondosan lesikáljátok a fáradt gépolajat – volt-nincs munkásosztály.

Amikor kilépsz a gyárkapun és elindulsz a csepeli szabad-kikötő homályában, ugyanolyan vagy, mint a hazafelé igyekvő villamosvezető, a kereskedő, a házmester, s mire befutsz Pestre, már fogalmazónak érzed magad. Dolgozni, enni, aludni. Élni? Ritkán. És f-élni?

Inkább kíváncsivá tesz a helyzeted, és a múltból merítve fejtegeted, mi vár rád. Annyit tudsz, hogy féltél már jobban is, de elmúlt. Az persze nem teljesen igaz, hogy nem aggódsz, de megpróbálod elhelyezni magad a túlélési listán.

Láttad, mi lett apádból, amikor felrobbant a kezében egy gránát. Fiuméban történt, kicsi voltál, alig emlékezhetsz rá. Inkább a pukkanás rémisztett, mintsem a csonkolás, a vérhez közel voltál még, hiszen pár éve, hogy megszült az anyád.

A gyári munkások cirkálók és bombadobók fegyvereit készítették, naponta átment kezük alatt a halál. Nem gondoltak rá, és miért is lett volna lelkiismeret-furdalásuk, hiszen ártatlan szórakozásnak indult a tűzijátékok világa. Kilövöd, süvít, a magasban szétnyílik a töltény, rózsapermet és ezüsteső hullik alá, úgy érzed, tiéd a mindenség, és soha el nem ér a halál.

Nem is ért el! Méltatlankodsz, mert fiatal vagy, és rengeteg tűzijátékot akarsz még megélni, holott apád eltiltott a sparhelttől is, mert nem akarta, hogy úgy járj, mint ő. Családi hagyományként szenvedted tovább e keresztet, és a durrogtatás lett a veszted.

Eleinte nem fogott rajtad az átok, s utcai suhancként petárdákkal dobálóztál; miért baj az? Vihogtatok a fiúkkal, és szórakoztató volt belebámulni a halálra vált járókelők arcába.

Példakép is akadt: a napóleoni háborúkat túlélő és továbbfejlesztett újdonság, a Mauser-Norris modell, a félautomata fegyversorozat. Wilhelm és Paul Mauser szörnyetegét számos hadsereg alkalmazta, és sikerét követően továbbfejlesztették. Már a prototípus is tökéletesen működött: tesztelés közben kilőtte a szülőapja szemét. A testvérek valószínűleg bánatosak voltak, hogy találmányuk igazi próbáját (tkp. az I. világháborús bevetést) egyikük sem érte meg; Wilhelm 1882-ben, Paul 1914 májusban elhunyt.[i]

Pillanatnyi helyzetedből adódóan nem akarsz ilyesmire gondolni. Nyújtózkodol a föld alatt, kényelmes és elegendő a hely, nem úgy, mint az otthoni faágyban, amelyben alvás közben a sarkad mindig hozzáér a lábtőhöz. Megszoktad, hogy recseg alattad a deszka borda, s amikor a feleséged forgolódik, felriadsz, félálomban átöleled, beszívod az ismerős, langyos párát, és együtt recsegtettek tovább, azután mámor-ittasan elalszotok.

Itt, ég és föld között, a tompa zajok világában van hely bőven, csak vigyázni kell, nehogy összekeveredj más csonkokkal. Székláb, fazék, seprűnyél, színes porcelánszilánkok, kemény vaskazetta, mi lehet benne? Nyúlnál utána, de érdektelenné válik, mert meglátod a rongycafatok közé rothadva a Csepeli Újság tépett számát, címlapon a méretes betűkkel:

„Kitört a II. világháború! 1939. szeptember 1-én a német katonák bevonultak Lengyelországba!” A fotóképen vájdling-sapkás katonák, szorosan masíroznak az úttesten, középen egy katonanő diktálja a lépést; eins-zwei, egy-két. Az utcára csődült emberek megbámulják őket, feszesen nyúlnak előre a karok: Heil![1]

Pár éve már, hogy a gyári hírlapban olvastad a cikket, sietve átlapoztad, mert mit idegesítenek ilyesmivel?, hiszen amióta világ a világ, nem telt el úgy nap, hogy valahol ne hadakoztak volna egymással a népek. Nincs hát min csodálkozni, komoly újságnak pedig írnia kell minderről, s ’Fridi bácsi’ kiadta, hogy munkásai legyenek tájékozottak.

