május 6th, 2026 |

Kovács katáng Ferenc: Képzelt riport egy budapesti tárlatmegnyitóról (kamarakiállítás 7+1 lépésben)

Betűk és Formák volt a kiállításod címe. 2025 karácsonya előtt nyitottad meg az Országos Idegennyelvű Könytár (OIK) Átriumában. Ez lesz a mostani beszélgetésünk apropója. Kezdjük talán azzal, hogy mire fel ez a hosszú, dupla alcím:
Kovács katáng Ferenc könyvei és illusztrációi. Kamarakiállítás 7+1 lépésben?

Igen, hosszú a teljes cím, mert összefoglal mindent, amit tudnia kell a potenciális látogatónak. Szerintem lejárt annak az ideje, hogy polgárpukkasztó, hangzatos szavakkal toborozzunk gyanútlanokat (is). Vagy épp az ellenkezője? Lejárt az ideje az ilyen ősbölényeknek, mint az én korosztályom, akiknek még a vérében van a hiteles tájékoztatás igénye? Attól még lehet jó valami, hogy csak azt kapod, amit vártál. Az alábbi illusztrációfotókon követhető majd, ahogy lépésről lépésre haladunk képről/könyvről képre/könyvre. A téma a korábban megjelent köteteim közül az a nyolc (7+1), amikhez az illusztrációkat és/vagy a borítógrafikákat magam készítettem. Még van néhány fordításkötetem vagy antológiám, sőt más szerzőtől származó is, amit mutogathattam volna, de soknak találtam ebbe a viszonylagos kis térbe.

Még az első lépés előtt – körbetekintve a teremben – talán szóljunk a illusztrációk technikájáról, az elhelyezésük sorrendjéről.

Erről szívesebben beszélnék az „állomásokon”. Viszont a megnyitó-tárlatvezető szerepében egy nulladik lépéssel, bevezetővel kezdeném. Nem tudtam kihagyni a legelső kötetem megjelenésének kalandos történetét.[1] Még alig-alig illeszkedtünk be Norvégiában, hazai kérésre, ötletre máris elkezdtem verseket fordítani magyarra. Ezzel párhuzamosan írtam a magamét az asztalfióknak.

Ugyanakkor ismeretterjesztő írásaim rendszeresen jelentek meg Magyarországon, mígnem a szerkesztő rám pirított, hogy ezek olyan „melankolikusak, csapongók”. Írj inkább verseket, novellákat! Írok én azt is, volt a válaszom. Kérte, leközölte. Némelyikhez tusrajzokat is mellékeltem, sőt képverssel köszöntöttem Simonyi Imre, kedvenc költőm születésének hetvenötödik évfordulóját. Végül a jóindulatú, erős hitű lapszerkesztő kötetkiadást ajánlott, megragadtam a lehetőséget. 1995 elejét írtunk.

Második érdekesség a kötettel kapcsolatban, hogy hónapra pontosan harminc évvel ezelőtt került nyomdába. Két drámát gondoltam bele, de hogy ne legyen az első kötet olyan karcsú, felvetettem, hogy egy akkor még ismeretlen norvég drámaíró darabját lefordítanám, beletenném két nyelven. Szerzőjének ezzel indult el a magyarországi bemutatók sora. Később már mások fordították, fordítják. Jon Fosse 2023-ban Nobel-díjat kapott (két magyar tudóssal, Karikó Katalinnal és Krausz Ferenccel egy színpadon). Én aztán már csak Fosse verseit fordítottam s jelentettem meg Magyarországon.

A debütáló kötetem harmadik érdekessége, hogy az Ausztráliában töltött karácsonyi családlátogatáson láttam meg először fizikai valójában a feldíszített fa alatt negyven fokos melegben…

1. lépés

Lesznek még ilyen hosszú sztorik, kitérők? Jelezzük az olvasóinknak, hogy készítsenek maguk mellé rágcsálni valót, gőzölgő teát…
Itt mindjárt nem is a Te saját könyved látható egy rémisztő figurával.

A Kortárs magyar irodalom című antológiáról van szó.[2] Két ifjú norvég költő jelentette meg. Őket korábbról ismertem, beválogattam verseiket egy folyóirat tematikus számába és egy antológiába. Egyikőjük el is jött a könyv bemutatójára a 2004-es Könyvhéten. Ők egy negyedévente megjelenő irodalmi lapot szerkesztettek, aminek bizonyos számaiban bemutatkozhatott egy-egy ország. Magyarországot miattam választották. Kikötöttem, hogy ha rám bízzák a szerkesztést, szabad kezet kérek. Óriási munka volt megszerezni a magyar műrészletek kiadási jogát, a szerzők engedélyét, megszervezni a norvégra fordítást, mindent ingyen, mert az ifjaknak egy fillérjük sem volt erre. Magyar fiatalokat terveztem bemutatni, mint ahogy a hasonló korú norvég lapszerkesztők kerülhettek bele a fent említett magyar kiadványba. Titokban átnyúltak a fejem felett, beválogattak korosabbakat is (nem árulom el, hogy kiket), erre én Szabó Magda mellett kardoskodtam, akivel végül interjút készítettem (ez lett élete utolsó interjúja).

2. lépés

Átolvastam a kötetet. Hajamat a Norvégiában személyesen megtapasztalt, a magyarországinál jóval erősebb, hidegebb szél borzolta, s a szívem mintha jéghideg kéz szorongatta volna. A szerzők egy-egy tusrajzod után sorakoznak sorban. Előbb két hölgy, aztán öt fiatalember. A meglévő rajzaidból válogattál illusztrációkat, vagy eleve ezekhez a szerzőkhöz vagy verseikhez készítetted?

A szerzőket ismertem személyesen is (ez szinte kivétel nélkül előfeltétele a fordításaimnak. S ha belegondolsz, nem semmi, hiszen kilencven felett van azon skandináv alkotók száma, akiktől legalább négy-öt verset, rövid novellát fordítottam. Rajzaim talán tükrözik a személyiségüket, esetleg a verseik auráját, hiszen egy hangulatban készültek a fordítások és a rajzok. Ha kiesett a tustoll a kezemből, kinyitottam a szövegszerkesztőt, és fordítva. Nekik is ajándékoztam az eredeti rajzokat. Nálam csak reprodukciók maradtak.

Talán nem említettem még, hogy a könyv előzményét: a Várucca veszprémi irodalmi folyóirat felkérése, akkoriban valamivel húsz év alatti, norvég költőtől fordítottam verseket. Majd két újabb ifjúval kibővítve lett ez a kötet teljes.[3]

A borítógrafikám egy számítógéppel manipulált verzió, s egyik kedvencem. Az 1980-as évek végén a tusrajzaimat már digitalizáltam, s egy grafikai programban folytattam a véglegesítésüket. Az Oslói Egyetemen egy tanszék mérnökeként egészen korán jutottam hozzá az új digitális technikákhoz. De otthonunkban is volt már olyan Commodore és Amiga nevű számítógép, amin feleségem animációkat készített egy oktató kisfilmünkhöz, én pedig újságot is tudtam szerkeszteni, tördelni rajtuk. Ma már mobilon az óvodások is tudják mindezt, de 1983-ban csak kevés „amatőr”-nek volt hozzáférése Európában.

3. lépés

Öt évvel ezelőtt 16 grafikai lapot láttam tőled kiállítva itt az OIK emeleti termében, s mellettük A 4-es kartonokon szövegeket is. A Képszak[4] címet viselő kiadványodra gondolok.

Az ebben szereplő grafikákat elküldtem a tanszékünkön végzett médiaszakos hallgatónak, jó barátunknak, az Amerikában letelepedett Szalóki Melindának s egy szépprózai tollal is ékeskedő dunaújvárosi újságírónak, Nyulasi Zsoltnak. Arra biztattam őket, hogy írják le a képeim keltette reflexióikat.
Melinda angolul írta a verseit, ezek műfordítását magyarra Teleki Bálint készítette el, s a Cédrus Művészeti Alapítvány adta ki 2020-ban, pont az általad említett kiállításra.

A kötet grafikáit az Egri Főiskolán végzett grafikus, Sipkay Karina gondozta. Hozzájárulásommal a tusrajzaimat átvitte negatívba, és karcolással, más trükkökkel „öregítette” azokat. Ha lett volna rá elég pénz, a belívben is szépia színben láthatnánk, mint a borítón.

