Rilkéről, Rilkével (Levélfa, 98.)
2025 és 2026 egyaránt Rilke-év. Az előbbi születésének (Prága, 1875. december 4.) százötvenedik, az utóbbi halálának (Montreux, Valmont, 1926. december 29.) századik évfordulója. Rainer Maria Rilke, a nagy „osztrák” költő Prágában született a korabeli Monarchia (az Osztrák–Magyar Monarchia) osztrák állampolgáraként, és meghalt Svájcban, világpolgárként, de hontalanul. Hogy e minősítésekben mennyi a sajátosan rilkei elem vagy minőség, és mi az, ami a történelemre tartozik, ezúttal engedjük el. Éppen elég számunkra (vagy talán sok is), amit a születés és halál e száraz, kopogó tényei a fenti fogalmakkal kapcsolatban tudatunkba idéznek.
Vagy nem, mégsem elegendőek? Mert politikai és kulturális identitásunk kulcsszavaiként ma sem megkerülhetők? Létezik-e kulturális értelemben ilyesmi: „világpolgár”, „hontalan”, amikor nyelvhez kötöttségünk révén mégis csak tartozunk legalább egy anyához, egy szülőhelyhez, valamilyen családhoz, valláshoz, ősökhöz és nációhoz? Amikor minden nyelv sajátos világ és világlátás is, a nyelvek közötti átlépés pedig különbségeik ellenére is a megértés alapgesztusa? (J. G. Hamann-nal szólva a megszólalás maga?) Identitásgyarapodás lenne ez, a műfordítás esetében szándékos identitásgyarapítás? Vagy szabadságunkban áll minden ilyen feltevést a nyelvek fordíthatatlanságára hivatkozva kétkedéssel fogadnunk?
Nos, Rilke neve és műve ugyancsak jó hívószó e kérdésekhez – már csak azért is, mert életműve maga is többféle nyelvi és kulturális tér vonzásában jött létre, s a vele való foglalkozás reményeink szerint jól körüljárhatóvá teszi a fönti kérdéscsokrot is. Persze nem egy szerkesztői előszóban. Itt legföljebb utalhatunk rá mint olyanra, amelyről a következőkben, a Levélfa 98. és 99. ágán (remélhetőleg) szó esik majd. Először a szerkesztőnek Báthori Csabával való levélváltása, ezt követően pedig Báthori Csabának a nyelvváltásról ígért esszéje, illetve Vörös Istvánnak az Orfeusz-szonettek fordításával kapcsolatos tapasztalatai révén. Őket, a megszólítottakat itt ugyebár nem kell bemutatni?
Suhai Pál, szerkesztő
*
Báthori Csaba és Suhai Pál levelei
*
2025. november 18.
Kedves Csaba! Olvasom a Parnasszus meghívóját, s rajta Rilke-összeállításodat. Szerettem volna menni, de tegnap belázasodtam. Így csak távolról tudok gratulálni, de lélekben (ahogy mondani szokás) veletek (!) vagyok. Sok sikert, barátsággal: Pali
Ui.: Itt kész a Rilke-könyv, már „csak” olvasóra vár.
*
2025. november 18.
Kedves Palikám, jobbulást kívánok!!! Nem feledkeztem meg a Christus-Visionen-ügyről [Christus-Visionen: Rilke korai, 1896 és 1898 között írt epikus ciklusa, melyben tizenegy látomás szembesíti a költemények szereplőit Krisztus túlvilágról érkező alakjával], csak ezer dolgom akadt közben, pl. december 10-én lesz egy Rilke-est a Vígszínház Szalonjában, arra is készülnöm kell. Remélem, még van idő a Te esszéd megírására, úgyhogy beilleszthetjük az esetleges Rilke-levélrészletek adatait.
Üdv, ölelés,
Csaba
*
2025. november 18.
Kedves Csaba! Köszönöm a jókívánságot, s magam is igyekszem. Vígszínház? Óriási! (Csak azért nem mondom, hogy hihetetlen, mert hallgattalak én már telt ház előtt a Ráday utcában [a Stúdió K Színházban, Versközelítés című műsorában].) Bárcsak most is megtehetném. Szívből gratulálok és barátsággal ölellek: Pali
Ui.: Igen, a kiadásig (és leadásig) van még időnk.
*
2025. december 12.
