Mondd meg nékem, merre találom…

Hetedhét

július 8th, 2016 |

0

Rabindranath Tagore: Gitanjali

A felajánlás énekei

(részletek)

 

1.
Végtelenné tettél engem.
Ilyen vagy te jókedvedben.
E törékeny edényedet
újra s újra kiüríted.
Töltesz bele friss életet.
Ezt a kicsiny nádfurulyát
hegyeken és völgyeken át
te hordozod, te lélegzel
rajta keresztül dallamot.
Örökkön új a te dalod.
Kezeidnek halhatatlan
érintésétől kis szívem
korlátait az örömben
elveszti, s kimondhatatlan
kijelentéseket fogan.
Végtelen ajándékaid
csak az én kis kezeimen
keresztül érkeznek hozzám.
Korszakok múlnak, s te mindig
öntöd még, hiszen van helyem.
Tán sose telik meg kamrám.

 

7.
Dalom lerakta mind az ékességeit. Nincsen büszkesége, se csengős ruhája. Holmi dísz szétmarná egyesülésünket; kígyóként csúszna ölelésünkbe; csengésbe-bongásba fojtaná suttogásodat.
Költőm hiúsága szégyenébe hal színed előtt. Poéták mestere, lábaidnál ülök. Csak tedd életemet egyszerűvé és egyenessé, mint egy nádfurulyát, hogy megtöltse zenéd!

 

9.
Ó bolond, próbáld magadat
hordozni saját válladon!
Ó koldus, koldulva kopogj
a saját házad kapuján!
Hagyd minden terhedet arra,
ki el tud hordozni mindent;
sose nézz bánkódva hátra!
Vágyad lehelete a fényt
lámpásodból ím, kioltja.
Szeplős szívű, tisztátalan
kezétől ne kérd, mit adna;
csak mit szent szeretet kínál,
legyen szíved ajándéka!

 

14.
Vágyaim bizony számosak
és sírásom szánni méltó,
de egyre óvsz, szigorúan
visszautasítva engem;
s életemet szent kegyelmed
kegyetlenül itatja át.
Méltóvá teszel nap mint nap
egyszerű, nagy kegyeidre,
amiket kérés nélkül adsz −
erre az égre s e fényre,
e testi létre s elmére −
túlzó vágyak veszélyétől
óva napról napra engem.
Bár bágyadtan késlekedek,
vagy felocsúdva sietek,
keresem célomat; de te
irgalmat sosem mutatva
rejted magadat előlem.
Méltóvá teszel nap mint nap
teljes elfogadásodra:
egyre visszautasítva
gyenge, bizonytalan vágyak
veszélyétől óvsz meg engem.

 

21.
Vízre kell bocsátanom hajómat. E bágyadt órák a parton múlnak el. − Ó jaj nekem!
Elvirágzott, elmúlt a tavasz, s én haszontalan, hervadt virágok terhével járok, veszteglek.
A hullámok hangosak lettek; árnyékos, parti ösvényen sárga levelek röpdösnek, hullnak.
Milyen üresen bámulsz! Nem érzed, hogy a másik partról egy messzi ének hangjaival borzongás fut a légen át?

 

64.
Az elhagyott folyó lejtős partján, a magas fűben álltam és kértem őt: Hajadon, hova indulsz, lámpásodat köpönyeged ernyőjével védve? Az én házam oly sötét és sivár − add kölcsön hozzá fényedet! Ő egy pillanatra fölemelte sötét szemeit, és a szemembe nézett a szürkületen át. A folyóhoz jöttem − mondta −, hogy vízre bocsássam lámpásomat, amikor napnyugaton megfogyatkozik a fény. A magas fűben egyedül álltam, és figyeltem lámpája félénk lángjait, ahogy az árban sodródott haszontalanul.
A sűrűsödő éjszaka csendjében kértem őt: Hajadon, otthonod kivilágítva − lámpásoddal mondd, hova indulsz? Az én házam oly sötét és sivár − add kölcsön hozzá fényedet! Ő arcom felé emelte sötét szemeit és egy pillanatra habozott, megállt. Azért jöttem − mondta végül −, hogy felajánljam lámpásomat az égnek. Álltam és figyeltem fényét, amint a semmiben pislákol haszontalanul.
Az éjféli vak homályban kértem: Hajadon, mit keresel, lámpásoddal szívedhez közel? Az én házam oly sötét és sivár − add kölcsön hozzá fényedet! Ő megállt egy percre, gondolkozott és arcomra meredt a sötéten át. Azért hoztam − mondta −, hogy az ünnepi lámpásokkal egyesítsem fényemet. Álltam és figyeltem picinyke lámpását amint elvész a fények közt haszontalanul.

 

71.
Ilyen a te káprázatod,
hogy nagyra tartsam magamat.
Mindenfelé egy álarcot,
színes árnyékot mutassak:
szűrjem világosságodat.
Saját lényedbe sorompót
helyezel, hogy a leválót,
elkülönített magadat
milliárd hangban hívogasd.
A te önszétválasztásod
testesült meg bennem, s vágyok.
Minden egekben visszhangzik
ez a szívszaggató ének.
Sokszínű könnyben, mosolyban,
megriadásban, reményben,
hullámok fölemelkednek,
majd újra lehanyatlanak.
Álmok törnek s formálódnak.
Bennem − saját vereséged
által győzöd le énemet.
Kifeszítetted vásznadat.
Ecseted a nap és az éj.
Számtalan formát festettél.
Mögé rejtetted trónodat,
mit titokzatos görbékből,
elvetve mindent, mi puszta
egyenes vonal, durva,
csodálatosan megszőttél.
E nagy pompa, tied s enyém,
elárasztotta az eget.
Ez a dallam, tied, s enyém,
rezgésbe hozta a teret.
Minden kor azzal múlik el,
te és én egymást rejtjük el,
s keressük szabad örömmel.

 

95.
Nem voltam tudatában még,
mikor először léptem át
ez élet-ajtó küszöbét.
Milyen erő nyitott ki hát
ilyen hatalmas rejtélyre,
mint rügyet erdőn éjféltájt?
Míg reggel néztem a fénybe,
nem kellett, csak egy pillanat:
Nem vagyok idegen! − értse
szívem, e világban lakhat;
és hogy a felfoghatatlan,
névtelen, forma nélküli,
karjába vesz jóban, bajban
− a forma anyámat szüli.
Épp így, a halálban majdan
ugyanaz az ismeretlen,
öröktől ismert alakban
lép elém, s mivel szeretem
ezt az életet, jól tudom,
a halált is szeretni fogom.
A csecsemő is felsír, ha
jobb mellétől elszakítja
anyja − csak hogy megnyugodjon
rögtön utána a balon.

 

Ásványi Tibor fordítása

 

Illusztráció: Rabindranath Tagore portréja (kb. 1935)

 

Cimkék: ,


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás