Töttös Gábor: Gottfried lovag három napja
(novella-regényrészlet)
Én, ki vagyok az Úrnak tökéletlen szolgája, Péter barát, akit Balognak is hívnak, jó apáturunk, a tiszteletreméltó János kegyes rendeléséből, Isten nevében kezdem följegyzéseimet, minden idők jobb emlékezetére. Monostorunk ifjú lévén, mivel a pogányok által Bikának nevezett, kegyes Béla király alapította a Krisztus születése utáni 1061. esztendőben, s tetszett neki fenntartania eme 1096. esztendeig, különösen fontosnak mutatkozott, hogy boldog emlékű uralkodónk lovagi példáját követő, istenes keresztes vitézeknek szállást és élelmet adjunk, ahogy azt előnkbe tett írásával elrendelé Kálmán királyunk. Hogy pedig ezen nevezetes esemény aprólékai közül semmi veszendőbe ne menjen, méltatlan személyemet bízta meg monostorunk apátja, ki reszkető keze miatt engem szólít éjnek idején az emlékezet szolgálatára. Nehogy valaki mégis rosszra gondoljon jámbor testvéreim rendjéből, adom nekik tudtukra, hogy cselekedetének okát könnyen megértheti, aki csak Krisztus hitében él, mivelhogy nem szülne jó vért, ha az utókor okulásául följegyeztetni kívánt elegy-belegy dolgokat éppen bal kézzel örökíttetné meg a szerető gondoskodás, ezért gyertya halovány fényénél s titokban kelletik azt pergamenre jegyeznem.
Intett apáturunk körültekintő gondosságra, mert rövid lévén az emberi emlékezet, az ilyen nevezetesnek ígérkező látogatás minden morzsalékai a később bizonyosan megírandó krónikának tápláló részeivé válhatnak, vagy ha talán a fölöttünk álló másként akarná is, buzgó fáradozásunk és jó szándékunk tanúiként szavanként álljanak. Mivel azonban az erre az esztendőre kiszámított javaink fogytában voltak, János apáturunk kirendelte a suttyó gyermekeket székhelye külső és belső szegleteibe, hogy hajtanák fel s fogdosnák össze amaz istentelen és az éjszakai nyugodalmat amúgy is zavaró kóborló ebeket, mit megcselekedvén, parittyával, botokkal és hurkokkal ügybuzgón forgolódván, egész halomnyi haszontalan állatot hevertettek Mihály arkangyal ünnepére a szentegyházunk melletti piac laposára. Bölcs apáturunk ekkor sebtiben üzent ama Borzas nevezetű jobbágyának, aki ebbéli ügyességének már számtalanszor tanújelét adta, vele az összehordott állatokat hamarást megnyúzatta, s a készséges szolga addig vakargatta szőrüket és bőrüket, hogy a mai napra már ismét elegendő pergamen fogadja nádtollunk fekete percegését. Igaz ugyan, hogy az ebek bőre halovány sejtésünk szerint nem a legméltóbb eszközül jelöltetett ki az oktalan lények korábbi üzekedő életmódja miatt, de ezen meg János apáturunk segített azzal, hogy külön erre a célra formulázott hatékony imájával s szentelt vizével Istennek tetsző állapotúvá fordította a fenn való talán jobb sorsra érdemes teremtményeinek eme különös földi maradványait.
Így esett aztán, hogy mivel pergamennek hirtelen nagy bőségében találtattunk lenni, egyben feladat lett ezek legalább egy részét mihamarabb beírnunk, ugyanis a jövő esztendőre, ha sok találna maradni belőle, aligha nem kevesbítenék meg ebbéli járandóságunkat. Ez lőn oka tehát, hogy míg máskor az Úrnak oly igen tetsző szűkszavúsággal örökítjük meg a bencés barátok székhelyének jelesebb eseményeit, immár ezzel a sorral is sikerrel kerüljük el az együgyűekre oly bántóan jellemző szófukarságot. Mindemellett megérzésem szerint helyesen vettem eszembe azt a fölmerülő lehetőséget is, amellyel jámbor apáturunk szándékát a lehető legjobban szolgálnám, hiszen ha magam igyekezetéből kifelejtek valami csekélységet, az szinte bizonyosnak látszik, hogy ama istentelen pogány igricek, kiket aztán olykor jokulátoroknak is nevezni nem restellnek más krónikák, szóval ezek a lábon járó hírharangok együgyű dalaikban bizonyosan éppen az ilyen kifelejtett részeket énekelnék meg, az általuk hiába remélt nagyobb dicsőségben bizakodván.
