Tanulmány

szeptember 11th, 2026 |

Druzsin Ferenc: „Piszkálgatom a hunyó parazsat” (14.)

„CSAK A PÉNZ HALHATATLAN…”

Fáy András, „a haza mindenese”

„Hol volt, hol nem volt (ámbár hiszen csak itt, Magyarországon lehetett), valaki szent buzgalommal csinált egy hatalmas pénzintézetet, s a mellett olyan buzgalommal költögetett meséket és regényes históriákat. Mai szemmel nézve szinte hihetetlennek látszik. Mert a ki regényeket komponál, az nem fundál pénzintézeteket is, a ki pénzintézeteket üt nyélbe, az nem ír regényeket. Hanem abban az időben összefért, sőt voltaképpen egyet jelentett a két fontos functió, s tekintetes Fáy András táblabíró úr akképpen okoskodott, hogy a mi pénze van a magyarnak, hozza be ebbe az intézetbe (az első hazai takarékpénztárba), hadd kamatozzék neki. A mi szellemi kincse pedig neki vagyon, a mesék és regények révén szétosztja a nép között, hadd kamatozzék a hazának.” Mikszáth Kálmán százados mesék világából keltegette életre a Fáy-jelenséget, amikor 1908-ban, a Franklin-Társulat Magyar Regények Képes Kiadása-sorozatban megjelentette A Bélteky-házat: „Fél század múlt el azóta, s hol van ez már mind? (…) Csak a takarékpénztára fejlődött ki nagyobbnak, mint a milyennek valaha álmodta. Csak a pénz halhatatlan.”

A szépirodalomba igazán csak a fél lába nyert bebocsátást. Meséi nagy becsben állanak. Első igazi társadalmi regényünk, A Bélteky-ház irodalomtörténeti jelentősége vitathatatlan, esztétikai vonatkozásban azonban inkább csak művészi fogyatékosságait szoktuk emlegetni. Az elbeszélőt és a drámaírót alig ismerjük.

Érdemei túlnyomó része a „hazájának kedveskedő”, a reformgondolatok körül buzgólkodó hazafié, a közélet fáradhatatlan munkásáé. Maga Fáy sem volt kíméletes kritikusa munkáinak: „Sokat ártott aesthetikámnak, hogy a politikai pályába bevitt tüzem-e vagy tévedésem, nem tudom, s így közelebbről megismervén hazám hiányait, csakhamar tele lettem azokkal, s azoknak lehető orvoslásával s ezt átvittem gyakran literatúrai életembe is. Sok dolgozatomban, mint p.o. A Bélteky-házban, szembeötlő a használni akarás tendentiája. Kétlakivá lettem s a sokféle mesterember ritkán lehet nagy valamiben.”

Közéleti munkálkodása legfontosabb fórumain, Pest megye közgyűlésein és az országgyűlésen beadványaival, tervezeteivel számtalan „hiány” orvoslását szorgalmazta. Amiket a szépíró mesékben, elbeszélésekben mint változtatásokra váró tüneteket tárt fel, a táblabíró és az országgyűlési követ reformprogrammá igyekezett tenni. Javaslatainak köre az élet minden területére kiterjedt: az állatvédelemre, a takarékpénztárra, a gyümölcsfa-nemesítésre, a váltótörvényre éppúgy, mint a színművészetet támogató pénzalapra vagy a mívmustrára (a képzőművészeti alkotások kiállítására).