Ekképp gondozta a munkáspolgárokat Weiss Manfréd és a ’Püspök’, Wekerle Sándor, akiket számos és áldásos tevékenységüket követően majd éppen azok söpörnek el, akikért harcoltak: előbbit a proletárdiktatúra, utóbbit az államosítás.

Amikor kezedbe került az új szám, unott-urasan lapozgattad.[ii] Örültél, hogy új címet kapott a lap, mert a Proletár nem tetszett neked, hiszen TE nem a tengődő, nincstelen tömegek között sűrítesz: biztos állásod van, tető a fejed fölött, eszel, iszol, gyermekedet a gyár óvodáztatja.

Kávéházak teraszán láttad, ahogy a keménykalaposok hírt kérnek a kávéhoz, és ha már betértek egy kis olvasásra, rendelnek. Az újságok Thonet-keretes olvasókban hevernek a bejárat közelében, a vendégek orrukra csíptetett szemüveggel; ah, micsoda novitás!, bújják az oldalakat. Ha betéved egy ismerős, fennhangon köszöntik, leültetik az asztalukhoz, hogy együtt kiokoskodják, mit rejtenek a hírek. Amikor megunják és végre felnéznek a fejükből, észreveszik a szépasszonyokat, s amelyikükkel ingerkedni érdemes, annak tucatszám fizetik a minyont.

Attól vajon boldogabbak, hogy tudják, mi történik a világban? Morogtál, s irigykedtél a kényes urak gondtalanságára, még ha tudtad is, hiába csillog, hiába fénylik, hamar letűnik a tökéletes pillanat. Azon tűnődtél, akarnának-e végtelenül élni, ha tudnák, mit hoz a jövő. Noha ritkán kutattad, mi miért történik, elméletek nélkül is sejtetted, hogy előbb-utóbb minden visszatér önmagába, s a világban valójában semmi, de semmi új nem történik.

A hírek mégsem hagytak hidegen. Óvatosan méricskéltél, TE mire jutottál a világ szövevényében: munkám van, rendes feleségem, hetente eljárunk a fürdőházba, a gyereket állatkertbe visszük, vasárnap rántott csirke az ebéd, a munkából hazafelé menet a fiúkkal megiszunk egy sört. Kell ennél több?

Nem kellett. Eddig jutottál a föld feletti gondolkodásban, s a föld színe alá kellett zuhannod ahhoz, hogy komolyan belegondolj, elégedett lehetsz-e. Újból az inged körül babrálsz. A jelvényt óvnád, ami ha leesik, lehetetlen megtalálni a kazalban, és később jól jöhet az azonosításnál, hogy továbbra is megkülönböztetett figyelemmel bánjanak veled.

Mi lesz veled?

Hátborzongató film ez, moziban látott kellékekkel. Hányan és hányszor látják a vásznon, amint ellepik a levegőt az óriási fémrovarok. Zsizsegnek a szárnyak, csillog az űrfény, amint ügyesen kerülgetik egymást. Hangos csattanással egymásnak ütköznek, küldetésük a verekedés, amelybe belepusztulnak. Van mááásik… vigyorog a rendező, s belenyúl a feneketlen kalapba, újabb és újabb modelleket húz elő. A közönség ámuldozik: micsoda technika, micsoda profizmus! Tessék, tessék, friss epizódok a velünk élő borzalomból.

Nem tudni, az alkotók másolják, vagy ők maguk gerjesztik a valóságot. Rövidesen rájuk fordul a lecke, és éppen, mint a filmekben, egyszer valaki bekopogtat az ajtón. Éjszaka van, sűrű homály: Come on!,[2] géppisztollyal invitál a tiszt, bőg a gyerek, sír a nő, de ezúttal nincs dublőr: nem engedem, ne vigyék! Nem engedi, és nem vinnék, de parancsba kapta a sorozó, hogy: min-den-kit!, és a hírneves művész másnap abban a világban találja magát, amit ő teremtett másoknak.

Ezt akarta? Dehogy akarta! Szenzációt akart, hatalmas filmalkotást, hírnevet, bevételt. Én csak követem a trendet! Védekezik, s alig tehet róla, mibe keveredett. Miképpen TE, a főszereplő sem, ki igen hitelesen alakítva szerepét, igazi romok alatt küzdesz az állhatatos halállal. Harcolj! Dörög a mindenkori rendező hangja, amellyel nehéz vitatkozni. Mondanád, hogy: csókolom, itt van nekünk a szeretet, amelyet bevethetnék!, de a rossz hír, hogy robotpilótás dróntámadás esetén az hatástalan.