4. lépés

A séta feléhez érve, ideje rákérdezni arra, hogy kitől származik a kiállításod ötlete. A Covid óta eléggé lecsökkentek az események ezen a kamarakiállításra nagyon is csábító helyen, az Aulában. Te az utóbbi években háromszor is szerepeltél itt. Igaz, fényképekhez, festményekhez írt haikukkal, rövid novellafüzérekkel.

Igen, nehezményeztem 2025 tavaszán, hogy akkor épp’ csupaszok voltak a falak. Madarász Tímea, a ház programszervezője azonnal lecsapott a témára. Miért nem állítok ki. Az igazat megvallva nagyon jólesett a bizalma, de már falra akasztottam az ecsetjeimet. A színeim rég elmentek. Három évtizede csak fekete-fehérben gondolkodom. Már nem is követem az új operációs rendszerekhez illeszthető rajzprogramokat. Egyszóval elapadt a forrás. Nincsenek új alkotásaim. Viszont eszembe jutott, hogy Nyíregyházán rendeztem már a mostanihoz hasonló, könyvek és illusztrációik témájú kiállítást. Jó régen. Ez itt nem ismétlés, hanem többnyire más, új felállás. Belevágtam. S ha lúd, legyen kövér, s mint egész életemben tettem, most is felkaroltam két ifjabbat, jussanak ők is lehetőséghez. Utánam ők jöttek. Egy grafikai sorozat s a hozzájuk írott haikuk láthatók a falakon. (2026. május végéig)

Itt, utunk felénél az Innen – Onnan[5] című kötet s egyik illusztrációja csüng a falon. Bármennyire is tiltakozol a kitérőim ellen, valamit el kell mesélnem. Az olvasó nem látja, de hét ablaka van az átriumnak. Ki tudja, mi van mögöttük, de biztosan nem a dunai panoráma. Ezért ötletesen mindet lefedték zsákvászonnal, ami ideális háttér kiállított tárgyak, festmények, fotók mögé. Úgy gondoltam, hogy a képeim belógatásához spárgát használok. Egyik boltból küldtek a másikba, majd kínait ajánlottak, mert ott mindent kapni. Igen, műanyag volt és hupikék vagy rikkancs színben. Cukorspárgát hajtogattam, gesztikuláltam, masnit kötöttem a levegőbe, szegény eladók mindent ajánlottak, még spagettit is. Úgy a hetedik üzletben megláttam, hogy két tíz év körüli kínai srác gyilkolja a mobilját a pénztárpult alatt. Nekik sírtam el a bánatomat. Mire a végére értem, már nyomták is a kezembe az igazi, lenszálból sodort cukorspárgát!

Ez a kötet újfent igen merész vállalkozásom volt, mert egy-egy jeles norvég és magyar szerzőt álmodtam a két fedél közé. Meggyőzve őket, hogy fordítsák másikójuk alkotásait saját nyelvükre. Ehhez a hálátlan feladathoz egy-egy nyersfordítás-készítőt kértem fel. Feleségemet, Kunszenti Ágnest Kolbein Falkeid verseinek magyarítására, aminek aztán Vasadi Péter adott végső formát. Bendes Rita pedig Vasadi Péter alkotásaival foglakozott, majd Falkeiddel közösen csiszolták norvégosra.

Magam a szerzők verseit válogattam, szerkesztettem. Megszereztem a kiadási jogokat, rábeszéltem egy magyar kiadót e kétes vállalkozásra, cserébe viszont pályáztam Norvégiában, és kaptam pénzt a legszükségesebbekhez.

Közben folyamatosan készítettem a kötethez a számítógépes grafikákat. Mindegyiknek egy-egy tusrajzom szolgált alapul. Harminchat került bele a kötetbe. A kiadó benevezte a 2003. év Szép magyar könyv-e pályázatra. Örömmel közlöm, hogy a szépirodalmi kategóriában Kovács Ferenc lett a befutó. Apró bökkenő! A nyertes közbenső neve nem katáng volt, hanem András. A 2023-ban elhunyt nagyszerű erdélyi költő KAB, vagyis Kovács András Ferenc verskötete kapta az igen rangos díjat.

5. lépés

Itt emeljük ki, hogy minden lépésnél tartottál egy kisebb fajta könyvbemutatót, és hozzá műhelytitkokat árultál el az illusztrációk technikájáról. Időutazást tettél életed utóbbi harminc évében. Olyan tanár bácsis voltál.