Reformtörekvései között az egyik legfontosabb a nevelésügy. Cikkek, tanulmányok, tervezetek egész sorát szentelte a népnevelés feladatainak, a tanítóképzés elméleti, gyakorlati és szervezési kérdéseinek, s különösen nagy fontosságot tulajdonított a nőnevelés ügyének. Az alapkérdést a következőképpen tette fel: „Leszünk-e mindaddig magyarok, míg nőinknek legnagyobb, rangosabb, vagyonosabb része idegen nemzetű nevelőnéktől neveltetve, nem ízleli azt, ami hazai, házi nyelvül idegent fogad, idegen nyelven társalkodik a míveltséget idegen szokások, divatok követéseiben keresi, magyar játékszínbe vagy nem jár, vagy unatkozik benne (…).” A nevelés ügye élete végéig foglalkoztatta. 1859 végén nagy elégedettséggel írja Toldy Ferencnek, hogy „Halmay családomért annyi háláló levelet és méltató nyilvánításokat aratok, amennyivel legvérmesebb reményem sem kecsegtetett. Jele, hogy szerencsés voltam a hiány körül kereskedni.”

Szépirodalmi műveiben is a különféle „hiányok körül kereskedett,” s talán azért is nehéz megrajzolni a művészi értékek „mesteremberének” pontos vonásait, mert rendre átüt rajtuk a használni akarás.

A mesékben (Fáy András meséi és aforizmái, 1820; Fáy András újabb meséi és aforizmái,1824.) – harmonikus az egység a két érték között: a rövidke „történetet” a még tömörebb „tanulság” fejezi be. Ahány mese, megannyi görbe tükör, melyekben a nevetés nem pusztán az emberi-hazafiúi hibák kinevetése (nem pusztán tagadó nevetés); a nevető (a szatirizáló író) hisz a nevetés (a szatíra) tisztító-újjászülő erejében. Az pedig bizonyára keserű humor („cukrozott epe”), hogy hősei – állatok!

„Az emberek, goromba nevezet, sőt fejbetörés nélkül, igazat szólni, nem merészelvén, igaz-szóló meséimben állatok játsszák a főszerepet. Ezek közt pedig, ha nemzetséged fényét tekintem is, melyik érdemli meg feletted a pályabért? Nem vagy-e te, egyenes líneán leszármazott ivadéka – rövid időn készen lesz nálam a származási fa is – a Capitolium hajdani vitéz őreinek? Szent Márton híres lúdjának? s ha felebb akarunk menni, a Noé bárkájába szorultaknak? Igaz, hogy minden eleid csak gágogásokkal szereztek hírnevet magoknak; de mai időben hányszor nem feledteti hitvány gágogás a valódi érdem hiányát.”

Olvassunk el most két jellemző mesét; kommentár sem kell – egyértelmű, velünk élő történetek.

Az ajánlások

A rengeteg négylábúi biztos lejárást terveznek a forráshoz, kór- és árvaházat, élelem-tárt szükség idejére, több barlang-ásást, veszélyes nyílások betöltéseit, s jó egek tudják, még mit nem? – De költség! költség! költség! mindezek honnan? kérdik a józanabbak. – Én, mond az oroszlán, helyben hagyom a munkálatokat. – Én tervezem azokat, ajánlkozék a párduc. – Én pedig felügyelésemmel vezérlem, mond a tigris. – A macska bajuszát, a medve mogyoróban kitört fogát, a kutya farka-szőrét, a farkas báránykörmöt, és a róka baromfi-tollat ajánlának köz-költségbe.

(…)

Közlekedési eszközök, folyók szabályozása, népnevelés s száz meg száz efféle nagyszerű áldásos tervezetek; és mindezekre – elevatum salis pretium! Jó szerencsét!

A Kolompos

A juhász juhait úsztatta. Sok fáradságába került neki ugratni őket a folyónak, míg végre a kolompos után az egész nyáj megerede. – Úgy-e nagy a nép előtt tekintetem? szól a kolompos hiú gőggel a juhászhoz. – Az ám, kolompodé, felelt az. Ekkor más kosra köté kolompját, s emez után uszék a nyáj vissza.

Nevetem gőgjét azoknak, kiknek a hivatal ad díszt s nem ők ennek, s még is eléggé hiúk, ha mások hajlonganak előttük, feledni azt, hogy más a hivatal, más a személy.