Ugyan, ugyan, mindössze elhatározás kérdése, s kedves gyermek, TE, hősiesen tiltakozol, majd létrehozod a halhatatlan mesterséges intelligenciát, amely nálad sokkal pontosabban elvégzi azt, amihez nincs kedved. Etet, takarít, ápol, vásárol, hiba nélkül vezeti a metrót, a taxit, megjósolja, milyen idő várható, megírja helyetted a feladatot, elvégzi a szennyes munkát. Rákapsz, és most már mindent tőle kérdezel: Mit gondoljak? Mit t/egyek? Kit és hogyan szeressek? Mikor szeretkezzek?, s nem veszed észre, hogy a rideg fém ellopja előled a show-t.

Ne folytassuk, mi várna rád, mert akkor lehet, hogy tényleg nem akarnál túlélő lenni. Inkább biztatnálak, mert egyre többen előveszik a természetes intelligenciát és elgondolkodnak azon, miért vagyunk képesek arra, amire más élőlény sohasem: egymás kínzására.

E szavakra görcsbe rándul a tested, s képzeld, az enyém is!, megpróbálom megérinteni a karodat. Idegesen elhúznád, pedig kinyújtani kellene ahhoz, hogy segíthessünk egymáson. Egyikünknek sincs más lehetősége, mint az, hogy igénybe vesszük a másik ember jóindulatát. Lehet, hogy éppen olyanét, akit addig ellenségnek gondoltunk, és szóval, tettel, tudatosan vagy anélkül bántalmaztunk.

Nem én lövöldöztem! Sírod a sírásó dalát. Tudom, hogy nem TE voltál, és reménykeltő, hogy még képes vagy kiejteni a szavakat, de ez már nem megbeszélés kérdése. Fölötted járnak-kelnek az emberek, a hangod egy elevenen elásott macskakölyökénél is gyöngébb. Már megint a melled körül kaparászol, levegőt keresel, csak egy sóhajtásnyit, és még egyet, mindig csak következőt. A medált keresed? Nem? Inkább a kitüntetést? Azt, amit nem kaptál meg, mert eltalált egy bomba. Még mindig a büszkeség érdekel, hogy ki voltál, és kit veszít veled a világ.

Azt hiszed, jobb lett volna, ha katonának állsz? Engem csak idevezényeltek! Védekezik a parancsnok, a tiszt, a kiskatona. A civilek mégis azt állítják, hogy a háborús szakmában a frontkatona van a legnagyobb biztonságban. Nagyjából tudja, honnan várható a támadás és vannak eszközei, hogy elhárítsa azokat. A vezérkar döntéseivel szemben viszont tehetetlen. Merről támadjunk? Elegen vagyunk-e? Van-e ellátmány, pénz megfelelő színvonalú eszközökre? Mi cél? Mi a cééél?

Védtelenek azon katonák, akiknek szervezetébe bódítószert csempésznek, ami feloldja gátlásaikat és kitágítja elméjükben az erkölcsi határokat. Amikor hazatér a háborúból, és szervezetéből kifogy a drog, rádöbben, hol járt, és mit csinált. Akkor kezdődik az igazi félelem; önmagától.

Ölt embert? Kérdezik mélyinterjúban a frontról hazatért bakát. Nyögés a válasz, a hangszín egészen hasonló a tiédhez. Örül, hogy él, az agya viszont tönkrement attól, amit átélt. Nem tudom, hogy öltem-e. Ezt válaszolja, s a kérdező, akinek fogalma sincs arról, milyen az életért küzdeni, elszégyelli magát a fene nagy moralitásában.

Idővel rólad is szeretnék megtudni, hogyan éltél, és mit akartál. Porcsontokból összerakni, hány centiméter magas voltál, növesztettél-e bajuszt, mekkora volt a vágás a nyakadon, ahol a végzetes repeszdarab eltalált, s nagyjából mennyi ideig tartott az agóniád.

Én ezt nem!, nem akarom. Egyetlen szó ragad az agyadba: a döbbenet. Hogy meghalhatsz. Összeszednéd magad, elállítanád a vérzést, hogy maradjon erőd átkaparni magad a mocskos rétegeken, hogy meglássanak. Kidugnád a fejed az illatos ibolyák közé, amelyeket ugyanúgy lefejeztek, mint téged, s könyörületességből őket is átültetnéd, hogy továbbéljenek. Nem baj, ha soha többé nem leszel képes érezni az illatukat, és nem érzel ízt a nyelveden, de el kell mondanod, mi történik a törékeny virágszálakkal – s azt, TE tudod a legjobban.

