A bábmester – Hudy Alida Lea versei

Fülledt ötvenes évek

Fekete-fehérben vetítették le a filmet
abban a párhuzamos világban,
ahol a falon egy gyűrött naptár
az ötvenes évek fülledt,
nyári délutánját idézi.

Perzselő forróság süt róla.
Vonzza az arra tévedt tekinteteket.

A látvány különösen vibráló,
erővel kapaszkodik a gyanútlanba,
s mire észbe kap,
már Amerikában ül,

egy kis presszó
repedezett,
túl sokat látott,
piros bőr szagú szófáján.

A cselekmény rém egyszerű,
mégis olyan pontosan mutatja be a kort:
hajlakkos, Cadillac-es romantikáját,
a parfüm és a dohány
elegyét.

Az idő lassabban telt.
Még nem égette a retinákat
a kis képernyő fénye.
Még nem számolta senki,
hányan lájkolnak
egy üres, közhelyes arcot.

Hűs, üveges coláról
csorog le a pára.
Lassan forgó ventilátor –
semmit érő szélmalom-tánc
a forróságban.

Mentális víztükör

Lehunyom a szemem.
Hangos dobbanás fodrozza
kibontakozó látképem víztükrét,
melynek fekete vízbőrét borzolja
szavaid közönye,
tipródó, döngő lépteid.

Felszínét alig érinted,
talpad nyomán mégis,
mint a vér, kontrasztosan szétfut az anyag –
oldódik, s a végtelen feketeségben egyesül.

Kevés fény szemhéjaim között
csak résnyire engedi beszivárogni a világot.
Emlékkép lóg kihűlt nyomod helyén,
mint megfakult fotónk,
lassan mállunk szét, leperegünk,
és a mindenség végtelen ölében elmerülünk.

Ölellek, szörnyeteg

Egymás után telnek el az évek,
és Te minden első hideg köszöntő fuvallattal
eszembe jutsz.

Sok álom olyan homályos,
de erre tisztán emlékszem.
Arcán gyermeki báj csillant meg –
nem biztos, hogy tudta,
ez nem illúzió,
nem ismerte, milyen ízű ez az érzelem.

Első ránézésre még van is benne valami vonzó,
olyan, mint az összes ragadozó.
Engem nem bántana –
ebbe a hamis illúzióba ringattam magam.
Megnyugtatott, ha azt hittem, az én oldalamon van.

A szörnyeteget öleltem,
akinek mindig csak az anya öle hiányzott.
Utálta, és vágyta a gyenge anyai utánzatot.

Nemrég csend lett a másik szobában.
Még a levegőben szállt felfelé az utolsó lélegzet.

Odajött hozzám, kérte, öleljem meg –
nem volt súlya számára a tetteinek.
És én szeretet illúziójával vontam mellkasomra,
hogy hallja, ahogy árulkodón zakatol a szívem,
távolból hallatszó cseppenő vér ritmusán,
rebbenő félelmem.

Félelem és undor.
Undor és félelem
birkózott a feltétlennel.
Az, hogy velem kivételezett,
arcpirító büszkeséggel töltött el.

Nincs kitől félned,
ha a legnagyobb félelmed rajtad pihen.
És jobb, ha nem is sejti,
hogy én sem szeretem.

A bábmester

Idős ember, olyat mondtál,
ami alapjaiban rengette meg a beléd vetett hitem.
Velem szemben ültél, az öreg, nyikorgó karosszékben.
Én egy pillanatra lefelé néztem,
mikor megszólítottál –
láttam, hogy csukva van a szád.
De a fejemben mégis hallottam tisztán
hipnotikus hangod:

„Nézz rám! Ki vagyok én?” – kérdezted,
és fellebbentetted a fátylat,
mi eddig szemem előtt igazságot rejtett.

Elsöprő erő, matt vízkék szemeden át
megragadott, és a halott lelki vermedbe lerántott.

Akkor eszméltem:
Te voltál a karmester,
Mi meg a színdarabodban a bábok.

Felismertelek.
Sajnáltalak.
És kissé undorodtam.

Rideg nyúlüregedben
csak a sötétség voltam.
Itt nem voltak soha érzelmek.
Briliáns színészként élted le
az egész életed.

Nagypapa, meséld el:
Hogyan játsszam el jól, milyen a szeretet?
Hogy öleljek úgy, hogy elhiggyék – érzek?

Lehet, nem is tudatos,
de már belül én sem élek.

Mesterei vagyunk
a látszatlétezésnek.

Rítus

Készen áll minden.
A fény opálosan lebeg az oltár körül.

Hirtelen nyilall –
fémíze terjed szét a számban,
a bénító fájdalom,
mitől generációkra gyökeret ver a lábam.

Mintha valaki lassan, módszeresen
kést forgatna az agyamban.

Az idő megtorpant,
majd visszaugrottunk tíz percet a jelenbe.

Vonzó, étcsokoládé-színű bőr,
finom női alakban jelenik meg.
Drága francia bonbonnak nézném,
ha épp nem a koponyámat lékelné meg.

A lágy mormolás feketén csordogál,
mint sűrű fohász gomolyogva száll
a természet pogány, könyörtelen istenéhez.

Modern kori papnőm energiáját átszövi őseinek ereje.
Mozdulatában visszhangzik nagyanyái, varjúként kántáló szelleme.

Ráigazítja a kellékeket a vadgesztenye-bútorra,
felszínükön végső simításként drágaköves ujjait végigsiklatja.

A levegő nehezül,
füst és vérem szaga fonódik össze.

És akkor –
a fájdalom kinyílik bennem,
egyetlen fénylő virágként a sötétségben.
Betölti a teret, kiteljesül.
Majd megérkezik
a mindent beborító, tartalmas csend,
mi egyetlen sóhajjá lényegül.

Hudy Alida Lea a 2026-os Cédrus-pályázat közlésre választott szerzője

Illusztráció: Kovács T. V. (1980)