Elbeszéléseiben (kötetben: Kedvcsapongások,1824; Búzavirágok és kalászok,1853) rendre az irányzatosság az erősebb, kevés az olyan, ahol a javító szándék természetesen simul a történetbe. A hasznosi kincskeresés humora szinte magából a kor meggazdagodni vágyó, kapzsi embereiből árad, a táltoshiedelem pedig fel is erősíti a kisemberi vágyak kisszerű terveinek valóságértékét. A Búzavirágok és kalászok második kötetében Eszmeburkok és szikrák címmel a valamikori mesékhez hasonló rövid „szikrákat” ad közre, amelyekben a „tanulság” forrása gyakran az ősi nevetéskultúra. Az 503. szikrában ez áll:

„Tréfás szokásuk volt az a rómaiaknak, hogy temetésekre siránkozó, jajveszékelő nőket, praeficákat fogadtak bérbe. Azon felebaráti elvből tevék-e ezt, hogy senki könnyezetlen ki ne múlhasson a világból? vagy kiszatirizálni kívánták a már akkor lábra kapott, s máig is fennálló s tán a világ végeig fennállandó azon divatot, miszerint gyakran tettetett könnyek kisérik, főképp a gazdag kimúltat sírjába? nem tudhatom. De annyi bizonyos, hogy ezen bérbe-fogadott sairánkozónék igen szépen mérsékelhették a temetési tragédiát egy bohó komédiai jelenettel; mert óhatatlan lehetett, hogy a temetést kísérő sereg jó ízűn és fesztelenül ne kaczagott volna a pénzes sírónék jajveszékelésein. Mi nem ritkán vagyunk tanúi efféle jeleneteknek, de sorsunk mostohább a római gyász-seregénél, mert a jajveszékelés nem éppen bérért történvén nálunk, kissé átallunk szabadon felkaczagni, noha volna okunk és hajlamunk rája.”

Színpadi műveit is hamar elfeledték. A harmincas években, amikor az eredeti magyar dráma önmagában is garancia volt sikerre, rendre színre kerültek (A két Báthory, A régi pénzek vagy az erdélyiek Magyarországban…) A régi pénzek 1837. december 31-i előadását még dicséri Vörösmarty Mihály, ám utal e művek jövőjére is: „Talán nem hibázunk azt állítva, hogy Fáynak legtöbb eredeti ötletei vannak minden magyar írók között, hogy különösen szerencsés a magyar háziélet festésében. Az elsőnek bizonyítására elég a jelen művet megtekintenünk, a másodikra egyéb munkáiban találunk példát. Azon észrevétel, hogy talán igen el is van borítva jó ötletekkel, mostanra nem áll, mert azokat a közönség méltányolni tudja; később s ha így lehet szólani, jóllakottabb állapotjában talán kevésbé fog minden jó gondolatra figyelmezni.” Pontosan így történt.

A Bélteky-ház – társadalmi regény, Fáy minden témájának, minden esztétikai értékének és fogyatékosságának „gyűjteménye”. Ma is olvasható (?) regény; legnagyobb erénye, hogy a reformkor évtizedeiben szinte „kiállítást” rendez „a haza mindenese” (Szemere Pál nevezte így) legfontosabb közéleti felvetéseinek. Az első felét még úgy-ahogy egyben tartja a komikum, később, ahogy „komolyodik”, elfárad a könyv.

Szinte programszerűen jelenti be művészet-és életfilozófiáját már az első kötet első lapjain, ahol egy csárdában féktelen mulatozásba fognak a vendégek, a minapi tisztújítás követei; harsány nevetés közepette idézgetik az események „komoly” mozzanatait. Amikor rosszallás éri ezért őket, Porubay professzor (Fáy „szóvivője”) a görögök és a rómaiak nevetéskultúráját idézi fel a jelen okulására és megbékélésére:

„Úgy hiszem, magok a hét bölcsek ifjúságokban bohók voltak, s talán boldogabbak, mint későbbi bölcsességökben. Nagy bölcsesség a bohó világgal bohóknak lenni tudnunk! (…) Mit nem tettek a műveltségben egykori mesterei a világnak, a régi görögök, a magok ünnepeiben, közjátékaiban? mit nem a rómaiak, a magok szaturnáliáiban, bacchanáliáiban. (…) Rendesen a szerint józanodunk, miként öröm-fogékonyságunkat s így boldogságunkat veszítjük; ennélfogva szánom azokat a mindig józanokat, kik ártatlan vígságokban botránkoznak.”

