ÓRA (Ispány Marietta versei)

Óra

Hány órát nevet a nap?
Mennyfehér minta a fekete földön.
Lázvörös tekintet a pokolból.
Függönytelen szemek árnyékai.
Csak egy csapás a fenyőn.
Zuhogó, szoborszerű szalagok.
Sárga, sárga, szürke, szürke.
Lopott ablak a szívemen.
Begöngyölt, hazug csendesség.
Fényből kitépett halál.
Glória, sár, kénkövek.
Nyugati vér, keleti víz.
Megégett sarok a bölcsőben.
Aranycseppes háromság.
Mirha, mirha, bíbor, bíbor.
Csillagos égen az az egy.
Jászoltűzből piros vér.
Földi éjre földi nap.
Vessző csapott Áron-fény.
Kelő napból ácsolt csend.
Nevetésbe sírt világ.
Csillaghulló születés.
Óra a születő kereszten.

Most?

A reggel éjszakáján körbefutnak
az órák. Holnapok zuhannak
a szemembe, a távolodó szűkölve,
a közeledő bénulva húzza rám
az alkonyok világát,
a feketedő reggel beleébred a múltba:
tegnapokat hajigál, cenzúrázza,
röpíti a selejtest, kiveti a fullánkost,
s tőrbe csalja a védtelent, az egymás
fölötti reggelek fiókjait húzgálva
a jelen hidegébe.
Alaktalanul figyellek. Lemostad
a múltat, megveszed a jövőt,
a lábad rózsaszínű, a hajad kék,
úgy csúszol az ölembe.
Megnyitom a befagyott jelent,
összesöpröm a holnapokat a fickándozó
tegnapokkal, leülök, s vacogva
hagyom, hogy összeérjen a szemed
az enyémmel, összesűrítve az időt
egyetlen pupillává.

A múltból?

Kiveszem a kérdőjelet a szádból
és belepirulok. Válaszok öntözik
a fülem, hangtalan hangjuk kínos
és fesztelen, árva és könnyelmű egyszerre.
Kalapos kabát fúrja a helyem,
benne trónolok, meztelenül.
Hangos a köd, lila, majd fekete
rózsákkal szúrva a fehér ujjakat.
Rám gombolyodik a csend, a pamut
szálai mintába szedik az arcod,
ijesztő és süket a levegő rése
a számba harapott szavakon,
amelyek vézna és furcsa kérdései
lassan megnyitják előttem a jövő
rózsaszín felét.