Tornai Xénia: Silentium Dei, Tizenegy pillanat, Babaház

Silentium Dei

Az évek alatt megtanultalak,
———————Uram.

Szemeddel látok,
füleddel hallok,
elméddel gondolkozom.
Lélegzeted az én kozmoszom.
Napsugarad aranya
sarjasztja bennem újra
minden hajnalban a Rendet.
Hiszek tebenned.
Füveid illata,
teleid szűz hava
tagolja létté az Időt nekem.
Hegycsúcsaiddal együtt
emlékezem.
De olykor kifutnak
lábam alól a te útjaid.
És a hit,
megrekedve
vájt falú medrében,
önmagába fúlna –
megbillensz bennem
újra meg újra,
mert a kétely lavinája
is ott hömpölyög –
s e billegés örök.

Ilyen az ember.
De én marjult hitemmel
mégis
csönded peremére ülök,
árokparton fűszálat
rágcsáló kölök,
s addig hallgatom
a kezdet-tiszta némaság
dalát,
míg bennem ismét
egésszé görbül a világ.
Silentium Dei.
Áldassál érte, Uram!

Tizenegy pillanat

Bence fiam 25. születésnapjára

A Végtelen szült.
Szárnyad leér a porba,
hát visszavágyol.

A Mindenség szűz
szirmaként nyílsz és csukódsz.
Akár a tenger.

Tavaszra nyár jön.
Avart majd téli hó fed.
Te is változol.

Egy kék bogár dong.
Pipacs dühöng a réten.
Ők testvéreid.

Esőcsepp hullt rád.
Alatta óriás lehetsz –
de fel sem fogod.

Gyerekkezed hív.
Átnyúl a köd homályán.
El mégsem éred.

Vad szélvihar zúg.
Kidönt egy vén fatörzset,
és csitul megint.

Az élet kotta,
de dallamát te zenged.
Így: szimfónia.

Barackfa bókol.
Kabóca szól a hárs közt.
Megértik egymást.

A vágy hiányból
fellegre rajzol ábrát.
S te mégis álmodsz?

A tér körötted,
de tágassága benned.
S ott is végtelen.

Babaház

Mottó:
Én mondom: még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
József Attila: Ars poetica

És a hetedik napon végül megpihent.
Hátradőlt felhőszín trónusán,
és elégedetten körbekémlelt
a magzatmázas világon.
És látá Isten, hogy minden,
amit teremtett vala, igen jó.
A kerek egész csak úgy ragyogott
a tökéletesnek hitt elme alkotásától.
Planéták száguldottak, patakok
csörgedeztek, madarak daloltak.
És a sziklák útvesztőiben
sem rejtezett orvul félelem.
Igen, valahogy így képzelte a harmóniát.
Saját képére és hasonlatosságára
készen állt az Ember.
De tévedett.
Tökéletes másolat nem létezik.

Vajon szabad-e a Mindenhatónak tévednie?

Az almafa ágai közt megbúvó szellem
sugallatára a lázadás már a legelső
asszonyban megfogant.
S ekként gyarlóságában minden tudás
nemtője lett.
Az ébredő tudat pengeéle pedig
megsebezte a gondtalanság buborékát.
A Föld mély sóhajjal kilélegezte
a bölcsőmeleget, melyet az Alkotó
láza lobbantott körös-körül.
Elröppent a gyermeki fény
az emberpár tekintetéből.
Megvakult az Édent végtelen
otthonná álmodó öntudatlanság.
A dologtalan béke döngicsélő dallama
a döbbenet kiáltásába veszett.
Az Örökkévaló egyetlen gondolattal
visszavonhatta volna hatnapos
ténykedésének eredményét, de nem tette.

Jöjjön, aminek jönnie kell!

És a földi játszótér közepén éles
kontúrral kirajzolódott egy babaház,
hogy falai közt a teremtmény visongva
kipróbálhassa egymáson oroszlán-
karomnak képzelt, tömpe körmeit.
A ház baljós árnyékot vetett a körötte
tenyésző virányra, ahol mégis csak úgy
párállt a termékeny rétek földillata.
A lét fia sebet hasított belé magának,
hogy lábait megvesse, és az Idő pilléreibe
kapaszkodva iparkodjék lerángatni
az univerzum csillagkoronáját.
Mindhiába.
Isten ellenében minden akarat csupán
levegőbe ütött gyermekököl.
A Mindenséget visszaperelni az
Embernek többé nem volt esélye sem.

Lám, mily kicsinyes még az Úr bosszúja is!

De egyetlen virágszirom se hull le oktalan.
Hisz ami történt, jó és rossz egyaránt,
a genezis része volt.
A terv remekül bevált.
Az Ember a kígyó lábának vesztén beavattatott.

Kíméletlen napok kocódtak egymáshoz.
A homokozó kvarcszemcséit időnként
forgószél kavarta fel,
s ilyenkor üvegtörmelékként szúrta
a férfi és a nő szemét a por.
Köröttük minden liliomtő bogáncsot
virágzott, és a koravén felelősség terhe
érdes kövekként fordult ki talpuk alól.
A kiskorúság libikókája kitartóan
billegett az első pár alatt.

Mindez egyetlen alma miatt!

Ám a Teremtő ölbe tett kézzel nézte
vergődéseik.
Végül megszánta őket.

Bábjai vesztét látni kín a bábosnak is.

Ábrándok magvait szórta hát szempilláik
közé, hogy növesszenek maguknak
álomszárnyakat.
Az alkotás pedig földig hajolva
engedelmeskedett.
Megtanult álmodni és képzelődni,
s teremtett ködből világokat
– az Úr parancsolatja szerint.
De érzékeit nem zsongította vágyó
lüktetés, mely az atommagokban ébred,
és őrjöngő futásra készteti a véráramot.
Zuhatagok gyöngyözése érfalai közt
még nem rebbent soha.
És a Világok Ura megértette az üregek
némaságát, az anyaggá gravitált lélek
tehetetlenségét.
És egymáshoz kötözte férfi és nő
szívének húrjait,
így lobbantva lángra pólusok közt
a létáramot.

Ádám és Éva törzse azóta lombosodik
szertelen. Hajtásai az égig érnek.
S bár elméjének gúzsát az évezredek
tapasztalata sem oldotta meg,
már tudja, hogyan lehet génjei közé fonva
átmenteni a tegnapot a mába,
hajába szőni a hajnal sugarát,
pórusaiba fogadni az eső dallamát,
és a legfontosabbat, amitől a lét
horzsolta Föld forgása meg nem áll:
Mindenséggé lélegezni a babaház
————————fojtó légkörét.

EPILÓGUS

Istennek azóta nincs semmi dolga odafenn.
Csak nézelődik és üldögél.
Mostanában egy padra cserélte fel felhőtrónusát.
Mintha kissé bizonytalan lenne valamiben.

*
Illusztráció: Giovanni di Paolo di Grazia