A regény első lapjain kezdődik, s az első köteten végig kitart a korszak egyik fő kérdése, a nevelésügy; házi vagy iskolai nevelés. Az Uzay család nevelőt keres, s hamarosan meg is jelenik házánál egy ifjú ember.

Kihez van szerencsém? kérdé Uzay.

Vas Gyula vagyok, felelte ifjunk s Porubay professzor úr utasításából, nevelői tisztet keresek ez úri háznál.

Így zajlott le a nevelő bemutatkozása, s így folytatódott, miután az éppen folyó sakk-játszma befejeződött Uzay és Bodnár pap között:

Egy pöröm van a papommal, mondá Uzay, legyen ön bíránk benne. Én a házi nevelést javallom, ö iskolait; mit itél ön?

Tekintetes úr, felele Gyula, azt vélem, hogy a nevelés azon sok oldalú tárgyak egyike, mik teljesen soha ki nem merittethetnek. Körülmények sokat határoznak s maga a nevelő személye mindent.(…) Különben előbbre teszem az iskolait, (…)

Nem a vita tartalmi része miatt idéztem e pár sort; meg akartam mutatni, hogy cseppet sem könnyű olvasmány (olvasni nem könnyű!) Fáy regénye a párbeszédek csak vesszővel való jelölése miatt; lapokon át folyó szövegáradatban csak a ’mondá Uzay’-féle betoldások jelzik, hogy a párbeszédben ki következik, s mit mond. S mindez kétszer háromszáz lapon!)

A vidám, a komikummal élénkített részek és hosszú monológok persze könnyítik az olvasó dolgát. Szerencsére sok a vidámság Béltekyék házában.

Installáció következik Bélteky Mátyás vármegyéjében; az új főispán távoli rokona, úgy gondolta illendőnek, ha verssel tiszteleg előtte. Ám tájékozatlan volt a verscsinálásban, ezért fiskálisát, mint írástudó embert, Legulit hívta segítségül Leguli már diktálta is a „recipét”:

Az egész theoria ez: álmot kell látnunk, s az apotheosis alá menendőnek rangjához képest, lehoznunk valamelyik istennőt, Themist, Minervát, Justitiát s a t: s ennek szájában egy kissé bátor – minél bátrabb, annál jobb – magasztalásokat adnunk, miket a kegy-istennő épen ne szűk marokkal szórjon nevünkben, áldás, kegyvadászat, s más efféle. Ezen elrendezést találtam, barátom, majd mindegyikében a nyaláb versezetnek; de halld, miként lesém el belőlük költőink több fortélyit is. Nagy hasonlatosságokkal élj; orkán, Vezúv, Aetna, ború, zúgó vész, vihar, villám, zajló tenger, hegy-ormok, sas, oroszlán, dörgő ágyú, öldöklő csata s a t.: rázkódtassanak versedben, hogy a nagy szavaktól ne lássék a kis gondolat.

Íme az abszurd szatíra – reformkori társadalmi regényünkben!

Itt pedig a groteszk: Regéczy báró születésnapjára jeles vendégsereget hív össze. Kertjébe vezeti őket. Helyen vagyunk! mondá a báró, s a vendégeket ámulat fogá el: mert az épület homlokán nagy betűkkel álla írva: Báró Regéczy-nemzetség hamvboltja.

