Miért írok… ? (Mezey Katalin, Oláh András, Payer Imre)

Mezey Katalin

Miért írok?

Arany János Toldija volt a „bűnre” csábítóm. Ki mondhatja meg, hogy egy négy-ötéves gyereket miért babonáznak meg a szabályosan lüktető, összecsengő sorok? Szüleink kertészetének gyepén ültünk, és bátyám – anyai noszogatásra – felolvasott nekem (ő sem volt iskolás még, de már jól olvasott). Eleinte csak hallani, mondani szerettem a verseket. Hét éves múltam, amikor Petőfi Jövendölése megkísértett, minden szavától jobban dobogott a szívem. Megtanultam kívülről. Lehet egy kisgyerek (kislány) ennyire nagyra vágyó? Nem tudtam, persze, honnan tudhattam volna, hogy Petőfi milyen óriás, mit jelent a hazának, mit jelent a világnak? A költő-hivatás vállalása fogott meg, az, hogy mindennel dacolva hiszi, hogy „Dicső neve költő-fiadnak, Anyám, soká, örökkön él.” Nem tudom, mit gondoltak szüleim, hallván, hogy ezért a versért rajongok? Nem tudom, hogy mennyire nevetséges egy kisgyermek ekkora – és ilyen irreális – éntudattal?

Tizenegy éves koromban – egy imádságféle és egy népdalféleség kereszteződéséből – született első versem. Mindössze nyolc sorból állt, de ettől már költőnek képzeltem magamat. Nyolcadikig talán összesen ha öt-hat verset írtam (eleinte csak fejben, de hatodiktól már volt egy füzetem, amelybe lejegyeztem az írásaimat.) Egy iskolai megpróbáltatás vitt rá, hogy megnyissam a füzetet, először ezt a történetet írtam le. A másfél oldalas „elbeszélést” megmutattam egyik osztálytársnőmnek, barátnőmnek. Amikor visszaadta a füzetet, csak annyit mondott: „Azt, hogy ’tavaly’ ly-nal kell írni.” Ezzel a szóval kezdődött a történet, és rögtön, már az első szóban ekkora helyesírási hibát vétettem. Többé senkinek sem mutattam meg a füzetet, de a helyesírásra nagyon ügyeltem ezek után.

És hogy ma miért írok? Írhatnám, hogy mert máshoz nem értek. De, lehet, hogy ehhez sem. Azért írok, mert az írás – és minden, ami a szépirodalomhoz kapcsolódik: olvasás, szerkesztés, könyvkiadás stb. – az a foglalatosság, ami érdekel, amivel el akartam tölteni az időmet, amit életprogramomnak éreztem és érzek ma is. Abból lehet majd tudni, hogy véget ért az életem, ha abbahagyom az írást és az olvasást.

Oláh András

Nincs menekvés

Miért írok? Valószínűleg tévedésből. Elhittem, hogy tudok valami újat mondani, valami figyelemre érdemeset, és esetleg hatással tudok lenni azokra, akik még olvasnak. Azt reméltem, hogy olyan dolgokat fogalmazok meg, amik fontosak lehetnek, s hogy hasznos és pótolhatatlan, amit csinálok, ahelyett, hogy művelném a kertet, takarítanék, vásárolni mennék, besegítenék a konyhai munkába – vagy egyszerűen csak lazítanék, zenét hallgatnék, olvasnék, söröznék a haverokkal…

De ha már belevágtam, illik kerekké tenni a történetet. Becsületbeli ügy, hogy ne adjam fel akkor sem, ha kétségeim támadnak. Lehet, hogy pont e kétségek eloszlatása miatt írok még mindig. Arany is folytatta, pedig volt pillanat, amikor úgy vélte, jobb, ha letészi a lantot. De nehéz ez is. Mármint megválni attól, ami hozzá nőtt az emberhez.

Mióta betévedtem ebbe a betűsűrűségű rengetegbe, azóta nincs menekvés. Félreértés ne essék, nem szabadulószoba ez, egyszerűen csak nem tudok nemet mondani magamnak. Ezt hívják belső kényszernek. Önmagam rabszolgája lettem. Pedig csak kimenekíteni próbáltam magam a Madách-i valóságból. De ez is csak fedősztori.

A fentiekből vélhetően kiderült, hogy nincs valós válaszom a kérdésre, csak ködös teóriákat fogalmaztam meg. Talán jobban tettem volna, ha írás helyett rajzolok, vagy linómetszeteket készítek. Talán… Vagy mégsem?

Payer Imre

Miért írok?

Mi az emberi lét lényege? Azért kezdtem írni, most is ezért írok, hogy ezt kimondjam. Úgy, ahogy egy varázsló a régmúltban. A tudatalattiból és tudatfelettiből várva a szót, ami elérkezik a tudatba, ott összeolvad, és én kimondom. Igen, kimondom, mert ez mindig mondás és hallás, a hangzása és jelentése elválaszthatatlan. Akkor is hangzó, ha leíródik, hiszen a látható jel mindig másodlagos, olyan, mint kotta a zenének.

Az emberi lényeg tanúságtevőjeként vagyok személyes. A személyem a tanúságtevője ennek az időnek és térnek, a mondásom így hangozhat át más időkbe és terekbe, hogy meghallják.