Kezdjük azzal, hogy nagyon szeretem az évfordulókat (még ha valamelyik a káromra is lehet, pl. ilyen volt a 75. születésnapom – ki boldog attól, hogy öregszik? Hát én! kifejezetten jól vettem, s már alig várom a 80-at). Korábban említettem, hogy 30 évvel ezelőtt debütáltam kötettel. 12 éves koromtól pedig korrepetálok vagy tanítok valamilyen formában. Utóbbi időben pedig már csak tárlatot nyitok, könyvbemutatót moderálok, kis közösségeknek tartok valamiféle előadást vagy interjúvolok valakit. Tehát szerepelek 65 éve. S amíg elfogadják, és nem fütyülnek ki, csinálom.

De nézzük csak ezt az állomást! A Soha ne kérj bocsánatot[6] verskötetet. Rögtön a címe magyarázatra szorul. Én a széklábtól is bocsánatot szoktam kérni, ha belerúgok. Nem félrevezetni akartam az olvasót, hanem kíváncsiságot kelteni, olvasásra serkenteni, s a verseim által megmutatni, milyen ellentmondásos bennünk, körülöttünk minden, de minden… Ezt boncolgatja egy nem régen megjelent kritika Teleki Bálint tollából: „Már maga a cím rendkívül izgalmas. A csupa kisbetűvel, központozás nélkül otthagyott gondolat (életbölcsesség, szentencia?) üzenetét tekintve szembehelyezkedik a keresztény európai kultúrában bevett viselkedési normákkal, sőt lelkiséggel, egyben mindannyiunk neveltetésével. A bocsánatkérés fontos része a bűnbocsánathoz vezető útnak, miért ne kérjünk hát bocsánatot? Még érdekesebbé válik a dolog, amikor végigolvasva a kötetet rájövünk, hogy az első verset leszámítva a mű ehhez a gondolatisághoz nem közvetlenül, hanem nagyon csavaros módon kötődik. A mű meghatározó szava ugyanis a „társak/társam”, tehát semmiképpen sem a címből következtethető aszociális világlátás, hanem annak ellentéte, a kapcsolódás mikéntjei vannak reflektorfényben a kötet teljes terjedelmében.” (Napútonline, 2026. 02. 19.)

Négy fejezetillusztrációt készítettem a kötethez. Tusrajz reprodukciók, puritán tollvonások. A címlapon egy ötödik rajz negatívja szerepel. Csupán csak azért, hogy a borító telített legyen, kiemelkedően fekete tónust kapjon.

6. lépés

Az előző lépés volt az első hely, ahol még a közreműködőt sem hagytad szóhoz jutni. Pedig Cserna Csaba tisztességgel készült, hogy minden állomáson felolvasson valamit a kiállított könyveidből. Még arról is gondoskodtál, hogy ha véletlenül elkeveri a jegyzeteit, akkor se jöjjön zavarba. Piros füllel megjelölted az idézendő helyeket. Mi történt az ötödik könyvnél?

Amikor mellé léptem, s elmeséltem a legfontosabbakat, egy halom jó érzés tolult fel bennem a keletkezéséről, és arról, ahogyan akkoriban reagáltak rá azok, akik kézbe vették, becsülettel átolvasták és véleményüket kifejezésre is juttatták. Éreztem akkor és most is, hogy ezt a költői érzékenységet, eleganciát nem tudom majd folytatni. Ráadásul elbizonytalanodtam, hogy a sokak által dicsért, mérnökhöz illő szerkesztési precizitást tudom-e frissíteni. Talán nagyképűen hangzik, de legalább a szerkesztésben sikerült újat hoznom, pl. a Gaál Zoltánnal közösen írt kettős kötetekben (Fák egymás között, 2014, Hegyek egymás között, 2016, Vizek egymás között, 2018). Ami a verseket illeti, sajnos igaz lett, talán született egy két jobb versem 2005 óta, de egy kötetnyi aligha.

Ez a sok minden természetesen nem az 5. lépésnél jutott eszembe, csak ezek esszenciája. S akkor átvettem Csabától a szót. Őt még a Villamoskari koleszban ismertem meg, mint Vári Irodalmi Színpadtagot. Főleg az utóbbi egy-két évtizedben megújult, elmélyült a barátságunk. Bízhattam is abban, hogy nem sértődik meg, ha elveszem a kenyerét. Magam olvastam fel öt rövid verset.