Kedves Palikám, belenéztem a Lou-levelezés (1) elejébe, és látom: ez a müncheni találkozás 1897. májusában nem véletlenül idézett elő Rilke lelkében olyan megindulást. Rilke elolvasta a Jesus der Jude [A zsidó Jézus] című Lou-esszét, és a látomásaira ismert benne. Jó lenne, ha – talán nem is az egész írást, de – egy összefoglalót elolvasnál arról, mert jobban megvilágítaná a Rilke-eszméletet is. Lou elég radikális volt (ki is lépett az egyházból), de Rilke még tovább ment: nála maga Jézus jelenti be, hogy Isten halott. Jézus égi útja nihilista élességében Nietzschéét is meghaladja (Fröhliche Wissenschaft) [A vidám tudomány], hiszen ott „csak” egy „toller Mensch” [egy „őrült ember”] beszél. Itt viszont maga az Isten fia jelenti be Isten nem-létét!… Nem tudom, összevetetted-e a látomást Jean Paul Rede des toten Christus vom Weltgebäude herab, daß kein Gott sei2 [A halott Krisztus beszéde a világmindenség épületének tetejéről, arról, hogy nincs Isten] című szövegével. Megérné… Rilkéé még annál is radikálisabb, mert az csak egy álom volt, amelyből az elbeszélő felébred, és újra imádja Istent. Rilkénél azonban nincs visszatérés.
Rilke találkozását a témával és a Visionen első említését a Levelek első kötetének 31–32. oldalain találod meg [Báthori Csaba négykötetes fordítása, megjelent: Cédrus Művészeti Alapítvány–Napkút Kiadó, Budapest, 2014]. Ezekben a napokban (ekkor még csak nyolc vers volt meg) Rilke felolvassa Lounak a verseket.
Nézem tovább. Ha valamit találok, jelentkezem.
Üdv, ölelés,
Csaba
*
2025. december 12.
Kedves Csaba! Nagyon örülök levelednek. Végre megindulhat közöttünk a vérkeringés. Fölvetéseidre, röviden, a következőket mondhatom. 1. Lou: Jesus der Jude. Próbáltam égen-földön megszerezni. El is jutottam egy online-szöveg megvásárlásáig (kb. 15 oldal), de Magyarországról nem fizethető. Viszont tudom róla a legfontosabbakat. Ezeket a mellékletből (3) kiolvashatod. 2. Jean Paul Richter és Nietzsche: Rilke sajátosan elment mellettük. Számára nem Isten léte a kérdés (még az e tekintetben legradikálisabb Judenfriedhofban [Zsidó temetőben] is csak vitázik vele – a Salome-i „régi” Istennel), hanem Krisztus istensége. A Christus-Visionen saját „krisztológiával” rendelkezik (mellékelem az utószót, hogy lásd feltevéseimet). 3. A Rilke-levél (mellékletben [az utószó és a Rilke-levél: ezek túl terjedelmesek lennének itteni közlésre – a könyvben, majd, remélhetőleg]). Ha az általad föllelt Lou-levelek (4) bármiben módosítanák e képet, javítom az utószót. Ha nem, akkor „csak” külön fejezetet nyitok a Lou-szemelvényeknek. Köszönet, barátsággal: Pali
Ui.: Turczi Pistának [Turczi Istvánnak, a Parnasszus című folyóirat főszerkesztőjének] még nem küldtem a verseket, de a hét végén meglesz.
*
2025. december 13.
Palikám, ez az utószó kitűnő. Nihil obstat (5).
Amit leveledben írsz, ti. Rilke Isten-hitéről, abban én nem volnék olyan biztos. Hogy őt „csak” Jézus istensége ingerelte volna, de egyébként Isten-hite töretlen volt. Azt hiszem, nem volt töretlen. Ez egy nagy művész „chiffre”-je, amelyhez kétely és tárgykeresés zökkenőin folyton vissza-visszatér. De hogy ő pontosan mikor mit „hisz”, az nehéz ügy. Nagyon hamar megjelennek nála az „istenek” Isten helyett, a húszas években már uralkodó jelleggel, viszontag (!) nagy benső Isten-hitről tanúskodó műve szinte nem jön létre többé. Én hajlok arra, hogy a Jézus-figura által kimondatott kételyek nem légüres térből erednek, hanem éppen hogy a költő leglelkebb lelkéből. Itt még a szerepvers korszaka a beköszöntő legelején van, nincs is… Itt nincsenek igenek és nemek, csak vélekedés-köpülések garmadája.
Üdv, ölelés,
Csaba
*
2025. december 13.
Kedves Csaba! Bemásoltam ide leveledet, hogy jó szinoptikus módjára egybeláthassam állításainkat. Így látom azt is, hogy levelem mely mondata horzsolta föl kedélyedet: ‘Számára nem Isten léte a kérdés (még az e tekintetben legradikálisabb Judenfriedhofban is csak vitázik vele – a Salome-i „régi” Istennel), hanem Krisztus istensége.’ Persze hogy kérdés volt már ekkor is, mint ahogy – változó módon – mindvégig az is maradt. Ha naprakészebb vagyok, ezt mondom: „Számára ebben a ciklusban nem annyira Isten léte a kérdés (még az e tekintetben legradikálisabb Judenfriedhofban is csak vitázik vele – a Salome-i „régi” Istennel), hanem mint Krisztus istensége.” Köszönöm a pontosítást. Remélem, ez így már elfogadható. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy az utószó átment a vizsgán. A Lou-leveleket változatlanul várva, köszönettel és barátsággal: Pali
*
2025. december 14.
Igen, így pontos! Mindig a konkrét hely és időpont vizsgálandó. És a pálya többnyire a kétely felé lejt…
Ölelés,
Csaba
*
2026. január 8.
Kedves Csaba! Itt a Levélfa jelentkezik. Az idei centenáriumi évben szeretnék egy Rilke-összeállítást megjelentetni. Először is rád gondoltam. Rád és Norbert Stapperre (!) (6). Ha megkapod a könyvet, örülnék, ha készítenél róla vagy bármely részletéről egy kis ismertetőt vagy akár egy részlet fordítását. Mindjárt utánatok (!) magamra gondolok s a Christus-Visionennel kapcsolatos Lou-levelekre. Ha ezeket át tudnád küldeni, lefordítanám és csokorba gyűjteném a ciklusra vonatkozó részleteket. Ezeket jó lenne a Levélfán is viszontlátni. Nem feledkeztem meg persze Vörös Istvánról és Larenopfer-fordításairól sem (7). Őt külön levélben fogom megkeresni. Te, kedves Csaba, merre jársz most, hova képzeljelek? Akárhol is vagy, remélem, egészségben. Remélem és kívánom. Válaszodig is barátsággal: Pali
*
2026. január 12.
Kedves Palikám, köszönöm leveledet. Kérded, én „merre járok”? Hát, év eleji kötelező csápolással járó ügyeket intézek szerveknél, hatóságoknál, szörnyetegeknél, kisördögöknél, és érzem-hallom a hullámok fejem fölötti össze-összecsattanását… Szép elképzelésed a Rilkékkel kapcsolatban, de… újra figyelmeztetnem kell arra, hogy a Lou-levelezésben a Visionen-ről nincs számottevő megjegyzés. A Stapper-könyv jól mutatja, hogy egyrészt Rilke „Christologiájájának” (hahaha!!!) eleddig a kutatásban enyhén szólva alárendelt szerepe volt, és ez (Stapper könyvétől eltekintve) ma is így van… Másrészt a könyv tanulsága: itt inkább a Visionen szellemi és szellemtörténeti hátterének és történetének (Nietzsche, Rée stb., bibliakritika a 19. században stb.) elemzéséről van szó, és persze a Visionen elemzése áll a középpontban. A könyv nyelvezete eléggé amolyan kulcsárszabós, tehát ki lehet hámozni belőle akár lényeges elemeket is, de nagyon bőbeszédű, terjengős, és kissé (csak kissé!) csalódást okozó. Részletesen elemzi pl. a serdülő költő elképzeléseit, a Valerie von David Rhonfeld (8) iránti rajongás keretében tett „teológiai” el- vagy kiszólásokat stb. De érdekes módon keveset idéz a Visionen-nel kapcsolatban. Maga a Visionen elemzése érdekes, mert az egyidőben keletkezett Rilke-próza számos ponton párhuzamokat mutat a Visionen felfogásával. Megdöbbentő pl. a Der Apostel c. novella második része, ahol már a „szeretet-ellenesség” tökéletesen kifejlődött. Van azonban olyan hivatkozott kispróza, amely a Sämtliche Werke köteteiben sincs benne, külön kötetkében jelent meg, meg kellene rendelni. Szóval az összkiadás helyzete nem rózsás (ami meglep egy német nyelvű nagy szerző esetében…).
Én most a március 6-i Víg Szalon Rilke-estjére készülök, – az igazgató ugyanis – képzeld! – sorozatot akar Rilkéből csinálni. Hát, kérdéses… hogy az a pár igazi értő és a sok bámészkodó indokolja-e ezt a lelkesedést ilyen formában.
Neked mikorra kellene és miféleség? Csínján kell bánnom az ígéretekkel, mert időm és erőm fogy, és egyre nehezebben fogok neki határidős munkáknak.
Turczi jelzett valamit? Mikor jelenne meg Bencénél [Szondi Bencénél, a Napkút főszerkesztőjénél] a kötet?
Hát így vagyok. Kívánok neked jobbulást, jó munkát stb. Nem gondoltál arra, hogy Rilke eddig fordítatlan szépprózájából vagy esszéiből lefordíts valamit? Igazi hiánypótlás lenne, ahogy mondják. Nem is sejtve, hogy a nem-hiányzók megemésztése helyett nagy erővel folyik a tudatlanságban zajló Rilke-elemésztés.
