Artzt Tímea: Meztelen a király
Dragomán György: Oroszlánkórus, Magvető Kiadó, 2015. 247 oldal, 3490 Ft
Remek szerző, impozáns csomagolásban, gyors ritmusban a Magvető jóvoltából. Dragomán György, akinek több mint harminc nyelvre lefordítottak A fehér király (2005) című novellafüzérét, méltán emelkedett a keresett szépírók élvonalába. Habár a Máglya (2014) megosztotta az irodalomkritikusok táborát, összességében növelte népszerűségét. Indokoltnak tűnt műveinek újrakiadása, első regényét, A pusztítás könyvét (2002) sem feledve. Az időzítés tökéletes volt, hiszen a szerzői sorozat 2016-ban új novellaválogatással bővült.
Alig vártam, hogy leemelhessem az új Dragománt a könyvesboltok polcáról. Várakozásaim horizontjában ott lebegtek A fehér király feszes jelenetei, lendületes mondatai és finom lélekrajzai, illetve a Máglya elmozdulása a mágikus realizmus és a hangulatokban gazdag ábrázolásmód irányába. Már a cím is változatossággal, zeneiséggel kecsegtetett; új témákat, elbeszélői hangokat vártam az Oroszlánkórustól. S valóban, a domináns kisfiúi szólamok mellett serdülőlány beszél a Húsleves és a Keringő darabjaiban; felnőtt nők és férfiak, sőt gyermek és felnőtt nézőpontú narrátorok váltakoznak az újonnan rostált válogatásban. Viszont a harminc novellából, de valójában sokkal több zárójeles alcímmel ellátott szövegből álló együttesben nehéz meglelni a vezérszólamot. A kritika által dicsért mindent átható zenei motívumok, hangok, zörejek számomra inkább kimódoltnak tűnnek, nem képeznek valódi kohéziós alapot.
Első olvasatra meglepett a középszer, mely több novella sematikus cselekményvezetésében és elbeszélői stílusában mutatkozik, s ezt a hatást sajnos a második sem feledtette. A címadó dal körkörös ismétlésére épül a Cry me a river, egy énekesnő belső monológja, mely felidézi karrierjének állomásait: sikeren, váláson, rákon és öregedésen át a hattyúdalig: „Elnyomom a cigarettát, a filter végén ott a rúzsom nyoma, piros, mint a parázs.” (25.) – ezzel a sorral zárul a giccses panelekből építkező novella. A Limon con Sal, egy zenetanárnak készülő salvadori lány és egy magyar fiú szerelmi története, korunk rasszizmusára rezonál. Az árva lány a polgárháború elől menekül hazánkba, ahol szerelemre és előítéletekre lel. Anyósa átkát követő vetélése után a dal mágikus erejével vértezi fel magát. Szürreális utcai dalra fakadása a musicalek (hogy ne mondjak bollywoodi filmeket) világába vezet, és megbocsátást közvetítő éneke örökre kiírja életükből a „Montague” mamát.
A Puerta del Sol-ciklus egy gyászoló férfiról szól, aki édesanyja halála után öngyilkosságot fontol, majd – az impresszionista eszközökkel elénk varázsolt – Madridba utazik. Célja megbékélni emlékeivel és életével. Ferenci története szerethető, bár kallódó, felesleges embertípust idéz, aki magányosan és idegenül, a múltba ragadva sétál, nem látva értelmes célt. A téren megjelenő idős pár, aki eljárja élet- és haláltáncát, nem túl eredeti toposz, s az őket szemlélő Ferenci szabad függő beszédben megidézett szavai – a „szétzúzott belső szervekből áradó zselés fájdalomról” (75.) – kétes esztétikai értéket hordoznak.
A seprű című szövegben egy apa önmagát árammal sokkolva produkál infarktust fia segítségével, hogy volt feleségét visszaszerezze, és az asszony átkától szabaduljon. Habár a vudu varázslat motívuma kissé rontja A seprű burleszkbe illő jelenetét, megcsillantja Dragomán humorát. Az én-elbeszélések sorából nyelvileg kilóg, sokak szerint kiemelkedik, a Hevimetál hazudós metálrajongójának monológja, aki sűrű „bazmegelés” közepette meséli el lengyelországi élményét, amikor koncert helyett egy megemlékezésre tartó ünneplő tömeg közé keveredett, és imádság közben deus ex machina felbőgött egy „hörli”/ Harley, rajta berúgott idoljával, aki a gyászolók közé hajtott. A rajongó a kínos helyzet orvoslásaként elénekeli a lengyel himnuszt, majd a motoros háta mögé pattanva egyenesen a „beksztédzsbe” /backstage-be jut. Mintha Tarantino szürreális képsorai peregnének.
Az Oroszlánkórus alakjai sokszínűek, és sokféle hatás kiváltására alkalmasak. Kevéssé kelt együttérzést az Extra Brut szenvedélybetege, vagy az Adrenalin testépítője, habár ez utóbbi a fogyasztói társadalom kritikájának karakteresebb darabja:„Unom a testeket, mindegyiket unom (…) a sajátomat is (…) mindenki löttyed és ráncosodik (…) fogynak és csökkenek és épülnek lefele, és vesztik a definíciót.” (196.) Ha a külső, a test az önmeghatározás egyetlen alapja, akkor gyorsan utolér az identitásválság, s elég nehéz újraépülni.
