Lukáts János: Mal du pays
Tíz perccel éjfél előtt megcsörrent a telefon.
– Halló! – rekedt-álmosan szólt Lőrinc hangja.
– Lőrinc? Gabriel vagyok – nyüszítés volt ez, alig emberi hang.
– Ki vagy? – ráncolta Lőrinc a homlokát.
– Hát én, Gabriel. Vagyis… Gábor.
– Szervusz… Tudod, hány óra van? – kérdezte volna álmosan, aztán inkább hallgatott.
– Lőrinc, te, Lőrinc… – talán krákogott, de inkább nyögött a magát Gabrielnek nevező Gábor. – Mondd… te tudod… neked tudnod kell… Igaz, amit itt a rádió beszél…? Hogy Magyarországon mind kipusztultak a gólyák? Mind, már évek óta… – Elbizonytalanodott, elvékonyodott a hang, és némán válaszra várt.
– Ki mond ilyet? És miért pusztultak volna ki?
– Hogy mind kipusztultak. Vagyis, hogy… kipusztították őket… a magyarok.
– Gábor, te megbolondultál! Dehogy pusztultak ki… – Lőrinc torka hirtelen összeszorult. – Volt olyan, hogy kevesebben voltak néhány évig… tényleg volt ilyen.
– Leverték a parasztok vasvillával a gólyafészkeket… Meg leperzselték…. A gyerekek meg a gólyákon tanultak célba lőni.
– Gábor, hogy beszélhetsz ilyet?! Egyik évben több a gólya, másikban kevesebb. Elsodorja a vihar, levadásszák Egyiptomban, túlrepülnek rajtunk… Skandináviába mennek… Mit tudom én… De végül mindig visszatérnek. Honnan veszed ezeket a zagyvaságot?
– Hallottam, itt hallottam, minden adó bemondta itt nálunk. Sajnálták, még ők is sajnálták a magyar gólyákat… – Lőrinc erre nem is akart válaszolni. Inkább az előző szavait folytatta. – Volt olyan, hogy kevesebb volt… De aztán kitalálták, hogyan lehet visszacsalogatni az elcsellengőket…
– Hát lehet? – bizalmatlan hang rezgett keresztül az éjszakán, nyugattól keletig.
– Kocsikereket raktak fel a villanypóznák tetejére. Odakötözték, hogy a helyén maradjon. A gólya pedig, amint átrepül a falu fölött, meglátja ezt a jó fészkelő helyet, leereszkedik, aztán gallyakat hord rá… És minden rendben van.
– És a következő évben?
– A kerék ott marad, fenn, a következő évre is, fészkestül.
– Nem verik le? És… Nem üti agyon a gólyákat az áram?
– Gábor, ha megüti, megüti azt is, aki felviszi az oszlopra. Ne féltsd te a gólyákat. Tudják azok, mit kell csinálni a fészken.
– És mondd, Lőrinc, születnek kis gólyák is Magyarországon?
– Gábor! Csak Magyarországon születnek gólyák, Afrikában nem. Ezt neked tudnod kell, te állatbarát vagy.
– És a kicsik megszokják, ott fenn, a villanyoszlopon…? Mert azt is mondták, hogy ez rossz megoldás, ott, Magyarországon.
– Miért, nálatok, ott, hol laknak a gólyák?
– Templomtornyon, meg… mit tudom én. De laknak. Itt élnek gólyák! – a hang elbizonytalanodott, a keserű szemrehányás helyére üresség szökött. – Lőrinc, itt vagy még? – segélykiáltás volt ez inkább, nem az álmatlan barát távoli dohogása.
Ebben a pillanatban kinyílott a falióra ajtócskája, előugrott belőle a már régen félbetört kakukk, de tizenkét peckes órajelzés helyett csak csukladozott párat. Lőrincnek elakadt a lélegzete. Aztán torkát köszörülve kínosan felnevetett.
– Aludj nyugodtan, Gáborom, és mondd meg annak, aki ezt hirdeti, hogy marha… Én üzenem, Lőrinc, innen, Magyarországról, ha tudja egyáltalán, merre van ez az ország…
– Meg azt is mondják… – folytatta Gábor-Gabriel, mint aki semmit se hallott, semmit se értett meg a gólyák boldogulásából –, azt is mondta itt a rádió, hogy a magyarok a fecskéket is irtják. A fecskéket… A drága kis fecskét, a magyar madarat. Hogy fecske sincs már.