Baráti öleléssel,
Csaba
*
2026. január 14.
Kedves Csaba! Hivatalos ügyek, „kötelező csápolás”. Nem kérdem, mik ezek, mert amilyen fontosak a hétköznapokban, elmondva (ha egyáltalán lehet), magamtól is tudom, legalább annyira érdektelenek. Sokkal érdekesebb Rilke „krisztológiája”. Főleg, hogy már megkaptad, s el is olvastad Stappert. Kiváló gyorsolvasó vagy, még „kulcsárszabóban” is. Az „Apostel” és a „Christus-Visionen”. Pontosabban a „szeretet-ellenesség”. Az előbbihez nem tudok hozzászólni, de a ciklusban ez a kérdés furcsa hullámokat vet. Mert miközben a Judenfriedhofban maga Krisztus (a Krisztus-alak) átkozza meg a szeretet nevében lezüllő társadalmi gyakorlatot, más versekben (Der Narr, Die Kinder) a költő fenntartja a szeretet morális követelményét. Elutasítja a „szeretet-vallást”, de igent mond a kirekesztettek, a védtelenek iránti együttérzésre. Ez az ellentmondás itt nem „törés”, hanem a megkülönböztetés iránti érzék megnyilvánulása, költői gyakorlat. Szemben pl. a korai Christus am Kreuz című verssel (1893), amelyben az ellentmondás még érzelmesen kettéhasítja a szívet („das arme Herz zwiespältiger Zweifel voll”), s igen, a jóval későbbi I. 3. Orpheusz-szonettel is, amelyben a kettősség ([der Mann] „Sein Sinn ist Zwiespalt”) már az emberi létállapot jellemzője lesz (az istenség által képviselt és megkövetelt egységgel szemben).
Sajnálom, hogy a Christus-Visionenről Lou-levelek nem állnak rendelkezésre. Ez a terv tehát kútba esett (hogy Louval debütáljak /!/ a Levélfán). De a Rilke-projekttől nem álltam el, kedves Csaba, főleg attól, hogy téged megszólaltassalak. Stapper éppen kapóra („kapóul”) jön. Ebből vagy ezzel kapcsolatban bármit. Rád bízom. Az istráng nem szoros – a Víg Szalon utánra képzelem, áprilisra – lenne rá időd. Most csupán arra kérlek, hogy nyilatkozz felőle, mert ebben az esetben tudok/fogok Vörös Istvánnak felkérő levelet írni. (Nélküled nem lesz Levélfa-ág!) Ami engem illet, nagy örömömre Turczi Pista a Parnasszus 2. számában kívánja hozni a ciklust, utószóval együtt. A Napkút is tervez kiadást, de a támogatás bizonytalanabb a kutya vacsorájánál. Az NKA 20–21. századi szerzők fordítására írta ki a pályázatot (kis pénzzel), s Bencének és jómagamnak még amiatt is (!) aggódunk kell, hogy Rilke (a fiatal Rilke!) 20. századi költőnek tekinthető-e. Gondoltál már erre? (Egy kis fantáziával és/vagy intézményi rövidlátással megtagadható tőle.)
A „nem-hiányzók megemésztése” a mai világban (és nem is csak Rilke esetében) alig elvárható (!). (Unokáimtól hallom, hogy egyesek szemében mindaz, ami „régi”, idejétmúlt.) Az a gyanúm, hogy nem kivételes e vélekedés a nem tudom milyen betűvel azonosítandó (Z?) generáció körében. A felnőttek jobbak? Olvasnak? Nemcsak a kegyelem ingyenes tehát, hanem az adás is. Úri luxus a kötelező ráadás. Ölellek, kedves Csaba, barátsággal: Pali
Ui.: Elfelejtettem megkérdezni: mivel szándékozol továbbmenni a Víg Szalonban? „Melyik” Rilkével?
*
2026. január 17.