Kezdődjék hát! Az egyedüli igaz keresztény Orbán pápa őszentsége, ki e néven a második a halászgyűrű viselői közül, de első, kiben a Szent Sír és vidékének méltó oltalomba helyezésének magasztos gondolata megfogant, ezt szívében és fegyverében megerősített sereggel kívánta elérni. S ily módon országunkba fölkent hévvel bebocsáttatni kérte a napnyugati országok e fennkölt célra vállalkozott vitézeit, akik ezer veszedelem, ínség, meg nem értettség ördögi pillanataitól éppúgy űzetvén, mint lelkükben nehéz fogadalmat hordozván, példájául az istenes lovagi erkölcsöknek, magukat e hatalmas próbára elszánván hozzánk érkeztek.
Adományaiban bőkezű Urunk végtelen kegyelméből Szent Dömötör vértanú névünnepének napmelegtől áthatott előestéjén pásztorok hozták hírét az embertömeg közeledtének. Belátó apáturunk gondos tervezése nyomán szintúgy ekkorra vártuk monostorunk szolgálónépei közül azokat a juhászokat, akik ilyenkor adnak számot egész éves fáradozásukról, behajtván rackanyájaikat a monostor sövényfala mellé. Elsőbben mindig az északi vidékről szoktak beérkezni a számadók, mint ahogy mostan is így esett, ámde egyetlen négylábú állatot sem tereltek örökké vidám puliik. Okát kérdezvén e különös csudának, megtudta véghetetlen türelmű apáturunk, hogy a nyáj idejövet a felszéli mezőn ment veszendőbe, mivel az embertömeg nagy hirtelen körbefogta, s a rackák éktelen sivalkodásától kísérve szabályosan megküzdött a szarvaikat fegyverül használó állatokkal. Azok legyőzetvén, részint a Földvár felől Pakson és Tolnán át idefelé közeledő, örökké éhes hadfiak táplálékául szolgáltak húsukkal, részint a szeleinek erejében már meg-megmutatkozó őszi időjárás viszontagságait enyhítették az évszakok váltakozásáról talán elfeledkezett hadfiak lenge öltözete fölött.
Apáturunk méltósági jelvényül szolgáló sapkáját lassúdan levévén, megfontolt mozdulatokkal kezdé vakarni hajszálakban ritkás ősz fejét, hiszen ezt a nyájat tervezé ő ünnepi vacsorának ama nagybendőjű, tízezer számmal sereglő hadi népségnek. Így történt, hogy későbbi napra elgondolt tervét előbbre hozatta, s megparancsolá minden épkézláb férfiúnak, hogy a telihold fényében hálót feszítve veselkedjen neki a Duna és a Sárvíz áldásos adományban bővelkedő öntéseinek, s ami rákot, kagylót, halat jó szerencséjével a köz asztalára tehet, gyűjtse mihamarabb egybe monostorunk tágas udvarán. Százak siettek az apáti áldással biztosított munkálatokra, s minekutána a kirendelt társzekerek szakadatlanul öntötték pikkelyes terhüket, még a szűkös időkben is hűs vízzel enyhülést szolgáló ciszternát is megtöltötték. Serénykedő asszonyok fosztották meg csillogó pénzüktől a változatos fajtájú és méretű halakat, dobálták forró vízzel telt üstbe a csípni kész rákokat, feszítették szét a sokszor tenyérnyi, főzni szánt kagylókat. Ők maguk ugyan ez utóbbival nem éltek, de úgy gondolták, ez is az Úr kegyes adománya, s így étekül rendeltetett, meg aztán a közelgő siserehadnak éppen elég jó lesz.