Növekedék csodálkozások, a mint a báró által a nyitott ajtón beerőtetének. Egy pár lépcső, tágas terembe vezeté be őket, melynek alacsony boltozatján számos lámpák csüggtek.(…) Háttérben egy ajtó vezetett le magába a hamvboltba. (…) A teremben hosszú terített asztalok nyúltak el (…)

Tudom álmélkodnak uraim asszonyaim, így szóla a báró; amint a társaság begyülekezék, hogy én ily kies napomat hamvboltomban ünneplem. Mondhatnám, hogy bánat és öröm, jobb és balkarjainkon vezető utitársak az életben (…). De nem, barátim; gyönge halandónak ismerem mindig magamat, s e gyarló élethez még nem eléggé bölcsnek; s épen ez az oka, hogy a borzadály e helyére tevém által víg lakozásunk tanyáját. (…) Így építtetém, orvosommal ezen hamvboltot, s a felettei teremmel együtt; s hogy egykori nyughelyemet, nyájas képekben szoktassam képzetemhez, a termet, melyben két élet árnyad össze, öröm-tanyának szentelém. S hála az egeknek, reám nézve hasznos lelki gyógyszerre akadtam. Legyenek tanúim koma-urak, nem töltöttünk-e már itt több víg órát egyszer-másszor.

A komák kaczagva bizonyíták ezt, s mintegy erősségül a báró intésére, azonnal rá kezdé hangáját a banda.

Felhordattak az étkek a konyhából. Letelepedtek a férfiak vegyesen a szépnemmel. Csakhamar feledve volt a hely iszonyúsága s víg élő tanya zúgott a holtak bús tanyáján.

Fáy András közéleti tevékenységének volt egy olyan területe, ahol, bár sikerrel tevékenykedett, buzgalmának megítélése nem volt egyértelmű.

Amikor a harmincas évek közepén, ki tudja, hányadszor, ismét napirendre került az állandó magyar színház felépítése Pesten, Fáy egyszerre két terv körül is tevékenykedett: szívvel-lélekkel támogatta Széchenyi Duna-parti tervezetét, de az ügy elodázhatatlansága miatt pártfogolta az ideiglenesnek szánt Pest megyei megoldást is a Grassalkovits-telken. (Ez tényleg fel is épült, Pesti Magyar Színház néven meg is nyílt 1837. augusztus 22-én).

„Ezen színházacska – írta Széchenyinek mentegetőzésként – nagyot ugyan nem rúgtat hazai művészetünkön, de hiszem, az érdeket iránta mégis fenn fogja tartani fővárosunkban (…) A publikumra nézve is azért hiszem jónak, hogy szívesebben be fogja várhatni így a város nagyobb építését.”

A publikum – kiszámíthatatlan: Vörösmarty így látta:

„Gyűl, fogy a nép a színházban,
Mint az ár-apály;
Változandó sokasága
Gyakran le-leszáll.
Ez nem jő, mert gond nyomasztja,
Az, mert idegen,
Ez, mert minden, ami honit,
Megvet hidegen (…). (A színház nemtője)

(Ezt erősíti, amit negyed századdal később Szigligeti Ede mondott: „Szoktuk mondani, hogy Franciaország Párizsban van: Magyarországról el lehet mondani, hogy nem a fővárosban volt. Nagy többsége nemcsak nyelvre, de érzelemre sem volt magyar (…).”

Bajza József „Szózat a pesti magyar színház ügyében” című dolgozatában az ellenzők hangján szólt:

„Ha ez ideigleni színház építése oly tűzzel-vassal, oly erőszakosan nem üzetik akkor, mikor az országosan alapítandó duna-parti színházról Pozsonyban a törvényhozás szava megzendült: sokat mernék tenni rá, ma országosan biztosított színészetünk volna Pesten.”

Ami viszont lett:

„A XLIV/ 1840.tz. a Pesten most fennálló (…) magyar színházat (…) mint nemzeti tulajdont, országos pártolás alá” vette, vagyis a Pesti Magyar Színház – Nemzeti Színház lett.”

Az azonban bizonyos, hogy a színházépítés esete Fáy egész életművére is hasonlít: elméleti és gyakorlati törekvései, napi eredményei, sokirányú szépirodalmi igyekezete megannyi apró mozdulás a társadalmi és a szellemi életben, de a kor reprezentatív alkotásai többnyire nem az ő nevéhez fűződnek.

A víg kedélyű emberek köré társaság szokott verbuválódni. Fáynál is szívesen vendégeskedtek a kor nagyjai; háza társasági összejöveteleknek (kiváltképp híres András-napoknak) volt a színhelye, ám alighanem túlszárnyalták még ezeknek a pesti vígasságoknak a hangulatát is a híres fóti szüretek. Jeles vendégek sora kocsizott ki egy-egy alkalommal: Deák, Wesselényi, Bajza, Czuczor, Toldy Ferenc, Egressy Gábor, Szemere Pál, Kossuth s persze állandó vendég volt a híres Fóti dal szerzője, Vörösmarty Mihály.

Badics Ferenc – Fáy András életrajza című könyvében így festi le a vonzó tájba illeszkedő birtokot: „Ez a szőllő a községnek északkeleti részén nyúló dombláncolaton terül el s gyönyörű kilátást nyújt nemcsak a szemben fekvő falura, hanem a Dunára, odább a budai hegyekre, balról pedig a Rákos síkjára. Vén diófák árnyékában máig is áll a tágas belsejű ház, tanúja annyi vidám mulatságnak, minőket sem azelőtt, sem azóta nem látott a fóti szőllőhegy.”

A fóti szőlőhegyi vígasságok a 40-es években még népszerűbbek lettek. Tóth Dezső (Vörösmarty-monográfiájában) az 1842-es esztendőbeli szürethez köti a költő híres Fóti dalának felolvasását. Vidám pillanatok: Vörösmarty, pohárral a kezében, felidézi az egyik korábbi szüret „sorsdöntő” kérdését, mely azóta szállóigévé vált ebben a körben: Hol van a hal, mely dicső volt, / És remek? Egy régebbi szüretkor ugyanis Fáyné pompás hideg halat tálalt a vendégek elé. A következő évben azonban az emlékezetes csemege elmaradt. Szemere Pál ekkor „hol van a hal, mely dicső volt és remek” kezdettel tréfás tósztot vágott ki arról, hogy lám, Fáy András, a haladás buzgó bajnoka ezúttal hűtlen lett a „hal-adás” elvéhez.

Fóti dal.

Ma már talán ez valaha sokat idézett Vörösmarty-költemény is – hunyó parázs. Hosszú időn át lobogott; nemcsak a fóti szőlőben; a reformkor országnyira terjedő szőlőin is túl. Kedvező volt a lobbanás környezete: szakrális időben és helyen; ’átváltozást’ ígérő bortermő őszön, szőlőhegyen! Szemere bonmot-jának felidézése szerencsés hangolás. Nemcsak a jó kedvre (az szüretkor meg szokott lenni): a „hal-adásra”, a haladásra, a hazára és a haladásra, mely két szó a reformkor „jelszava vala”!

S hogy kételyem volt a Fóti dal „parazsát” illetően; – ha felidézem egy-két strófáját, az bizonyára „meg nem árt”.

Testet ébreszt és táplál a
Lakoma,
De ami a lelket adja,
Az bora.
Lélek és bor két atyafi
Gyermekek;
Hol van a hal, mely dicső volt
És remek.

Minden ember legyen ember
és magyar,
Akit e föld hord s egével
Betakar.
Egymást értve, boldogítva
Ily egy nép
Bármi vésszel bizton, bátran
Szembe lép.

(…)
Legyen minden óhajtásunk
Szent ima,
S férfikeblünk szent imáink
Temploma.
És ürítsük a hazáért
E pohárt:
Egy pohár bor a hazáért
Meg nem árt.