Kedves Palikám, köszönöm leveledet. A Krisztus-kérdéssel kapcsolatban Stapper is csak egy bizonyosat tud mondani: Rilke kezdettől a végekig meglehetősen ambivalens viszonyban volt e vallásalapítóval, és vallásával is. „Krisztológiáról” én teológiai értelemben nem mernék beszélni, mert R. nézetrendszere nem volt egységes, és – főleg – a művészeti formában történő érintés mindig kívánná a referencialitás helyes mértékének vizsgálatát. Hogy a Jézus-alakot jobban viselte, mint Krisztust, az valószínűnek tűnik. De még ott is vannak csodálatos „eltérések”, „kihágások”, mint pl. a nagy Magdolna-vers [Pietà, a Neue Gedichte verse, 1907], ahol a holt Jézus-test lába (!) bele-beleakad a nő hosszú hajába… Makábris szerelmes vers? Lehetne értelmezni így is (a kutatók egy része így elemzi). Sok kérdés bogozódik itt össze: Jézus isten volt-e? Maga Jézus – Rilke szerint – hitt-e az Atyában? Szükségünk van-e Jézusban hinni az istenhithez? Stb. De tudok a korai Jézus-ellenes versekkel ellentétes megnyilvánulásokról is beszélni. Pl. érdekes, hogy a költő még 1921-ben is, amikor Baladine (9) megtalálja neki Muzotot, az anyjának arról ír, hogy Wallis, Valais a legkatolikusabb svájci kanton, ahol mindenütt hallani a harangok megnyugtató kongását. Vagy: kérlek, olvasd el a Csillagközi években a 398. oldalon A feltámadt Krisztus c. verset (10), amelyet a valmont-i szanatóriumban írt. A fájdalmak erősödése a krisztusi sebeket idézi fel, a búzaszem megvágását, ami a növekedést gyorsítja a hit (hiedelem) szerint – és ő mintegy önmagát a feltámadt Krisztus-figura helyébe képzeli, aki éppen a szenvedés „átváltozatása” révén lelt életet. (A nagy Rilke-i Verwandlung-motívum [átváltozás-motívum] katolikus átcsendülése a „hitevesztett” test eszméletén.) Tehát még a közelgő halál présében is újra a katolikus mitológia főalakja a vigasz. Végtelen téma…
Átküldöm neked a Christus am Kreuz-ot, ezt a korai zendülőt.
Stappert nem egészben olvastam el, csak egy-egy fejezetet vettem magamhoz. Sok mindent lehet tanulni belőle, de nekünk, akik a költőt keressük Rilkében költőként, nem mindenhol kiadós, megadós, hogy „újmagyar” „újszörnyű” nyelven fejezzem ki magam.
A Víg Szalonban, azt hiszem, Rilke motivikájával fogok foglalkozni, ez átadhatóbb és átvehetőbb a kevésbé beavatatlanok számára. Messze vagyunk egymástól az éppen beugrókkal szemben: úgy érzem magam, mintha át-átkiáltanék egy nagy folyam egyik partjáról a másikra, és közben elúszik a hang egy jó része, visszhanggá korcsosul, és más jelentést szív magába, – a ködökből és sötétből és a távolság miazmáiból is némely nehezen emészthető elemeket. Hát, majd átjut annyi, amennyi bír. Ez egy amolyan „átlátó”. Nem létra, nem kilátó, hanem csak egy pár fokos ácsolmány, amelynek tetejéről csak-csak rápillanthatunk a búzamezők végtelenjére (amelynek egyik szeme – miként láthattad az idézett bámulatos transzformációs versben).
Maradok híved, barátsággal,
Csaba
Itt a fordítás:
KRISZTUS A KERESZTFÁN
Még alig fénylettek a messzeségek, /hajnalodtak künn a rétek/
már futottam a városból, derült
ligetek alatt. – Egy kereszt fehérlett
fel, szerény fakereszt. Krisztus feszült
rajta, láttam. Vad, rikító színekkel
pingált ott a festő – művész keze
nem lehetett. A Végítélet jött el,
siralmas fényben. Arrébb – vele
beszélt – egy szegény asszony, oldalán
két jámbor gyerek. Kiszikkadva ültek.
Hallottam: „Add meg” – mondta mindahány –
„ma is, minden nap, a mi kenyerünket.” –
Ki fosztaná meg a reménytől őket,
mely a nyomoron bimbózva tör át!
Hit adott fényt zúzott tekintetüknek,
bizalom szülte bennük az imát.
Nyilván napi munkájukba siettek
sebbel-lobbal. Megfáradt tagjaik
az imától kaptak új segedelmet…
Azt is éreztem: lehetnék irigy!
Csöndben álltam ott, szemem tele könnyel,
kétségek hasogatták a szivem.
Szemem előtt meg éppen az az ember,
kihez ők fohászkodtak csendesen. –
Mért nem bírtam esdeni én? Miért
meredtem folyton a pléh-figurára?…
Ő ember volt, mint én, – sokat remélt,
túl sokat: önerejét túlkiáltva. –
Nagyság volt – nemes célok hevítették,
nem kétlem. De egy kicsivé teszi:
szívében a vad érzelmi mérték
tagadta, hogy ő is csak emberi…
Épp akkor, mikor mélyen befogadta
hódító hatalmát a fél világ,
büszkén és nyíltan azt mondhatta volna:
Ember vagyok, és így tettem csodát.
Csakhogy akkor fellobbant a vágy,
hogy tiszteljék, s áldja őt minden nagyság, –
arany oltárok füst-áldozatát
várta már, tömjénfüstök karikáját.
Már nem áldásra vágyott s hódolatra, –
nem, sújtsa inkább gyalázat és szégyen, –
csak szenvedni akart, halálra zúzva
a keresztfán, de mégis… mint az Isten!
Most már tudom, mért nem lehet szeretnem,
tisztelnem őt, és nincs hozzá imám:
emberként Isten lett volna szivemben,
de Istenként, most. emberi parány! –
Felpillantottam – elfordult a szempár:
függött a keresztfán a tarka kép.
Világosodott rég – fordultam is már,
s törölve könnyem… kotródtam odébb…
*
2026. január 25.
Kedves Csaba! Levelem ott kezdem, ahol Te abbahagytad. Igazad van, sőt, én is így gondolom. A „krisztológia” teológiai értelemben vett fogalma Rilke esetében Krisztus-figuráinak sokfélesége, egymásnak is ellentmondó alakzatai okán csak képletesen érthető és értendő. Ha a szigorú/bb fogalmiságra tartjuk fönn a „krisztológia” szót, a kánon és a dogmák számára, megkülönböztetésül s hogy neve is legyen a gyereknek, a Krisztussal kapcsolatos, új jelentéseket képező s Rilkére jellemző szabad alakítási kedvre célszerűbb lenne valami mást kitalálni – mondjuk a „krisztonómia” elnevezéssel élnünk. Éppen fordítva, mint ahogyan a szokásos rendszerezés az „asztrológia – asztronómia” fogalmaival bánik. (Asztronómia: az égitestek tudománya, asztrológia: az égitestek jelentése.) A „krisztonómia” új neve a dogmáktól szükségszerűen elszakadó költői innovációk, poétikus eljárások számára lenne fönntartva. Ha Diltheyt is belekeverem a dologba, akkor itt az „erklären” [a „magyarázat”] elvének a „verstehen” [a „megértés”] gyakorlatára való cseréjéről van szó. Új és új értelmezési kísérletekről, amelyeknek költői hozadéka Rilke verseiben persze egyáltalán nem „kísérleti”. Ennek az eljárásnak a jelenlétét egyébként már (1998-ban) Pór Péter is fölfedezte a Neue Gedichte Krisztus-verseit jellemezve (11). Az ifjúkori Christus-Visionen is így működik, de példáid alapján, igen, az életmű egésze sem másképp. S ha mindezt Mária alakjára vetítve képzeljük, akkor is csak így. Tendencia? Nem ahogy egy lineáris fejlődésvonalat elképzel az ember – inkább úgy, ahogy egy növény fejlődésterve a magba préselve mutatkozik. Mi persze utólag látjuk. Utólag, de Te például (példaképül!) milyen szívhez szólóan A feltámadt Krisztusról írt soraidban. Ha Rilke levelei a verseknek, Báthori Csaba esszéi (a hátad mögött mondom!) a sajátjaivá magyarított „rilkéinek” a méltó társai. Ezt a Christus am Kreuzra, pontosabban a Krisztus a keresztfán című szép új műfordításodra is értem (bár erről, a Rilke-versről) kevés szóval nyilatkozol: „korai zendülő.” (Korai, de már ekkor, tizennyolc évesen miket tudott ez a fiatalember!) Külön megfogtál a „nekünk, akik a költőt keressük Rilkében” szószerkezeteddel. Klasszikus. Egy irodalmár számára minden teológiai hókuszpókusznak valóban csak ebben, a költő jobb megértésében és megértetésében van létjogosultsága. Neked óriási érdemed is – ne csodálkozz hát, kedves Csaba, ha a Víg Szalon igazgatója sorozatot tervez a számodra. Veled Rilke lép színre, akármilyen „ködökbe és sötétbe” világítva is. Óriási dolog ez egy ilyen-olyan koncokból geopolitikát csináló, magáról megfeledkező világban. Gratulálok és ölellek barátsággal: Pali
*
2026. február 17.
Kedves Palikám, itt küldöm a meghívót, ha tudsz, gyere el. Még jelentkezem levéllel is!
Üdv, ölelés,
Csaba
*
2026. március 14.