A közeljövő megnyomorodott prototípusa, a Poszthumán randi magányos „technofetisiszta” társkeresője, gépek segítségével méri az emberi reakciókat. Kütyüi révén mindent tud a másikról, csak éppen párkapcsolatra alkalmatlan, ez már első mondatából kiderül:„Figyelj, ne játsszunk tovább, az az igazság, hogy én pontosan tudom, hogy ebből nem lesz semmi, kortyolgatod azt a vodka-martinit, amire meghívtalak, meg igyekszel kedvesen nézni, de tudom, hogy három perccel azután, hogy elkezdtünk beszélgetni, eldöntötted, hogy mielőtt teljesen elfogy az ital, rám mosolyogsz majd, azt mondod, hogy egy pillanatra kimész a mosdóba, aztán nem jössz vissza soha többet.” (157.) Ironikus látlelet az internetes párkeresés és a rapid randik korának kudarcra ítélt alanyairól.
A gyermeknovellák sorában az első, a kötet élén álló Vasvonó, mely babonás, népmesei elemekkel festi elénk egy kis Paganini apja által vezényelt zenei (ki)képzését, ám az éjjel-nappal tartó gyakorlás valódi tétjét balladai homály fedi. A csodás elemekből építkező szövegek közül kiragyog a parafrázisként is olvasható Medvetánc. Hőse, Mátej a fekete sereg tagjaként érkezik Hunyadról Kolozsvárra, mert „nem árt néha elvegyülni a nép közé.” (131.) Termete és ereje Kinizsi Pálét idézi, célja, hogy rendet teremtsen a tiltott fogadások és boksz-mérkőzések alvilágában: „– Na tátáje, igazságot tettem – mondta, aztán bontotta is a vonalat.” (137.)
A fehér király jelenetezése, érzékeny lélektanisága a Fehérarc-ciklusban köszön vissza. Vaskuti jó apa és figyelmes férj. Fia iránti gondoskodó szeretetét fejezi ki az (Árbóckosár) és (Fehérarc), míg a (Kalap) férj és feleség elhidegülésének első pillanatát rögzíti: „ahogy a felesége szája megrándult, és elmélyült az arcán az a hosszú ránc, nyilvánvaló volt, hogy felesége észrevette, hogy ő rajtakapta, és ettől véglegessé és visszavonhatatlanná vált az önutálat rituáléja, az arcát mérges maszkba rántotta a szégyen.” (215.) Több novellában is megjelennek a szeretetteljes családi kapcsolatok, és az elmúlással folytatott küzdelem.
Végül a Füles fotel mögött lelhetünk rá az (Oroszlánkórus)-ra. A Szkander, Párizs, pucér nő-ciklus narrátorával megegyező óvodáskorú kisfiú meséli el mozgáskorlátozott nagyapjával megélt szeretetteljes, de kissé unalmas kalandjait. S hogy ki a főoroszlán? Természetesen az, akinek a hangja kiüvölt a kórusból, ezért is kérik meg, hogy inkább tátogjon a nagycsoportosok fellépésén. A Karcsika-ciklus megkapó története (Üvegszív) a képmutatás leleplezése: „a hála meg olyasmi, amit érezni lehet, de beszélni róla szinte lehetetlen, ő (az apa) mindenesetre nagyon hálás a tanító néninek, hogy ilyen szépen megtanította neki ezt a verset, és nem csak ezt, hanem egyúttal egy másik, fontos és szép, nehéz leckét is (…) hazudni.” (114.) Az Oroszlánkórus darabjai egyenetlenek, egy tudatos rostálás korábban talán ezért nem válogatta őket kötetbe. A Rosszaságok-ciklus hét zárójeles novellája mintha Dzsáta múltjából bukkanna fel, a (Három hasznos recept), (Rablás), (Hét törés), (Top tizenkettő) A fehér király munkafolyamata során elejtett szövegdaraboknak tűnnek.
Mégsem hinném, hogy az alkotó- vagy ítélő erő csökkent volna, csupán más megfontolások győzedelmeskedtek. Jobb lett volna a „szalagvégeket” a fiókban hagyni, a kötet narratívájára nézve pedig fontos tanulság, hogy a hétköznapi hősök gondolkodása sekélyes; élethelyzeteik tipikusak, klisészerűen ismétlődnek: születés, veszteség (Ultrahang), szerelemféltés, szakítás (A seprű), öregedés (Kalap) és halál körforgásában (Lemon con Sol, Cry me a river, Puerta del Sol). Mivel a szerepekbe bújás leképezi a nyelvhasználatot, félő, hogy a hétköznapi közhelyesen beszél, követése pedig korlátot szab az intellektuális élvezetnek. Várjuk a szerző készülő, az előrejelzések szerint immár fajsúlyosabb kötetét!
Artzt Tímea a 2016-os Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott kritikusa.
Illusztráció: Dragomán György (Valuska Gábor fényképfelvétele)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
