Hétvári Andrea: Emzéperiksz a Balatonon
avagy hogyan fogott ki az emberiségen a kékséges semmi
Máshol valamiképp más. Nagyapa városkájában az órák egész más idő szerint ketyegnek, s amíg Pesten könyörtelenül száguldanak a másodpercek, robognak egymást túlharsogva, nem szűnő ütemekben, addig nagyapánál szünetel a szerkezet működése, ki tudja, miért. Minden házban, minden kávézóban, áruházban egy-egy ismerős fénytörés. A kávé íze évek óta mesebeli, mint ahogy az áruházi eladók barátságos, már-már indokolatlanul fénylő tekintete is. Hazajön ide az ember, pedig máshol van a haza, ki érti ezt. A Rába-hídon ugyanazok a deszkák korhadtak, mint sok-sok évvel ezelőtt, és a mentaszag sem változott, mint ahogy a kutyaugatás akusztikájában is van valami földönkívüli. Az időből és térből való kilépés metamorfózisa megfiatalítja az embert, valamiképpen visszaminősíti a leélt és megélt évtizedeket. Kiradírozza a felesleges sallangokat, és csak a lényeg marad. Ez a semmin és sehol lebegés. Lebegés után újra a másodpercmutatók könyörtelensége, a valós idő elfeketít mindent. Nyüzsgés, rohanás, kipufogóbűz. Nincs kegyelem. Aztán kékek hullámzanak, lebegés újra. Ez már a Balaton. Minek is a tenger? Rideg, sós, ismeretlen. Nem fogunk egymással kezet. Itt viszont évek óta vízparti barátságban vagyunk Emzéperiksz bácsival. Bemutatkozott már, de sosem emlékszem a keresztnevére, arra ellenben igen, hogy egészen pontosan olyan, mint Mézga Aladár jövőbeli segítője. Emzéperiksz bácsi szakasztott élethű mása a rajzfilmbélinek. Kisportolt, vékony, mondhatni kecses, energikus alkat. Fehér kecskeszakáll, mindentudó tekintet legalább hetvenegynéhány évvel keretezve. Minden évben üdvözöljük egymást valahol a part és a százhúszas táblák között félúton a csillagközi ismeretlenségben. Most már az unokák felől is érdeklődőm, hisz mesélte, hogy vannak. Mégis kizárólag a harmincadikszázadbeli karcsú toronyházban tudom őt elképzelni unokák nélkül. Kapcsford, és már ugrik is a vízbe, hogy néhányszáz méteren hasítsa a vizet. Aztán a sok ismeretlenül is bevésődött arc. Időszakos imprinting. Minden fánál tudom, hogy melyik család lakik. Néhányan csak este hat után járnak ki, de van, aki egész napra kiköltözik a partra. Hatalmas, felfújható ágyakon heverésznek, vagy csak bámulják a kékséges semmit. Sokat gondolkodtam, hogy vajon a frissítő vízi élményekért, a gyerekek unszolására, napfürdőzés céljából vagy egyéb okok miatt telik meg minden nap és a nyár minden napján a strand, és arra a következtetésre jutottam, hogy egyik miatt sem. Víz és nap a városi strandokon is van bőséggel, kékséges semmi viszont nincs akárhol. Mondják, hogy vízparton sok a negatív ion, amely az emberre telepedett elektroszmogtól is képes megtisztítani minket. Nem tudom. Ionokat még sohasem láttam erre. Azt azonban pontosan érzem, hogy ugyanúgy állnak a percmutatók a parton, mint ahogy nagyapa városkájában. Egészen egyszerűen képtelenség bármit is kezdeni velük. Pedig az Időfelügyelőségi Elöljáróság már tucatszor kivonult különböző brigádokkal, de mindhiába. Próbálkoztak már korszerűbb eszközökkel, felkészültebb munkatársakkal, modern mérőműszerekkel, és egy alkalommal külföldi szakembert is hívattak. Az eredmény mindig ugyanaz volt, a szüntelenül szünetelő idő, illetve a kattogás teljes hiánya. Aztán felmérték hipermodern űrszatelitekkel is a helyzetet, de azok sem adtak értékelhető eredményt. Épphogy kereső akciót indítottak volna az ügy felgöngyölítésére, amikor az egész érdektelenség miatt abbamaradt. Senki sem hiányolta az eltűnt másodperceket ugyanis. Sőt mindenki évtizedeket fiatalodott mindenféle plasztikai és egyéb eljárás nélkül. Szükségtelenné vált a fodrász és a kozmetikus, és a fitnesztermek is üresen maradtak, mert az idetévedők megállapították, hogy a kékséges semminél jobb anti-ageing wellnes-módszer nem létezik. Fiatalodni vágyók százai özönlöttek a partokra, valóságos bevándorlási hullám kezdődött. A turisztikai kereskedelmet már éppen fellendítette volna ez a felfedezés, amikor a következő probléma jelentkezett: hogyan tartósítsák és tegyék áruként is elérhetővé ezt a csodaszert? A parti homok üvegekbe adagolásától, a levegő illatmolekuláinak aszalásáig és a tó vizének tartósított tasakolásáig mindenféle módszer és ötlet felmerült, azonban a turisták körében nem lettek igazán keresett és népszerű árucikkek. Marketing szakemberek delegációi törték a fejüket, próbálták megoldani a megoldhatatlant, miként lehetne áruba bocsátani a kékséges semmit, mint terméket, hisz akkora rá a kereslet, hogy az évszázad üzletét lehetne megcsinálni vele. Kell lennie valamilyen megoldásnak, hisz az ember a modern korban annyi mindenen felülkerekedett már. Annyi mindenen. De nem a kattogás szünetelésén, az időrések tágulatain, az időpocsolyák virágzásán. Az évszázad üzleti befektetése helyett maradt tehát a sótlan, ridegség nélküli, ismerősen kopottas kék korlátos édesvízi tópart, nagyapa városkájának kávé-derűje, a semmiben lebegés megfejthetetlen metamorfózisa, a szüntelenül szünetelő idő és a nyár – úgy önmagában.
Illusztráció: Máté László Szúróspart c. fényképfelvétele
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