Kedves Csaba! Köszönöm a meghívást. Egy kissé későn (köszönöm), mert gépem több mint egy hétig szervizben volt. Én viszont a Te Víg Szalon-beli Rilke-esteden voltam. Az élmény frissessége mára ugyan oda, de jól emlékszem a labdára és a labda-motívum felmutatására. Azóta a Csillagközi években ismét elolvastam a Míg azt fogod, mit magad kivetettél… kezdetű remek Rilke-versfordításodat (12). Elolvastam, mert ez a költemény annak idején nagy élményem volt. Olyannyira, hogy Kísértetek kora (Orpheusz, 2005) című verseskötetem borítószövegének alapmotívumává, alapmetaforájává tettem. (Meglepődve látom, hogy már akkor is „rilkéztem” tehát.) Most az estért mondott köszönetül és némi viszonzásul utóiratba teszem a borítószöveg vonatkozó részletét. Neked barátsággal gratulálva és az ígért levelet várva: Pali
Ui.: Az alábbi idézetben az utalás persze az 1983-as antológia [Rainer Maria Rilke versei, Európa, 1983] Tandori-versfordítására megy vissza:
„E gyűjtemény egyes darabjai reményem szerint a rilkei örök játszótársnő éppen nekem dobott labdái, amelyekre, mondhatom, egész életemben, körülményeim ellenére is leginkább figyeltem, s amelyek közül egyet-egyet reményem szerint, elkapni is sikerült. Az én verseim ezek, és mégsem az enyémek egészen. A labdát nem én dobtam: a játéknak nemcsak a játékosa, de a játéka is voltam. Én írtam verseimet, ők meg engem.” Stb. stb. – ilyen régi iszapot kavartál föl bennem, kedves Csaba szavaiddal, melyek láthatóvá formázták számomra a láthatatlanná lett egykori nyilvánvalót.
*
2026. március 14.
Kedves Csaba! Még egy utóirattal továbbmegyek. Most került kezembe a Csend, Isten antológia s benne remek versösszeállításod. Klasszikus versek ezek, mind, együtt és külön-külön. De hogy ezek közül most egyet mégis kiemelek, ennek is Rilke az oka. (S az, hogy néha az élet utánozza az irodalmat). Ebben az esetben a Christus am Kreuz a Parti sétát (13). Fölteszem, az utóbbi költemény már kész volt, amikor a Rilke-verset levelezésünk apropóján lefordítottad. Mintha csak a magadét Rilke örvén. S mennyivel erőteljesebb és teltebb, pszichológiai árnyalatokban is finomabb a Báthori-költemény. Ámulok csak, Csaba, ezen a furcsa árukapcsoláson. Rilke kullog Báthori nyomában! Meghajtom magamat, hétrét görnyedek előtte (remélve persze még mindig, hogy kapok tőle levelet s nem csak magammal levelezek). Baráti öleléssel: Pali
*
*
Jegyzetek
1 Lou Andreas-Salomé, 1897-től, megismerkedésüktől kezdve Rilke haláláig legintimebb barátnője, szellemi társa és legőszintébb levelezőpartnere a költőnek.
2 Jean Paul Richter (1763–1825), eredeti nevén Johann Paul Friedrich Richter. Itt Siebenkäs című regényének híres jelenetéről van szó.
3 A „mellékletből”, vagyis Suhai Pál készülő műfordításkötetének az e-mail csatolmányában küldött részletéből. Itt a következőkben:
A zsidó Jézus (Jesus der Jude). Lou „gigantikus” esszéjének fölvetése nemcsak Rilke „álom-eposza”, az ekkor még újabb darabokkal bővülő Christus-Visionen föltevésével mutat párhuzamot, de az újszövetségi szövegek közelmúltbeli történeti szempontú kutatási irányával is. Hangsúlyaik azonban különbözőek. Lou Andreas-Salomé esszéje Jézus szerepét a zsidó vallás válságára adott lelki, spirituális válaszként értelmezi, Vermes Géza pl. (A zsidó Jézus, Osiris, 1995; Jézus és a judaizmus világa, Osiris, 1997) történeti-kritikai megközelítésmódja Jézus személyét és tanítását nem valamiféle válságra adott válaszként, hanem a Törvényt követő és hirdető „galileai szent ember” példájaként idézi. Salomé – s e levél tanúsága szerint Rilke is – egy új, benső istenkép születését hangsúlyozza Jézus alakjában. Rilke egyik ciklusdarabja, a Judenfriedhof (Zzsidó temető) ugyanakkor mindezt markánsan el is különíti a keresztény felfogástól: „Der arme Jude, / nicht der Erlöser” – „A szegény zsidó alakja, / nem Megváltó”.
4 „az általad föllelt Lou-levelek”, ti. Lounak a Christus-Visionennel kapcsolatban Rilkéhez írt levelei. Hátterükben Báthori Csaba egykori szóbeli ígéretével, hogy ezeket jelzi és küldi a levél írójának.
5 „Nihil obstat” (lat.): „semmi akadálya”, a római katolikus egyház cenzori hivatalának engedélye a mű terjesztésére.
