Halmai Tamás: Melankólia és szakralitás (Bevezetés Bánfai Zsolt költészetébe)

89 oldal
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026
ISBN: 978-615-7137-15-8

eredeti ár: 1990Ft
webshop ár:
1590 Ft  + 920 Ft postaköltség
Megrendelés

Fülszöveg

Az utoljára kiosztott Prágai Tamás-díj (2023-ban) aligha kerülhetett volna jobb helyre. Bánfai Zsolt (Mohács, 1965) aránylag későn indult, de sebesen kiteljesedett költészete a melankólia eszméleti világáról ad hírt, miközben a metafizika egyetemesen alanyi tereit, tágasságait keresi – kitartóan magas színvonalon. Versszavakkal szólva:

„Nem a világ szűkült
tudatomig, képzeletem kezd megtapadni
egy új frekvencián.”
(Várakozás)

Bánfai Zsolt költő, műfordító, szerkesztő; nyelvtanár és zenész. Eddigi négy verseskönyve a kísérletező szabadság önfegyelmező mozdulataival ékes. Halmai Tamás esszéisztikus közelítései ennek az érzékien gondolati írásművészetnek a nyelvi autonómiáját, poétikai öntörvényűségét olvassák meg – fokról fokra, kötetről kötetre.

Részlet a kötetből

[…]

Egy csepp versben megmutatni és -vizsgálni a Bánfai-líra kimért tengerét? Nem tudom, lehetséges-e. Talán inkább a figyelemkeltés és kedvcsiholás távlatai nyílnak meg ilyenkor. Mindenesetre a próbafúrás, a mintavétel, a szövegmutatvány eljárási logikájához fordulok a második kötet esetében is. Három verstudatforma ide emelésével.
Az egyik, immár nem először, Pilinszky-vendégszövegekből meríti hitelét, s a hazatérés/útkeresés Bánfai-féle lelkületét a létbeli megérkezés ünnepi élményében jeleníti meg:

Ünnep

El kellene engedni végre.
Elengedni a kifordított tavak alatt rekedt Napot –
melegedő békalencsék között a hínárcsomót,
melybe önkéntelen kapaszkodik a kéz:
elengedni egy imát, reményt,
a viharkosárban megbúvó holnapot.

Létezik a megbocsátáson túl
egy szempár, a nézőpont ünnepélye –
közelgő hegyomlás a képzeletben.
Zenit, mely túlmutat az ígéretek láppá
lett taván, hová a mammonnak urai
rég nem fürödni, csak süllyedni járnak.
Egyedül a megszentelt tekintet
képes és méltó észrevenni a mocsár
körül éledő pompát, a katarzist,
melyben az újjászületés fehér tollú
madarai öltözködnek.

Pilinszky János Nincs több című verse a bűnözők tekintetéből a tiszta látás képességét olvassa ki, minthogy a bűn ontológiai határhelyzetbe állítja az embert, a „fedő bűnök” langyos mázától megfosztja, a halálnak kitett létezésre ráébreszti, a szavak igazságra szánt természetét elfogadtatja vele: „Ezek a szemek, / egyedül eme pillantások / méltóak észrevenni a halált / és a virágok átöltözködését.” Bánfai Zsolt e motívumkörből (vö. „Egyedül a megszentelt tekintet / képes és méltó észrevenni…”, „…madarai öltözködnek”) bontja ki saját impresszióit, vízióit és reflexióit.

A lemondó-ráhagyatkozó alázat hármas nyomatéka („El kellene engedni”, „Elengedni”, „elengedni”) uralja az első szakasz önkérlelő retorikáját, hogy a második szerkezeti egység a kijelentés és a nyugtázás („Létezik…”) vággyal, sóvárgással, reménységgel érintkező szólamaiban teljesedhessék ki – a természeti szcenika (tó, hínár, láp) valóságát rajzolva tovább, egészen „a mocsár / körül éledő” pompa és katarzis lírai epifániájáig.

A mélypont ünnepélye Pilinszky-verscímből Bánfai kezén – tisztelgő átjátszással – „a nézőpont ünnepélye” lesz; akárha egy szemléleti higgadtság tárgyilagos menedékébe kívánna húzódni a versbeszélő. Oda, ahová csak a „megszentelt tekintet” és az „újjászületés” szakralitása ér el.

[…]