Ezenközben megérkezett a daliás termetű, szőkén lengedező haját a simogató nappal süttető Gottfried lovag, aki Isten vidám és belátó bajnokának mutatkozott, amikor az őt megrohanó rajongó nép összefogdozta, és izzadságpatinás köpenyétől vaskesztyűs kezéig, még talán lovát sem kímélve, csókokkal hintette. Jó János apáturunk elébe sietvén átadta neki a monostor kulcsát, amit ugyan még senki soha ki nem próbált, de azért díszes mivoltánál fogva jelképnek nagyon szépen megtette. Előrelátása megóvta őt ama elhamarkodott cselekedettől, hogy a tág öblű pince kulcsát is általadja, ami a későbbiekben igen bölcs döntésnek bizonyult, lévén szüret után a hegy nemes levével megtelt hasas hordóink nagy veszedelemben. Másutt, mint hallánk, tévedésből, avagy mohóságból még a káposztás hordókról is leitták a sótól átjárt vizet, sőt egyszer még – a föld termékenységének nagyobb örömére – a mosóasszonyok lúgos hordóját is kiürítették.
Az október hónap végén szokatlanul meleg napsütés oly derűvel töltötte el a délceg lovagot, hogy már azon gondolkozott, havonta esedékes fürdését a szabad vízben ejti meg, ámde egyik föllelkesült csatlósa, aki a monostorunk aljában elterülő sekély öntésben hasonlóval próbálkozott, kétségbeesetten rohant ura elé, mutatván ritkás páncélingét, amely –mintegy halászhálóul szolgálva – piócák százait fogta ki, miközben a férgek majd félig, majd egészen megduzzadva könnyítettek a hű fegyverhordozó sűrű vérén. Gottfried úr imígyen mégis inkább úgy döntött, hogyha a szükség úgy hozza, akár Jeruzsálemig is kibírja fürdés nélkül, hiszen a fenn való szolgálatában rátapadt úti por egyben védelmül is szolgálhat életlenebb kardok ellen.
Ennek okáért a keresztes hadak átszellemült vezére inkább lélekbeli felüdülést kívánt, közölvén óhaját, hogy egy gregorián énekkel kísért misét szívesen fogadna. Apáturunk ismételten megfontolva vakargatta fejét, mert jól tudta, hogy a sok évvel előbb idetévedt énekest, aki ilyesmire egyáltalán képes lett volna, annak idején a helybeli igricek véglegesen szoprán szólamra képesítették, mire az szégyenében elbujdosott; kósza hírek szerint Bakonybélben remetének állt, s ott mostanság közkedveltségnek örvend. Ezt tudván, János apátunk az egykor e szégyen elkövetésében részes igriceket maga elé állíttatta, s közölte velük: jámbor pofát vágván igyekezzenek olyan kórusénekkel maradandóvá tenni a lovag és főbb vezérei tiszteletére tartandó misét, hogy az gyanút ne foghasson, s az ellenszenves pillantások kereszttüzében ne érezze magát kényelmetlenül. Az igricek összenéztek, s azt az ajánlatot tették, hogy a Béla királyról komponált, a kegyes cél érdekében külön ez alkalomra megszelídített hosszú éneküket több részletben – a templomszolga figyelmeztető intésére – készek előadni, de azután az apátúrnak gondja legyen rája, s az évek óta elmaradt, támogatás gyanánt kezdetben adott füstölt sonkát meg a hozzá járó hordónyi bort el ne mulassza pótlólag és visszamenőleg kiutaltatni. János apát eddig bujkáló arcidegzsábája néhány szemhunyásnyira ugyan erőt vett a derék férfiún, de nem sok idő múlva mosolyt erőltetett arcára, s mindent megígért.