Igazán tehettek volna valamit a világ-férfiak, hogy ne jussunk idáig! Rikoltják körülötted a magas hangok, itt-ott egy-egy öblösebb árnyalat is belé vegyül. Mi nem így gondoltuk! Védekeznek a rommezők vezérei és jó esetben saját veszteségeikre gondolnak.

A nejedet csitítják a hadi irodán, a szép szemű, valószínűleg özvegyasszonyt. Az őrmester hálát ad Istennek, amiért nem őt keresi odalent. Vigasztalja, hogy neki sem könnyebb, s a háború egyetlen pillanatát sem feledteti a kitüntetés, amit csak azért vehet át, mert életben maradt. A nő másnap is elmegy hozzá, és harmadnap is; a katona nézegeti, mustrálja, jól jönne neki ez a szomorú asszony, idővel mindketten eltemetnék a halottaikat, és elfelejtenék, hogy sírgödrök szélén ismerkedtek meg.

TE sem ilyen véget képzeltél, igaz-e? Szép fakoporsóra gondoltál, elegáns, lakkozott betűk, egy tisztességes időtartam megjelölésével: élt 99 évet. Na, jó nyolcvannyolcat, éppen annyit, mint a nagyanyád, de hetvenhetet mindenképp, mert az csak kicsivel van fölötte az átlagnak, és a modern idők eszközeivel elérhetőnek tűnő cél.

Elképzelted, hogy felvirágozott fejfánál állnak a siratók, családod az első sorban. Hátrébb a szomszédok, ismerősök, az egyik unokád sámlit hoz a nejednek, mert ha sokat járkál, bedagad a lába. A távoli rokonok is felutaztak Bácskából, Biharból; a legkisebbek a temetőkertben szaladgálnak, ők még nem érzik a lombok közt megülő hűvösséget.

Nevedet talán megjegyzik, de a dédszülőkét, akik a XIX. században éltek, már nem biztos. Azt sem fogják tudni, hogy dédapád huszárként szolgált, és homályba vész a történet, hogy amikor hazatért a háborúból, az aranyrojtos szablyáját a ház legmagasabb gerendájára akasztotta, hogy soha senki ne használhassa többé. A TE utódaid mit tegyenek? Drón-tetemeket állítsanak ki a nappaliban?

Ne félj a számonkéréstől, valójában, nem tehettél róla. Mindössze az utcán lődörögtél. A kollégáidat nagy részt a gyárban, munkaidő alatt érte a szőnyegbombázás, miközben sodorták a konzerv- és az igazi lövedékeket. Fridi bácsi? Reá kereskedés közben csapott le a ménkű; a csőd, a csömör – ahogy tetszik. Mindannyian sodródunk, és a túlélésért elvállalunk szinte bármit, s jobbára oda szegődünk el, ahol jobban fizetnek. Csakhogy az életveszélyt és az életveszély okozását lehetetlen megfizetni. Sem az előállító, sem az elszenvedő oldaláról.

Nézd, ha még nem tudnád: kivételes elszántság nélkül aligha fogsz kimászni a gödörből. Nem tudni, mikor találnak rád, és vedd figyelembe, ebben a pillanatban hányan és hányan fekszenek élve vagy halva romok alatt. Nemrég még könnyedén kiugorhattál volna, hogy szépen és szabadon járd a magad békés útját, de minden reggel azt mondtad magadban: majd holnap. Maradt legközelebbre a holnap, s lám, én is beálltam a sorba, mert a ma helyett nekem is megvannak az elhalasztott holnapjaim, miután jöhet a világjavítás.

Nos, mi legyen veled, TE, ember? Kiásod magad és megváltozol, vagy elpusztítod önmagad?

(Szülőföld Kiadó, 2025)

[1] Üdv! (német)

[2] Gyerünk! (angol)

[i] Szabadalmi leírás 55464. szám. XIX/a osztály. ’Újítás mozdulatlan csővel biró, visszalökés által töltött fegyvereken. Dr. Ing. Mauser Pál cs. titkos kereskedelmi tanácsos N/^MOberndorfban. Pótszabadalom a 47521. sz. törzsszabadalomhoz. A bejelentés napja 1911 február hó 9-ike.’

[ii] Csepelen helyi újságot az 1918-as őszirózsás forradalomig nem adtak ki. Az első hetilap 1919 januárban „Proletár”, 1939-től „Csepeli Újság”, 1941 és 1944 között „Csepeli Őrszem” néven jelent meg, majd 1944 márciusban a német megszállás után megszűnt.