De itt most a Körnégyszög – játék az élettel 6 részben[7] című könyvről kell beszélnem: borítóképe és a benne lévő tusrajzaim manipulált reprodukcióik. A 17 grafika nem ehhez a kötethez készült, még csak nem is egyidőben ezzel a szín-játékkal. De szerintem e könyvbe illenek, aminek ötven példánya különleges, számozott, s a 17. oldali rajzot, a megjelenés után, egyesével kiszíneztem. Vagyis 50, színben, hangulatban különböző rajzot készítettem, sorszámoztam, címmel láttam el és aláírtam. A kiállított példány pl. a római sorszámú V. A színes rajz bal sarkában 5/50 áll, közepén annak a kezdőbetűje, akinek a kötetet dedikáltam, Á.I., s végül a jobb sarokban a szignóm (attól függően, hogy ki kapta a könyvet, s ki hogy ismert: Feri, Ferenc, Katáng, Öcsi). Az évezred első magyar könyvének szántam, de a kiadónak nem volt humorérzéke, sem pénze arra, hogy a nyomdászokat rávegye, hogy Szilveszter éjjel, pezsgőspohárral a kézben, a Himnusz alatt megnyomják a nyomdasor zöld gombját. Így csak ez az első könyvem ebben az évszázadban (azt azért egyszer szívesen elmesélném nagy plénum előtt, hogy feleségemmel, nagyfiunkkal hol, s hogyan töltöttük az évszázad első perceit).

Egy drámám szerepel e nevezetes könyvben angolul, magyarul és norvégul. Ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, hogy Sarkadi Imre utánérzet. Az Oszlopos Simeon-i depressziós érzésvilág. „Az elidegenedett, elmagányosodott városi ember kiúttalansága…” (Antall Pista áldott emlékű rádiós barátom szavaival). Persze nem véletlen, Sarkadi máig nagy hatással van rám. Régebben gyakran vitték színre, filmvászonra. Ma már kuriózum, ha feltűnik valahol a neve, és Németh Lászlóé vagy Kocsis Istváné is – mintha elfeledkeztek volna róluk…

7. lépés

Szándékos vagy véletlen, amint az első, úgy az utolsó könyv sem a te neved alatt jelent meg. S meglepődve olvastam, hogy a borító Lisztes István szobrászművész egyik munkájának felhasználásával készült. Papírkollázsnak véltem, a te munkádnak.

Szívesen lennék alkotója. Eredetijét láttam is egy oslói kiállításon. Írtam róla, itthon megjelent egy antológiában.
Jól ismerem Istvánt, és norvég feleségét, aki Magyarországon végezte el a Képzőművészeti Főiskolát Lisztes István tanítványaként. Összeházasodtak, és Norvégiába költöztek. István a norvég Művészeti Akadémia oktatója, majd rektora is volt.

A Tegnapodban élsz[8] című kötet itteni szerepeltetése részemről tisztelgés Sulyok Vince Norvégiában élt költő, műfordító, történész és könyvtáros emléke előtt. Ebben a versgyűjteményében hat fejezetgrafikám található. A költő 70. születésnapjára jelent meg a Széphalom Könyvműhely kiadásában, s ekkorra készült el a 6-6 illusztrációt tartalmazó tizenöt számozott mappám is. Az 1. sorszámú a Petőfi Irodalmi Múzeumba került, míg a 15. a Sulyok Vince Emlékhelyre Győrbe, a Bezerédj-kastély Művelődési Házba. Néhány pedig az oslói kirendeltségen szolgált, távozó nagykövetek birtokába.

Vince hozzájárulásával, a kéziratot elolvasva, mind az öt fejezet hangulatára készítettem tusrajzot, s egyet a borítóra is. Sajnos a tördelő nem az elképzelésemnek megfelelően a fejezetcímek elé tette a rajzokat, hanem a fejezetben lévő azonos című vershez. Ezzel az általános érvényt lefokozta konkrétummá. Kicsit csalódtam, hozzám nem került korrektúrára, nem javíthattam. Kár!

Sulyok Vince írásait gyakran felhasználom, idézem különböző témájú cikkeimben, tanulmányaimban. Ezáltal nem csak mentorom volt, de mára ihletforrásom is lett. A jogdíjakról mindig egyeztettem Éva asszonnyal, aki örökké készséges volt. Most már Ő is Vince után távozott, orvos fiukat kell zavarnom hasonló ügyekben. A Vincével kapcsolatos kötelespéldányokat pedig rendszeresen eljuttatom Győrbe, a fent említett Emlékhelyre.