Így esett aztán, hogy a magyar dalt addig még soha nem hallott lovagok, akik Európa megannyi szegletéből sereglettek szent elszánással a keresztes had zászlai alá, oly áhítattal hallgatták az isteni szolgálatot kísérő éneket, amilyet gregorián esetén semmiképpen sem remélhettünk volna. Kisebb baj csupán abból lett, hogy az egyik buzgóságában elpilledt dalia, aki cizellált kardját markolatával a föld felé állította a Géza király bűnbánatát is látott kőpadlóra, maga pedig ültéből félrecsúszván lefordult, elhamarkodottan előre élezett pengéjébe siklott, s az ádámcsutkája alatt beléje szaladt kard a hátán kijőve, köpenyét szép piros vérével elborítva, idő előtt a Szent Sír vértanújává tette őt. Apáturunk megragadván az alkalmat, felajánlotta, hogy a várhatóan hamarosan bekövetkezendő boldoggá avatásig is szívesen ad helyt a furcsa véget ért lovag földi maradványainak az egyelőre még igen bőséges számban kínálkozó díszsírhelyek egyikében, de ezt a hirtelen elhervadt ifjú barátai nem tartották helyénvalónak, még kevésbé illendőnek, ezért inkább szorosan ökörbőrbe varrva útnak indították távoli szerettei immáron hiába reménykedő körébe. Gottfried vezér ezt nem tekintette rossz előjelnek, pedig ha ezt tette volna, bizonyosan elkerülheti az idegen tájon reá még várakozó meglepő megpróbáltatásokat.
Történt pedig, amint az néha napján megért templomi zsúfoltság esetén máskor is előadta már magát, hogy a fehér személyek balról csoportosuló sokasága és a jobb oldalon szorongó hadinép férfijai a homályosabb, tömjénillatú fülkékben összeérvén, az előbbiek ájtatos testtartását az utóbbiak közül a vérmesebbek kihasználván, nem elégedtek meg sóvár szemük legeltetésével, hanem a gömbölyded formákról kézzelfogható bizonyítékot akartak. Asszonyaink és leányaink dicséretes többsége örvendett e baráti közeledésnek, s nem is lett volna talán semmi említendő esemény, ha a fegyveres bajnokok egyike el nem mulasztotta volna lehúzni amúgy igen míves ötvösmunkára valló, azonban mégiscsak vasból remekelt kesztyűjét, s ezt eszébe nem vévén, meglehetősen hideg alkalmatosságával a kedveskedőnek szánt alanti simogatás igen hatásosra sikeredett. S mivel ez a próbálkozás a piruló menyecskét szintoly gyorsan, mint váratlanul érte, önkéntelenül és ártatlanul felsikoltott a kezüket tízével visszakapott jövevények, a szoknyájukat hirtelen illedelmességgel lesimító helybéliek és egyéb jámbor népek teljes megdöbbenésére. A templomszolga helyesen állapítván meg Panka asszony, hiszen így hívták ama fehércselédet, s a kutyaképű Hubert lovag rövidre sikeredett csintalankodását, két ittenit és két seregbélit magához vévén az apátúr és a vezér elé kísértette az illetlenkedőket.
Bölcs elhatározásból azok úgy döntöttek, ki-ki ítéljen a maga embere fölött, de Gottfried lovag már jó előre János apátunk tudtára adta, hogy mivel alig akad e szerény helységben legényeinek megfelelő tanulságos szórakozás, nem lenne ellenére egy másnapi nyilvános kalodázás és megvesszőzés, már ami a helybeli asszonykát illeti. Jámbor és istenfélő apáturunk ama ellenvetésére, hogy mifelénk bizony a menyecskék lenvászon ingszoknyája alatt már közvetlenül ők maguk találhatók, s e veszedelmes látvány esetleg fölöslegesen tüzelné fel a nagyra hivatott, messzi útra vállalkozott férfiakat, a lovag úr megjegyezte, hogy küldetésük remélhető folyamán még veszedelmesebb látványban s nagyobb csudákban is bőséggel részük lehet. Eme jó szándékú befolyás alatt apáturunk a kicsapongónak mondott fehérszemélyt a piactéren másnap felállítandó kalodára kárhoztatta, mellékbüntetésként pedig húsz vesszőcsapásokkal óhajtotta megdorgáltatni. Erre a nagylelkű lovagvezér kijelentette, hogy a büntetés mértékében ő sem kívánna elmaradni, minek okáért rendetlenkedő lovagját istenítélettel sújtja, mégpedig a rangjához és helyzetéhez illő párviadalra szólítja föl – bármely ilyen megmérettetésre vállalkozó helybélivel szemben. Szerénységem ugyan – kellő módot választván – Gottfried lovag fülébe súgta, hogy alighanem bajos lesz ez a próba, hiszen a büntetéssel sújtandó asszonyka hites ura az a Márton nevű kovács, akit a nép a maga száján csak Taglónak hív, mivel egy alkalommal, midőn a mészárosnak meghasadott az ökör taglózására alkalmatos szerszámja, őt hívták segítségül, ki egyetlen kalapácsütéssel végzett a meglehetős súlyú állattal. A lovag utánozhatatlan fanyar mosolyával tudtomra adta, hogy lebecsülöm a technika jelentőségét, s ha a nevezett férfiú vállalkoznék is e vakmerő viadalra, amiben ő egy pillanatig sem hisz, érdemes lenne jó előre gondoskodnunk a környék híres javasasszonyainak egyikéről-másikáról, továbbá elegendő mennyiségű timsóról és gyógyfűről a sebek beforrasztását célzandó.
Gottfried, a bölcs vezér meglepetésére, de nem a mienkre, másnap aztán valóban megjelent a piactéren kijelölt küzdőporondon Márton, aki némi megelégedéssel nyugtázhatta, hogy a fegyvereiben bízó lovag páncélostul sem érheti el az ő bőrköténnyel kiegészített súlyát. Miután a menyecskét a környékbeli sihederek dévaj mulatozásai között kalodába zárták, és szemérmét sem födözte egyéb, mint amit a fölöttünk valótól földi útjára kölcsönözhetett, s becsülettel kimérték a frissen vágott mogyoróvesszőkkel mind a húsz csapást, bikához hasonlatos bömböléssel megjelent Márton kovács, aki hordónyi mellét döngetve párviadalra szólította a magabízó, ámbár ugyancsak megszeppent ifjút. Az anélkül, hogy csillogó vértezetű lováról leszállt volna, sarkantyúba kapta a paripát, s mindegyre sebesen közeledett kinyújtott dárdájával a szálfaként álló kovácshoz. Jól irányzott döfésével örök idők tanúságául kívánta a pórnép tudtára adni, hogy sem vele, sem a hozzá hasonló daliákkal becsületbeli ügyekben nem ajánlatos incselkedni, ráadásul okafogyottan ujjat húzni.
A kétszemélyes ütközet, amely mindössze néhány szempillantást vett igénybe, ekkor nem várt fordulatot hozott, amit sajnálatosan sem apáturunk, sem pedig a mellette kitüntető érdeklődését mutató Gottfried nem láthatott, hiszen az elmélázó János kezéből a földre csúszott addig ott szorongatott keresztje, amiért az előzékeny vezérrel egyszerre hajoltak le, nagyra hivatott fejüket fájdalmasan összeütvén. Ezenközben a puszta kézzel ellenfelét beváró kovács a felé csörömpölő ló és elszánt lovasa elől hirtelen félrelépett, a kötőféket megragadta, minek következtében a nemes lovag félkörívet leírva előbb a levegőbe emelkedett, majd a napok óta esőt remélő vastag porba hullott. Pompás ménje oly erős rántást szenvedett, hogy a feszes zablától amúgy ép fogai párosával röpködtek ki pofájából, de ami még ennél is végzetesebb fejleménynek számított, nyakcsigolyája kiugrott, s ezután leginkább csak kellően megfőzve, bőre pedig mesterien kikészítve ígérkezett hasznosnak, s így leginkább egy halom vonagló húsnak mutatkozott az ámulatba esett nagyszámú közönség előtt. A röptét időközben befejezett lovag – mert ilyen ott nem volt – fűbe nem harapott, de az áldott anyaföldből taknyával, nyálával és ajkai vérével szennyezett maroknyi elegyet igyekezett éppúgy lenyelni, mint kiköpni, azonban ebben megakadályozta őt a hozzálépett kovács. Az öntudatát talán éppen visszanyerni szerencséltetett ifjú sisakját két tenyere közé fogta, és vasmarka szorításai nyomán csaknem kétdimenzióssá tette az addig pulykatojást és agarat egyaránt formázó fejet. Az időközben keresztjét áldó kezébe vevő apát és Gottfried lovag fölegyenesedve szinte egyszerre kiáltotta a maga nyelvén, hogy vissza!, de ezt már Márton kovács viszonylag későn, az ellapult lovag pedig egyáltalán nem hallotta.
Másnap a sereg, miután vendéglátóival egymást kölcsönös jó szándékukról kellően biztosították, útra kelt. Előtte, már csak apáturunk nevére való tekintettel is számos János-áldást ittak a mesebeli bőséggel termett hegy levéből, melyet tömlőkben magukkal vittek, ha nem is a Szentföldig, de bizonyosan az egynapi járásra fekvő Bátaszék vagy a két napra elterülő Báta határáig. Az izgalmaktól megfáradt apátnak csak ekkor jutott eszébe vétkes feledékenysége, hogy hiszen megmutathatta volna a monostort alapító király gondosan elrejtett sírját is, de hírvivőit ebből a célból hasztalan szalasztotta már a sereg vezérei után helysége határába. Megígérték viszont erős fogadalommal, hogy visszafelé nem mulasztják el ama híres lovag örök nyughelyét felkeresni, hacsak időközben ők maguk nem fölözik meg annak dicsőségét, akár vértanúként, akár a Szent Sír visszahódítóiként.
Én, aki vagyok Istennek legkisebb szolgája, itten rekesztettem be a János apát rendeléséből írt kisded krónikámat, amelynek azonban nem mulaszthatom el további szomorú sorsát sem tudatni. Midőn a keresztesek után maradott romokat és hulladékokat napok múltán eltakarította a serénykedő sokaság, s János, jámbor apátunk gondjai szemlátomást kevesbedtek, elejébe hívatván meghallgatta följegyzéseimet. Tekintette előbb borúsra, majd komorra, utóbb elkeseredettre változott, s szigorú szóval meghagyta, hogy senkinek ezt az írást meg ne mutassam, eszem ágába se jusson abból a legcsekélyebb részt is az apátság krónikájába másolni, hanem inkább vessem a monostor palánkja mellett tátongó árok fenekére, mert soraimat, noha kétségtelenül igyekezet vezethette, úgy látszik, mégis átütötte az áldással és szentelt vízzel hasztalan szelídített istentelen életű kutyák természete. Megcselekedtem ezt, de úgy, hogy egy ászokfának szánt tölgy levágott maradékát gondos munkával üregesre vájtam, összehengerített pergamenjeimet beléjük helyezve, hasonlóan tölgyből, szoros illesztékűre faragott dugasszal elláttam, rábízván így a jövendőre, hogyha megtalálja, azt cselekedjék vele, ami csak Istennek vagy neki tetsző lehet. Már csak abban reménykedem, hogy a kései unokák sietséges munkával sem szét nem zúzzák, sem porrá nem égetik ezt az én első művemet, mellyel méltó emléket igyekeztem állítani jelen korunk hihetőleg legnagyobb eseményének.
Illusztráció: Gustav Klimt Arany lovag c. festménye (részlet)
Cimkék: asztalfiók, próza