6 Norbert Stapper: Rainer Maria Rilkes Christus-Visionen. Poetische Bedeutung und christopoetische Perspektiven, Matthias Grünewald-Verlag, Ostfildern, 2010.
7 Vörös István: A kései Rilke-fordító a korai Rilkéről (Parnasszus, 2025/4)
8 Valerie von David‑Rhonfeld (1874–1947), Rilke első szerelme, a Larenopfer (1896) című kötet borítójának tervezője.
9 Baladine Klossowska (szül. Elisabeth Dorothea Spiro) (1886–1969), zsidó származású lengyel-német festőnő, Rilke svájci tartózkodása idején a költő „múzsája”, ő fedezi fel és segíti berendezni a muzoti kastélytornyot a költő számára.
*
10 A vers Báthori Csaba fordításában (Csillagközi évek, Napkút, 2022):
*
A FELTÁMADT KRISZTUS
Hogy maradnék e testben – búzaszem,
mit megvágtak, hogy gyorsabban kihajtson?
E földön nem terem már egy szem türelem,
a tavasz dübörög a dombon.
*
E növényi szívet, hogy oltalmazzam őt meg,
ha egyszer a Természet övezi,
s ő vallja: mindenki fájdalmai
csak úgy csitulnak, ha átváltja őket.
11 Az átváltozott Piéta: Rilke és Pilinszky, Alföld, 1998. december
*
12 A Báthori Csaba által fordított Rilke-vers:
*
Míg azt fogod, mit magad kivetettél,
ügyesség minden s könnyű nyereség –
csak ha hirtelen labda lesz kezednél,
melyek egy örök Társnő Tefeléd
hajított, központ-teredbe, szoros
és pontos rajzban, olyan pályaívben,
mely Isten nagy hídjain otthonos:
fogni csak akkor tudsz, elvéthetetlen, –
nem te, tud egy egész világ. S ha még
azt is kibírnád, mernéd: visszavetni,
nem, csodásabb: bírnál, mernél feledni,
noha már dobtál… (úgy, ahogy az év
madarat kivet, vándor-csapatostul,
s újabb meleg mögött ősibb ha mozdul
s átszórja őket vizeken) – ha így
merészelsz, játékod csak akkor ér.
Nem könnyítesz dobásodon; nem is
nehezítsz rajta. Kezed közül kitér
a meteor s tereibe kirobban…
*
13 A szóba hozott Báthori-vers:
*
PARTI SÉTA
A zöldszín, rokkant szívkórház felől
értem – cukrászda és zöldség-gyümölcsös
boltok mellett, savaktól messziről
párálló táskák, bőrtokok és örvös
karikák friss illatából – a sárga
kupolás, fátyolos kis kockatemplom
nyitott kapujához – páran a parton…
S beléptem a dohos, picinyke házba.
*
Az Úr rideg magánbirtokait,
megsúgom, utóbb messze elkerültem –
nem véltem, hogy üdvös, derűs, emberibb
javakat nyerhetnék e fűthetetlen,
nagyzoló hodályokban – és ha néhány
lerongyolt életű, komor halandó
baján enyhítettem, a tisztelendő
égi miazmákra nem sandítottam.
*
Bent egy asszony térdelt a zsámolyon
kopott kabátban, kötött kesztyűjének
pamutka cafrangjait konokon
gyűrkélve – úgy tűnt, hangtalan beszélget
valakivel: hátának ingó ritmusával,
száraz szájszéle rebbenő szögével
is sugallva: egy élő-holt személlyel
társalog, kit ő csak e csenden át hall.
*
Igyekeztem elszórni magamat
a homályban, semmiképp nem akartam,
hogy ha véget ér majd e pillanat
nyilván fokozott, nekem láthatatlan
öröme, jaj, nehogy megszégyenítsem
őt nyers, pogány karvalytekintetemmel, –
nehogy azt higgye, itt egy fanyar ember
lopkod abból, mit neki nyújt az isten.
*
Kotródtam. Nem, nem történt velem
semmi, csak kissé zavartan csorogtam
le a part felé, ahol éktelen
lármát csaptak a téli Balatonban
didergő hattyúk, récék, jégsirályok,
amint csőrükkel fel-felcsipegették
a latyakba dobált kenyércsipetkét,
majd ismét bemérték az égi távot.
*
*
Illusztráció: L. Pasternak
Ezek is érdekelhetik!
Bokor Levente Nagy László-recepciója II. (Levélfa, 97.) →
Bokor Levente Nagy László-recepciója (Levélfa, 96.) →
150 éves a Zeneakadémia! {II. rész} (Levélfa, 95.) →