7+1. lépés

Kezdünk az olvasóink idegeire menni. Túlléptük a szokványos interjúk időkeretét, s akkor még van egy plusz lépésünk. Nem is volt olyan remek ötlet ez a ráadás.

Pedig a meghívóban olyan jól hangzott, talán csakis ezért jött el a megnyitóra annyi érdeklődő… Ráadásul három kötetről kell még szólnom. Rövid leszek, annak ellenére, hogy nagyon hosszúak a történetek. A korai, 1998-as könyv[9] csak azért lóg itt a festőállvány jobb oldalán pecazsinóron, mert borítóját a legelső applikációim egyike díszíti. Egy egész kiállításra való készült belőlük, s Norvégiában debütáltam ezekkel 1989-ben. Mivel színes, nem akartam megbontani a falakon itt látható fekete-fehér harmóniát. A kiállítás plakátjára azért becsempésztem ezt a visszafogott színű papírkollázst. (Vessen egy pillantást a kedves olvasó a fenti fotóra!)

Az 1996-os Nincs többé…[10] című könyv s benne a még színes korszakomban készült egyik sorozatom teljes, 30 darabból álló kollekciója látható. (baloldalon lóg!) Látszólag kiállításkatalógusnak tűnik így a kiadvány, nem illusztrált kötetnek. Egy, a már említett norvég Jon Fosse-tól származó dráma van a könyvben, s egy saját. A kötet végén az 50×60 cm méretű préselt farostra készült akril képek jegyzéke olvasható címmel és a (boldog) tulajdonosok nevével (a szignó s a címadás utólag, akkor történt, amikor már tudtam a vásárló nevét!).

A középen lógó, kis alakú kötet címlapja az előbb említett akril festményeim egyike.[11] A tizenöt, általam fordított novella elé, azok tartalma ihlette tusrajzokat készítettem. Ezekről, s a fordítási folyamatról többször beszélgettem a norvég íróval. Ez volt az első kötete. Magyarul 2007-ben jelent meg a Nagyvilág Könyvkiadónál. Elkészültem újabb novellakötete fordításával, tervezte, hogy eljön a bemutatójára, de családi élete, sorsa másként alakult (Ari Behn író, festő 2002-ben vette el Márta Lujza norvég hercegnőt, aki tizennégy év után elhagyta. Rá három évre Ari öngyilkos lett.)

Búcsúzzunk azzal, hogy a kiállítás zárónapján közvetlen hangulatú tárlatvezetést tartottál egy fölöttébb kíváncsi társaságnak. Ahol a fentieken túl annyi minden elhangzott, hogy az egy másik interjú témája lehetne. Találkozzunk egy újabb kiállítás után egy újabb interjúra! Talán pont a 80. születésnapodon. Hogy is köszöntöttük egymást a katonaságnál? Erőt, egészséget!

Jegyzetek

[1] Színrevalók – „Ibsen én vagyok”, „Énekek éneke” drámák (Nemzeti TK, Bp. 1995)

[2] Ungarsk litteratur i samtiden (Kortárs magyar irodalom, Kuiper 01. Oslo 2005)

[3] Északi fuvallat – norvég kortárs versantológia (Új Mandátum, Bp. 2004)

[4] kÉpSZAK – grafikák (Szalóky, Nyulasi, Leitner) (K&K Könyvek, Oslo 2002)

[5] innen-onnan – versek, grafikák (Vasady, Falkeid, Kovács) (Új Mandátum, Bp. 2003)

[6] Soha ne kérj bocsánatot! – versek (Napkút, Bp. 2005)

[7] Körnégyszög – dráma magyar, angol és norvég nyelven (Professz. Háza, Bp. 2000)

[8] Sulyok Vince: Tegnapodban élsz – versek, 1997-2001 (Széphalom Könyvműhely, 2002)

[9] Nincs többé… – dráma (Színháztörténeti Intézet, Bp. 1997)

[10] A napok maradéka – novellák (Új mandátum, Bp. 1998)

[11] Ari Behn: Rohadt szomorú – novellák (Nagyvilág Kiadó, 2007)