– Gábor…
– Hogy csak agyagfoltok látszanak a falusi házak ereszei alatt, a levert fészkek helyén… Ahol valaha százával fészkelt a fecske…
– Gábor, ez ugyanolyan ostobaság, mint a gólyák… A fecskefészek is lehullik, ha rosszul építik, meg azt se szeretik a falusiak, ha az eresz alját összepiszkítják a madarak. Tesznek alá…
– Ugye, mondom! Szóval igaz, hogy irtják a fecskét!
– Tesznek a fészek alá bádoglapot, azt aztán nyár végén másikra cserélik.
– Te, Lőrinc, mondd, hogyan lehet megölni a kis fecskéket?! Láttál te már kis fecskét? Én láttam! Etettél te már kis fecskét?! Szúnyoggal, léggyel… Édes kis pofák, ahogy tátják a drága kis csőrüket…
– Gábor, éjjel negyed egy van, ilyenkor minden fecske alszik… Én is szeretnék. Senki se bántja a fecskéket, jönnek és mennek, bőségesen van utánpótlás!
– Lőrinc, ugye, tudod, hogy ahol egyszer levernek egy fecskefészket, oda többé nem fészkel a fecske. Megérzi a halálszagot, megérzi, hogy ott gyűlölik… És mondja a rádió, hogy Magyarország ilyen ország lett.
– Na, ide hallgass! Van fecskefészek, amelyik leesik, mert rosszul van felrakva. Vagy a macska kiszedi, az a büdös macska. Meg van gazda, aki bemeszeli tavasszal a tornácot, utána aztán jöhet a fecske a frissen festett eresz alá, a gólya a jegenyére… Vagy éppen a templomtoronyra, bár a meredek bádogra nehezebb fészket rakni, mint a lapos kocsikerékre…
– És merre vannak Magyarországon az új fecskefészkek…?
– Amerre a régiek is voltak.
– És a fecske még odamegy, ahol egyszer már megölték a fiókáit? – Gábor hangja sokadszor is elcsuklott.
– Gábor! Gyere el nyáron, bejárjuk a Balaton-felvidéket, magad szemével láthatod, hogy van fészek, új is, régi is!
– Szóval Kelet-Magyarországon kipusztultak a fecskék, szóval mégis igaz. Magad mesélted, hogy csak a Balatonnál akad még pár mutatóban…
– Sose mondtam ilyet. Elutazunk Zemplénbe, a Nyírségbe, ahol régi, falusi házak vannak, tornáccal, verandával. Csinálunk fényképeket is, elviheted reporteur barátaidnak Chalon sur Marne-ba – ez a város jutott éppen Lőrinc eszébe.
Gábor hallgatott, sóhajtott, reménytelenség költözött a némaságába. A madár most megint kipattant az órából, negyed egy; egyetlen néma kattanás után visszazárkózott.
– Tudod, Lőrinc, nem is tudom, nem hiszem el, amit hallok. Meg amit te mondasz, azt sem. Itt van is gólya, meg nincs is. Ezekhez a gólyákhoz semmi közöm. Nem, ez sem igaz, ezek is az én gólyáim, az én fecskéim. De mégis, valahogy azok, ott, a Balatonnál, meg a másik két helyen, amit említettél… Igen, látni szeretném. Látni, hogy nem igaz, amit mondanak. Hanem, ahogy emlékszem rájuk, gyerekkoromból… Emlékszel te arra…
– Gábor, mindjárt fél egy, nekem reggel… – elharapta a szót, a magáét is, meg a távoli nyöszörgőét is.
– Tudod, Lőrinc, tudod te, mi van nekem? – nehezen szólt, mintha szégyellné, meg mintha maga se tudná igazán, mi az, amit szégyellve, de mégis be akar vallani. Vagy eltitkolni éppen.
– Mondd, Gábor, mondd, mi van neked.
– Mal du pays… – nyögte ki magából. – Hogy is mondják ezt magyarul? Látod, én már csak így tudom, ezeknek a nyelvén.
– Honvágy… – Lőrinc szinte röstellte, hogy mindkét nyelven ismeri a szót. És nem tudta, fűzhet-e hozzá akármit.
– Hogy mondod: Honvéd? – tapogatózott a hang.
– Honvágy, te marha, honvágy! – ordítani akart, aztán csak megismételte halkan, mert már neki is a torkában volt… a mal du pays. A készülék feketén hallgatott a csillagtalan éjszakában. Aztán Gábor tétován mégis beleszólt: – Te, Lőrinc, azt is beszélik itt, hogy kipusztult Magyarországon az a nagy fehér madár. Hogy is hívják, nem jut eszembe a neve… Tudod…
Lőrinc szó nélkül letette a telefont, és belebámult a sötétségbe. A kakukk megint előbicegett, kettőt bólogatott és egy szót se szólt.
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele (2015)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
